„(1) Dávid ezután elmenekült a Rámá mellett levő Nájótból. Elment, és ezt mondta Jónátánnak: Mit követtem el, mi az én bűnöm, mi az én vétkem apáddal szemben, hogy az életemre tör?
(2) Ő azt felelte neki: Dehogy fogsz meghalni! Hiszen nem tesz apám semmit sem, amit föl ne tárna előttem. Miért titkolná el apám előlem éppen ezt a dolgot? Az nem lehet!
(3) De Dávid meg is esküdött, és ezt mondta: Jól tudja apád, hogy te jóindulattal vagy irántam, ezért azt gondolta: Ne tudja meg ezt Jónátán, mert elszomorodik. De az élő Úrra és az életemre mondom, hogy csak egy lépés választ el engem a haláltól!
(4) Jónátán így felelt Dávidnak: Amit csak kívánsz, megteszem érted!
(5) Akkor Dávid ezt mondta Jónátánnak: Nézd, holnap újhold lesz, és nekem az étkezésnél ott kellene ülnöm a király mellett. Engedj el, hadd rejtőzzem el a mezőn holnapután estig!
(6) Ha apád kérdezősködik utánam, ezt mondd: Engedélyt kért tőlem Dávid, hogy hazaszaladhasson a városába, Betlehembe, mert egész nemzetsége most tartja az évenkénti áldozati lakomát.
(7) Ha erre azt mondja, hogy jól van, akkor békében lehet szolgád. De ha nagyon megharagszik, abból megtudod, hogy eldöntött dolog nála a pusztulásom.
(8) Akkor mutasd meg hűségedet szolgádhoz, hiszen te kötöttél szövetséget az Úr előtt szolgáddal! De ha van bennem valami bűn, te ölj meg, miért vinnél apádhoz?
(9) De Jónátán ezt felelte: Semmiképpen sem! Ha megtudom, hogy apám veled szemben ilyen gonoszságra határozta el magát, akkor megmondom neked.
(10) Dávid megkérdezte Jónátánt: Ki mondja meg nekem, ha keményen válaszol apád?
(11) Jónátán így felelt Dávidnak: Gyere, menjünk ki a mezőre! És kimentek mindketten a mezőre.
(12) Akkor ezt mondta Jónátán Dávidnak: Az Úrra, Izráel Istenére fogadom, hogy holnap vagy holnapután ilyenkorra kipuhatolom apámtól, jóakarattal van–e Dávid iránt; és ha nem, akkor elküldök valakit hozzád, és megüzenem neked.
(13) Úgy segítse meg az Úr Jónátánt most és ezután is, hogy a tudomásodra hozom, ha apám gonoszságot tervez ellened! Akkor elengedlek, menj el békével! Legyen veled az Úr, ahogyan apámmal volt.
(14) Ha életben maradok, bánj velem az Úr szeretetével, de ha meghalok,
(15) ne vond meg soha szeretetedet az én házam népétől akkor sem, amikor az Úr kiirtja Dávid valamennyi ellenségét a föld színéről.
(16) Így kötött Jónátán szövetséget Dávid házával, tudva, hogy Dávid ellenségein bosszút fog állni az Úr.
(17) Jónátán ismét megeskette Dávidot, hogy szeretni fogja őt. Mert ő is egész lelkével szerette Dávidot.
(18) Azután ezt mondta neki Jónátán: Holnap újhold lesz, és kérdezősködni fognak utánad, mert a helyed üres lesz.
(19) Holnapután jöjj ide sietve, és menj arra a helyre, ahol elrejtőztél a múlt alkalommal, és várj ott az Ezel nevű kő mellett.
(20) Én pedig három nyilat lövök arrafelé, mintha célba lőnék.
(21) Azután majd utánuk küldök egy fiút: Eredj, keresd meg a nyilakat! És ha ezt mondom a fiúnak: Mögötted vannak a nyilak, szedd föl őket! – akkor előjöhetsz, mert az élő Úrra mondom, hogy biztonságban vagy, és nincs semmi baj.
(22) Ha azonban ezt mondom a fiúnak: A nyilak messze előtted vannak! – akkor menj el, mert az Úr elküld téged.
(23) Abban a dologban pedig, amit megbeszéltünk egymással, az Úr legyen a tanú közöttünk mindörökre.”
(1Sámuel 20,1–23)
(Textus: 1Sámuel 20,1–2)
Hogyan tapasztalhatjuk meg Isten cselekvését?
Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a most felolvasott igeszakaszt, folytatja Sámuel próféta első könyvének magyarázatát, ez a nehéz és ritkán magyarázott fejezet is egyből aktuálissá, izgalmassá, maivá lehet, a Szentlélek által.
Isten értünk, népéért való konkrét cselekvését a próbatételeink, „meneküléseink” között, tetten érhető segítségben, és az ezen is túlmutató, megváltásban tapasztalhatjuk meg.
Tehát az Ige gondolatmenetét követve Isten értünk való cselekvését három lépésben láthatjuk itt: menekülés, segítség, megváltás.
1.
Induljunk ki Dávid helyzetéből, aki MENEKÜL Saul király gyilkos haragja elől.
Induljunk ki abból, hogy Dávid menekült Saul király elől. Az előző vasárnap részletesen szóltunk arról, hogy a regnáló királyt Sault, már elvetette az Isten, és Dávidot választotta ki helyette, ezért Saul király egyre ádázabb haraggal tört Dávid életére (1–3).
Dávid menekült Saul király elől, de félelmében már az emberek elől is menekült, mert aki életveszélyben van, az egy idő után már nem bízik senkiben sem, és fokozatosan elmagányosodik. Hallottam már megfáradt emberektől olyat, hogy „csak embert ne kelljen látnom”. Dávid félelmében tehát nemcsak Saul király elől menekül, hanem egyre inkább az emberek elől is. Sajnos azóta sem sokat változott a helyzet, hiszen problémáink jelentős része mai is „emberi probléma”, vagyis mi okozzuk egymásnak, teológiailag megfogalmazva, az emberi bűnből fakadó problémák ezek.
Van itt azonban egy érdekes, és számunkra fontos, megfontolandó üzenet is, mindjárt szakaszunk első verseiben. Ezt az üzenetet az Újszövetség nyelvén úgy fogalmazhatjuk meg, hogy Dávid az egyházból is menekül, mert ott sem érzi magát biztonságban. Ott volt ugyanis Sámuel közelében, az Ige emberének védelmét érezve, de azt kellett tapasztalnia, hogy Sámuelt is hamis próféták vették körül, akik révületbe, extázisba estek, így Dávid megrémülve menekült innen is. Bizony, az egyház sem tökéletes hely, sokféle ember, sokféle okból van itt jelen, ezerféle módon, számos kegyességben megélve jelenlétét, önhitten képviselve, sokszor Istenre hivatkozva a saját igazát, miközben az egyház is az önmegvalósítás terepe számára. Ezért nem véletlen, hogy olyat is tapasztaltam már, aki kimondta, hogy nemcsak, hogy embereket nem akar látni, hanem egyházi embert sem akar látni maga körül.
Persze ez méltatlan, és nem hitből fakadó megjegyzés. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy eljussunk eddig a tapasztalatig, a kétségbeesett menekülés kitollasodó mélységéig, amit Dávid átélt, aki menekült Saul király elől, és az emberek elől is, és az „egyház” közösségéből is.
Dávid menekülése azonban egy áldott üzenetet is tartalmaz, amely épít. Dávid ugyanis bűnös, vétkes voltával szembesülve menekül: „Mi az én bűnöm, vétkem?” – kérdezi ő maga Jónátántól (1–2).
Dávid tehát alázattal menekül, és nem agresszíven. Hitünkben vizsgázunk akkor is, amikor menekülni kényszerülünk. Hogyan viselkedünk ilyenkor? Mindenkiben csalódva, a felelősséget áthárítva agresszívvá leszünk; vagy pedig alázattal és töredelmes szívvel látjuk a saját hibáinkat, amelyek mind hozzájárultak a kialakult helyzethez.
Aki töredelmes szívvel menekül, csak egy időre „fut el”, végszükség esetén, de csalódásai ellenére sem lehet magányossá, nem lehet embergyűlölővé, végképp nem lehet egyházát bántó, állandóan kritizáló emberré, annak minden hibája ellenére sem.
Sajnos gyakoribb azonban az, hogy a próbatételek idején agresszívvá leszünk. A hit hiányára utal, amikor a próbatételekben agresszívvá lesz az érintett: kimutatja baját, böködi a másikat, „betart” a másiknak, sőt fenyeget, zsarol, bosszút áll; – vagyis valakire hárít és azt hibáztatva megvadul…
Dávid halandósága tudatában menekült Saul király elől (3). „Csak egy lépés van köztem és a halál között!” – kiáltott fel Dávid.
Aki így látja törékenységét, halandóságát, bűnös voltát, az csakis hitben járó ember lehet, alázatban menekül, soha nem lesz agresszívvá, és soha nem lehet ember és egyházgyűlölővé.
Az ilyen ember tudja, hogy minden napja kegyelem, a legnehezebb időszakban is hálát ad minden napért, minden percért, hiszen csak egy lépés választ el bennünket a haláltól; – mindenestől Isten kezében vagyunk, és ott vagyunk jó helyen.
Ez a hit bizonyossága, amely ugyanakkor biztonságot, erőt és alázatot ajándékoz nekünk.
Egy ismerősöm említette nemrégiben, hogy egy ponton nagyon szúr a háta, és visszaemlékezett arra, hogy egyik barátja évekkel ezelőtt ugyanezekkel a tünetekkel ment el orvoshoz, és fél év múlva tüdőrákban meghalt. Úgy megrémült, hogy azonnal elment tüdőszűrésre, és akkor éppen izgatottan várta az eredményt, átélve azt, amit Dávid átélt, hogy egy lépés választ el bennünket a haláltól, és minden kegyelem. Egy rossz lelet ugyanis teljesen átírja a földi életet, és minden itteni dolog más dimenzióba kerül.
2.
Isten azonban a próbatételek, a menekülés idején ad az övéi számára tetten érhető SEGÍTSÉGET, ahogy Dávid számára is adott (1–17; 18–23).
Vegyük észre, ha nagy bajban vagyunk, és már–már menekülnénk az emberek közül, talán még az egyházból is, hogy egy fontos embert odaállított mellénk az Úr, aki igazán szeret, és kész segíteni nekünk.
Ez az ember az Isten eszköze akkor az életünkben.
Vegyük észre ezt az embert, mert küldi Isten ezt az embert; – vegyük észre a segítséget, és el ne csüggedjünk!
Dávid mellé így küldte Isten Jónátánt, a barátját, Saul fiát, aki jóindulatú szeretettel bánt Dáviddal (3).
Ennek a jóindulatnak az volt a lényege, hogy Jónátán egész lelkével szerette Dávidot (17), és minden ilyen jóindulatban ott van valami áldás az Úr szeretetéből is (13).
Tehát ez az emberi eszközökön keresztül megmutatott isteni, segítő szeretet gyarló és nem tökéletes, hiszen benne van az ember egész lelke; – de mégis nélkülözhetetlenül fontos, mert ott van benne valami az Úr segítő szeretetéből is.
Ez a jóindulat lényege, Istentől való, ezért fontos, de soha nem tökéletes, vagyis gyarló. Ezt látjuk ebben az Igében is. A jóindulat tökéletlen, de mégis velünk van ez által az Isten (13), közöttünk van ezáltal az Úr, ahogy Dávid és Jónátán „között” is ott állt az Úr, „közöttük volt” (23; 42).
Tehát ne becsüljük le az emberi jóindulatot, annak minden töredékessége ellenére sem, persze nem becsüljük azt túl sem; – hanem vegyük észre benne az Isten felénk kinyújtott kezét.
Mi jellemző erre a jóindulatú segítségre?
Ez a jóindulatú segítség először konkrét, ahogy Jónátán segítsége is tetten érhető volt Dávid életében. Dávid ugyanis azt kiérte Jónátántól, hogy puhatolja ki apja, Saul király valódi szándékait iránta. Jónátán pedig azt válaszolta: „Megteszem érted!” (4). A jóindulatú segítség mindig konkrét, mindig ott van benne ez a lelkület, hogy megtesz valamit a másikért.
Jó azonban tudni, hogy Isten segítsége több mint konkrét, mert adott helyzetben nem is lenne konkrét ez a segítség, hihetjük, hogy akkor is valós. Dániel próféta ezt így fogalmazta meg: ha nem is segítene bajunkban az Úr, ha nem tenné is, akkor is hisszük, hogy Ő az Isten (Dániel 3,18).
Ez a jóindulatú segítség azonban ebben a világban mindig trükkös.
Ne dugjuk homokba a fejünket, ne tápláljunk illúziókat ezen a területen, hiszen éppen ezért említettük, hogy az emberi segítő jóindulat soha nem tökéletes.
Ebben a világban mindig „trükközünk”.
Erre tökéletesen rámutat a mai igeszakasz. Jónátán kipuhatolja apja szándékát Dávid iránt (5–9). Már ez a kifejezés, „kipuhatolni” önmagában utal erre a trükközésre.
Saul király lakomájának ugyanis nem vesz részt Dávid, hiszen félti az életét, ezért azt mondják, hogy Dávid Betlehembe utazott, holott nem ment Betlehembe, hanem bujkált, miközben Jónátánnak az volt a feladata, hogy kipuhatolja apja szándékait Dáviddal kapcsolatosan.
Ez a trükközés aztán tovább folytatódik akkor, amikor Jónátán Dávid számára, egy kisfiút is bevonva, közelre és távolra kilőtt nyilak segítségével adja tudtul apja kipuhatolt szándékát Dávid számára. Olyan bonyolult ez a leírás, többször el kell olvasni, hogy igazán megértsük, miközben felmerül bennünk a kérdés, hogy mi szükség van erre, még ha titkolóznak is.
De éppen ez a trükközés lényege, fontoskodva csűrjük–csavarjuk a dolgokat. Lám, még a jóindulatú segítő szeretet is trükkös. Még abban is csalafinta, ahogy közvetíti a tényeket (18–23).
Mit mondhatunk ezekre a trükközésekre, amelyekkel tele van az életünk? Mennyiben hazugságok ezek? Magunkat mentve, megfogalmazhatjuk azt, hogy ezekkel a trükközésekkel másoknak nem ártunk, viszont valakin életveszélyes helyzetben segítünk, talán megengedhetőek, tudomásul véve, hogy a jóindulatú szeretet sem tökéletes ebben a világban?
Jó azonban tudni, hogy Isten országának teljességében már nem lesz semmiféle trükközés, mint ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus, mint tökéletes Isten–ember már ennek a világnak gyarló keretei között is mindenféle trükközés nélkül segített és szeretett. Ő bele is halt ebbe. Isten kikutathatatlan bölcsessége és akarata szerint azonban így adatott nekünk a megváltás ajándéka, amely megszabadít minden trükközéstől.
A jóindulatú segítség tehát konkrét, trükkös és kölcsönös; – vagyis kölcsönösséget vár, leköteleződést jelent.
Ezt Jónátán is megfogalmazza Dávid felé: én most segítek neked, de majd, ha te leszel a király, te is segíts rajtam és szeretteimen (9–13).
Akármilyen jóindulatú egy emberi segítség, mindig ott van benne ez a leköteleződő kölcsönösség, ami emberileg érthető, mégis a segítség gyarlóságát mutatja.
Áldott legyen az Isten, aki úgy szeretett bennünket, hogy semmit nem várt tőlünk viszont. Isten és ember kapcsolata nem kölcsönös, nem egyenrangú felek vagyunk. Isten ad mindent, ingyen kegyelemből. Mi csak elfogadók lehetünk. Persze ez az elfogadás átalakít, újjászül bennünket.
A menekülő Dávid tehát megtapasztalta Isten segítségét annak emberi eszközén, Jónátán jóindulatú, de gyarló szeretetén keresztül.
3.
Lépjünk fel a harmadik lépcsőfokra! Vannak olyan helyzetek, amikor nem elég a segítség, hanem MEGVÁLTÁS kell! Vannak olyan helyzetek, amikor mi emberek már nem segíthetünk, mert olyan súlyos a helyzet, olyan nagy a baj, hogy csak tehetetlenségünket tapasztalhatjuk meg.
Ilyenkor nincs az a jóindulatú szeretet, ami segíteni tudna. ilyenkor Isten hatalmára, Isten közvetlen segítségére van szükség.
Gyönyörűen olvassuk az evangéliumot itt, Isten megváltó szeretetéről: „Semmiképpen sem fogsz meghalni!” (2)
Próbatételeink közben, Isten eszközeinek segítségét megtapasztalva, jó abban a bizonyosságban élni, hogyha csődöt mondana minden emberi segítség, akkor is a megoldás már a miénk, a feltámadott Jézus Krisztusban. Nincs semmi baj, megváltott emberek vagyunk, semmiképpen sem fogunk meghalni, ha át is kell mennünk a testi halálon.
Ezt a megváltást csak az Úr adhatja; – ember erre nem képes.
Mi emberek a nagy baj mélyének tehetetlen gödrében többnyire dühösek leszünk (vagy totálisan reményvesztettek, esetleg rémülettől megbénultak), ahogy Jónátán is ingerült dühében kifutott a lakomáról, amikor megismerte apja olthatatlan, gyilkos indulatát Dávid iránt (34).
Ez a tehetetlen düh éppen annak a jele, hogy van egy olyan határ, amelyen túl csak az Úr segíthet.
Ez a tehetetlen düh azt hirdeti, hogy megváltásra van szükségünk, a feltámadott Jézus Krisztusra van szükségünk.
Az Úr azonban valós, maradandó segítséget ad, ez a megváltás lényege, ami az emberi segítségből mindig hiányzik, annak minden jóindulata ellenére is.
Éppen ezt a hiányt jelzi a jóindulatú emberi segítség gyarlósága.
Az Úr valós segítsége ugyanis az emberi élet alapproblémáját oldja meg, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának kérdését. Sokat szóltunk már ezekről.
Minden feszültség, konfliktus, félelem, rohanás valójában abból a tényből fakad, hogy életünk véges, egyszer meghalunk. Ezért minél nagyobb darabot akarunk kihasítani magunknak ebből az életből, lehetőleg minél gyorsabban, és minél kevesebbet törődve a másikkal.
Pál apostol ezt a lelkületet fogalmazta meg, amikor így szólt: „Együnk, igyunk, holnap úgy is meghalunk” (1Korintus 15,32).
Woody Allen filmje, a „Hannah és nővérei” ugyancsak érinti ezt a dilemmát, ahol a főszereplőről kiderül, hogy teljesen egészséges, nincs agytumora, és örömmel ugrál, mert életben maradhat, de pár perccel később szomorúan állapítja meg: Na jó, most megúsztam, de előbb–utóbb mégiscsak ez lesz a vége.
Csak az Úr adhat segítséget, és Ő a valós segítséget ajándékoz nekünk azzal, hogy legyőzte a halál hatalmát, a feltámadott Jézus Krisztusban, így életünk alapproblémáját oldotta meg.
A megváltás csodája pedig mindig túlmutat ezen az életen, de úgy, hogy áthatja, megáldja, értelmessé és örömtelivé teszi ezt a földi életet.
Jézus Krisztus mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (János 11,25).
Ebben az Igében azt látjuk, ahogy az örök élet bizonyossága áthatja ezt a földi életet, amelyben a valós segítséget, azaz a megváltást már birtokoljuk, tehát bizonyosságunk van, biztonságban vagyunk, ezért minden e–világi segítség „csak” a ráadás.
*
Hogyan tapasztalhatjuk meg Isten cselekvését?
Úgy, hogy a próbatételek, a „menekülés idején” Isten jóindulatú, ha nem is tökéletes segítőt ad mellénk, de Ő ennél többet is adott, a feltámadott Jézus Krisztusban megváltást ajándékozott nekünk.
A fuldokló „menekül”, amikor levegőért kapkod.
Jóindulatúan gyarló segítség ilyenkor az oxigénpalack, hiszen segít, de csak egy ideig.
Mert a megváltás, a valóságos megoldás az, amikor Isten örök szeretete fog éltetni bennünket, és nem az oxigén, hiszen „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Cselekedetek 17,28).
Egy kedves gyülekezeti tagunktól, az idei nyaralók találkozóján, egy vöröskőből faragott madáritatót kaptunk ajándékba. Itt található a templom lépcsője melletti párkányon, a főbejáratnál. Minden hazaérkezéskor gyönyörködöm ebben a madáritatóban, hűsítem benne a kezemet, de gyakran látok ott madarakat is.
A szomjazó számára nagy segítség, ha megitatják.
De eljön majd az az idő, amikor Jézus Krisztus lesz számunkra az, aki örök enyhet ad, felüdít, az örök élet vízével itat meg bennünket, hiszen Ő az egyetlen, örök, tiszta, éltető forrás.
Mert „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (Cselekedetek 17,28).
Hogyan tapasztalhatjuk meg Isten cselekvését: Menekülés közben jóindulatú segítség, és krisztusi megváltás által.
Ez a tény pedig hálával, erővel, adott helyzetben hívő önmegadással vértez fel bennünket.
Az evangélium ugyanis ez, a feltámadott Jézus Krisztus által: „Semmiképpen sem fogsz meghalni” (2).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. augusztus 27.
Textus / Lekció: 1Sámuel 20,01-17 (01-02)
Igehirdető: Steinbach József