(1) Mózesnek, Isten emberének imádsága. / Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.
(2) Mielőtt hegyek születtek, / mielőtt a föld és a világ létrejött, / öröktől fogva mindörökké / vagy te, ó, Isten!
(3) A halandót visszatéríted a porba, / és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek!
(4) Mert ezer esztendő előtted annyi, / mint a tegnapi nap, amely elmúlt, / mint egy őrváltásnyi idő éjjel.
(5) Elragadod őket, olyanok lesznek, / mint reggelre az álom, mint a növekvő fű:
(6) reggel virágzik és növekszik, / estére megfonnyad és elszárad.
(7) Bizony, elmúlunk haragod miatt, / indulatod miatt megsemmisülünk,
(8) ha magad elé állítod bűneinket, / titkolt vétkeinket orcád világossága elé.
(9) Elmúlik minden napunk haragod miatt, / úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.
(10) Életünk ideje hetven esztendő, / vagy ha több, nyolcvan esztendő, / és nagyobb részük hiábavaló fáradság, / olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.
(11) Ki tudja, milyen erős haragod, / és milyen félelmetes felháborodásod?
(12) Taníts úgy számlálni napjainkat, / hogy bölcs szívhez jussunk!
(13) Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? / Könyörülj szolgáidon!
(14) Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, / hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!
(15) Örvendeztess meg bennünket / annyi napon át, ahányon át megaláztál, / annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!
(16) Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, / és méltóságod fiaikon!
(17) Legyen velünk Istenünknek, / az Úrnak jóindulata! / Kezeink munkáját tedd maradandóvá, / kezeink munkáját tedd maradandóvá!
(Zsoltárok 90)
Vannak olyan Igék a Bibliában, amit újra és újra elő kell vennünk. Úgy állítjuk ezt, hogy nem teszünk különbséget Ige és Ige között. De bizonyos Igékben tömören előttünk van az egész Írás, a teljes evangélium, Jézus Krisztus, minden erőltetés nélkül. A 90. zsoltár ilyen Ige. Tanuljuk meg tehát együtt újra, nekünk szóló üzenetét!
A felolvasott 90. zsoltár három dologra figyelmeztet bennünket: tekintsünk fel az örökkévaló Istenre, alázattal lássuk be saját nyomorúságunkat, és könyörögjünk azért, hogy forduljon hozzánk az Úr.
Ez a zsoltár szól: az örökkévaló Istenről (teológia), a halandó emberről (antropológia), valamint kettejük üdvözítő találkozásáról (szótériológia), amelyben mindig Istené az első lépés.
1. Az Örökkévaló Isten
Ez a zsoltár himnikus szárnyalással szól az egyetlen élő Istenről, aki örökkévaló Úr: „öröktől fogva mindörökké vagy Te, ó Isten” (2).
Isten örökkévalósága azt jelenti, hogy Ő időfölötti, az időt is Ő teremtette, de láthatóan megmutatja magát az időben, a történelemben: „Mielőtt hegyek születtek, mielőtt e világ létrejött, öröktől fogva vagy Te, ó Isten, …nemzedékről nemzedékre” (1-2).
Isten örökkévalósága jelenti az Ő teljességét, tökéletességét, „egész” voltát
Valamint Isten örökkévalósága jelenti az Ő mindenekfeletti nagyságát és hatalmát, mindenhatóságát.
Isten örökkévalóságát Kálvin egy pontos kifejezéssel határozta meg: Isten szuverén, Ő minden tudás birtokában van, neki mindig igaza van, hiszen öröktől fogva Ő az Isten, mindeneket Ő hozott létre, ki merne vele vitatkozni?
Isten azonban örökkévalóságát úgy mutatta meg, hogy hajlékká lett számunkra: „Uram, Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre” (1).
Isten hajlékká lett számunkra a Jézus Krisztusban.
Ahogy a hajlék, a ház véd, óv, elrejt, melegséget ad, szoros közösséget teremt, úgy Isten is ugyanezeket cselekszi velünk, a Jézus Krisztusban.
Nincs szánalmasabb, mint amikor valaki szellemileg, lelkileg, hitbelileg „hajléktalan”, azaz minderről nem tud, nemcsak úgy, hogy nem ismeri az élő Istent, hanem úgy is lehet valaki hitbelileg hajléktalan, hogy csak az örökkévaló Istent látja, és nem ismeri azt a Jézus Krisztust, akiben ő hajlékká lett az ember számára. Lehet valaki okos, tehetséges, gazdag, mégis hajléktalan, ha az evangéliumot nem ismeri, pedig hallja. Jóléti, nyugati társadalmunk nagy nyomorúsága ez a fajta hajléktalanság.
Isten, tehát örökkévaló Úr, aki hajlékká lett számunkra Jézus Krisztusban, azaz személyesen jött közel hozzánk.
Hiszen Isten személy, nem egy elv, filozófiai tétel, hanem egy személy, akivel személyesen lehet találkozni: „Uram, Te voltál hajlékunk…” (1).
Ez a „Te” jelzi ezt a személyességet, amit az ember először mindig a gyülekezet közösségében, és nem a belső szoba csendjében tapasztalhat meg igazán.
2. A Halandó ember
A zsoltáros az örökkévaló Isten után saját magára, a halandó emberre tekint. Az első két vers az örökkévaló Urat dicséri, a harmadik verstől a halandó emberről van szó. Az új bibliafordításban külön üres sor jelzi a témaváltást. Az ember az Isten színe előtt ismeri meg igazán önmagát.
A zsoltár kifejező képekben szól az ember halandóságáról (3-6).
Olyan az emberi élet, mint a virág, reggel növekszik, estére megfonnyad és elszárad. Butaság lenne ezt a képet magyaráznom. Mindenki érti, hogy az évek, évtizedek múlásával hogyan fonnyad el a korábban virágzó emberi élet.
A zsoltár azonban egy még pontosabb képet használ. Olyan az emberi élet, mint egy őrváltásnyi idő. Aki volt katona, pontosan tudja, hogy ez a kép mit jelent. Amíg őrségben vagyunk, lassan telik az idő; – de amint eltelt az őrszolgálat, már az a tapasztalatunk, hogy gyorsan elrepült. Amíg benne vagyunk a gondokban, egy életszakaszban, lassúnak tűnik az idő folyása; – de ha eltelt egy életszakasz, akkor annak elteltét már olyan gyorsnak tartjuk, mintha elrepült volna. Gondoljunk például arra, ahogy felnőttek a gyerekeink.
További képeket is olvasunk itt, elillan a földi élet, mint a sóhajtás.
Vagy elfelejtenek bennünket, mint ahogy az álmok jó részét elfelejtjük reggelre. Tudjuk, hogy minden éjszaka álmodunk valamit, ezt vizsgálatok kimutatták, de ennek csak töredékére emlékszünk reggelre.
A zsoltár azonban ennél mélyebben szól az ember halandóságáról. Ezek a képek ugyanis nem csupán a puszta tényt fejezik ki, nevezetesen azt, hogy az ember egyszer meghal, földi életének ideje lejár, hanem azt is, amit halandó emberként megtapasztal ebben a világban. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részben hiábavaló fáradtság” (10), hangsúlyozza a zsoltáros.
Itt most azon a kifejezésen van a hangsúly, hogy „részben”, vagyis a halandó ember életének legnagyobb nyomorúsága a töredékesség, hogy Isten teljességével ellentétben rész szerint élünk meg mindent.
Az ember élete halandó és töredékes élet. Nagy költőnk énekelte, minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban.
Nyaranta lomtalanítást végzünk. Ilyenkor mindig a kezembe akadnak olyan dolgok, amelyeknek funkcióját nem ismerem, mert valahonnan leestek, letörtek, s önmagukban használhatatlanok; – csak akkor lehetnének újból hasznosak, ha megtalálnánk, hova valók. Ezeket a dolgokat, én úgy hívom: „kütyük”. Egy darabig gyűjtögetjük, aztán kidobjuk ezeket, mert önmagukban használhatatlanok.
Egy nagy teológus, Bonhoeffer pont így írta le az ember nyomorúságának lényegét, miszerint az ember nyomorúsága abban van, hogy elszakadt „Eredetétől”, az élő Istentől, és így önmagában használhatatlan, hiábavaló lett az élete. Erre utal a zsoltár is.
Ezt a nyomorúságot, mint hiábavaló állapotot nevezi a keresztyén teológia a bűn állapotának.
Ebből következik minden konkrét vétek. Hiszen, ha egyszer meghalunk, akkor kevés az idő, tehát sietni kell, az érdekeinket kell képviselni, ezért az itteni a világban kell mindent megragadni. Így élve pedig óhatatlanul ütközünk, sőt ellenségeivé lehetünk egymásnak.
Ebben az állapotban az ember megtapasztalja életének hiábavalóságát, ahogy ezt a 90. zsoltár is konkrétan kimondja.
Bár meggyőződésem, hogy az erre való készséget, nevezetesen azt, hogy az ember belegondoljon saját életének értelmébe, tehát egy bizonyos távlatból is szemlélje önmagát, azaz legyen önreflexiós képessége; – ezt tanulni is kell.
A modern ember is szenved a hiábavalóság érzésétől, de ez nem mindig tudatosul benne, illetve nem mer szembenézni ezzel, hanem ezernyi pótcselekvéssel próbálja elütni a hiábavalóság érzését.
A Prédikátor könyve ugyancsak az emberi élet hiábavalóságát tárja elénk, tényszerűen. Valóban, Isten nélkül élve ezekkel a tényekkel érdemben vitatkozni sem lehet, legfeljebb illúziók ködével lehet eltakarni azokat.
De ha világi példát akarok említeni: az irodalom számos remekműve szól a halandó ember életének töredékességéről, hiábavalóságáról. Csak egyet említek, Csehov minden drámája ezt a problémát tárja elénk.
3. Isten és ember üdvözítő találkozása
Tehát, ez a zsoltár hirdeti az örökkévaló Istent, hogy Őrá tekintve rámutasson a saját nyomorúságunkra, és ezzel alázatban tartson bennünket. Ebben az alázatban jöhet létre, kegyelemből, az Isten és az ember üdvözítő találkozása, amelyben mindig Isten a kezdeményező.
Ebben az alázatban képesek leszünk együtt könyörögni, mint a zsoltáros: „Fordulj hozzánk Uram, meddig késel, könyörülj…” (13). Éppen ebben a könyörgésben találjuk meg a 90. zsoltár legfontosabb mozzanatát. Áldott legyen Isten Igéje! Áldott a 90. zsoltárban megszólaló üzenet!
Csodálkozzunk rá arra, hogy a zsoltáros nem költő, nem is pszichológus, hanem hívő ember; másképp kifejezve, teológus.
A zsoltáros ugyanis nem lírikusként búsong a saját halandóságán, tehetetlen jó ízzel, mint Ady tette ezt a Szent Mihály útján, Párizsban, ahol támadtak lelkében rőzsedalok, füstösek, furcsák, bíborok, arról, hogy meghal.
De a zsoltáros nem is pszichológus, miszerint az emberben adottak azok a lehetőséget, amelyekkel élete problémáit meg tudja oldani; csak akarni kell, terápiákkal ezt az öngyógyító folyamatot segíteni kell. Igen, vannak olyan problémák, ahol ez igaz. De ez a megállapítás a bűnnel, betegséggel, halállal, vagyis az igazán nagy problémákkal szemben, nesze semmi, fogd meg jól.
A zsoltáros nem lírikus, és nem pszichológus, mert tudja, hogy az igazán nagy problémákkal szemben külső segítségre van szükségünk.
Ehhez, egy határon túl nem elegendő a másik ember sem, bármennyire is szeret bennünket. Csupán az élő Isten lehet az egyetlen segítség.
A zsoltáros ezért fordul az Úrhoz, könyörögve megoldásért.
Isten meghallgatja könyörgésünket; egyrészt azzal, hogy kiárasztja ránk jogos haragját. A zsoltáros abban is teológus, hogy megmagyarázza az ember nyomorúságának okát, és Isten haragjának lényegét: „…bizony, elmúlunk haragod miatt” (7-11). Arról van szó, amit Pál apostol is megállapított, miszerint a bűn zsoldja a halál (Róma 6,23).
De értsük jól, mi, Isten népe, az Úr haragját. Isten haragja számunkra könyörület. Olyan ez, mint amikor összesöpörjük a szemetet, hogy el ne lepjen bennünket a kosz, a mocsok.
Isten haragja könyörület az ember számára, amellyel kinyilvánítja, hogy nem engedi azt, hogy az emberi gonoszság, a gonosz tobzódása végérvényesen eluralkodjon ezen a világon.
Isten meghallgatja könyörgésünket; másrészt azzal, hogy kiárasztja ránk könyörülő irgalmát. Tehát Isten népe az Úr haragjában, és haragján túl is megtapasztalja az Úr könyörületét.
Hiszen ez a könyörület elsősorban abban mutatkozott meg, hogy Ő Jézus Krisztusban hozzánk fordult, meghalt, feltámadott a halálból, legyőzve a halált.
Isten láthatóvá tette szabadító tetteit rajtunk a Jézus Krisztusban. Amiért a 90. zsoltár könyörög, az Jézus Krisztusban valósággá lett: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon…” (16).
Az örök élet bizonyossága pedig reménységgel, életörömmel tölt el bennünket; – méltósággal ajándékoz meg minket: annak bizonyosságával, hogy kezeink munkáját állandóvá teszi az Úr (17)
Vagyis életünk nem hiábavaló. Jézus Krisztus feltámadása hirdeti, hogy noha életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több nyolcvan esztendő, nagyobb részük hiábavaló fáradtság, és olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk (10); – mégis a feltámadás csodája után, a feltámadás himnuszának utolsó sora érvényes ránk: lehetünk szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodva az Úr munkájában, tudván, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58).
*
Összegezve:
Ez a zsoltár szól az örökkévaló Istenről, a halandó emberről, valamint kettejük üdvözítő találkozásáról, amelyben mindig Istené az első lépés.
Magasztaljuk az örökkévaló Urat!
Alázattal lássuk meg saját nyomorúságunkat!
Majd együtt forduljunk az Úrhoz, megtapasztalva könyörülő irgalmát, minden hiábavalóság ellenében.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2016. július 24.
Textus / Lekció: Zsoltár 90
Igehirdető: Steinbach József