„(1) Akkor ezt mondta Sámuel egész Izráelnek: Íme, én engedtem nektek mindenben, amit mondtatok nekem, és királyt választottam nektek.
(2) Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig.
(3) Itt állok, válaszoljatok az ÚR előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el a marháját, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak valami fölött? Visszaadom nektek!
(4) De ők ezt felelték: Nem nyomtál el és nem károsítottál meg bennünket, és nem fogadtál el senkitől semmit.
(5) Akkor ezt mondta nekik: Tanú az ÚR veletek együtt, és tanú az ő fölkentje a mai napon, hogy nem találtatok ellenem semmi ilyesmit. Azok pedig ezt felelték: Ő a tanú.
(6) Majd ezt mondta Sámuel a népnek: Az ÚR rendelte Mózest és Áront. Ő hozta fel őseiteket Egyiptomból.
(7) Most azért álljatok ide, hadd hívjam tanúskodni ellenetek az ÚR színe előtt az ÚR minden igaz tettét, amelyet veletek és őseitekkel véghezvitt.
(8) Miután Jákób lement Egyiptomba, őseitek pedig az ÚRhoz kiáltottak segítségért, az ÚR elküldte Mózest és Áront, akik kihozták őseiteket Egyiptomból, és letelepítették őket ezen a helyen.
(9) De ők elfeledkeztek Istenükről, az ÚRról, ezért kiszolgáltatta őket Siserának, Hácór hadvezérének és a filiszteusoknak meg Móáb királyának, és azok harcoltak is ellenük.
(10) Akkor segítségért kiáltottak az ÚRhoz, ezt mondva: Vétkeztünk, mert elhagytuk az URat, és a Baaloknak és az Astartéknak szolgáltunk. De most ments meg bennünket ellenségeink kezéből, és neked fogunk szolgálni!
(11) Akkor elküldte az ÚR Jerubbaalt, Bárákot, Jeftét és Sámuelt, és megmentett benneteket a környező ellenség kezéből, és biztonságban lakhattatok.
(12) De amikor láttátok, hogy Náhás, az ammóniak királya kivonul ellenetek, mégis ezt mondtátok nekem: Nem! Inkább uralkodjék csak király fölöttünk! Pedig Istenetek, az ÚR a ti királyotok!
(13) Most itt van a király, akit ti választottatok, akit ti kértetek. Tehát királyt is adott nektek az ÚR.
(14) Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek!
(15) Mert ha nem hallgattok az ÚR szavára, hanem föllázadtok az ÚR parancsa ellen, akkor ellenetek fordul az ÚR, ugyanúgy, mint őseitek ellen.
(16) Álljatok most is ide, és lássátok meg, hogy milyen nagy tetteket visz véghez előttetek az ÚR.
(17) Most a búzaaratás ideje van. Én az ÚRhoz kiáltok, mire ő mennydörgést és esőt fog adni. Ti pedig ismerjétek el, és lássátok be, hogy milyen nagy a ti gonoszságotok az ÚR szemében, amit elkövettetek, amikor királyt kértetek magatoknak.
(18) És az ÚRhoz kiáltott Sámuel, az ÚR pedig mennydörgést és esőt adott azon a napon. Ekkor nagy félelem fogta el a népet az ÚR miatt és Sámuel miatt.
(19) És így szólt az egész nép Sámuelhez: Imádkozzál szolgáidért Istenedhez, az ÚRhoz, hogy ne haljunk meg, mert minden vétkünket tetéztük azzal a gonoszsággal, hogy királyt kértünk magunknak.
(20) Akkor ezt mondta Sámuel a népnek: Ne féljetek! Ti ugyan elkövettétek mindezt a rosszat, de azért ne tántorodjatok el az ÚRtól, hanem szolgáljatok az ÚRnak teljes szívetekből!
(21) El ne tántorodjatok, hogy a semmiket kövessétek, amelyek tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni, mert semmik azok.
(22) Hiszen nem veti el az ÚR a saját népét az ő nagy nevéért, mert úgy tetszett az ÚRnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket.
(23) Tőlem is távol legyen, hogy vétkezzem az ÚR ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra.
(24) Csak féljétek az URat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívetekből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!
(25) Ha azonban mégis gonoszul éltek, elvesztek királyotokkal együtt!
(1Sámuel 12,1–25)
(Textus: 1Sámuel 12,5)
Igen, így lehet, így kell Isten gyermekének elköszönni, leköszönni, amikor annak eljött az Istentől rendelt ideje.
Sámuel búcsúbeszéde Isten népének történetében is lezár egy korszakot.
A nép királyt kívánt magának, más népek szokása szerint, de az Úr akarata ellenére, noha Isten figyelmeztette népét, hogy nekik Ő, az élő Isten a királyuk.
Milyen felfoghatatlan, „alkalmazkodó” szeretet, hogy Isten mindezek ellenére enged népének, és királyt ad nekik „egy időre”. A valóságos szeretet tud alkalmazkodni, ám soha nem szolgálja ki a helytelen elvárásokat, hanem szeretetében formálja azokat helyessé. Mindig Isten szeretete alkalmazkodott hozzánk, még Jézus Krisztus eljövetelében is.
Amikor Sault királlyá választották, majd Isten egy nagy győzelemmel is igazolta királyát, hogy valóban őt rendelte népe vezetésére, ahogy ezt egy héttel ezelőtt olvastuk a 11. fejezetből, akkor Sámuel szolgálata lejárt.
Sámuel búcsújával hivatalosan is lejárt a „Bírák kora”, és megkezdődött a „Királyok kora”.
Sámuel búcsúbeszéde azonban nem egy csalódott ember lemondása, akinek nem akarózik félreállni, de mégis erre kényszerül, hanem ez a búcsúbeszéd valójában egy igehirdetés, amely Isten hatalmas tetteire mutat rá, még a búcsú perceiben is.
Sámuel búcsúja egy áldott életű, szolgálatú ember áldott búcsúja, üres kézzel.
1.
SÁMUEL EGÉSZ ÉLETE ÁLDOTT VOLT.
Sámuel ugyanis hűségesen, engedelmesen szolgált, ifjúságától fogva, egész életében, Isten dicsőségére és népe javára, még a legnehezebb helyzetekben is.
Isten pedig megáldotta ezt az engedelmes szolgálatot, felhasználta szolgáját, áldássá tette életét sokak számára (1–5).
Sámuel egész életében áldott szolgálatot végzett. Ez nem az ő érdeme, hanem Isten kegyelmének ajándéka.
Isten kegyelme azonban azt is elvégzi az Ő szolgájának életében, hogy az áldott életű ember áldottan tudjon elköszönni is, amikor annak eljött az ideje. Itt egy áldott életű ember áldott búcsújának lehetünk tanúi. Milyen egy áldott búcsú, egy áldott leköszönés és elköszönés?
Először is állapítsuk meg, hogy ebben az elköszönésben nincs semmi csalódottság, szomorúság, düh és ellenállás, – itt nem érzünk semmi bántó, nyugtalan hangot, kényszert, utódoknak szóló „csipkelődést”, pedig többnyire ilyenek a mi elköszönéseink. Itt nem erről van szó.
Sámuel nyitott, hívő szívvel és értelemmel figyelte azokat a jeleket, tényeket, amelyeket az Úrtól kapott, és amelyek egy adott ponton egyértelművé tették számára, hogy most eljött hivatalos szolgálata végének ideje. Sámuel látja a tényeket, mint Istentől kapott jeleket, miszerint eltelt és letelt a szolgálatra kijelölt idő, hiszen sok minden megváltozott körülötte. A radikális változások pedig, amelyekben mi már annyira nem vagyunk otthon, hogy zavarja, sőt nehezíti és szinte ellehetetlenít a szolgálatunkat, az bizony isteni jel, hogy lejárt az időnk.
Az egyik ilyen változás az a tény, hogy Sámuel megidősödött, megőszült, fiai is felnőttek (8,3–4), azaz eltelt az idő. Mivel Sámuel, ifjúsága óta szolgálatban állt, elfáradt. Nem megfáradt, hanem elfáradt. Vegyük komolyan isteni jelként azt a tényt, ha eltelt fölöttünk az idő, mert ez eleve nehézzé teszi, hogy áldottan lássuk el a ránk bízott feladatot, szolgálatot, legyünk akármilyen fiatalosak is. Sokan nem akarjuk tudomásul venni azt a tényt, hogy eltelt az idő, már nem úgy megy, ahogy korábban, ezért nem biztos, hogy áldássá lehetünk az adott helyen.
A másik ilyen változás, amit ugyancsak meglát, és Istennek kedves módon értékel Sámuel, az pedig az a tény, hogy az idő múlásával a nép, Isten népe is megváltozott. Mert bizony ez a nép egyre engedetlenebb lett, és mindig egyre megátalkodottabban esett vissza bűneibe, folyton visszaélve az Úr megtartó kegyelmével. Bizony van különbség generáció és generáció között. Bizony, még az egyházban is tetten érhető a változás, a lelkészek, tisztségviselők, gyülekezeti tagok között is, mert ahogy a világ „vadul” körülöttünk, ez a változás az egyházban is „vadabbá” teszi még a „hívőket” is. Bizony, az egyházban is más az újabb nemzedék, sokkal keményebbek, agresszívebbek, szelídség és tisztelet nélkül. Igen, ezért a nemzedékért is hálásak vagyunk, jelenlétükért, szolgálataikért, de ők már mások, hitükben is mások, mint a huszonöt évvel ezelőttiek, ezért más vezető is kell hozzájuk. Ezek még hitükben is durvábbak, nyughatatlanok, kiszámíthatatlanok, önhittek és akarnokok. Ez a változás is jel, hogy menni kell.
Sámuel isteni jelként értékelte azt a változást is, amit már említettünk, miszerint alapjaiban megváltozott a helyzet: a népnek már van Istentől rendelt és igazolt királya, Saul, akinek át kell adni a tényleges vezetést. Igen, tény, hogy eltelt az idő, minden tekintetben megváltoztak a körülmények. Sámuel ezeket nagyon helyesen isteni jelként fogadta és elköszönt.
Tette ezt Sámuel önként, időben és alázattal.
Sámuel önként mondott le: nem várta meg, amíg más szól.
Sámuel időben, az Istentől rendelt időben mondott le, és nem várta meg, amíg nagy hibát követ el, – nem engedte meg neki az Isten, hogy ezt megvárja. Sámuel ugyanis a tisztséggel együtt a felelősséget is átadta Saulnak. Ez nagyon fontos, a tisztséggel ugyanis mindig felelősség is jár. Ezt sokan nehezen akarják tudomásul venni. Vannak olyan tisztségviselők, akik a szereplést, a „szépelgést” felvállalják, de a felelősséget nem akarják tudomásul venni, azt mindig tovább hárítják.
Sámuel alázattal mondott le feladatáról. Népétől bocsánatot kért, és megkérdezte őket a búcsúzáskor, hogy követett–e el valamiféle tetten érhető bűnt? Senki sem tökéletes, Sámuel sem gondolta magát annak, de a nem látható bűneit majd ő leteszi az Úr elé. A látható vétkeit, amit esetleg nem is vett volna észre, azt segítsék megnevezni, hogy aztán kimondva, töredelmes szívvel odavihesse az Isten színe elé, ma úgy mondanánk, Jézus Krisztus keresztjéhez, hogy aztán ott a megnevezett és bűnbánattal letett vétek elveszítse erejét. Sámuel nem sértődötten, hanem őszinte kérte ezt népétől, mert valóban jó lelkiismerettel akart elköszönni. Ha van kivetnivaló még bennem, segítsetek kivetni azt, odavetni az Úr kegyelme elé.
Igen, így lehet, így kell Isten gyermekének elköszönni, leköszönni, amikor annak eljött az Istentől rendelt ideje.
2.
Van itt egy fontos mondat: SÁMUEL ÜRES KÉZZEL VESZ BÚCSÚT!
Amikor Isten népe is megerősítette Sámuelben azt, hogy tetten érhető bűnt nem találtak benne, és valóban tisztességesnek tartották szolgálatát, akkor Sámuel egy fontos mondatban összegezte búcsúszavait.
Ezt tegyük most külön a Szentlélkek nagyítója alá, mert ebben rejtőzik a mai igehirdetés legfontosabb üzenete.
Régóta aláhúzva olvasható a saját Bibliámban is.
Azóta is azért imádkozom, ha szabad személyes vallomást is tenni egy mondatban, hogy csak ezt az egyet adja meg nekem az Úr, hogy én is így tudjak elmenni az Istentől rendelt időben a szolgálatból, és az életből (6–21).
Sámuel azt mondja búcsúzásakor, Isten színe előtt, és az Úr felkentje előtt, hogy nincs semmi a kezében, vagyis üres kézzel távozik (5).
Az Úr a tanú erre, aki mindent lát. Az Úr azt is látja, amit a nép nem lát. Akkor is lát mindent az Úr, ha valaki valamit nem mert volna kimondani, és mocskoló pletykák alapján némelyek gyanakodnának is.
Üres kézzel távozni.
Igen, egy áldott szolgálatú élet áldott búcsúja ez, üres kézzel. Mit jelent itt, a búcsú kapcsán ez az üres kéz?
Üres a kezem, most mikor elmegyek, mondja Sámuel, mert nem fogadtam el semmiféle megvesztegetési ajándékot (3).
Sajnos Sámuel fiai mások voltak, ők elfogadtak ilyeneket (8,3–4).
Ez nem azt jelenti, hogy Sámuel tökéletes volt.
Hiszen az életet akkor is átszőtte, ma is átszövi sokféle összefonódás. Hazudik, aki azt állítja, hogy ezektől teljesen mentes az élete. Valójában nem is lehet mentes, mert valahová tartozunk, valahová meg nem tartozunk.
Sámuel azt mondja, hogy semmi körülmények között nem mentem ezekben egy Isten által meghúzott határon túl. Üres a kezem, nem fogadtam el megvesztegetési ajándékot, legyen szó bármiféle lobbyról, célról, kapcsolatról, érdekről.
Üres a kezem, megmaradtam prófétának, nem hallgattam, érdekek miatt, nem hunytam szemet, ha az Úr szólni és cselekedni küldött.
Üres a kezem, tiszta a kezem.
Üres a kezem, mondja Sámuel, mert amit kaptam az Úrtól, azt továbbadtam.
Mindenünk, amink van, úgy kaptuk az Úrtól (1Korinthus 4,4), azért, hogy annak egy nagy részét továbbadjuk, Isten dicsőségére és a ránk bízottak javára. Amit kaptam, azt továbbadtam, nem tartottam meg magamnak. Csak annyim van, amennyi szükséges.
A 12. fejezetben is látjuk, hogy Sámuel mindig továbbadta azt, amit az Úr rá bízott: mindig hirdette, továbbadta az Isten nagy tetteiről szóló bizonyságtételt. Ez ma is Isten népének feladata: hirdetni az Isten nagy tetteit, amit Ő cselekedett érettünk az Úr Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadott.
Sámuel a búcsúbeszédében is hosszan sorolja, hogy milyen hatalmas tettekben mutatta meg Isten az Ő szabadító irgalmát saját népén, amely eddig folyton újra és újra visszaélt ezzel a szeretettel (6–13). Most is, miközben Sámuel hirdeti az Úr nagy és hűséges tetteit, és a nép hűtlenségét, Isten népe belátja bűnét, de nem tér meg, nem változtat azon (19). Ez a legnagyobb nyomorúság eljutni a bűnlátásig és nem jutni el a bűnbánatig és a megtérésig.
Pedig Isten népe most is, Sámuel igehirdetése közben is megtapasztalta Isten nagy tettét, mert búzaaratás közben nagy mennydörgés közepette eső esett, ami ott akkor abban az évszakban igen ritka volt (17–18). Isten ezzel is igazolta Sámuel igehirdetését, és a nép mégsem tért meg.
Üres a kezem és tiszta a kezem, mondja Sámuel, mert amit az Isten rám bízott, azt továbbadtam, hirdettem és éltem az Úr nagy tetteinek üzenetét.
Üres a kezem és tiszta a kezem, hangsúlyozza Sámuel a búcsúbeszédében, mert a kezemmel nem vettem el senkiét, a kezemmel nem bántottam, nem tettem tönkre senkit (3–4).
Pedig voltak olyan helyzetek, amikor a jog szerint, a rend szerint azt kellett volna tennem, és mások is erre bíztattak, ezt várták tőlem.
Én mégsem törtem ki senki nyakát, nem tettem lehetetlenné senkit. Sőt, adtam, segítettem, még akkor is, amikor ezzel a szeretettel visszaéltek.
Igen, Sámuel próféta keze ilyen értelemben is üres.
Végezetül üres és tiszta a kezem, mondja Sámuel, mert nem ragaszkodom görcsösen semmihez.
Mindennel örömmel, hálaadással és szolgáló hűséggel élt, amit kapott az Úrtól, de nem ragaszkodott semmihez, sőt mindent elengedett, amit az Úr akarata szerinti időben el kellett engednie.
Ez az elengedés tudománya. De nehezen megy ez nekünk. Nem is könnyű „elengedni”, ez kegyelmi állapot. Isten ajándéka az elengedés tudománya.
Sámuel egész búcsúbeszédéből kiderül ez, hogy ő valóban ilyen volt.
Kezes üres, mert ő szabad volt minden itteni bitoklástól, minden tisztségtől, pozíciótól, vagyontól. Semmihez sem ragaszkodott, ami önmaga dicsőségét szolgálta, ezért el tudta azokat engedni, hogy mindenben az Isten akarata, dicsősége érvényesüljön.
De szépen hangzik mindez, de olyan kevés hívő embernél tapasztalható ez a csoda; sőt, inkább azt kellene bűnbánattal mondani, mintha az egyház az igazán hiú és gőgös emberek gyűjtőhelye lenne.
Ebben a szabadságban beszél Sámuel tisztelettel az utódjáról, Saulról, mert ez a hívő szabadság oldaná meg az előd–utód problémáját is.
Sámuel nem tartja meg a kezében azt, ami onnan már amúgy is kiesne, ami a kezében „már nem áll jól”.
3.
Sámuel búcsúbeszéde tehát egy áldott szolgálatú és életű ember áldott búcsúja, üres kézzel. Ennek AZ ÁLDOTT SZOLGÁLATNAK, AZONBAN ÁLDOTT FOLYTATÁSA VAN, csak másként.
Az üres kéz, üres szívet is jelent, a Hegyi Beszéd értelmében, miszerint akinek üres a szíve, aki lelkileg szegény (Máté 5,3), akinek nincs tele az élete, az értelme és szíve mindenféle „múlandó vacakkal”, az tudja befogadni az Urat.
Üres és tiszta a kezem, üres és tiszta a szívem, mondja Sámuel. Ezzel azonban nincs vége Sámuel szolgálatának, mert az üres és tiszta kézbe helyezhet új feladatot az Úr, és az üres és tiszta szívet teheti alkalmassá az új feladatra (20–24).
A hívő ember élete ugyanis folyamatos szolgálat, mindaddig, amíg ilyen „megüresített” és tiszta élettel távozunk el ebből a világból. Nincs nagyobb ajándék az ilyen búcsúnál és az ilyen halálnál, egy nem tökéletes, de tisztességes, kegyelmet nyert élet végén.
Sámuel hangsúlyozza, hogy továbbra sem szűnik meg imádkozni a népéért, hogy az félje végre az Istent, királyával együtt, így megszűnhessen minden más félelme; – és ne kárhozatos „semmiket” markolásszon.
Sámuel a közbenjáró imádság szolgálatát vállalja fel, miközben tanácsolja a vágyakozókat (20–21), hogy megmutassa azoknak az Úr útját; – és mindenben bátorítja népét!
Mindezeket Sámuel azzal a bizonyossággal teszi, hogy Isten ne veti el az Ő népét (22). Előbb–utóbb láthatóan megnyeri őket az üdvösségnek. Isten nem engedi népét elveszni, aláhullani, nem engedi a „semmiket”, az idegen isteneket, a kárhozatos dolgokat markolászni.
Lám, ezt a szolgálatot mindenkor lehet végezni. Nem olyan látványos, mint a tisztséggel járó szolgálat, de sokkal fontosabb és áldottabb. Amíg ép az elménk, a közbenjáró imádság és az ezzel járó tanácsolás és bátorítás szolgálatát életünk utolsó percéig végezhetjük. Persze a kellő időben ebben is ad elpihenést, felmentést az Úr. Ez inkább csendes, mint tolakodó szolgálat.
De milyen nagy szükség van erre a szolgálatra. Tudom, hogy én anyám szüntelen közbenjáró imádságából élek. Van-e olyan ember, akit rendszeresen odaviszel, név szerint az Úr elé; – vannak-e olyanok, akiket bizonyos helyzetekben név szerint odaviszel az Úr színe elé; – van-e konkrét ügy, amiért könyörögsz? Imádkozol–e Jézus Krisztus ügyéért, a gyülekezetedért, a lelkészedért, a keresztyénség nagy családjáért, ezekben a nehéz időkben? Nem hiábavaló ez a szolgálat, sőt ebből áldás, vezetés és bátorítás fakad.
Nagy szükség van erre a szolgálatra azért is, mert olyan sokan a kárhozatos „semmit” markolásszák. Nemrégiben Csehov Sirály című darabját tekintettük meg. Ebben a színműben minden szereplő vágyakozik egy értelmesebb, boldogabb, tartalmasabb élet után, de hiába erőlködnek, nem megy, hiszen a „semmivel” próbálkoznak, nem ragadják meg a fix kapaszkodókat, hanem inkább még mélyebbre süllyednek a reménytelenségben. Igen, az élet ilyen a feltámadott Úr nélkül. Nem véletlen az sem, hogy a darab öngyilkossággal végződik.
Nagy szükség van a közbenjáró imádság szolgálatára, mert az emberek annyira akarnának boldogok lenni, miközben a kárhozatos semmit markolásszák, és az Úr nem kell nekik. Boldog hosszú hétvégét kívántak nekem. Akkor döbbentem rá, jé, tényleg hétvége lesz, mégpedig hosszú hétvége, május elseje miatt, amin hétfőre esik. Először azt sem tudtam, miről beszélnek. Aztán belegondoltam, hogy nekem annyi szolgálatom lesz ezalatt, hogy a nevemet sem fogom tudni megmondani a végére. De éppen így van jól. Figyeltem ezeket a hosszú hétvégére leérkezőket, mit erőlködtek, hogy a tavaszi hidegben valamit kezdjenek magukkal, hogy végre jól érezzék magukat, partikon, bicikliken, kirándulásokon, amik persze mind fontosak, de a tavaszi tél mindent tönkretett. Nem ment. Amíg a „semmit” markolásszuk, és nem az élő Istent ragadjuk meg, addig hiába!
Sámuel nem hiába imádkozott, mi sem hiába imádkozunk, van miért, és igen szükséges.
*
Lám, milyen gazdag ez az Ige.
Egy áldott életű és szolgálatú ember búcsúja ez, üres kézzel, aki új áldott szolgálatot kapott az üres kezébe, amit haláláig végzett.
Húzzuk meg az ívet az Újszövetségig. Kimondhatjuk, hogy Sámuelnek, más módon, mint nekünk, de az örök élet Istenébe vetett hite volt, mert csak az örök élet krisztusi tágasságában lehet így elbúcsúzni, majd tovább szolgálni és aztán végleg hazamenni.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. április 30.
Textus / Lekció: 1Sámuel 12,01-25 (5)
Igehirdető: Steinbach József