(1) Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott.
(2) Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.
(3) Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak,
(4) és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.
(5) És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.
(6) Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.
(7) Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és Igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.
(8) Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam.
(9) Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.
(2Korinthus 8,1–9)
(2Korinthus 8,7)
A korinthusi testvérek bővelkedtek, minden nyomorúságuk ellenére is.
A filippi testvérek is bővelkedtek. Egy évvel ezelőtt a filippi levelet magyaráztuk és tudjuk, hogy a filippi levél negyedik fejezete is erről a bővelkedésről szól.
Az apostol is bővelkedett (Filippi 4,18).
A korinthusi gyülekezet bővelkedett, a filippi gyülekezet bővelkedett, az apostol bővelkedett: Isten népe bővelkedő nép, a Jézus Krisztusban.
Ott, akkor bővelkedtek; valamint itt és most, ma is ugyanezt a bővelkedést élhetjük át, az Úrban.
Ismét mondom: aki Jézus Krisztusban bízik, az minden nyomorúsága ellenére, minden körülmények között megtapasztalja ezt a bővelkedést.
Ennek a bővelkedésnek a forrása: Jézus Krisztus.
Egy héttel ezelőtt az igehirdetésben részletesen szóltunk erről, amit a 9. versben az apostol így fogalmaz meg, himnikus magasságokban: „Jézus Krisztus gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (9)
Ha ezt a teológiai nyelvet lefordítjuk, és egészen gyakorlatiasan, érthetően, világosan fogalmazzuk meg az üzenetet, akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus meggazdagított bennünket a menny gazdagságával.
Jézus Krisztus önmagát adta érettünk: ez az evangélium (János 3,16; Galata 1,4).
Jézus Krisztus lényének lényege ez a mennyei gazdagság.
Ha Jézus Krisztus önmagát adta érettünk, akkor Ő ezzel a mennyei gazdagsággal ajándékozott meg bennünket, amely már e földi élet minden helyzetében is meggazdagít.
Azért hívott, gyűjtött egybe bennünket a mi Urunk, ezen a vasárnapon, hogy fedezzük fel: bővelkedő emberek vagyunk; bármilyen helyzetben vagyunk is most itt!
Örüljünk ennek a bővelkedésnek!
Adjunk hálát ezért a bővelkedésért!
Az úri szent vacsora sákramentuma, a kenyér és a bor jegyei láthatóan, kézzel fogható módon akarják mindezt igazolni, bizonyítani, megpecsételni; hiszen ettől a bővelkedéstől senki és semmi el nem válaszhat bennünket.
A mai egyetlen igevers is olyan gazdag üzenetekben, hogy zavarban vagyok az idő tekintetében: miként fejtsem ki röviden a mai Ige gazdagságát?
Az apostol konkretizálja ezt a bővelkedést: miben áll ez a bővelkedés, hogyan mutatkozik meg Isten népének bővelkedése, miként tapasztalhatjuk meg ezt a bővelkedést mi?
Az apostol elkezdi sorolni a konkrétumokat, hogy miként élhetjük át ezt a bővelkedést!
Vegyük ezeket sorra mi is!
1.
BŐVELKEDÜNK A HITBEN.
Nem akármilyen hitről van itt szó.
Nem is kell ezt itt, avatott körben különösképpen magyarázni, hogy az élő, egyetlen Istenbe vetett hítről van szó, aki Jézus Krisztusban megmutatta magát és megváltott bennünket.
Tehát a Jézus Krisztusba vetett hitről szól az apostol; és a feltámadott Úrra tekintve az egyetlen, élő Istenbe vetett hitről beszél, e bővelkedés kapcsán.
Ez az élő hit, a bővelkedés tekintetében, azt jelenti, hogy a hit az életelemünk.
A hit éltet bennünket.
Hit nélkül is élünk ugyan, de valójában csak létezünk, valójában halottak vagyunk (Jelenések 3,1).
A hívő ember ezt tudja.
Ahogy Gyökössy Endre megfogalmazta: a hit az életelemünk. A hit éltet. A hit olyan életelem számunkra, mint a hal számára a víz, a gyümölcstermő fa számára a termékeny talaj, vagy az ember számára a levegő.
A hit nemcsak életelem, nemcsak éltet, hanem már „itt”, ebben a világban teljes, kiteljesedő élettel ajándékoz meg bennünket.
Jézus Krisztus mondja: „…én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10)
A hitünk nemcsak az életelemünk, az nemcsak éltet bennünket, hanem a hitünk az életünk értelmét nyújtja nekünk.
Élő hit nélkül nem teljes az életünk, hiányzik az életünk értelme, az életünk „veleje”.
Olyan az élő hit, az élet teljességét illetően, mint a dióban a dióbél. Mit ér a kőkemény dióhéj, ha feltörtjük és benne nincs ott a dióbél, vagy pedig ez a bél ehetetlen. A diónak a dióbél ad értelmet.
A hitünk az életelemünk, a hitünk az életünk értelme.
A hit: éltet; Istennek kedves teljességben éltet.
Sőt, továbbmegyünk: az élő hit, a bővelkedés tekintetében, az örök élet tágasságával ajándékoz meg bennünket.
Az örök élet bőségét már „itt” megízleljük, és „odaát” maradéktalan kiteljesedésben örvendezhetünk majd annak.
A hitünk által részesülünk a Jézus Krisztus által elkészített üdvösségben.
A hitünk éltet, teljességben éltet, üdvösségesen éltet.
Bővelkedünk a hitben, ezáltal az elmúlhatatlan életben! (2Timóteus 1,10)
Kegyelem a hit. Kegyelem az élet. Kegyelem ez a bővelkedés!
2.
Aztán – folytatja az apostol – egyre gyakorlatibb lesz ez a felsorolás: BŐVELKEDÜNK AZ IGÉBEN.
Mi az Ige egyháza vagyunk.
Az imént kifejtett hit által ragadhatjuk meg Isten Igéjét úgy, hogy az Igéből feltárul előttünk az isteni üzenet, az megszólít bennünket és átéljük a csodát: Uram, a Te Igéd igazság! (János 17,17)
Isten Igéje igazság: biztos út, irány, örök és üdvözítő rend.
Ugyanakkor Isten Igéje igazság abban az értelemben is, hogy az Úr szava, megigazító, megtisztító, hozzánk lehajló kegyelem.
Bővelkedünk az Igében, bővelkedünk az igazságban.
Bővelkedünk az Igében, mert gyönyörködünk Isten Igéjében.
Naponta, rendszeres kegyességben elcsendesedünk Isten Igéje felett, és gyönyörködünk Isten Igéjében, ahogy azt most is tesszük (Zsoltárok 1).
Jeremiás próféta fogalmazza meg azt, hogy amikor hallotta Isten szavát, az gyönyörűséget ajándékozott neki, felüdítette őt.
Életünk a porhoz tapad!
Urunk, eleveníts meg bennünket a Te Igéddel! (Zsoltárok 119,25)
Bővelkedünk a hitben, hitünk által megragadjuk Isten szavát, és bővelkedünk az Igében.
Bővelkedünk az Igében, az igazságban, és gyönyörködve Isten Igéjében, megelevenedünk mi, akik a halál árnyékának völgyében lakunk (Lukács 1,78–79).
Hadd tegyem fel az üzenetet kérdésként, a Testvérek előtt!
Bővelkedünk hit által Isten Igéjében?
Tegyünk egy próbát, mindenki a maga helyén!
Legalább egyetlenegy bibliai Ige eszedbe jut-e most, miközben itt ülsz? Eszedbe jut-e legalább egy bibliai Ige, amit azonnal fel tudsz idézni az emlékezetedben, a szívedben; olyan igevers, amely számodra valamiért fontossá lett?
Az a jó, ha több ilyen „fontos Igéd” van!
De legalább egy adatott-e, amely életednek a vezérigéjévé lett, amely által megtapasztaltad ezt a bővelkedést?
Bővelkedünk hit által az Isten Igéjében, az Isten beszédében.
„Lábam előtt mécses a Te Igéd, ösvényem világossága.” (Zsoltárok 119,105)
Ebben a bizonytalan, sötét, félhomályos világban világló, üdvösséges utat mutat Isten Igéje.
Ez az Igében való bővelkedés.
3.
Tovább folytatja az apostol a felsorolást, a bővelkedés konkrétumait.
BŐVELKEDÜNK AZ ISMERETBEN.
Bővelkedünk hitben és Igében.
Mindezekből hitismeret fakad, amely által, hitvalló örömmel, el tudjuk mondani, hogy kiben hiszünk, mit hiszünk (2Timóteus 1,12).
Természetesen ez a hitismeret, amit hitvalló módon felvállalunk a világ felé, nem pusztán egy rideg ismeret, egy tanrendszer, hanem ez egy élő, eleven hitből fakadó ismeret: személyes kapcsolat az Úrral, amely a gyülekezet közösségében erősödik meg újra és újra.
Kedves Gyülekezet! Mindig ez a hitismeret teszi áldottá a tehetségünket és a szaktudásunkat; egy adott helyen, egy adott feladatban.
Ezt soha ne felejtsük el! Ez nagyon fontos!
Az élő hitből fakadó hitismeret áldja meg a tehetséget és a szaktudást.
Fordítva is megfogalmazom.
A tehetség és a szaktudás alig valamit ér hitismeret, vagyis az élő hit többlete nélkül.
Sőt, a tehetség és a szaktudás, hit nélkül károkat is okozhat, barbársággá is torzulhat, a gazemberség forrásává is lehet.
Őszintén mondom nektek: én nagyon tisztelem a tehetséges embereket, a komoly szaktudással rendelkező embereket. Minden tiszteletem az övék. Nagyon sok tehetséges fiatalunk van; számos kiváló szakembert ismerek, hivatásokban is. Áldott legyen értük az élő Isten!
De önmagában a tehetség és a szaktudás engem nem hat meg. Egyre inkább nem hat meg, mert kell az a többlet, az a hitből fakadó, hit által vezérelt ismeret, ami által a tehetség és a szaktudás áldássá lesz.
Így a tehetséget és a szaktudást önzően nemcsak a magam érdekében és a magam dicsőségére használom fel, hanem mindenekelőtt Isten dicsőségére és sokak javára.
Urunk, adj nekünk hívő szakembereket! Így is mondhatnánk „pestiesen” – megint csak Gyökössy Endrét idézve –: Urunk, adj nekünk hívő „szakikat”, hívő közgazdászokat, hívő orvosokat, hívő tanárokat, hívő művészeket, hitben járó informatikusokat, hívő lelkészeket… Folytathatnánk a sort.
Az, hogy mit jelent ez, mármint a hitből fakadó hitismeret és a tehetséges szaktudás áldott együttese, arra tegnap este mutatott nekem az Úr egy kiváló példát.
Bakonybélben, a Teremtés ünnepén szolgálhattam, ahol egy felemelő programot szerveztek.
Ott szolgált egy huszonéves fiatal magyar művészekből álló kamarazenekar, akik a salzburgi Mozarteumban zeneakadémisták. Gyönyörűen játszottak.
Közöttük szolgált egy furulyaművész. A furulya egy nehéz hangszer, noha jelentéktelen hangszernek tűnik. A fiatalember olyan könnyedséggel játszott a furulyán, hogy a furulya szinte táncolt a száján; mintha nem is érintkezett volna a szájával. Ilyet még soha nem láttam. A levegővételeken, a futamokon, a tökéletes technikai tudáson túl, az egész előadás a Szentlélek kezében virult ki mennyei élménnyé.
A fiatal furulyaművészről kiderült, hogy felvállaltan hívő ember, aki komoly hitismerettel rendelkezik.
Íme: a tehetség, a szaktudás és az élő hit, hitismeret szent egységének csodája ez…
Ez az a többlet: hit, hitismeret által megtermékenyített tehetség és szaktudás, amely mennyei bővelkedéssel ajándékoz meg bennünket és azokat, akik között élünk, szolgálunk, dolgozunk.
Nagy szükségünk van erre a többletre.
Napi imatémánk is lehet az, hogy eme kettő összekapcsolódjon.
4.
Bővelkedünk a hitben! Bővelkedünk az Igében! Bővelkedünk a hitismeretben!
BŐVELKEDÜNK AZ IGYEKEZETBEN!
Az igyekezet a felelős szolgálatot jelenti, a magunk helyén.
Sokszor beszéltem már erről, most ezt nem részletezem újra, mert halad a kimért időnk.
A felelős szolgálat azt jelenti, hogy a magunk helyén mindent megteszünk, az Úrtól kapott lehetőségeink keretei között, mint gyarló és méltatlan szolgák; miközben kérjük erre az Úr mindenre elégséges áldását.
Az Úr, a mi erőlködésünket, a mi felelős igyekezetünket megáldja, kipótolja, teljessé teszi az Ő mindenre elégséges kegyelmével.
Ez az igyekezet, Isten népe körében – az apostol erre is utal a mai igerészben – nem valami gyarló versengés, ami irigységet támaszt és kioltja az igyekezeteket.
Ez az igyekezet példaadás, amely buzdítja mások igyekezetét is.
Ez az igyekezet nem versengés, hanem áldott igyekezet, példa, buzdítás sokak számára, hogy együtt igyekezhessünk és élhessünk így; együtt szolgálva a gyülekezetben és a világban, a magunk helyén.
Bővelkedünk hitben, Igében, ismeretben, igyekezetben!
Nem azért mondom el újból és újból az üzenetet, mert gondolkozom a következő gondolaton.
Kívülről tudom a prédikációt.
Azért ismétlem újra és újra, hogy az istentisztelet végére aranymondásként megtanuljuk ezt a fontos igeverset, és úgy menjetek ki a templomból, hogy kívülről tudjuk a mai Igét.
Ezáltal eggyel több Igénk lesz, reménység szerint annak üzeneteivel együtt, ami által megtapasztaljuk, mit jelent bővelkedni az Isten Igéjében.
5.
Tovább folytatja az apostol a felsorolást.
BŐVELKEDÜNK A SZERETETBEN.
A szeretetről a legnehezebb szólni.
Az apostol úgy fogalmaz itt, hogy a korinthusiak bővelkednek a tőlük a korinthusiak felé áradó szeretetben.
Persze ez a megfogalmazás kölcsönösséget feltételez: bízva abban, hogy a korinthusiak felől is árad az apostol és munkatársai felé ez a szeretet.
Ez egy kölcsönös szeretet.
A testvérek közösségében mindenképpen így kellene lennie ennek.
A szeretet áradása ugyanakkor egy kép csupán.
Itt nem valami felszínes, vagy rajongóan parttalan, érzelmeskedő, „csöpögős” szeretetre gondol az apostol, amiről szépeket lehet szónokolni, de a valósághoz semmi köze sincs annak; vagy ami éppen emiatt fárasztóvá és terhessé lett.
Ez a szeretet: krisztusi szeretet.
Ez a szeretet Jézus Krisztus szeretete, amellyel minket szeret az Atya.
Erről a szeretetről az 1Korinthus 13 szeretethimnuszában olvashatunk részletesen.
Itt Jézus Krisztus szeretetéről van szó. Ez a szeretethimnusz az isteni szeretet leírása. Erről a szeretetről állítja az Ige, hogy ez a szeretet mindent eltűr, mindent elfedez, mindent remél és soha el nem múlik.
Urunk, könyörülj rajtunk, hogy mi is ezzel a krisztusi szeretettel tudjuk szeretni egymást, legalább a Te néped közösségében!
De nagy áldás ez a szeretet egy önző világban, ahol minden az énről szól!
Az apostol azonban itt most nem általánosságban szól a szeretetről.
A krisztusi szeretet egy fontos megnyilvánulására mutat rá most az apostol (8).
Azt mondja Pál a krisztusi szeretet kapcsán, hogy ez a szeretet – utalva az előző gondolatra – a másik ember igyekezetét segíti, támogatja, bátorítja, nem pedig irigy módon akadályozva lehetetlenné teszi és „megfúrja” azt; ellentétben a mi mindennapi tapasztalatainkkal.
Vagyis ez a krisztusi szeretet bátorítja a másik igyekezetét.
Így lehetünk, együtt „buzogva”, Isten áldott népévé: együtt igyekezve, ebben a krisztusi szeretetben.
Csak az üzenet árnyalása miatt tegyük hozzá az előbbiekhez azt, hogy a másik igyekezetét nem tudjuk támogatni akkor, ha az igyekezet célja nem kedves Istennek. Ilyenkor prófétai intésre van szükség, de ez az intés se irigység és indulat által, hanem krisztusi szeretet által vezérelt.
6.
VÉGEZETÜL: BŐVELKEDÜNK AZ ADNI TUDÁSBAN.
Erről részletesen szóltunk egy héttel ezelőtt.
Akkor az adakozásról, az adni tudás áldásairól hallhattunk egy tanítást.
Itt most csak arra figyelünk, ami a bővelkedés kapcsán, a felolvasott igeszakaszra figyelve fontos: bővelkedni az adni tudásban.
Fedezzük fel, életünk minden nehézsége ellenére, hogy mennyi mindent kaptunk eddig az Úrtól!
Döbbenjünk rá arra, hogy bővelkedő emberek vagyunk!
De döbbenjünk rá arra is, hogy javainknak csak egy része a miénk.
A többit az Úr nálunk rakta le, hogy azt továbbadjuk másoknak.
Ennek a bibliai fejezetnek ez az egyik lényegi üzenete.
Továbbadni bővelkedő életünk javait!
Erre hív ma minket az Úr!
Krisztus-létünk így lehet hiteles.
Ezt ki is mondja az apostol, amikor arról szól, hogy a krisztusi szeretetünk valódiságát így igazolhatjuk (8).
„Ezt nem parancsként mondom!” – jegyzi meg az apostol (8).
Parancsra nem lehet áldásosan, hitelesen adni.
Ha kívülről parancsolják, hogy adjak: az kényszer.
Ha „belülről”, a mi pszichénk parancsolja az ajándékozást, az adakozást, a szeretetszolgálatot, akkor az hullámzó. Amikor ugyanis emelkedett érzelmi állapotban vagyunk, akkor adunk valamicskét, gyakran önmagunkat reklámozva, amikor pedig mélyponton vagyunk, akkor önzően mindent magunknál tartunk. Testünk-lelkünk alapvető természete pedig, hit nélkül, a „még többet és többet” lelkülete.
Az apostol nem egy kívülről való parancsra gondol, nem is egy belülről való „lelki” parancsra, hanem arra a „felülről” kapott, áldott, szentlelkes lehetőségre, amely a krisztusi szeretet valódiságában, továbbadja az Úrtól kapott javainak jó részét.
Aki ad, az gazdagszik meg igazán, és annak még többje lesz (Máté 25,29).
Egyetlenegy mondatot hadd mondjak még az adni tudás bővelkedésének csodájáról.
Őszintén megmondom, ezt a sort így még soha nem fedeztem fel, a Korinthusi második levélben.
Azt írja az apostol, tartalmilag idézve: „Kérem Tituszt, hogy ha ezt az adakozást már elkezdte, akkor fejezze is be!” (6)
Az adni tudás bővelkedése az is, hogy amit elkezdünk, azt befejezzük; és addig nem vállalunk fel teljesíthetetlenül új feladatokat.
Hiszen ebben a túlvállalásban adni akaró szeretetünk kudarcot szenvedhet, és hiteltelenné leszünk.
Szeretném általánosan is értelmezni ezt az üzenetet.
Elkezdünk valami építő szolgálatot, mert tovább akarjuk adni az Úrtól kapott javakat. Elkezdjük, és az Úr kegyelmét kérve véghezvisszük azt. Tehát, summázva: elkezdünk valamit, befejezzük, és addig nem nyitunk új projektet.
Sajnos az a mi nyomorúságunk, hogy mindig vannak újabb és újabb projektek, újabb és újabb elképzelések, miközben a korábbiakat sem zártuk le. Mindig áradnak az újabb és újabb okos ötletek… Csak az a kérdés, hogy ki bolondul bele ennek a rengeteg új, megnyitott projektnek véghezvitele során?
Elkezdtünk valamit? Az adni tudás bővelkedése azt jelenti, hogy akkor azt vigyük is végbe.
Persze ennek a bűnös világnak az a természete, hogy soha semmi nem kész, Isten kegyelméből lesznek majd maradéktalanul készen a dolgaink, „odaát”.
E-világban azonban valahogy mégis le kell zárni egyszer az éppen futó dolgainkat.
Amikor az egyiket lezártuk, elengedtük, akkor jöhetnek az újabbak, Urunk kegyelméből.
Eljön persze majd az az időszak is az életünkben, amikor ki kell mondani: „Uram add, hogy ezt és ezt a projektet még becsülettel befejezhessem; és adj hitet és fegyelmezettséget annak belátásához, hogy újabb, nagy projektet már nem szabad nyitnom.
Ez is az adni tudás bővelkedése; ebben az isteni bölcsességben.
*
Egyetlenegy igevers és milyen gazdag.
A lényeg az, fedezzük fel, hogy minden élethelyzetünk ellenére bővelkedő emberek vagyunk.
Örüljünk ennek, adjunk hálát ezért!
Ezzel a bővelkedéssel járuljunk az úri szent vacsora sákramentumához, mintegy megpecsételve ezt az Úrtól kapott bővelkedést.
Bővelkedünk hitben, Igében, ismeretben, igyekezetben, szeretetben és adni tudásban.
Áldjon meg bennünket ezzel a bővelkedéssel a mi Urunk!
Istentisztelet úrvacsorával, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. szeptember 8.
36. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 15.
Szentháromság utáni 12. vasárnap
Textus / Lekció: 2Korinthus 08,01-09 (07-09)
Igehirdető: Steinbach József