(9) Ti pedig vigyázzatok magatokra: mert bíróságoknak adnak át titeket, zsinagógákban vernek meg, helytartók és királyok elé állítanak énértem, tanúbizonyságul nekik.
(10) Előbb azonban minden nép között hirdetni kell az evangéliumot.
(11) Amikor pedig elhurcolnak és átadnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami megadatik nektek abban az órában, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.
(12) Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megölik őket,
(13) és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért; de aki mindvégig kitart, az üdvözül.
(Márk 13,9–13)
(Márk 13,13)
Advent harmadik vasárnapján folytatjuk Márk evangéliumának magyarázatát, ezekkel a nehéz igerészekkel, amelyek az utolsó időkről szólnak.
Az ünnepek idejére, a tavalyihoz hasonlóan felfüggesztjük a sorozatot, és az Úr megtartó kegyelmében bízva, januárban majd folytatjuk azt.
Egy héttel ezelőtt tisztáztuk azt, hogy mit jelent az „utolsó idők” kifejezés.
Elevenítsük fel ezt most röviden!
Jézus Krisztus eljövetele óta az utolsó időket éljük. Tehát a Biblia szerint attól kezdve, hogy Jézus Krisztus az első karácsonyon megszületett, elkezdődtek az utolsó idők, amelyek egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig tartanak (1Péter 1,5; 1Péter 1,20; Zsidókhoz írt levél 1,1–2).
Immár kétezer év óta az utolsó időket éljük.
Az utolsó időknek adottak a jelei, amelyekre figyelnünk kell.
Ugyanakkor azt is tisztáztuk, hogy az utolsó időt, az utolsó napot – amikor Jézus Krisztus visszajön, tehát a történelem végének idejét – senki sem ismeri, még a Fiú sem, egyedül csak az Atya (Márk 13,32).
Tehát nem számolgathatunk, hanem hitben éljük a mindennapjainkat, és reménységgel tekintünk előre, mint akik mindig készen vannak.
Tehát az utolsó időknek, amelyeket most élünk, vannak jelei, ezekre figyelni kell.
De az utolsó időnek, az utolsó napnak nincs jele, az váratlanul történik meg, hiszen a napot és az órát senki sem tudja (Márk 13,32–37).
A mai igeszakaszban az utolsó időknek három jelét tárja elénk az evangélista.
Ilyen jeleket az előző igehirdetésben, az előző igeszakasz alapján is elemeztünk.
Most újabb három jelre figyeljünk!
*
Az utolsó idők első jele a mai Igénk szerint, hogy hirdetik az evangéliumot minden nép előtt, szerte az egész világon (10).
Hadd fogalmazzak így: HIRDETJÜK AZ EVANGÉLIUMOT, minden népnek.
Ez egy örömteli és megnyugtató hír.
Valóban az utolsó időket éljük, hiszen ez így igaz: minden népnek hirdetik az evangéliumot.
Márk evangélista határozottan fogalmaz, amikor így ír: Hirdetni kell az evangéliumot minden népnek (10).
Ez a „kell” üzenetértékű, rendkívül hangsúlyos.
Ez a „kell” azt hirdeti, hogy az evangéliumra van a legnagyobb szükségünk; Isten életet ajándékozó, megtartó, megváltó szeretetére van szükségünk, amely minden helyzetben reménységgel tölti be az életünket.
Az evangélium az „egy szükséges dolog”, a legfontosabb!
Ez a „kell” ezt fejezi ki.
Ismerjük Lukács evangéliumából azt a szép történetet, amikor Jézus az útja során betér egy testvérpárhoz, Máriához és Mártához, akik nagyon megörülnek a neves vendégnek, hiszen Jézusról az a hír járta, hogy hatalmasan szól és hatalmasan cselekszik, csodákat tesz, betegeket gyógyít meg. Mária és Márta nagyon örülnek a neves vendégnek. Márta azonnal elkezd szorgoskodni az asztal körül, hogy kellő méltósággal láthassák vendégül Jézust. Mária, a testvére azonban leül az Úr lábaihoz és figyelmesen hallgatja Jézus tanítását. Márta ezért szemrehányást tesz a testvérének, amiért az egyedül hagyta őt a munkában. Ekkor Jézus azt mondja Mártának: Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de Mária most a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha; ő a kivételes időben az egy szükséges dolgot választotta (Lukács 10,38–42).
Nagyon fontos tehát a szorgalom – tesszük a dolgunkat hűséggel, szorgalmasan, a magunk, Istentől rendelt helyén –, de az egy szükséges dolog nélkül, Jézus Krisztus evangéliuma nélkül minden szorgalmunk, minden tevékenységünk hiábavaló pótcselekvéssé torzul. Gondoljatok bele, hogy az a tevékenységmánia, amiben most hajt a világunk, és amelybe belehajszoljuk egymást itt Magyarországon is, és amelynek nyomán gürcöléssé silányul az életünk, valójában annak a jele, hogy nem találjuk az életünknek az értelmét. Ha pedig életünk értelmét vesztett lét – márpedig Isten szeretetének öröme és bizonyossága nélkül, vagyis az egy szükséges dolog nélkül ilyen az életünk –, akkor túlfeszített tevékenységmániával próbálunk értelmet találni az életünknek, mintegy kábítjuk magunkat. Fontos a szorgalmas munka természetesen, de csak az egy szükséges dolog által lesz áldássá mindez, és nem pótcselekvéssé.
Hirdetni kell az evangéliumot, mert az Isten megtartó szeretetének örömhírére van a leginkább szükségünk. Így lesz áldottá, értelmessé az életünk, ha hirdetjük és meghalljuk az evangéliumot. Isten szeretetének örömhíre nélkül nem találhat értelmet, boldogságot, teljességet a földi életünk.
Nemcsak hirdetni kell az evangéliumot, hanem hirdetni lehet az evangéliumot.
Ez Isten népének küldetése.
Itt valójában a keresztény bizonyságtétel csodájáról van szó.
Gyönyörű ez az Ige: Amikor szólnotok kell, akkor ne gondolkozzatok azon, hogy mit kell mondanotok, mert az alkalmas időben a Szentlélek majd pontosan az ajkatokra adja a szót, amit mondanotok kell. A Szentlélek segítségetekre siet majd (11).
Tehát nemcsak hirdetni kell, hanem a Szentlélek által áldottan hirdetni lehet az evangéliumot.
Valóban, Isten Szentlelke segítségünkre siet. Ő az, aki megnyitotta az értelmünket és a szívünket az evangélium előtt. Ő az, aki alkalmassá tesz minket, azaz felkészít bennünket, hogy felkészültek legyünk a saját helyünkön, a saját hivatásunkban, a saját szakmánkban; mert a saját területünkön való felkészültség is a Szentlélek munkája. Ha az Isten dicsőségére végezzük a saját feladatunkat, azzal is valójában az evangéliumot hirdetjük.
Isten gyermeke felkészült a saját hivatásában, miközben felkészült az Isten ismeretében is, hogy az Istentől készített alkalommal bizonyságot tegyen az evangéliumról.
Hitelesen élünk és az Istentől készített alkalommal szólunk. Az Isten Szentlelke pedig ekkor nyelvünkre adja a szót – még a legnehezebb helyzetben is –, hogy mit, mikor, hogyan kell szólni az Isten szeretetéről.
Ez a keresztény bizonyságtétel csodája és titka, amelyről olyan gyönyörűségesen szól ez az igeszakasz: Amikor szóltok rólam – mondja Jézus a tanítványainak –, akkor valójában nem ti szóltok, hanem én szólok általatok (11).
Ez minden prédikáció és minden keresztény bizonyságtétel csodája és titka: amikor a magad helyén felvállalod az evangéliumot, éled, és az Istentől készített alkalommal hirdeted a keresztyén örömhírt, amikor nem szégyellsz a körülötted élők előtt számot adni a benned lévő reménységről (1Péter 3,15), akkor Isten a szádra adja a szót – mit, mikor, hogyan mondj –, így valójában nem te szólsz, hanem a Szentlélek szól általad.
Hirdetni kell és hirdetni lehet az evangéliumot.
Minden népnek hirdetni kell és hirdetni lehet az evangéliumot (10).
Isten úgy szereti ezt az egész világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta ezért az egész világért (János 3,16).
Minden népnek szól az evangélium; kivétel nélkül mindenkinek.
Valóban, ma már minden nép hallhatja az evangéliumot és Jézus Krisztus ismeretét, ha akarja. Mindenkinek fel lett ajánlva ez a lehetőség.
Tehát ilyen értelemben is beteljesedett a mai igevers: az utolsó időket éljük, hiszen az egész világon, mindenkinek hirdetik az evangéliumot.
Ez az utolsó idők pozitív, áldott értelme.
Olyan jó belegondolni abba, hogy egyetemes az örömhír; mindenkit el akar érni az Isten szeretete.
Hirdetni kell és hirdethetjük az evangéliumot minden nép előtt.
Még egyszer hadd hangsúlyozzam ki, hogy az evangéliumot hirdetjük.
Az evangéliumot hirdetjük, az örömhírt, Isten szeretetének jó hírét, amelyet Ő Jézus Krisztusban jelentett ki nekünk.
Tehát ebben a nehéz igeszakaszban is ott ragyog az örömhír: Isten az öröm Istene, az élet Istene, az életet megtartó és megváltó örök szeretet Istene.
Isten ezzel az evangéliummal ajándékoz meg bennünket.
Mi erről az evangéliumról tanúskodunk.
Itt most a keresztyén tanúság általános értelme a hangsúlyos: Isten a Szentlélek által megnyitotta az értelmünket és a szívünket, az Ő szeretetének tapasztalata és öröme átjárta az életünket, ezért érintettek vagyunk, és nem csak korrekt hírnökként átadjuk a ránk bízott üzenetet. A keresztyén tanúságnak ez az általános értelme: Nem tehetjük, hogy ne mondjuk tovább azt, amit mi magunk megtapasztaltunk, amit mi magunk láttunk és hallottunk az Isten megváltó szeretetéről (Cselekedetek 4,20).
Ez tehát a végső idők első jele: hirdetni kell és lehet az evangéliumot minden népnek.
*
A végidők második jele az, hogy ELHORDOZZUK A PRÓBATÉTELEKET; azokat a nehézségeket és szenvedéseket, amelyek az evangélium hirdetésével járnak (9; 12–13).
Isten népének nem könnyű az útja ezen a világon. A kereszténység születésétől kezdve nem volt könnyű ez az út. Csak Istentől kapott hittel tudjuk elhordozni, elszenvedni ezeket a próbatételeket és szenvedéseket.
Itt olvastunk egy kifejezést, ami engem különösképpen eltalált. Jézus azt mondja: Gyűlölni fognak benneteket az én nevemért.
Ez döbbenetes. Gyűlölni fognak minket Jézus Krisztus nevéért (13).
Ám, ez a gyűlölet, és minden ebből fakadó próbatétel – szintén a mai Ige szerint – alkalom a bizonyságtételre: Bizonyságul nekik, azoknak, akik gyűlölnek minket Jézus Krisztus követéséért (9).
Valóban, a kereszténységet kezdettől fogva végigkísérte az, amit keresztényüldözésnek nevezünk, és amit – minden túlzás nélkül fogalmazva – ma is tapasztalunk. Én alaposabban foglalkoztam a mai keresztényüldözéssel, mégpedig a számok tükrében. Megrendítő, hogy ezen a világon naponta – most, ezen a napon is – hány keresztény embert ölnek meg és üldöznek a hitéért. A kereszténység tényleg a legüldözöttebb vallás volt mindig – ma is az – ezen a világon. Nézzenek utána a számoknak az interneten: hányan halnak meg naponta közülünk, hány testvérünket börtönöznek be, hány keresztény ember tűnik el nap mint nap.
Milyen elkényeztetettek vagyunk, mi nyugati keresztyének, és egyben milyen gyengék. Bele sem merünk gondolni hasonlóba, magunkkal kapcsolatosan…
De mielőtt az üldözési mánia – amely szintén nagyon veszélyes – hatalmába kerítene bennünket, tartsunk önvizsgálatot! Mit tett a kereszténység azért egykor és ma, hogy gyűlöljék? Mit tettünk mi azért, hogy ferde szemmel nézzenek ránk? Egyszer valaki a szemembe mondta: Utálunk benneteket! Ez szíven csapott. Ne a gyarló, zsigeri, agresszív emberi indulat fogjon el bennünket ilyenkor, hanem tartsunk bűnbánatot: miben látjuk a mi részünket arra nézve, hogy idáig jutottak a dolgok. Mit tettünk azért, hogy gyűlölnek bennünket? Mit tehetnénk ellene, hogy ne gyűlöljenek minket?
Bizony, mielőtt a hősieskedő mártír szellem eluralkodna rajtunk, gondoljunk bele abba, hogy nagy baj ez az ellenünk feszülő gyűlölet! Ha bennünket gyűlölnek, az egy dolog; de hát ilyenkor igazából a Krisztus ügyét gyűlölik, az Isten ügyét gyűlölik sokan; azt a szent ügyet, amelyet az Isten ránk bízott. Ez pedig ellene mond minden missziói buzgóságnak.
Tehát próbáljuk bűnbánó szívvel megközelíteni ezt a kérdést, és tenni ellene – megtenni azt, amit Isten gyermekeiként, hitvalló módon, nem félelemből és olcsó kompromisszumokkal megtehetünk –: valóban hitelessé lenni, szeretni, krisztusian élni és cselekedni, kellő időben és vonzóan szólni, hogy általunk megszeressék az emberek a Krisztus ügyét, valamint annak testét, az egyházat.
Ha mindezeket komolyan vesszük, és nem az önhitt, indulattal visszacsapó üldözési mánia uralkodik el rajtunk, ám mégsem változik a helyzet, akkor pedig elhordozzuk a gyűlöletből fakadó minden próbatételt, szenvedést, tanúságot; könyörögve az Úrhoz felülről való erőért.
Mi nem keressük az üldöztetést. Már sokszor elmondtam: beteg ember az, aki szenvedni szeret.
Akinek pedig ez az osztályrésze – szenvedni a Krisztusért –, az az ember, hisszük, hogy megkapja a kellő erőt is ehhez a nehéz, csendes, nem magamutogató, hanem áldott tanúsághoz.
Tehát, mi nem keressük az üldöztetést; sőt hitvalló módon, de mindent megteszünk azért, hogy jobban szeressenek bennünket, mint akik Krisztust hordozzák.
Mi magunk senkit nem üldözünk.
Ám, ha az az Isten akarata, akkor az Isten erejét kérve elhordozzuk a próbatételeket.
Figyeljünk itt még egy kifejezésre! Jézus azt mondja: Átadnak benneteket, kiszolgáltatnak benneteket az én nevemért; a zsinagógákban megvernek, majd átadnak titeket a királyoknak és a hatalmasságoknak.
Az üldöztetések kapcsán megkülönböztetünk belső és külső üldözést.
A Cselekedetek könyvében számos helyen olvasunk utalást arra, hogy először a zsinagógákból indult ki a keresztyének üldözése, tehát először egy belső üldözést kellett elszenvedni. Ez az üldözés aztán később folytatódott az egyházon belül: a különböző felekezetek, kegyességi irányzatok, tanítások képviselői egymásnak estek. Ez mind a kereszténységen belüli üldözés, amelyben sorvasztjuk és gyengítjük a ránk bízott, szent ügyet.
Ezzel párhuzamosan, az egyháztörténet során, kezdettől fogva el kellett szenvedni a külső üldözést is, amikor az adott államhatalom, birodalom ellene fordult a kereszténységnek. Történelmi tanulmányainkból ismerjük azt, hogy a Római birodalomban mennyi szörnyűséget kellett elhordozniuk a keresztyéneknek, el egészen a mártíriumig. Persze a konstantini fordulat hosszabb távon ugyancsak nem tett jót a keresztyénségnek, amikor államvallássá lett a keresztyénség, mert az államhatom a birodalmi érdekek vitorlájába fogta a keresztyéneket, ha már legyőzni nem tudta őket.
Rátok bízom, gondoljátok végig, a belső és külső üldöztetések hány formáját tapasztaljuk meg most, abban a világban, amelyben mi élünk. Mindenki maga válaszoljon erre a kérdésre.
Egy igevers az „üldöztetés” legnehezebben elhordozható fajtájára utal (12), amelyre most nem térek ki részletesen, csak megemlítem azt: ha valaki hitre jut, még a családon belül is történhet hasadás, szakadás a Jézus Krisztusba vetett hit miatt, amikor szülők, testvérek, gyermekek egymásnak esnek. Ez a legszomorúbb, legnyomorultabb megpróbáltatás. Kifejtése egy külön igehirdetést igényelne.
Jézus azt mondja: gyűlölnek és kiszolgáltatnak bennünket az Ő neve miatt. Mindenekelőtt az imént említett önvizsgálattal fogadjuk mind a belső, mind a külső üldöztetést, mind a családban átélhető szakadást.
Még egy gondolat a pontosítás kedvéért. Kiszolgáltatnak benneteket! – figyelmeztet Jézus. A kiszolgáltatottság állapota rettenetes. Aki volt már kiszolgáltatott, az tudja, hogy ez mit jelent. Ilyenkor döbbenünk rá arra, hogy milyen erőtlenek és gyengék vagyunk. Általános értelemben átélhetjük a kiszolgáltatottságot egy betegség során, miként mostani bizonytalan, háborúskodó világunkban is szenvedői vagyunk a kiszolgáltatottságnak, a tehetetlenségnek, a „nagy testvértől” való függésnek.
De itt, a mai Igében most nem általános értelemben van szó a kiszolgáltatottságról! Textusunkban arról a konkrét értelemben vett kiszolgáltatottságról van szó, amelyet Jézus Krisztus nevéért, az Ő ügyéért vállalunk fel, mert az Ő ügye számunkra fontos.
Jézus Krisztus ügye számunkra a legfontosabb, amiért áldozatokat is hozunk.
Sokféle áldozatot hozhatunk.
Az is áldozat, hogy most itt vagytok, ezen az istentiszteleten. Áldott legyen az Isten értetek, hogy itt vagytok! Hiszen számtalan dolgot csinálhatnátok most vasárnap délelőtt is, akár tovább aludhatnátok, pihenhetnétek, mert keményen végigdolgoztátok a hetet. Mégis itt vagytok, odaáldozzátok ezt az egy órát az Úrnak; sőt, ennél többet, mert elkészültök, ideutaztok, hazajuttok, valójában az egész vasárnap délelőttöt Isten ügyére fordítjátok. Hitvallás a jelenlétetek. Ez is áldozat. Annak első lépcsőfoka.
Most azonban egészen konkrétan vegyük ezt az áldozathozatalt, mint a tanúságtétel direkt értelmét, amely a görögben így hangzik: mártíromság. Itt, a mai Igében most erről van szó. Ez az áldozathozatal csúcsa. Azokat adja az Isten mártíriára, akiknek ehhez az erőt is megadja, hogy hitben megállhassanak abban.
E kezdő és végpont között számos áldozathozatal létezik, annak különböző fokozatai.
De mindegyik áldozathozatal azt hirdeti, hogy nekünk fontos az Isten ügye és a Krisztus ügye, amiért – az Úr erejével – elhordozzuk a ránk mért próbatételeket.
Tehát az utolsó időknek ezek a jelei: Hirdetjük az evangéliumot, hordozzuk az imént említett próbatételeket a Jézus Krisztus nevéért, a Jézus Krisztus ügyéért.
*
A harmadik jele az utolsó időknek, a mai igeszakasz szerint, hogy KITARTUNK MINDVÉGIG (13).
Legkedvesebb Igém ez, kedves Testvéreim.
Könnyű megjegyezni, Márk13,13: Aki mindvégig kitart, az üdvözül. Ismét mondom: Aki mindvégig kitart, az üdvözül.
Mindvégig kitartani!
Ez a kitartás egy jel; annak pecsétje, hogy üdvösségünk van, örök életünk van, amely már ebben a földi életben elkezdődött.
De ez a kitartás nemcsak jel, hanem kegy, kegyelem is.
Hiszen nem mi vagyunk azok, akik képesek vagyunk mindvégig, szívünk utolsó dobbanásáig, életünk utolsó percéig kitartani.
Valójában az Isten kegyelme tart meg bennünket, hogy mindvégig megállhassunk a Krisztus-hitben.
Egyszerre látjuk itt a magunk gyengeségét, és a bennünk munkálkodó Isten hatalmát.
Mi nem lehetünk elbizakodottak, minden kegyelem: ez különösen az!
Az Úr az, aki kitart bennünk, aki helyt áll helyettünk, hogy mindvégig megállhassunk a hitben.
Aki mindvégig kitart, az üdvözül.
A kitartás türelmet jelent, mennyei türelmet, a Lélek gyümölcsét.
Az itt szereplő görög kifejezés fordítása: türelem; görögül „hüpomoné”.
Szószerinti értelemben ez a kifejezés azt jelenti: Türelmesen alávetni magunkat az Isten tökéletes akaratának, amely övéi számára üdvözítő akarat, hogy ezzel türelmesen bizonyságtevő szeretettel hordozzuk el megtébolyodott világunkat, a jövő világ boldogságának reménységével.
Hadd osszam meg veletek személyes bizonyságtételemet!
Úgy szégyellem magam, kedves Testvéreim, amikor elfogy a türelmem; és egyre többször elfogy a türelmem, egyre gyakrabban vagyok türelmetlen, ahogy nőnek a terhek, meg eljár felettem az idő.
De naponta felidézi bennem az Úr ezt az igeverset: Aki mindvégig kitart az üdvözül. Minden nap valósággal megszólal bennem ez az Ige. Isten nem hagy el, emlékeztet erre az Igére, és visz előre ennek az igeversnek reményteli bizonyosságával, amikor csüggednék.
Urunk, adj kitartást, ajándékozz türelmet, add nekünk a Lélek eme áldott gyümölcsét, hogy mindvégig kitarthassunk a Krisztus-hitben, a Tetőled fakadó erővel!
Tudjuk, Urunk, hogy Te nem terhelsz bennünket erőnk felett, és ha mégis erő felett terhelnél, akkor megadod az erőt a Tetőled való teher elhordozásához.
–
Ugye milyen gyönyörű ez az igeszakasz, amely a végidők jeleiről szól, de igazából tele van örömhírrel, gyönyörű üzenetekkel, szépséggel.
A végidők három jele: Hirdetjük az evangéliumot; hordozzuk Krisztusért a próbatételeket és kitartunk mindvégig.
Ez így lesz az Úrban.
Áldott legyen ezért az Úr neve!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. december 11.
Illusztráció: nincs
Advent harmadik vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 95.