„(1) Fölvonult az ammóni Náhás, és tábort ütött Jábés-Gileáddal szemben. De Jábés polgárai ezt mondták Náhásnak: Köss velünk szövetséget, és mi szolgálni fogunk neked!
(2) Az ammóni Náhás azonban ezt felelte nekik: Csak akkor kötök veletek szövetséget, ha kiszúrhatom mindnyájatoknak a jobb szemét, és ezzel gyalázatot hozhatok egész Izráelre.
(3) Jábés vénei ezt mondták neki: Adj nekünk hét nap haladékot; hadd küldjünk követeket Izráel egész területére, és ha senki sem jön segítségünkre, akkor megadjuk magunkat neked.
(4) Így érkeztek meg a követek Saul Gibeájába is, és elmondták a történteket a nép előtt. Akkor az egész nép elkezdett hangosan sírni.
(5) Saul pedig éppen a mezőről jött ökrei után. Saul megkérdezte: Mi történt a néppel, hogy így sír? És elbeszélték neki Jábés polgárainak a dolgát.
(6) Amikor Saul meghallotta ezeket a dolgokat, megszállta Isten lelke, és nagy haragra lobbant.
(7) Fogta két jármos ökrét, földarabolta azokat, és szétküldte a követek által Izráel egész területére ezzel az üzenettel: Így fognak bánni annak az ökrével is, aki nem vonul hadba Saul és Sámuel vezetésével! Ekkor az Úr rémületbe ejtette a népet, és az egy emberként kivonult.
(8) Amikor számba vette őket Bezekben, Izráel fiai háromszázezren, a júdaiak pedig harmincezren voltak.
(9) Akkor ezt mondták a követeknek, akik hozzájuk érkeztek: Mondjátok meg a jábés-gileádiaknak: Megszabadultok holnap, még a déli forróság előtt! A követek elmentek, megvitték a hírt Jábés-Gileád polgárainak, azok pedig megörültek.
(10) Majd ezt üzenték Náhásnak Jábés polgárai: Holnap megadjuk magunkat nektek, és azt tehetitek velünk, amit jónak láttok.
(11) Másnap három seregre osztotta Saul a hadinépet, és a reggeli őrváltás idején betörtek a táborba, és vágták az ammóniakat egészen délig. Akik életben maradtak, úgy szétszóródtak, hogy kettő sem maradt közülük együtt.
(12) Akkor ezt mondta a nép Sámuelnek: Ki mondta azt, hogy nem lesz Saul a királyunk? Adjátok ide azokat az embereket, hadd öljük meg őket!
(13) De Saul ezt felelte: Senkit sem szabad megölni ezen a napon, mert szabadulást szerzett ma az Úr Izráelnek.
(14) Sámuel pedig ezt mondta a népnek: Gyertek, menjünk el Gilgálba, és újítsuk meg ott a királyságot!
(15) Elment tehát az egész nép Gilgálba, és királlyá választották ott Sault az Úr színe előtt Gilgálban. Azután békeáldozatot mutattak be az Úr előtt, és nagyon örvendezett ott Saul minden izráelivel együtt.”
(1Sámuel 11,1–15)
(Textus: 1Sámuel 11,4–6)
Isten népe királyt kért. Isten pedig annyira szerette népét, hogy igazodott gyarló kérésükhöz, és királyt adott nekik. Saul lett a király.
Tehát lett király. Köznyelven így is mondhatnánk: „És akkor mi van?”. Nagy volt a várakozás, és nem történt semmi. Saul a saját földjén dolgozott továbbra is, az ökreivel szántott (5). Sokan el is kezdték becsmérelni Sault, mert nagy várakozással voltak, és elmaradt a csoda.
Gyakran vagyunk mi is így: embereket sztárolunk, királlyá tesszük őket, és Isten helyett tőlük várjuk a csodát; – aztán csalódunk, becsméreljük azokat, akiket korábban dicsértünk, mert elmaradt a csoda.
Pedig csak a saját hitetlenségünk lett nyilvánvalóvá, miszerint magunkban, a magunk váradalmaiban, meg emberekben bíztunk, nem pedig az Úrban. Ilyen hitetlenség mocsarára építve ne várjunk csodákat.
Saulban legalább volt annyi, Istentől vezérelt „lelkesedés”, hogy addig nem tett semmit, ameddig Isten Lelke erre nem indította.
Saul addig inkább végezte hétköznapi munkáját, még ha becsmérelték is.
Nincs annál rombolóbb és szánalmasabb, mint amikor valaki saját indulatából kezd el sürögni-forogni.
Az Isten őrizzen meg bennünket az ilyen „csodatevőktől”.
Ritkán prédikált fejezet ez az ószövetségi igerész.
Valljuk meg őszintén, gyakran még olvasás során is átlapozzuk ezt a fejezetet.
Pedig igen gazdag üzeneteket készíthet ezen a fejezeten keresztül is nekünk az Úr, ha imádságos szívvel elmélyülünk abban.
Ekkor kiderül, hogy noha távolinak és idegennek tűnik ez a történet, hiszen elválaszt bennünket attól háromezer év; – mégis Isten Lelke által nagyon elevenné és maivá lehet az, amit itt olvasunk.
Foglaljuk össze röviden magát a történetet, mert csak az események biztos ismeretében nyílhat meg számunkra az üzenet.
Jábés-Gileád a legkeletibb város volt a Jordánon túl. Tudjuk, hogy a Jordántól keletre Isten népének két és fél törzse kapott örökrészt. Mivel a nyugati ellenség, a filiszteusok folyamatos támadása miatt meggyengült Isten népe, ezért ez a legszélső, keleti város különösen sebezhetővé lett. Ezt vette észre az ammónita király, Náhás, aki lerohanta Jábés-Gileád városát, hogy annak bevétele után keletről hatoljon be Isten népének országába. Akkor is, ma is, mindenki háborúzott, háborúzik mindenki ellen.
Jábés-Gileád lakói érthetően megijednek, és szolgálatukat ajánlják fel az ammónita Náhás királynak (1). Náhás ezt egy kegyetlen feltétellel fogadná el, nevezetesen, ha az összes ott lakó jobb szemét kiszúrhatja, és a jábés-gileádiakat megalázva, örök szolgálatra kötelezheti el őket (2). Ez még nagyobb riadalmat keltett a városban, ezért a város vezetői haladékot kérnek a szomszédos keleti királytól, és az egy hét haladékot, erre még majd kitérünk, Náhás király megadja (3).
A város teljes lakossága sírva fakadt. Követeket küldtek a királyhoz. Saul éppen a mezőről jött haza, amikor meghallotta a hírt, és határozott paranccsal kötelezte Isten népének minden törzsét, és annak minden hadviselő férfiját, hogy egy emberként siessenek legkeletibb városok segítségére. A leírás szerint azonnal háromszázharmincezer ember gyűlt össze, akikkel nagy győzelmet arattak az ammónita Náhás király serege felett (4–11).
A győzelem hevében azonban többen előálltak, hogy büntesse meg Saul király azokat az embereket, akik korábban becsmérelték őt. Saul király azonban határozott nemet mond a bosszúra, és saját népét szent egységben tartva örömmel adnak hálát az Úrnak a győzelemért Gilgálban (12–15).
Tehát Saul addig nem tett semmit, amíg Isten Lelke konkrét feladatra nem hívta el őt, hanem a becsmérléseket is eltűrve, hétköznapi feladatát végezte. De aztán történt valami, a fentiek szerint, és Isten Lelke szólította Sault, ő pedig engedelmesen elindult, és szolgálta az Úr ügyét.
Az események ismeretében és elmélyítése után feltehetjük a kérdést, mit üzen ez a fejezet nekünk itt és most?
Röviden így foglalhatnám össze, aztán majd kifejtem az üzenetet: Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Végezd el, hogy ne önmagunkban bízzunk, hanem csakis az Úrban, és a győzelmek idején is tarts meg bennünket a hívő alázatban.
Cselekedd Szentlélek Úr Isten, hogy minden csodát csakis tőled várjunk, hiszen a legnagyobb csoda Jézus Krisztus halála és feltámadása által már a miénk.
1.
Az első üzenet tehát így fogalmazható meg, hogy az Isten erejével meghúzott határon túl soha NE BÍZZ ÖNMAGADBAN. Erre figyelmeztet bennünket a nagyszájú ammónita Náhás király viselkedése (1–3).
Náhás király önhitt, gőgös, aki az erő nyelvén ért és cselekszik, mint azóta is mind a mai napig olyan sokan így tesznek ezen a világon.
Nyeregben érzi magát a filiszteusok elleni harc miatt legyengült zsidó néppel szemben, nem is beszélve a többiektől távolabb fekvő, legkeletibb városról.
Aki pedig nyeregben érzi magát, az észre sem veszi, hogy milyen önhitté és gőgössé lehet, amely hitetlenné és gátlástalanná tesz mindenkit.
Náhás király önhitt gőgösségének egyik konkrét jele az a magabiztosság, amellyel még az egy hét haladékot is megadja a megriadt jábés-gileádi lakosoknak.
Ezzel a magabiztossággal azt üzeni nekik, hogy annyira lenézi őket, amellyel nem is feltételezi az ott lakókról az érdemi cselekvés bármiféle lehetőségét sem.
Olyan ez, mint amikor a tehetetlenségében és kiszolgáltatottságában vergődőt semmibe vesszük, és hagyjuk még egy hétig szenvedni.
Isten azonban pont itt fordított az események menetén, megelégelve az önhitt, gőgös, magabiztos Náhás istentelenségét.
Náhás király önhitt gőgösségének másik rettenetes jele az a kegyetlenség, amiről itt is olvashattunk.
Mondhatnánk, hogy ez az ókori királyokra jellemző kegyetlenség. De sajnos nem erről van szó. Ma is kapunk híreket, közelről és távolról, hogy mire képes az ember, ha felbomlik a rend, és szabadon tombolnak az indulatok. Ilyen híreket kaptunk a délszláv háború során a szomszédból, ilyen híreket hallunk a Közel-Keletről, nem is beszélve a keresztyének üldözéséről. De ha kegyetlenség elszenvedőiről van szó, soha nem tehetünk különbséget ember és ember között.
Náhás király kegyetlen játéka, miszerint az ott lakók jobb szemét kiszúrva akarja őket megalázni, és örök szolgaságra megpecsételni; – jelzi az istentelen ember mindenkori kegyetlenségét. Lehet valaki vallásos, emlegetheti az Isten nevét, meg Igéket is; – de ha bármiféle módon is kegyetlen az illető, akkor valójában istentelen.
Azért, hogy világos legyen az üzenet, mondok egy példát.
Az ember, ha hitetlen, akkor kegyetlen. A kegyetlenségnek pedig sokféle formája van.
Győztesen, nyeregben gyakran vagyunk gőgösek és kegyetlenek úgy, hogy észre sem vesszük. De ha vesztésre áll az ügyünk, akkor is tudunk kegyetlenek lenni, mert az a lelkület vezet bennünket, ha én veszek, vesszen minden. A kettő között pedig a hétköznapi kegyetlenkedések hosszú sorát lehetne példaként megemlíteni.
A budapesti Katona József színházban nemrégiben láthattuk Ibsen Nóra című drámáját, „Karácsony Hermeléknél” címmel. Ennek a darabnak rengeteg üzenete és olvasata van, akár túl a darab eredeti szándékán is. Engem most leginkább a zsaroló Krogstad döbbentett meg, aki ugyanezzel a kegyetlen lelkülettel szántja végig a szóban forgó család életét, nem ismerve se Istent se embert, és noha a végén zsarolását visszavonja, addigra már a tragédia visszafordíthatatlanná lett. Ennek a tragédiának részleteibe most nem megyünk bele.
Annyira ütött az előadás, hogy utána nem tudtunk megszólalni.
Gőgös, önhitt, magabiztos, kegyetlen az ember, hidegen számító, mint Náhás király, mert nem számol Istennel, hanem csak önmagában, saját erejében, bandájának, brancsának erejében bízik.
Ezért Igénk első üzenete így hangzik:
Jöjj, Szentlélek Úr Isten!
Végezd el, hogy az Isten erejével meghúzott határon túl soha ne bízzunk önmagunkban, csak emberekben, és soha ne legyen gőgösen önhitt a szívünk, magabiztos az életünk, kegyetlenek a tetteink, és nagyokat mondó a szánk.
Gőgös önhittségből soha nem csodák, hanem rettenetes dolgok származnak.
2.
Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Végezd el, hogy ne önmagunkban bízzunk, hanem CSAKIS AZ ÚRBAN BÍZZUNK, és az Ő hatalmas kezében! (4–11) Gyönyörű kép ez Urunk mindenhatóságának kifejezésére: hatalmas az Ő keze (Példabeszédek 21,1; Efezus 6,10).
Ez a hatalmas Isten, aki ezzel a történettel is a megváltó Jézus Krisztus eljövetelét készítette elő, és akiben megváltotta népét; – ez a hatalmas Isten jelentette ki nekünk azt, hogy az Ő népe az Ő szemefénye (5Mózes 32,10).
Náhás kegyetlenkedése kapcsán, a szemkiszúrással kapcsolatban nagyon fontos ezt az üzenetet megfogalmazni. Isten úgy őrzi az Ő népét, mint a szemefényét (Zsoltárok 17,8).
Ennél még konkrétabban fogalmaz Isten Igéje, amikor azt hangsúlyozza, hogy aki Isten népét bántja, az az Ő szemefényét bántja (Zakariás 2,8). Kell-e ennél nagyobb biztatás nekünk?
Ez a hatalmas Isten azzal védte népét, azzal védte szemefényét, hogy elvette Náhás király eszét.
Aki ugyanis ilyen önhitten gőgös, magabiztos, kegyetlen, és hidegen számító; aki ennyire csak önmagában és a saját brancsában bízik, az előbb-utóbb csúfosan elbukik.
Aki azt hiszi, hogy áll, az vigyázzon, hogy el ne essék (1Korinthus 10,12).
Aki ennyire önhitt, annak elment az esze.
Itt Isten cselekedett népéért, mert vigyázott szemefényére, és elvette a magabiztos Náhás eszét, népének pedig haladékot, kegyelmi időt adott.
Ez a hatalmas Isten azzal is védte népét, azaz szemefényét, hogy miközben elvette a Náhás eszét, kézbe vette Saul királyt. Lelkével ruházta fel királyát; – és aki éppen akkor a földekről jött haza, azt azonnal szolgálatba állította.
Azt olvassuk, hogy amint Saul meghallotta a jábés-gileádiak szomorú esetét, megszállta az Isten Lelke, és nagy haragra lobbant (6).
Saul akkor indult, amikor konkrét feladatot kapott az Úrtól. Isten pedig akkor Saul által, máskor mások által, legvégül Jézus Krisztus által szabadítást adott népének.
Isten azóta is mindig küld Szentlélek által felruházott eszközöket, hűséges szolgákat az Ő ügyének érdekében, és népének védelmében.
Jézus Krisztusban az üdvösség, a tökéletes szabadulás már a miénk, de Isten eszközei, szolgái továbbra is szükségesek. Imádkozzunk értük.
Saul haragja itt az Isten Lelke által támasztott, „szent harag”, nem pedig valami gyarló, gyilkos emberi indulat. Ez a „szent harag” soha nem támad, mindig csak védekezik, ezt a védekezést is krisztusi módon teszi, miközben nem csupán önmagát védi, nem is csupán valami nemes ügyet véd, hanem Isten ügyének védelmében és szolgálatában áll. Aki pedig Isten ügyét, Jézus Krisztus követéségben járva képviseli, az győztes ügyet képvisel.
Ez a hatalmas Isten úgy is megmutatta szemefénye, azaz népe iránti szeretetét, hogy a döntő pillanatban ezt a sokféle törzsből álló népet azonnal egységesítette.
Saul szólt, rajta keresztül Isten hívása hangzott, és azonnal minden törzsből háromszázharmincezer ember állt elő. Nem számítottak a részletek. Csak az számított, hogy egy az Uruk, ők egymásnak testvérei, és a legkisebbnek is segíteni kell.
Ez az igazi testvériség, konkrétan segíteni, legalább azoknak, akiket az Isten ránk bízott, de azok közül a legkisebbnek is.
Isten Lelke mindig egységet és segítő szeretetet támaszt a saját népén belül, de azon túl is.
Szinte azt mondhatnám, hogy az Istennek kedves ökumené egyik alapigéjét olvashatjuk itt.
3.
Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Végezd el; – hogy ne önmagunkban bízzunk; – hanem csakis az Úrban, az Ő hatalmas kezében; – és A GYŐZELMEK IDEJÉN IS TARTS MEG BENNÜNKET A HÍVŐ ALÁZATBAN! (12–15)
A csúcspontja ennek a fejezetnek a záró szakasz. A „harc” ideje alatt, szolgálat, megfeszített munka, imádság és koncentrálás közben ugyanis ritkább a kísértés.
Mindig az az izgalmas, hogy mi történik a harc után, mi történik a győzelmek és kudarcok idején, vagy pihenés közben?
Ezek közül is legizgalmasabb az, hogy mi történik akkor, ha harcainkat győzelem, azaz Isten áldása kíséri?
A győzelem, az áldás után bizony nagy kísértések érhetnek bennünket, az Isten népét, a hívő embert is.
Itt ennek „iskolapéldáját” láthatjuk.
Amíg a „közös ellenség” lekötötte Istennek népét, addig ebben a minősített időben tudtak egységesek lenni.
De abban a pillanatban, ahogy Isten cselekvése által ajándékba kapták a győzelmet, máris elkezdenek fecsegni, pletykálni, maguk között kicsiny hitűeket keresni, ellenségeket találni; – elkezdenek osztódni.
Így lépnek elő azok, akik Sámuelnek és Saulnak felvetik, hogy e nagy győzelem után, amely láthatóan mégis csak Sault dicséri, vonják felelősségre maguk közül azokat, akik korábban becsmérelték Saul királyt (12–13).
Ezek valójában megkísértik Sámuelt és Sault is, hogy az Istentől nyert, külső ellenség felett aratott győzelmet maguknak tulajdonítsák, miközben álljanak bosszút belső ellenségeiken.
Hatalmas kísértések ezek, amelyeken Isten népe is folyton elbukik.
Minden leszámolás és bosszú ugyanis a bűn alapesete, amellyel az ember Isten helyébe lép, és olyat tesz, amit az Isten magának tartott fenn (Zsidókhoz írt levél 10,30).
Ugyanakkor mondjuk ki, hogy a bűnnel megnyomorított világban, ahol a bocsánattal könyörtelenül visszaélnek, ott még mindig nagy kérdés, hogy lehet-e krisztusi módon bármit is irányítani?
Isten népe, a hívő ember nem állhat bosszút, nem tulajdoníthatja magának a dicsőséget, a győzelemben sem bízhatja el magát, és a győzelem után sem szakadhat szerteszét. De Istennek népe igenis szólhat, és ezért szenvedést is felvállalhat, ha valami nem Istennek kedves módon történik.
Istennek Lelke továbbra is Sámuellel és Saullal volt. Ezek nem engedtek a kísértésnek, hanem hívő alázattal határozott nemet mondtak a kísértésre és a provokátoroknak is.
Sámuel és Saul együtt tartották a népet, nem maguknak tulajdonították a dicsőséget, hanem közös örömben és alázatban adtak hálát Istennek a győzelemért.
Nincs nagyobb ajándéka Istennek, mint az, ha a győzelem után is megtart bennünket az alázatban, vagyis megtart bennünket a hitben.
*
Jábés-Gileád lakói a nagyszájú, önhitt és kegyetlen Náhástól haladékot kaptak.
Ezzel a haladékkal Náhás csak tovább akarta kínozni áldozatait, de mégis Isten cselekedett általa ebben a haladékban, mert Isten a nyomorúságot is népe javára fordítja (Zsoltárok 46,2).
Mi is kaptunk még haladékot, még élünk, még tart a kegyelmi idő.
A megtérés, az újjászületés mindenestől Isten cselekvése. De imádkozhatunk megtérésért, újjászületésért, hitünk erősödéséért, sokakra tekintettel, azokra is gondolva, akik egészen mások, mint mi; – gondolva a teremtett világ egészére, és ebben mindent az Isten bölcsességére bízva (1Korinthus 15,28).
Jöjj, Szentlélek Úr Isten! Végezd el; – hogy „ne legyen nagy a szánk”, ne önmagunkban bízzunk; – hanem csakis az Úrban, az Ő hatalmas kezében; – és a győzelmek idején is tarts meg bennünket a hívő alázatban!
Cselekedd Szentlélek Úr Isten, hogy minden csodát csakis tőled várjunk, hiszen a legnagyobb csoda Jézus Krisztus halála és feltámadása által már a miénk.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. április 23.
Textus / Lekció: 1Sámuel 11,01-15 (04-06)
Igehirdető: Steinbach József