„(37) Azután ezt mondta Dávid: Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Hát menj, az Úr legyen veled!
(38) És felöltöztette Saul Dávidot a saját ruhájába, a fejére rézsisakot tett, és páncélba öltöztette.
(39) Felkötötte Dávid Saul kardját is a ruhája fölé, és megpróbált járni benne, mert nem volt hozzászokva. Ekkor azonban Dávid ezt mondta Saulnak: Nem tudok én ezekben járni, mert nem vagyok én ilyenekhez szokva. Le is vetette Dávid ezeket.
(40) Kezébe vette hát a botját, és kiválasztott a patakból öt sima kövecskét; beletette azokat a pásztortáskájába, a tarisznyájába, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz.
(41) A filiszteus is elindult, egyre közelebb jött Dávidhoz, és előtte ment a pajzshordozója.
(42) Amikor a filiszteus rátekintett, megvetően nézett Dávidra, mert fiatal volt, pirospozsgás és jó megjelenésű.
(43) Ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt.
(44) Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam a testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!
(45) Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.”
(1Sámuel 17,37–45)
(Textus: 1Sámuel 45)
Dávid hangsúlyozta, amikor szembeszállt a filiszteus Góliáttal, hogy az Úr nevében indul el, az Úr nevében jön, az Úr nevében cselekszik (45). Dávid nem karddal, lándzsával, dárdával „cselekszik”, hanem az élő Isten nevében!
Volt valaki, aki sokszáz évvel később bevonult Jeruzsálembe, hogy ott meghaljon érettünk, majd feltámadjon a halálból. Őróla azt kiáltották az ünneplő sokaságban: „Áldott az, aki jön az Úr nevében” (Máté 21,9). Valóban Ő az Úr nevében jött, az Úr nevében áldássá lett sokak számára, halálával és feltámadásával.
Dávid is az Úr nevében indult, vagyis az Úrban bízva, hittel merészelt szembenézni Góliáttal.
A mai Igét most ebből a szempontból vizsgáljuk. Milyen az az ember, aki az Úr nevében jön, aki az Úrban bízik, aki hitben él, lát és cselekszik?
Ezzel felmerül az a kérdés is, hogy mi, mint Isten népe, és mint az egyes hívő ember: „kinek a nevében jövünk”, közelítünk dolgokhoz, eseményekhez, emberekhez; – kinek a nevében szólunk, cselekszünk, szolgálunk az egyházban, és tevékenykedünk ebben a világban?
1.
Aki az Úr nevében jön, AZ JÓL BÍRJA A DOLGOKAT.
Mit jelent ez az egyszerűen, hétköznapian megfogalmazott, előbb hangsúlyozott mondat: Aki az Úr nevében jön, az jól bírja a dolgokat?
A múlt alkalommal már részleteztük azt a szorult helyzetet, amiben Isten népe akkor szenvedett, amikor szembe kellett néznie a filiszteusokkal.
A túlerő egyértelmű volt.
Ennek ellenére negyven napon át minden reggel és este felállt egymással szemben Élá völgyének két dombján, Isten népe és a filiszteusok serege (1–3).
Ez egy igazi „hidegháború” volt, pszichológiai hadviselés, mégpedig hosszan, negyven napon át (16).
Csak az Isten ereje segítette Isten népét ahhoz, hogy a túlerőt látva, mégis minden reggel és este felálljon a seregszemlére, „a saját dombjukon” a filiszteusokkal szemben.
Pedig megigézte őket a félelem. Megigézte a félelem magát a vezetőt Sault is, és Isten népét is. Ebben a félelemtől megigézett állapotban az „ellenség” mindig hatalmassá növekszik, szinte „mitikussá”, ahogy ezt a leírásban Góliáttal kapcsolatban olvashattuk (4–7).
Olyan ez a félelemtől megigézett, folyamatosan tehetetlen állapot, mint egy „hidegháborús” helyzet.
Olyan ez, mint amikor odahaza állandóan a problémákról beszélünk egymás között. A munkánk során tartottuk magunkat egész nap, de aztán odahaza felfakad a szív és megnyílik a száj. Ekkor egyfolytában a bajról, a problémáról, a minket gyötrő sokféle betegségről, a problémás emberek sokaságáról beszélünk. Ezzel azonban nem oldódik meg a baj. Sőt egyre inkább dagad a probléma, egyre nagyobbá lesz az „ellenség”, már–már legyőzhetetlennek tűnik; – ahogy „mitikus nagyságúvá” lett maga Góliát is.
Nem is beszélve arról, hogy hosszú ideig tartott ez a próbatétel. Nem véletlen, hogy Isten népe megbénult e folytonosan szorult helyzetben a félelemtől, és „megigézetté” lett.
Ezt a szorult helyzetet csak súlyosbította, hogy Dávid, aki küldetést kapott arra, hogy kiálljon Góliáttal szemben, teljesen egyedül maradt.
Isten népe nem számolt Dáviddal, hanem lenézte őt (42).
Saul maga sem vette Dávidot komolyan (37–38).
A mai Igéből kiderül, hogy amikor Dávid előállt, hogy ő megvív a hatalmas filiszteus Góliáttal, akkor a már hadseregbe bevonult testvérei is kigúnyolták őt, és irigykedve tekintettek rá (28).
Dávid egyedül volt abban is, hogy maga Góliát is megvetően nézett rá; – pirospozsgás, fiatal, törékeny, bottal hadakozó termetére (41–43).
Összefoglalhatjuk tehát, hogy egy félelemtől megigézett helyzetben, ahol Dávid is teljesen egyedül volt, Isten népe „emberileg” totálisan esélytelenül állt fel minden reggel és este, negyven napon át, a túlerőben lévő filiszteusokkal szemben.
És éppen itt ragyog fel az üzenet; – hogy Dávid, mindezek ellenére nem csüggedt el, nem panaszkodott, nem lett úrrá rajta a reménytelenség.
Isten embere ugyanis, aki az Úr nevében jön, az jól bírja a dolgokat, az nem csügged el; – sőt, az Istentől rendelt időben előáll.
Még egyszerűbben és világosabban mondhatom: Aki az Úr nevében jön, az jól bírja idegekkel, az jól bírja testben és lélekben, még akkor is, hogyha a próbatétel kilátástalanul megvisel, valamint nagyon sokáig, szinte beláthatatlanul hosszú ideig tart.
Aki az Úr nevében jön, az nem csügged, és az Istentől rendelt időben előáll, mert „jól bírja a dolgokat”.
2.
Aki az Úr nevében jön, az nemcsak „jól bírja a dolgokat”, hanem JÓL LÁTJA A DOLGOKAT, jól látja az adott helyzetet.
Ezt tapasztaljuk Dávid esetében is, aki hangsúlyozza, hogy vele volt, vele van, és vele lesz az Úr (45–46).
Ezt a bizonyosságot Dávid úgy elevenítette fel, hogy visszaemlékezett arra, amikor még pásztor volt, és a nyájat megtámadta egy oroszlán, ő puszta kézzel szembe szállhatott az oroszlánnal; – egyedül a botja volt a kezében, és az Úr megmentette őt az oroszlán kezéből, így megvédhette a nyájat.
– Az az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától – hangsúlyozta Dávid – az meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is (37).
Dávid tehát tudta, hogy az Úr vele volt, megmentette őt, és meg is fogja menteni őt ezután is (37).
Aki az Úr nevében jön, az „jól látja a helyzetet”, mert vissza tud emlékezni Isten múltban megtapasztalt szabadító kegyelmére, és ez erőt ad neki a jelenben, hogy reménységgel tekinthessen a jövőbe.
Aki az Úr nevében jön, az tehát „jól bírja és jól látja a helyzetet”.
Aki az Úr nevében jön, az látja a valóságos helyzetet, a valóságos erőviszonyokat, hiszen ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk, számol a „láthatatlannal” (Zsidókhoz írt levél 11,3).
Aki az Úr nevében jön, az jól látja a helyzetet, mert számol az Istennel, így mindig „többet” lát.
Az ilyen ember látja, hogy vele volt, vele van és vele lesz az Úr.
Ezt az egyes számú megfogalmazást bátran változtassuk át többes számúvá.
Az az ember, aki az Úr nevében jön, az jól látja a helyzetet, mert tudja, hogy népével volt, népével van és népével lesz az Isten.
Nagyon hangsúlyos ez, hiszen amikor Dávid meghallotta azt, hogy a pogány, „körülmetéletlen” filiszteus Góliát gyalázni meri az élő Isten seregét, és magát az élő Istent (26); – akkor „felülről”, Isten Lelke által bátorítást kapott, bátorítást és bizonyosságot.
Ennek a bizonyosságnak az a lényege, hogy: – Isten népével volt, népével van és népével lesz.
Ez a hit látásának a többlete.
Az ugyanis lehetetlen, hogy a pogány, Istent gyalázó seregnek végérvényesen igaza lehessen; – az ugyanis lehetetlen, hogy az Istent gyalázó had végérvényesen legyőzhesse Istennek népét. Lehet, hogy testi szemeinkkel úgy látjuk, hogy a pogányok, a hitetlenek győzelmet aratnak Isten népe felett. Ez azonban csak a látszat. Az élő, egyetlen Istent, a Jézus Krisztus Atyját gyalázóknak végérvényesen nincs esélyük.
Dávid jól látja a helyzetet, és ezért bírja jól a helyzetet, mert pontosan tudja, hite által tudja, hogy a diadal már a miénk; – vagyis ez a harc már eldőlt.
Nem győzhet más, csak az élő Isten.
Dávid valójában azon csodálkozik, hogy Saul és Isten népe ezt még nem látja, és nem tudja.
Mi Jézus Krisztusban ezt már sokkal jobban tudjuk.
Egy példával érzékeltetem mindezt, amit én magam is úgy hallottam.
Készült egy természetfilm, amelyben egészen közelről azt látjuk, ahogy egy picinyke medvebocs birokra kel egy hatalmas, izmos, kifejlett párduccal.
A medvebocs a mancsával ijesztgeti, pofozgatja a párducot.
A párduc vicsorog, majd elfut, aztán újra visszajön.
A medvebocs ilyenkor kétlábra állt, és úgy próbálta ijesztgetni a hatalmas, erős állatot.
A párduc megfutamodott, aztán újból próbálkozott.
Ez a jelenet néhányszor megismétlődik.
Szinte érthetetlen, és derűt fakaszt az ember arcán ez a jelenet, mert testi szemeinkkel azt látjuk, hogy a párduc egy mozdulattal keresztülharaphatná a medvebocs gerincét, vagyis egy pillanat alatt végezhetne hatalmas ereje által a medveboccsal.
Miért nem teszi meg ezt? Miért történik mégis az, hogy a medvebocs pajkos ijesztegetésére, egy idő után a hatalmas párduc elsomfordál onnan?
Egy ponton aztán a természetfilm nagyobb optikával, távolabbról mutatja a jelenetet.
Ekkor értjük meg az okot. Azt látjuk, ugyanis, hogy a medvebocs mögött ott áll a hatalmas, óriási „medveszülő”, valószínűleg a medvebocs anyja, aki óvja, védi bocsát. Valójában nem a kicsinyke medvebocstól, hanem ettől az óriási, bocsát oltalmazó medvétől ijedt meg a párduc.
Így áll mögöttünk, véd és oltalmaz bennünket a mi Urunk.
A hívő ember ezt a valós helyzetet látja, a valós erőviszonyokat; – vagyis jól látja a helyzetet, és ezért jól bírja helyzetet.
3.
Végezetül, aki az Úr nevében jön, az nemcsak jól bírja és jól látja a dolgokat, hanem JÓL IS KEZELI A DOLGOKAT. A hívő ember „jól kezeli” a dolgokat, a nehéz helyzeteket, eseményeket, és a nehéz embereket is.
Általánosságban ezt úgy fogalmazhatjuk meg a mai Ige szerint, hogy Dávid nem Saul fegyverzetével indult el a küzdelemre.
Szinte mókás az a jelenet, amikor Saul Dávidra adja a saját páncélját, rézsisakját, odaadja neki a kardját, de Saul számára ezek a fegyverek idegenek, nem bírja el őket, nem bír abban még járni sem, ezért visszaadja azokat (37–39).
Dávidra nem illett Saul páncélja.
A hívő ember és Isten népe másként küzd, nem a világ fegyverzetét használja.
Az történt ugyanis, hogy Dávid fogta a saját botját, pásztortáskáját, és beletett öt laposkövet.
Vagyis Isten embere nem a világ fegyverzetével, hanem a pásztortáskájával, pásztori módon küzd, krisztusi módon „harcol”.
Sokan ezt a jelenetet úgy magyarázzák, hogy lám, Dávid a pásztortáskájából elővett öt követ: és Isten neve, illetve Jézus neve pontosan öt betű.
Szerintem ez erőltetett belemagyarázás, de a teljes Írás összefüggésében mégis ez az üzenet: Dávid nem Saul fegyverzetével, hanem pásztori módon, Istenhittel, Jézus Krisztussal indult el a küzdelemre.
Dávid ugyanis nem a parittyájával, meg a lapos köveivel győzhetett, hanem az élő Istenbe vetett hite által.
Egyedül ez a hit segít el a győzelemre; – az élő Istenbe, a megváltó Jézus Krisztusba vetett hit.
Ez alapján pontosan megfogalmazhatjuk igehirdetésünk üzenetét: Aki az Úr nevében jön, az krisztusi módon bírja, krisztusi módon látja, és krisztusi módon kezeli a „dolgokat”, helyzeteket, embereket.
Aki az Úr nevében jön, az krisztusi módon kezeli a „dolgokat”, vagyis „másként”, hívő módon.
Általános értelemben elmondhatjuk, hogy Isten népe nem fegyverrel hadakozik, mert aki kardot ragad, az kard által vész el (Máté 26,52).
Előfordulhat azonban, hogy határhelyzetekben Isten hívő népe is kénytelen védeni azokat, akiket az Isten rábízott. Ekkor Isten népe felemelheti ugyan a hit pajzsát, azzal a reménységgel, hogy aki annak nekifut, az nagyot koppan, de nem elhallgat, hanem megtér.
Döntő helyzetekben azonban Isten népe mindenben hittel a megváltó Jézus Krisztusra hagyatkozik; – tudva, hogy vannak olyan helyzetek, amikor már védekezni sem kell, hanem csak az Úr kegyelmében lehet bízni.
Összegezve: a hívő ember és Isten hívő népe, a nehéz helyzeteket is csak krisztusi módon „kezelheti”; – nem támad fegyverrel; – határhelyzetekben védi a rábízottakat, a hit pajzsával; – döntő helyzetekben pedig hittel Jézus Krisztus kegyelmében bízik, akkor is, amikor már védekezni sem tud, vagy védekezni sem lehet.
Gondoljunk Dávid győztes harca kapcsán arra a Valakire, aki szintén betlehemi volt, és szembeszállt a Góliátnál is nagyobb gonosszal, a nagy „szétdobálóval”, aki szétszaggat mindent ebben a világban.
Jézus Krisztus fegyver nélkül tette ezt, meghalt érettünk a golgotai kereszten, de feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk, üdvösségünk zálogaként.
Ő az, aki az Úr nevében jött.
Mi is csak Őt képviselve járhatunk ebben a világban.
Őt képviselve jól kezelhetjük, jól láthatjuk és jól bírhatjuk a dolgainkat, azaz krisztusi módon.
Krisztusi módon járhatunk, de mindig tudva azt, hogy nem mi vagyunk a Jézus Krisztus, mi legfeljebb „krisztoforoszok”, Krisztus–hordozók, Krisztus követők lehetünk, akik nem fegyvert, legfeljebb pajzsot ragadnak, és a döntő helyzetekben megadatik nekik az a kegyelmi állapot, hogy mindent az Úrtól várjanak, és csakis az Ő kegyelmébe „dőljenek bele”; – emlékezve az Ige bíztatására: – „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Mózes 14,14); – illetve: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig!” (Jeremiás siralmai 3,26)
*
Tegnap ünnepnapon vehettünk részt Debrecenben, ahol megerősítettük elődeink hitvallását, a Második Helvét Hitvallást, amely mindenben Isten Igéjén és Jézus Krisztus evangéliumán alapul.
A nagytemplomban ünnepi nyilatkozatban fogadtuk el a Második Helvét Hitvallás új fordítását, és ezzel elköteleztük magunkat, hogy elődeink, örökségünk nyomában, hitvallásainkat komolyan véve, Jézus Krisztust követve járunk a jelenben, és így bízunk a jövőben.
Az ünnepi beszéd hangsúlyozta, hogy egy hitét, keresztyénségét megtagadó Európában, ahol a hitetlenség megannyi fajtáját és nyomorúságát tapasztaljuk már; – ott nincs nagyobb dolog, mint Jézus Krisztust követve, a keresztyén hitvallást, elődeink krisztusi, igei hitvallását, és annak pontosan megfogalmazott iránymutatását komolyan véve élhetünk a jelenben és bízhatunk a jövőben.
A hitvallás nem a Szentírás, de mindenképpen igazodási pont egy olyan világban, ahol nincsenek kapaszkodók, ahol mindent összekevertek.
A hitvallás segít bennünket Jézus Krisztus követésében, hogy jól bírjuk, jól lássuk és jól kezeljük a dolgainkat.
Áldott az, aki az Úr nevében jön.
Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus.
Áldottak mindazok, akik Őt követik.
Áldott legyen az Isten, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával, a mi Urunk Jézus Krisztusban (Efezus 1,3).
Aznap estére Debrecenből siettünk Pápára, ahol a Múzeumok éjszakáján megnyílt a Dunántúli Református Múzeum gyönyörű épületegyüttese.
Áldott legyen az Isten.
Aki az Ő nevében jön, az jól bírja, látja és kezeli a „dolgokat”, krisztusian jól; – élő reménységgel.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. június 25.
Textus / Lekció: 1Sámuel 17,37-45 (45)
Igehirdető: Steinbach József