(13) Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk.
(14) Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.
(15) Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére.
(16) Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.
(17) Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk,
(18) mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.
(2Korinthus 4,13–18)
(2Korinthus 4,13–14)
Ez az igeszakasz a keresztyén hitről szóló tanítás.
Pontosabban megfogalmazva témánkat, ma az egyetlen, igaz, élő, keresztyén hitről adunk tanítást, a felolvasott igeszakasz alapján.
Az egész Biblia erről az egyetlen, élő, igaz hitről szóló tanítás.
Textusunk azonban tömör foglalata, gyöngyszeme ennek a tanításnak.
Mindjárt a bevezetőben kihangsúlyozzuk, hogy ez a fenti jellemzőkkel ellátott hit, amit nevezzünk ezentúl röviden „igaz hitnek”, Isten ajándéka, a Szentlélek által (13).
Tehát Isten Igéje nemcsak tanít az igaz hitről, hanem részesít is abban.
Az igaz hit: ismeret, szívbéli bizalom és engedelmesség.
Ez a hit mindenestől ajándék, amely személyesen, ugyanakkor a testvérek közösségében kapcsol bennünket az élő Istenhez és egymáshoz.
Ezért többes szám első személyben fogalmazunk ebben az igehirdetésben igaz hitünkről.
1.
Az apostol kristálytiszta tömörséggel fogalmazza meg HITÜNK LÉNYEGÉT (14).
A keresztyén hit lényege: Jézus Krisztus feltámadt.
Minden vasárnapi istentisztelet húsvéti istentisztelet, amely erre a csodára emlékeztet (1Korinthus 15,1), és ezért a megváltó csodáért ad hálát.
Üres a húsvéti sír.
A feltámadott Jézus Krisztus aztán sokaknak megjelent, mennyei testében, hogy a gyenge hitű tanítványokat hitre segítse. Így jelent meg a kételkedő Tamásnak is, csak hogy ne maradjon hitetlen, hanem hitre jusson (János 20,28).
Az emmausi tanítványok, amikor találkoztak a feltámadott Úrral, és felismerték Őt, szomorúságuk örömre változott; így vitték a hírt Jeruzsálembe a többieknek, a húsvéti evangéliumot: – Valóban feltámadott az Úr! (Lukács 24,34)
Jézus Krisztus él! Ő, Igéje és Lelke által itt van közöttünk.
Valaki mondhatná – Nem lehetne már valami újat mondani? Ezt már sokszor hallottuk.
Egyrészt: Isten Igéje ma pont erről szól; Isten Igéje mindig csak erről szól, Jézus Krisztus feltámadásáról; és mi csak azt mondjuk, amiről Isten Igéje szól.
Másrészt: Az igehirdetés lényege éppen ez, mindig ugyanarról szól. Végre van egy biztos „hely”, ahol nem terhel a hűtlen változatosság.
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Jézus Krisztus feltámadt, a mi feltámadásunk zálogaként.
Az apostol hangsúlyozza Jézus Krisztus feltámadásának következményét, amely szintén hitünk lényege, miszerint Jézus Krisztus feltámadott, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20). Aki ugyanis feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt.
Jézus Krisztus feltámadása az első, de nem az egyetlen ilyen csoda: Jézus Krisztus feltámadt, mi is feltámadunk.
Ezt a csodát lehetetlen megérteni, lehetetlen befogadni, lehetetlen megmagyarázni, lehetetlen ennek a világnak a dimenzióiból megragadni. Kieslowski Tízparancsolat című filmjének első darabja tárja ezt elénk, megrendítő erővel: Isten titkait és ajándékait nem ragadhatja meg az emberi racionalitás. Éppen ezért, ahogy a bevezetőben hangsúlyoztuk, ez a hit, az élő, igaz hit, a feltámadásba vetett hit Isten ajándéka.
Ennek a hitnek ajándék voltát akkor értjük meg végképp, ha kihangsúlyozzuk, hogy a feltámadás kapcsán a test feltámadását hisszük, ahogy ezt az Apostoli hitvallásban mindig meg is valljuk. Vagyis az örök élet és a feltámadás konkrét valóság. Az örök élet konkrétsága a keresztyén hit specifikuma. Nem ez a halandó test támad fel, de a testünk támad fel, vagyis megőrizzük személyazonosságunkat. Feltámadott testünk látható, felismerhető, megérinthető, mint ahogy Jézus Krisztust felismerték feltámadása után, amikor megjelent tanítványainak (Lukács 24,34). Sőt, Isten új eget és új földet is teremt, mint az örök élet színterét. Ismét hangsúlyozom, mert nagyon fontos: Ez a csoda, a test feltámadásának csodája racionálisan nem ragadható meg, csak hit által, Isten kegyelmi ajándéka által.
Jézus Krisztus feltámadt, mi is feltámadunk: nincs ennél nagyobb ajándék! Jézus Krisztus feltámadása a világ legnagyobb örömhíre, evangéliuma: örök életünk van, üdvösségünk van, amely átjárja ezt a földi életet. Tehát több az élet (Lukács 12,23), mint ami belőle látszik, sokkal több, mennyei távlatokkal több.
Az apostol még tovább megy hitünk lényegének megfogalmazásában, amikor kiemeli, hogy ebben a csodás, megváltó folyamatban Isten maga elé állít bennünket.
Ez a megváltás lényege: újból Isten színe elé kerül az életünk. Isten megtalálja elveszett életünket, mint ahogy megtalálta a tékozló fiút (Lukács 15,24), és örökkévaló, maradéktalan rendjében „helyre tesz” bennünket. Isten színe előtt újból a helyünkre kerülünk.
Olyan ez – bocsánat a profán példáért –, mint amikor nemrégiben egy számomra fontos és kedves emléktárgyat kerestem, miközben mérges voltam magamra, nem értve, miként keverhettem el a szemem elől. Ez egy személyes, de igei üzenetre emlékeztető tárgy volt: számomra meghatározó; még akkor is, ha könyörögve próbálok megszabadulni a tárgyakhoz is kötődő ó-emberem gyarlóságától. Nagy volt az örömöm, amikor megtaláltam ezt az emléktárgyat. Azonnal lesöpörtem egy polcról az összes, semmirevaló kacatot, így ezt a fontos emléktárgyat helyeztem csak oda; vissza a helyére, hogy mindig emlékeztessen… „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot…” (1Korinthus 15,1)
Így keres és talál meg bennünket a mi Urunk, és megváltó szeretetével visszahelyez bennünket, az Ő eredeti gondolata szerint, az örök rendjébe, miközben egy csomó, felesleges mulandó kacatot kitisztít az életünkből. A földi élet helye az örök élet távlataiban van: egyedül itt nyerhet értelmet.
Isten maga elé állít bennünket, megtalál, „helyre tesz”, mégpedig a többiekkel együtt: Isten népének minden tagjával együtt. Ezt is hangsúlyozza az apostol: „…minket is feltámaszt, és maga elé állít, veletek együtt.” (14) Isten maga elé állít bennünket, a testvéreinkkel együtt: az Ő színe előtt együtt leszünk, gyülekezetté leszünk, az Ő népévé leszünk; „itt” és „odaát” egyaránt.
Ez hitünk lényege: Jézus Krisztus feltámadt, minket is feltámaszt, és maga elé állít bennünket.
Ez az evangélium.
Ez minden igaz hit egyetlen tartalma.
2.
Az apostol hitünk lényege után, HITÜNK ÁLDÁSAIRÓL szól (13; 15–18).
Igaz hitünk első áldása:
Ez az igaz hit az egész világon ugyanaz, vagyis mindenhol egyetemesen a Jézus Krisztus feltámadásába és a mi feltámadásunkba vetett hit: „…a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk…” (13)
Sokadszorra hangsúlyozzuk, mert ebben a tagmondatban is megszólal az üzenet: a hit Isten Lelkének ajándéka.
De az élő Isten ugyanazt a hitet adja egyiknek is, másiknak is, Lelke által.
Ezért az igaz hit mindig összeköt bennünket, és soha nem elválaszt.
Bármely felekezetben éljük is meg a hitünket, akik Jézus Krisztust Urnak és Megváltónak vallják, azok nekünk testvéreink.
Ahol ennek ellenére az okoskodó teológiai vitákon túl ellentétek, szakadások feszülnek közöttünk, gyűlölettel és netán annak a másiknak a kárhoztatásával, aki nem mindent hajszálpontosan úgy hisz, a részleteket illetően, mint mi; – ott nem a Lélek, hanem az „ellenség” munkál.
Igaz hitünk második áldása:
Ennek az igaz hitnek áldása az, hogy Isten népének, Isten gyermekének életében nincsenek véletlenek. – Minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék! – hangsúlyozza az apostol (15).
Minden értünk van! Életigém ez a néhány szó.
Tehát bármi történik velünk, az nem történik Isten tudta nélkül, azzal valami célja van Istennek az életünkben, hogy közben Krisztusban már megnyert kegyelmének gyarapodását tapasztaljuk meg mindenkor.
Ezt persze a bajban nehéz elfogadni, megérteni, sokszor hadakoznánk is az Istennel, miközben tele vagyunk kérdésekkel, kétségekkel…
Éppen ezért kell megjegyezni ezt a fontos, nehéz igeverset, mint igaz hitünk legnagyobb áldását: bármi történik velünk, minden értünk van, hogy Isten kegyelme megsokasodjék az életünkben, és rajtunk keresztül mások életében is.
Ugyanis a hívő élet grafikonja nem az, amit testi szemekkel látunk e tekintetben. Testi szemekkel azt látjuk, hogy amint halad az életidőnk, úgy megyünk „lefelé”, úgy avul az életünk. Először gyerekként tombol bennünk az élet; fiatalként a boldog, izgalmas, titokzatos élet kihívásainak öröme igéz meg minket. Tegnap „eskettem” egy fiatal párt, szépek, fiatalok, okosak, előttük áll az egész élet, csillog a tekintetük… Majd a munkakezdés lendülete. Aztán egy idő után fordul a kocka. Telnek az évtizedek, mégpedig gyorsan, az élet pofoz jobbról és balról, sok konfliktus, sok harc és küzdelem, feltárul a bűnös világ igazi arca, elszállnak az illúziók, a rohanás, a gürcölés, a stressz pedig elfáraszt, kiszív, megbetegít. Végül megöregszünk, ha megöregedhetünk, és meghalunk. A hit szemével látva pont fordítva van ez: valójában mindig „felfelé” halad az életünk, egyre közelebb az Úrhoz. „Közelebb, közelebb Uram hozzád” Ezzel a fordítással éneklik a katolikusok a 422. dicséretünket: „Hadd menjek Istenem, mindig feléd…” A Szeretethimnuszban ezt úgy fogalmazza meg az apostol, hogy először gyermekek voltunk, a hitben is, és aztán a hívő életutat járva, felnőtté érünk az Isten oldalán (1Korinthus 13,11).
Minden értünk van, hogy Isten kegyelemének gazdagságát minél inkább megtapasztaljuk.
Más példával élve, olyan ez a csoda, mint a jó bor: minél régebbi, annál zamatosabb, annál ízesebb, annál érettebb.
A kegyelem bőségének valóságát részletezi is az apostol (16–18). Én most ezeket nem magyarázom, csak mondom: „újramondom” a felolvasott Igét.
Minden értünk van: Külső emberünk megromlik az idő folyamán, de belső emberünk erősödik. Nemrégiben két prédikáció is elhangzott szószékünkön erről az igeversről.
Minden értünk van: Pillanatnyi szenvedéseink örök dicsőséget szereznek nekünk.
Minden értünk van: A láthatók helyett a láthatatlanokra nézünk. A láthatók ideigvalók. A láthatatlanok pedig örökkévalók. Isten kijelentette nekünk a láthatatlanokat. Hit által megtapasztaltuk az örökkévaló láthatatlan világ valóságát. Ugyanakkor a láthatatlan, mennyei világ valósága által nem lebecsüljük a láthatókat, nem bagatellizáljuk az emberi szenvedést, és nem örülünk annak, hogy „itteni” életünk megavul, hanem reménységgel éljük meg mindezeket. A mennyei, láthatatlan világ gazdagsága nem lebecsüli, hanem áldottá teszi a látható világot is.
Igaz hitünk harmadik áldása:
Hitünk harmadik áldása az, hogy soha nem csüggedünk, hanem mindenkor hálát adunk az Isten dicsőségére (15–16).
Mindegyik szó hangsúlyos itt!
Most minden magyarázat nélkül teszem egymás mellé ezeket a szavakat: önmagukért beszélnek.
Hálát adunk.
Mindenkor hálát adunk.
Az Isten dicsőségére adunk hálát.
Ha így teszünk, soha nem csüggedünk!
Nincs nagyobb áldás annál, ha tényleg így élhetünk…
3.
Igaz HITÜNKBŐL SZOLGÁLAT KÖVETKEZIK (14).
Ez a szolgálat áldott feladat, szent küldetés. Noha a fanatikusan küldetéses, a „túlküldetéses” emberektől mindenkor óvjon meg bennünket az Úr.
Ez a szolgálat áldott feladat, szent küldetés. Ezt a hitet ugyanis nem lehet titokban tartani, nem lehet elrejteni (Máté 5,14).
Hiszünk, ezért szólunk (Zsoltárok 116,10).
Az apostol ezzel a keresztyén bizonyságtétel fontosságáról szól.
Kérdésekkel mélyítjük el az üzenetet.
Az első kérdés:
Hiszünk?
Hiszünk Jézus Krisztus feltámadásában, és a mi feltámadásunkban?
Igénk szerint minden más hit nem nevezhető hitnek, csak ez.
Ez az igaz hit.
Nem nekünk van igazunk, hanem az Istennek!
Az apostol egészen direkten fogalmazza meg ezt az üzenetet a Galata levél elején, ahol kimondja, hogy sokféle „evangéliumot”, sokféle örömöt, sokféle megoldást keresnek az emberek, pedig nincsen más evangélium. A Galaták is hamar elpártoltak az egyetlen evangéliumtól, és más „evangéliumokhoz” fordultak. Pedig nincsen más! (Galata 1,6–7)
Nincs más evangélium, nincs más megoldás, csak Jézus Krisztusban adatik nekünk megváltás. Nincs más igazság.
Lehetséges, hogy mindenkinek igaza legyen, azoknak is, akik ezt nem hiszik?
Nincs más igazság, nincs más igaz hit.
Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6).
Újból mondom: nem a mi igazunkról, Isten igazáról van szó.
Az azonban lehetetlen, hogy két egymásnak ellentmondó tény vagy gondolat mindegyike igaz legyen. Nincs két igazság. Egy igazság van. Amikor a peres feleknek vitája támad egymással, akkor a bírónak döntenie kell. Nem mondhatja azt a bíró, hogy a felperesnek és az alperesnek is igaza van. Ha ezt tenné, a lehetetlen helyzetet egy tanú, vagy egy rokon biztos szóvá tenné. Na az okozná aztán az igazi zűrzavart, ha a rokon panaszára meg azt felelné a bíró: – Tudja mit, magának is igaza van.
Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6).
Hiszünk?
Hiszünk Jézus Krisztus feltámadásában, és a mi feltámadásunkban; valamint abban, hogy az Úr helyreállítja életünket?
A második kérdés:
Szólunk?
Készek vagyunk-e számot adni a bennünk lévő reménységről?
Továbbadjuk-e élő, igaz, Jézus Krisztusba vetett hitünket gyermekeinknek, környezetünknek; és ennek megfelelően reagálunk-e a körülöttünk történő eseményekre?
Tudunk-e hallgatni?
Merünk-e aztán az Istentől alkalmas időben szólni?
Illetve, ha szólunk, tudunk-e szelíd határozottsággal szólni?
Az a mi nagy nyomorúságunk, hogy vagy lapulva hallgatunk, vagy agresszíven szólunk.
Az alamuszi, mindenhez alkalmazkodó hallgatás ugyanúgy bűn; mint az, amikor állandóan, provokatívan, durván, mindenhez hozzászólunk, és ezzel folyamatosan ügyeket gerjesztünk, azokat megoldhatatlanná és halálossá nagyítjuk. Amiről folyton beszélünk, az éppen ettől lesz probléma, egyébként nagyrészük magától megoldódna, lecsendesülne, így meg kenődik mindenfelé, mint az ürülék…
Tudunk-e gyógyítva szólni?
A hit hősei szóltak, de Isten eszközeiként szóltak, és szavuk nyomán áldás és nem nyomorúság támadt (Zsidókhoz írt levél 11).
Jézus Krisztus szólt. Ő Lélekkel és hatalommal szólt; nem emberi, határokat nem ismerő, erőszakos, félelmetes hatalommal, hanem mennyei hatalommal (Márk 1,22). Jézus Krisztus akkor is szólt, amikor nem szólt; mint például Heródes előtt állva, nem válaszolt annak kérdéseire (Lukács 23,9). Jézus Krisztus szava mindig gyógyító és megváltó szó volt, és soha nem életet megnyomorító „tétel”. Jézus Krisztus úgy szólt, hogy soha nem vitatkozott, bölcsességét fitogtatva (pedig Őneki mennyei bölcsesség adatott), hanem szava nyomán még a farizeusok is megnémultak, és odébb álltak. Gondoljunk csak az adópénzzel kapcsolatos válaszára (Máté 22,22). Jézus Krisztus úgy szólt, hogy soha nem provokált, hanem szeretete hatalmával szólt, a legkisebb alku nélkül.
Pál apostol is szólt, soha nem hallgatott, de még a leghatározottabb mondatai is Isten üzenetének kegyelmes igazságára, a megváltó Jézus Krisztusra mutattak rá. Az apostol által „megalkotott rendszer” csak Jézus Krisztus alakját, megváltó szeretetét teszi láthatóbbá.
A harmadik kérdés:
Hitelesen élünk-e?
A hitelesség nem tökéletességet jelent, de mégis azt, hogy kiformálódik bennünk és közöttünk Jézus Krisztus arca (Galata 4,19).
Ebben a testben nem leszünk tökéletesek, de egyre inkább megszentelődünk.
Ránk nézve is érvényes a kérdés: Amikor nem szólunk, akkor is szólunk? Itt ugyanis a hiteles életre kérdezünk rá, amely alátámasztja Jézus Krisztusról szóló bizonyságtételünket.
Most költözött el az örök hazába egy hívő, nyaraló testvérünk, akivel a fűzfői gyülekezetben, harminc éve bátoríthattuk egymást a hitben. Családjával együtt, egy életen át alázatos, igaz hittel hordozta, gondozta születése óta halmozottan sérült, magatehetetlen lányukat. Nem adták intézetbe. Testvérünk belerokkant az azóta már ötvenéves lányuk naponkénti emelgetésébe. Miközben, minden kirakat nélkül, ragyogott a szeme a szeretettől. Áldássá lettek a családban. Otthonuk volt a gyülekezet. Soha nem beszéltek erről. Mások még nyolcvanévesen is Tenerifén lubickolnak az életben, ők meg sehová sem mentek, mert ápolták beteg gyereküket. De nekik ez semmi gondot nem jelentett. Hitükben örvendeztek. Ilyen a hiteles keresztyén. Nem az élethelyzet a minta, a hit hitelessége az áldás: amikor nemcsak hiszünk és szólunk, hanem hitelesen szólunk, vagyis életünk alátámasztja bizonyságtételünket.
*
Íme, az „igaz hit” lényege, áldásai és az abból következő szolgálat gyönyörűsége.
Íme, az igaz hitről szóló tanítás.
Kegyelem alatt vagyunk, ha nemcsak tanítást kaptunk erről, hanem a Szentlélek meg is ajándékozott bennünket ezzel a hittel, illetve növelte a már megnyert hitünket, miközben ezt az igehirdetést hallgattuk.
Egy kiállításon megragadott egy festmény.
Nonfiguratív, absztrakt alkotás volt ez, de azonnal szólt hozzám.
Tudom, a művészeti alkotásokba bármit bele lehet magyarázni, de éppen ebben rejlik megszólító erejük.
A festmény sötét, fekete, szürke árnyalatú függőleges ecsetvonásokból állt. A halál árnyékának völgye képződött meg előttem. Felülről azonban hófehér festékkel öntötték le a sötét árnyalatú ecsetvonásokat. A fehér aláfolyt néhány helyen, eltakarva a szürkét.
Igen, ilyen az élet, Isten nélkül: ilyen sötét, összevissza, kaotikus, ahol minden szétfolyik, szétesik… Bizony kell a krisztusi megváltás!
Ugyanakkor a felülről aláfolyó fehér az evangéliumi üzenetet hordozta: van remény, Isten aláhajolt mennyi tökéletességéből, és lecsorgatta mennyei szeretetét a világ sötétségébe. Hit által már látjuk, foltokban, „megfolyásokban”, részletekben „a mennyei fehér” valóságát ebben a világban. Most még homályosan, foltokban tapasztalhatjuk ezt, de „odaát” majd színről színre (1Korinthus 13,12).
Íme, az „igaz hit” lényege, áldásai és az abból következő szolgálat gyönyörűsége.
Lelkészbeiktatás, Szabadbattyán, 2019. április 27.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. május 12.
19. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 03
Húsvét utáni harmadik vasárnap
Textus / Lekció: 2Korinthus 04,13-18 (13-14)
Igehirdető: Steinbach József