„(22) Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az Úr szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!
(23) Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás. Te megvetetted az Úr igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!
(24) Saul így felelt Sámuelnek: Vétkeztem, mert megszegtem az Úr parancsát és a te beszédedet. Mert féltem a néptől, és hallgattam a szavára.
(25) De bocsásd meg ezúttal vétkemet, és jöjj vissza velem, hogy leboruljak az Úr előtt!
(26) Sámuel azonban ezt mondta Saulnak: Nem megyek vissza veled, mert megvetetted az Úr igéjét, az Úr pedig elvetett téged, és nem maradsz tovább Izráel királya.
(27) Ezzel Sámuel sarkon fordult, és menni készült. De Saul megragadta a köpenye szélét, úgyhogy az leszakadt.
(28) Ekkor így szólt hozzá Sámuel: Így szakítja el tőled az Úr a mai napon Izráel királyságát, és másnak, nálad különbnek adja.
(29) Izráel fenséges Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy bármit is megbánjon.
(30) Ő pedig ezt mondta: Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt! Jöjj vissza velem, hogy leboruljak Istened, az Úr előtt!
(31) Ekkor megfordult Sámuel, követte Sault, és Saul leborult az Úr előtt.”
(1Sámuel 15,22–31)
(Textus: 1Sámuel 15,22–23)
Húsvétkor sem változtattunk a renden. Így pünkösdkor is folytatjuk Sámuel próféta első könyvének magyarázatát.
Soron következő igeszakaszunk az engedelmességről szól.
Áldott üzenet ez pünkösd ünnepén, fiataljaink hitvallása és fogadalomtétele idején.
1.
AZ ENGEDELMESSÉG FORRÁSA Isten határtalan kegyelme. Minden engedelmesség forrása csakis ez.
Isten elvetette Saul királyt, Isten népének első királyát (23 és 26).
Ennek előzményeit egy héttel ezelőtt részletesen kifejtettem, ezért most nem térek, időszűke miatt nem is térhetek ki rá.
Saul király annyi engedetlenséget követett el, minden határt túllépve, Isten minden kegyelmével visszaélve, hogy Isten egy ponton kimondta az ítéletet.
Egy ponton túl Isten azt mondta, hogy elég volt (27).
Döbbenetes jelenet, ahogy Saul király, meghallva az ítéletet, hiába kérlelte az ítéletet kihirdető, és egyébként miatta bánkódó Sámuel prófétát (35), hiába kapaszkodott bele Sámuel köpenyébe, szinte letépve azt a prófétáról, kétségbeesett könyörgésében (27), – mindez hiábavaló volt.
Saul hiába borult le az Úr előtt (31), már késő volt.
Isten nem bánta meg ítéletét (31).
Hasonló ez a jelent, ahhoz, ahogy Ézsau elkésett, és utána hiába könyörög szinte sírva az atyai áldásért, („nincs neked még áldásod, Atyám?”), nem volt könyörület. Ézsau elkésett (1Mózes 27,34–36).
Isten pedig nem ember, hogy megmásítsa szavát (29).
Ez igazi ószövetségi jelent, következetes, korrekt.
Most azonban pont arra bíztat bennünket, hogy bátran húzzuk meg az ívet az Újszövetségig.
Isten ugyanis Jézus Krisztusban pont azt jelentette ki nekünk, hogy Isten ígéretei és ajándékai az Ő népére nézve megbánhatatlanok (Róma 11,29).
Isten végső gondolata nem az elvettetés, hanem a megtartatás.
Isten Jézus Krisztusban nem elveti, hanem megtartja az Ő népét. Ő nem elvet, hanem megtart. Ezt soha ne felejtsük el. Ezt soha ne felejtsétek el ifjú testvéreink.
Ő megtart, ahogy a víz a hajót, oszlop a balkont, kéz a könyvet.
A Szentlélek munkája ezt a bizonyosságot munkálja ki bennünk: Megtartó Urunk van!
Olyan Urunk van, aki, ha leborulsz (31), akár életed utolsó percében, Ő felemel, nem enged el, megbánja ítéletét és megtart (29).
Tehát Isten hívő népe és hívő gyermeke mindenkor tudja, és másokra is ezzel a reménységgel tekint, hogy nincs az a mélység, amibe ne hajolna bele értünk az Úr, hogy kimentsen onnan.
Nem hiábavaló a töredelmes szív megbánása. Ezt a töredelmes szívet szintén Ő munkálja ki bennünk.
2.
Ez a kegyelem, ez a határtalan szeretet azonban MEGTISZTÍT BENNÜNKET MINDENFÉLE LÁTHATÓ, TETTEN ÉRHETŐ ENGEDETLENSÉGTŐL, – sőt, gondolatban, szóban, cselekedeteben is egyre tisztábbá tesz bennünket. Ezzel a kegyelemmel ugyanis nem lehet visszaélni. Ez a kegyelem engedelmessé tesz.
Maradjunk most egyelőre a látható, tetten érhető engedetlenségeknél.
Isten Igéje, igeszakaszunkban ugyanis konkrétan szól azokról az engedetlenségekről, amelyekből megtisztít az Úr.
Olyan az engedetlenség, mint az égő és véresáldozat (22), mint a varázslás és a bálványimádás (23).
Ezeknél többet ér az engedelmesség (22).
Először is megtisztít az Úr az öncélú istentisztelet, kegyesség, teológizálás minden fajtájától; – ami engem is, őszintén kimondva egyre inkább fáraszt.
Arról van szó, amikor Istenre hivatkozva mindenki a saját öncélú írásértelemzése és kegyességi csapata mögé bújva igazából magát képviseli, saját érdekeit, igazságait, meglátásait; – és a lényeg, az evangélium közben elsikkad.
A mostani fűzfői istentisztelet után valaki egy fondorlatos kérdést tett fel nekem, mert ellentmondást érzett a prédikációban, de valójában azt akarta kifejezni, hogy mivel nem ért egyet. Nem az egyet nem értés, vagy a visszabeszélés a probléma, hanem a krisztusi evangélium elsikkadása.
Így a krisztusi megtartó örömügyből egy fárasztó teher lesz, púp a háton, amire éppen ezért nemet is mond a jóléti társadalom, de sokan mások is, akik egészen más kultúrákból valók…
Ezt az öncélú istentiszteletet és kegyességet az áldozati kultuszra való utalással fejezi ki az igeszakasz (22).
Ehhez kapcsolódik az öncélú eszmék, csoportok mindenfajta önigazoló, önigazító „kultusza”.
Nem létezik ugyanis olyan eszme, igazság, vallás, amire hivatkozva kezet emelhetnénk a másikra.
Ide értve azt is, ahogy a mostani keresztyén mártírokat melldöngetve emelegtik azok, akik a jólétben beszélnek a vértanúságról, miközben fogalmuk sincs, hogy miről szólnak. Fogalmuk sincs az emberi szenvedésről, hanem mintegy reklámként emlegetik, ahogy a mártírok, lefejezésük előtt Jézus nevét emlegetik. Áldott legyen az Isten, hogy kapnak erőt a hűséghez, de beteg lélek az, aki erre vágyik, ezzel példálózik (miközben a saját házasságát sem tudja abszolválni)…
Ez az öncélú kegyesség. Az engedetlenség netovábbja, amiből meg kell térni.
Ennél az öncélú, hazug kegyességnél még az elvetett Saul is korrektebb, aki legalább végül megvallja, hogy érdekei vezették eddig, meg az önző félelmei (24).
De az is az engedetlenség netovábbja, amit szinten konkretizál igeszakaszunk, mégpedig a varázslás és a bálványimádás említésével (23); – amikor hűtlenek leszünk, mi keresztyének.
Igen, hűtlenek leszünk mi, akik Jézus Krisztusban megkaptuk a teljes kijelentést, és keresztyén kutúrában élhetnénk, – de jobban szeretjük a „másikat”, az „idegent”, mint a sajátunkat.
Jobban szeretjük a ránk bízott drága kincsnél (2Timóteus 1,14), Jézus Krisztus evangéliumánál a misztikus távol „Keletet”, meg az ószövetségi törvényt, „meg minden mást, és mindenki mást”; – és hivatkozunk az irgalmas samaritánus történetére, miszerint Jézus Krisztus az idegent is szerette (Lukács 10,25–37).
Igen, Ő igen, de mi nem vagyunk a Jézus Krisztus.
A mi feladatunk elsőrenden a sajátunkhoz és a sajátjainkhoz való hűség.
Nem értem, miért szeretheti valaki jobban a más gyerekét, mint a sajátját.
Ez nem is árulás, ez valami perverzió.
Mindenkit szeretni akkor lehetne, ha mindenki mindenkit szeretne, – de erre még kitérek…
Tehát összegezve az öncélú istentisztelet és a hűtlen hamis szeretet minden engedetlenségéért Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata maradéktalanul eleget tett (22).
Nem kell több áldozat.
Nem kell senkit beáldozni, feláldozni, sem Isten, sem eszme, sem csoportérdekek nevében.
Nem kell senkiben bűnbakot keresni.
Ez lenne az egyetlen megoldás, mindenhol, minden kultúrában.
Felnézni Jézus Krisztusra (Zsidókhoz írt levél 12,2)! Igen, mindenkinek. De mindenekelőtt nekünk.
3.
AZ ENGEDELMESSÉG LÉNYEGE TEHÁT…
Kedves Gyülekezet. Kedves Konfirmandus Testvérek!
Nehéz téma, az engedelmesség témája.
Mert csak konkrétan, őszintén és gyakorlati módon lehet szólni róla, konkrét szituációkat szem előtt tartva.
Hétköznapi szituációban, engedelmeskedni az Úrnak egyféleképpen lehet.
Figyelek az Úr Igéjére, szavára (22), egyre komolyabban veszem azt, egyre érettebb hittel ragadom meg szavát.
Ez mindig konkrét, világos.
Ezt a rendszeres kegyességű ember tudja, megtapasztalta.
Ez számára zsinórmértékké lesz, amihez igazodik a bizonytalan világ sűrűjében.
Az Úr szavában, Igéjében pedig mindig felfedezzük Jézus Krisztust.
Jézus Krisztus pedig világosan kimondta, hogy mit jelent Őt engedelmesen követni: Szeresd Istent, és felebarátodat, mint önmagadat (Máté 22,37–39).
A felebarát az, akit az Isten ránk bízott.
Ha ezt mindenki komolyan venné, minden kultúrában, a maga helyén, akkor lenne esély másként élni.
Itt kezdődik a probléma. Mert innentől kezdve, a mai nehéz helyzetünkben, a keresztyénség elerőtlenedett, hitetlen európai szekularizációban is meg kell fogalmazni az engedelmesség lehetőségét és jelentését, tartalmát; – amikor a világ más tájain keresztyének meghalnak a hitükért, az őket körülvevő agresszív, brutális, középkori, erőre épülő kultúrákban.
Ebben a helyzetben mindenek előtt marad a magunkéhoz való hűség, a védekezés, de soha nem a támadás, vagyis az idegenek szeretete is feladat, de csak ha a mieinket, és a mi saját kultúránkat ezzel nem áldozzuk be.
Ha azonban a másik el akarja vágni a torkunkat, vagy szeretteink torkát, akkor a mi Urunktól kérünk erőt, hogy ellent tudjunk állni, utolsó vérünkig.
Persze, ha az Ő akarata szerint meg kell halni, akkor is hozzá kiáltunk erőért, hogy soha meg ne tagadjuk Őt.
De tisztázzunk valamit. Az engedelmességben nem arról van szó, hogy Krisztusokká leszünk.
Maximum csak krisztusiakká lehetünk.
Tehát az nem megy, hogy valamiféle hamis szeretetre hivatkozva, mint vágójuhok, néma marhaként hagyjuk magunkat.
Ez nem hit, nem mártírium, hanem balgaság, sőt hűtlenség, árulás, kárhozat.
*
Egy biztos: Megtartónk van, aki nem elvet, hanem megtart.
Ez a határtalan szeretet megtisztít minket minden gyarló engedetlenségtől: az öncélú kegyességtől ugyanúgy, mint a ránk bízott krisztusi kinccsel kapcsolatos hűtlenségtől.
Ez a határtalan szeretet engedelmessé, krisztusi emberekké formál bennünket, akik szeretik Istent és felebarátaikat, mint magukat.
De a világ nem krisztusi.
Ezért a krisztusi ember ugyan mindenkivel kapcsolatosan a krisztusi szeretetre törekszik; – de a rájuk bízottakat megvédi, amíg csak lehet.
Ha mégis halni kell, könyörög a hitben való halálért.
Gyerekkorom óta szimbólum a balatoni bója, a víz fenntartja, megtartja, ugyanakkor figyelmeztet, eddig és nem tovább.
A bója engedelmességre tanít, lehet beljebb is merészkedni, de az halálossá is lehet.
Ugyanakkor, ha valaki mégis a bóján túlra kényszerítene, vagy egyenesen bele akarna fojtani a vízbe, nem fogom Krisztus nevében hagyni ezt, amíg csak tehetem…
Mindezeken túl, áldott legyen az Úr neve, és legyen meg mindenben az Ő akarata, aki megtart bennünket kegyelemben és engedelmességben, minden nyomorúságunk és engedetlenségre való hajlamunk ellenére.
Dicsőség Őneki.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. június 4.
Textus / Lekció: 1Sámuel 15,22-31 (22-23)
Igehirdető: Steinbach József