(14) Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták Őt, miután feltámadt.
(15) Ezután így szólt hozzájuk: Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!
(16) Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.
(17) Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak,
(18) kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak.
(Márk 16,14–18)
(Márk 16,16)
A feltámadott Jézus Krisztus megbízta tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot, a megváltás örömhírét, szerte a világon (15).
A mai igevers az evangélium hirdetésének eredményét, vagy éppen eredménytelenségét hangsúlyozza (16).
Az utána következő szakaszban pedig azokról a rendkívüli jelekről olvashatunk, amelyek az evangélium hirdetését kísérik, egyben igazolják azt, hogy a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel közben maga a feltámadott Úr mennyei ereje munkál (17−18).
Valóban, ahol az Úr Igéje szól, ott az Úr hatalmas, szabadító ereje munkál. Egy hét múlva fogunk majd ezekre a jelekre figyelni.
Mai igeszakaszunk egy nehéz Ige.
A Bibliában van jó néhány nehéz igeszakasz, vagy igevers.
Mai igeszakaszunk feltétlenül ebbe a kategóriába tartozik.
Ekkor látjuk be azt is, hogy milyen nagy áldása van a folyamatos igemagyarázatnak, hiszen ebben a rendben a nehéz Igéket sem kerülhetjük meg.
A mai napra pedig Márk evangéliumának folyamatos magyarázatában ez az igevers következett a sorban.
Hiszem, hogy Isten Lelke megnyitja előttünk ennek az Igének az értelmét − a reménység szerinti helyes értelmét − az üzenetét, miközben felragyog az az örömre hangoló evangélium, amit rejt ez az Ige. Abban a reménységben készültem a mai alkalomra, hogy ezzel az örömhírrel mehetünk majd el, az istentisztelet végén.
A mai igevers foglalata így hangzik: Aki hisz, az üdvözül.
Induljunk ki ebből a tagmondatból, és folyamatosan kitekintünk majd az egész igeversre.
*
AKI HISZ.
Szóljunk először a hitről, definiáljuk a hitet, határozzuk meg, hogy mit értünk hit alatt.
Valljuk azt, hogy keresztény körökben a „hit” kifejezés egy védett fogalom, egy védett kifejezés.
Ezért tesszük oda gyakran a „hit” általunk használt szava elé az „élő” jelzőt: élő hit.
Mit nem nevezünk hitnek?
Tehát nem általános értelemben vesszük a hit kifejezést; nem abban az értelemben használjuk, miszerint mindenki hisz valamiben, ki ebben, ki abban, a nézőpontja, a látásmódja, az igazságérzete szerint. Nem ilyen értelemben alkalmazzuk a hit kifejezést.
Nem is filozófiai értelemben gondolunk a hitre. Hitünk tárgya nem egy valamiféle elsődleges mozgató vagy végső ok. Ezek az úgynevezett filozófiai istenbizonyítékok. A filozófia szerint a hit ezt a személytelen elsődleges mozgatót, ezt a végső okot keresi. Mi nem így értelmezzük a hit fogalmát.
Nem is vallási értelemben szólunk a hitről. Persze minden vallásnak van egy „hitről alkotott” fogalma, ennek nyomán egy Istenről, vagy istenekről alkotott képe. Mi tiszteljük ezeket a más vallásokat, amennyiben emberségesek, nem erőszakosak, noha teljesen más számunkra a hitünk tartalma. Az Úr óvja meg a keresztyénséget bármiféle felsőbbrendűségi tudattól, vagy éppen attól, hogy ő maga legyen erőszakos az Isten nevében; ugyanakkor a valóságos, krisztusi keresztyénség túlmutat minden e-világi igazságon, és Isten megváltó szeretete által lehet képes ezt a világot is valóban az élet, a béke, az igazi szabadság színterévé tenni.
Mit nevezünk élő hitnek?
Tehát mi nem a fenti értelmezések szerint használjuk a hit fogalmát, hanem bibliai értelemben.
Bibliai értelemben az élő hit az Atya, Fiú, Szentlélek, egy, örök, igaz, élő és szent Istenben való bizonyosság és reménység; abban az élő Istenben való hit, aki Jézus Krisztusban megmutatta magát, akiben Ő lehajolt hozzánk és felemelt bennünket.
Ezért hangsúlyozza Pál apostol, hogy hitben járunk és nem látásban (2Korinthus 5,7).
Ez a lényeg: Hitben járunk, nem látásban; vagyis több az élet (Lukács 12,23), mint amit a testi szemeinkkel látunk; több az élet, mint ami ebben a világban készen van és amit „itt” megélhetünk; ezért éppen az élő hit által, az élő Istenbe vetett bizonyosságunk, és az Ővele való közösségünk által tapasztalhatjuk meg ezt a mennyei többet, ami fokozatosan átjárhatja földi életünket is.
Hitben járunk, nem látásban! Ezért megtapasztaljuk a „több életet”, az isteni élet teljességét, amire olyan nagy szükségünk van, amely kiteljesíti, boldoggá teszi már ezt a földi életet is.
A hit szemével tájékozódva, minden gyarlóságunk ellenére, minden eseményben látjuk az igazi, megnyugtató, örökkévaló összefüggéseket; még akkor is, ha testi szemeinkkel látva nagyobbak azok, akik minket fenyegetően körülvesznek, mert Isten a nagyobbaknál is nagyobb. A hit szeme látja egyedül, hogy noha reménytelenül nehéz a helyzet, a szabadító, Jézus Krisztusban megtartó és megváltó Isten minden nehéz helyzetnél is hatalmasabb, hiszen Ő legyőzte még a halált is.
Ismeritek azt a slágert, miszerint: Jól csak a szívével lát az ember. Teológiailag hadd pontosítsam ezt a sort: Jól csak a hitével lát az ember, az élő hitével.
*
AKI HITRE JUTOTT.
Az élő hitről szólva, hadd térjek ki az élő hitre jutás folyamatára, hiszen enélkül nem érthető meg igazán mai igeversünk sem, miközben az élő hit meghatározása még inkább gazdagodik az ismereteinkben, és reménység szerint a szívünkben is.
Hogyan lehetünk hívővé?
Ez egy döntő kérdés, hiszen hit által lesz igazzá az életünkben ez a gyönyörű, áldott állítás: Aki hisz, az üdvözül.
Az élő hit forrása az Isten kijelentése, az Isten Igéje, amelynek írott dokumentuma a Biblia.
Hisszük, hogy innen kell elindulnunk, hogy ne a saját gyarló, önző igazságunk, gondolataink, látásunk képezze a kiindulópontot.
Református hitünk olyan alapja ez, mint a kétszerkettő. Ez egy norma, egy alap, egy axióma. Külön prédikáció tárgya lenne most ezt részletezni. Annyit talán, hogy ez az alaptétel kifejezi azt, hogy nem a magunk gyarló „látása”, hanem az Isten „látása”, kijelentése alapján akarunk, szeretnénk hinni, tájékozódni, élni, cselekedni. Ez az alaptétel emberlétünk minden gyarlóságának beismerése; egyben lehajlás, ráhagyatkozás az Úrra.
János evangéliuma 20. fejezetének a végén olvassuk a Bibliáról azt a gyönyörű Igét, hogy mindezek azért írattak meg − mármint a Biblia Igéi −, hogy higgyük, Jézus Krisztus az Úr, és ebben a hitben életünk legyen, az Ő nevében (János 20,31).
Tehát a hitre jutás forrása nem a gyarló ember, hanem az élő Isten, akinek hozzánk szóló szava a Bibliában olvasható, azt olvasva és tanulmányozva hallható meg, ha Isten Igéje élővé és hatóvá lesz számunkra, azaz megszólít bennünket, így a Biblia holt betűje megelevenedik számunkra, és abból valóban meghalljuk az Isten üzenetét!
János evangéliuma azt is hangsúlyozza, hogy a Biblia központi üzenete Jézus Krisztus, azaz Isten megtartó és megváltó szeretete.
A hitre jutás az a csoda, amikor a Bibliában, mint az élő hit forrásában, felragyog számunkra Jézus Krisztus és az Isten életet kiteljesítő szeretete (Efezus 5,14).
Ebből következik, hogy az élő hitünk „tárgya” a feltámadott Jézus Krisztus.
Minden prédikáció a feltámadott Úrról szól, az Őbenne testet öltött élő Isten megváltó szeretetéről, hogy higgyünk Őbenne, és Őrá hagyatkozhassunk minden körülmények között.
Ez a hit azért élő, mert akiben hisz, az egy élő, mindenkinél és mindennél hatalmasabb Úr, az élő Isten követe, aki legyőzte a halált, a gonoszt, a kárhozatot. Az Ő hatalma az életet kiteljesítő szeretet hatalma.
Az élő hit „alanya”, azaz szerzője, ajándékozója, támasztója, az Isten Szentlelke; aki megnyitja értelmünket és szívünket, hogy megragadjuk azt a sokkal „több” életet, amit az Isten akar ajándékozni nekünk.
Tehát: az élő hit forrása a Biblia; az élő hit „tárgya” a feltámadott Jézus Krisztus; az élő hit „alanya”, vagyis az élő hit támasztója, az Isten Lelke.
Bocsánat, hogy ilyen didaktikusan mondom. Ez most egy tanítói igehirdetés. Mindezeket életes példákkal sokszor szemléletessé és befogadhatóvá tettem már más igehirdetésekben; most azonban haladnunk kell tovább.
Ezért hadd foglaljam össze az élő hit meghatározását, és a hitre jutás folyamatát, a Heidelbergi Káté hitvalló soraival: Az élő hit az, amit a Szentlélek az evangélium hallása által támaszt bennem.
Most is ez történik, hallgatjuk Isten Igéjét, a benne megszólaló evangéliumot, és közben Isten hitet ajándékoz nekünk, megnyert hitünket pedig erősíti, érleli, szívünk utolsó dobbanásáig.
Gyönyörű és áldott isteni cselekvés ez; egy csoda.
Folytatva a Heidelbergi Káté bizonyságtételét, az élő hitről azt zengi ez a gyönyörű hitvallás, hogy az igaz hit nemcsak az a bizonyos megismerés, amellyel igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő Igéjében kijelentett nekem, hanem egyszersmind az a szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek az evangélium hallása által támaszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is − másoknak is, sokaknak (János 14,2), nekem is − bűnbocsánatot, új életet és örök életet, azaz üdvösséget ajándékozott a Jézus Krisztusban.
Ennek összegzéseként mondjuk ki, hogy az élő hit egy csoda.
Az élő hit egy „felülről” való ajándék.
Az élő hit, vagyis az élő, feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit mindenestől az Isten ajándéka.
Az élő hit totális ajándék.
Így is mondhatnám − de nem akarok „dogmatikus” − lenni, hogy az élő hitet az Isten adja és az övéinek adja, az Ő népének…
Ám az alapvető isteni szándék az, hogy minden ember eljusson erre az élő hitre; ezért Isten mindenkinek felkínálja az evangéliumot, és az örömhírt hirdetik is szerte a világon.
Az élő hit Isten csodálatos ajándéka, és hogy mindenkinek hirdetik az élő hitre hívó örömhírt, az pedig az imént említett, csodálatos isteni szándékot igazolja (1Timóteus 2,4).
Azt nem tudjuk, hogy pontosan mit jelent ez az isteni szándék, vagy Isten ezt miként viszi végbe, azaz miként lesz valósággá ez az isteni szándék. Nem is ez a kérdés. Ebből az isteni szándékból ugyanis ránk, Isten népére nézve, csak az következik, hogy mi mindenkire reménységgel tekintünk, mindenkinek hirdetjük, mindenki elé igyekszünk odaélni az evangéliumot.
Jegyezzük meg tehát: Jól csak a hitünkkel láthatunk, mert „több” az élet! (2Korinthus 5,7; Lukács 12,23)
Örüljünk annak, hogy mi hitben járunk és nem látásban, amelynek látható jele, hogy itt vagyunk ebben az órában, és figyelhetünk Isten Igéjére!
Már az a puszta tény is, hogy ilyen figyelemmel hallgatjátok Isten Igéjét – ennek a nem könnyű Igének a magyarázatát −, azt jelenti, hogy Isten Lelke munkál bennünk, közöttünk, fogantatja, érleli, erősíti élő hitünket.
*
AKI HISZ, AZ ÜDVÖZÜL.
Tehát akkor tisztáztuk az élő hit mibenlétét, a hitre jutás folyamatával együtt.
Haladjunk tovább az igemagyarázatban!
Nem lesz könnyű, de szép lesz, figyelmet kérek!
Aki hisz, az üdvözül.
Tisztázzuk azt is, hogy mi az üdvösség!
Én nagyon szeretem ezt a kifejezést.
Kifejező, amikor valaki a levél végére annyit ír „csak”, hogy üdv. Korábban udvariatlannak tartottam azt, aki ilyen kurtán zárta le a levelét. Pedig, az üdv, az üdvözlettel, az üdvözlet kifejezések a magyarban akarva-akaratlanul is rámutatnak az üdvösség fontosságára, szépségére, csodájára.
Az üdvösség: az Isten jelenléte.
Az üdvösség az Isten mindenre elégséges jelenléte; és erre a jelenlétre nekünk halandó, törékeny, töredékes, nyomorult embereknek szükségünk van, hogy újból teljes életet élhessünk.
Az üdvösség: az élő Isten életet ajándékozó és életet kiteljesítő jelenléte.
Ebből az isteni jelenlétből fakad mindaz a jótétemény és áldás, amiben a Szentháromság Isten egész életünket, testünket és lelkünket, a földön és az örökkévalóságban részesíti.
Tehát már a földön elkezdődik az üdvösség, hiszen az üdvösség örök tágassága beragyogja földi életünket.
Az Isten üdvösséges, kegyelmes jelenléte kipótolja hiányosságainkat, miközben egyre teljesebbé formálja életünket (Ézsaiás 61,10; Lukács 1,77), védő és óvó szeretetével átölel bennünket, ettől az isteni szeretettől pedig senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38−39).
Néhány héttel ezelőtt nyitottam meg a „Tizenkét kereszt” című kiállítást. A tárlat művei között egy olyan keresztábrázolásban is gyönyörködhettem a szobrászművész alkotásai között, amely kereszt két vízszintes szára valójában két ölelő kar stilizált mintázatát mutatta. Ilyen az Isten üdvösséges jelenléte, minket átölelő és védelmező szeretete.
Az üdvösség: megtartatás.
Az üdvösség Isten jelenléte, valamint megtartó erős kegyelme, amelyet Ő elérhetővé és megtapasztalhatóvá tett a Jézus Krisztusban.
Ebben a világban minden zuhanna alá; minden romlik, avul, pusztul; folyamatosan elnyelni akarna minket az örvény, a mélység, a mocsár, a mocsok, a bűn megannyi fajtája, a halál és a kárhozat.
Csak az élő Isten Jézus Krisztusban megmutatott, üdvösséges, erős és kegyelmes jelenléte képes megtartani életünket. Ezért valljuk, hogy csak Jézus Krisztus által adatik üdvösség (Cselekedetek 4,12).
Olyan ez a megtartó isteni jelenlét, mint amikor a hídon állunk, és a híd ereje nem engedi, hogy alázuhanjunk, noha alattunk ott örvénylik a koszos, nagy sodrású folyó, amelybe bele lehet veszni. Ám mi a hídon állhatunk, azaz mi Jézus Krisztusban bízhatunk, az Ő megtartó, minket megőrző hatalmában.
Mindenre elégséges bizonyosságunk, hogy az Isten hatalmas kegyelme, életet kivirágoztató békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad, megőriz minket (Filippi 4,7). Az Úr megőriz minket e-világban − amíg tart Őáltala kimért időnk −, és megőriz bennünket „odaátra”. Ezért üdvösségünk reménységre szól (Róma 8,24).
Az üdvösség: megváltás.
Tehát az üdvösség: Isten mindenre elégséges jelenléte; az üdvösség megtartatás; valamint az üdvösség megváltás.
A megváltás az élő Isten könyörülő és szabadító irgalma: amikor átéljük emberlétünk totális tehetetlenségét, és emberileg nincs segítség, mert olyan nagy a nyomorúság – mert nagyobbak azok, akik körülvesznek −, mert olyan mérhetetlen a gonoszság, a testi és lelki fájdalom, hogy az már erő feletti erővel is elhordozhatatlan számunkra; akkor az az Isten, aki minden lehetetlen helyzetnél is nagyobb, szabadítóan hatalmas irgalmával időben elkezd cselekedni, és kiemel; ha kell, akkor úgy, hogy hazahív örökkévaló országába (Márk 10,27).
A megváltás az emberi totális tehetetlenségben, a határhelyzetekben, az Isten szabadító szeretete – szabadító szeretet-hatalma −, amelyben Ő megmutatja a tökéletes, örök, egyetlen, életes megoldást, akár túl az e-világi lehetőségeken.
Az üdvösség: „jó”; az üdvösség a „legjobb”.
Az üdvösség Isten-jelenlét, megtartatás, megváltás; az üdvösség sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23). Az üdvösség az egyedüli isteni jó, ami áthatva életünket örömmel ajándékoz meg.
Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr, boldog az az ember, aki Őbenne bízik! (Zsoltárok 34,9)
Ebben az üdvösséges, isteni jóban megfürödni megvidámít, éltet, bátor szívet ad. Olyan ez, mint nyaranta megfürödni a Balatonban, ebben a gyönyörű tóban, amelynek páratlanul lágy édesvize mindenütt körbeölel (Zsoltárok 139,5−6), és felüdíti testünket, lelkünket; miként a Példabeszédek könyve mondja: gyógyulás lesz ez testednek és felüdülés csontjaidnak (Példabeszédek 3,8).
Ugye halljátok, érzitek, hogy csak dadogunk, amikor az üdvösségről szólunk; mert itt az isteni teljességben való boldog részesedésről van szó, ami ebben a világban csak részben adatik nekünk; de egyre inkább adatik „itt” is.
Az üdvösség: Isten-jelenlét, megtartatás, megváltás és sokkal inkább jobb mindennél.
Összegezve: az üdvösség híd, amely nem enged beleveszni minket a koszos, lehúzó mocsárba, azaz nem enged bennünket kárt vallani.
A híd képét már használtam az üdvösségre nézve; de nem tudok most sem ennél kifejezőbb képet elétek hozni.
Az üdvösség isteni adományának hatalmas és kegyelmes csodáját akkor értjük meg, ha beszélünk annak ellentétéről, a kárhozatról, ami a mai igevers magyarázata során kikerülhetetlen. Igeversünk ugyanis kimondja, hogy aki nem hisz, az nem üdvözül; azaz kárt vall.
Nagyon nehéz a kárhozatról szólni. Ne is akarjunk többet mondani, mint amit a Biblia kijelent arról.
Mi a kárhozat? Mindazoknak az ellentettje, mint amit az üdvösség kapcsán felsoroltam. A kárhozat az üdvösség hiánya, az az állapot, amikor hiányzik az élő Isten éltető jelenléte; így azt hisszük, hogy élünk, pedig halottak vagyunk (Jelenések 3,1); ezért a halál teológiai értelemben nem a lét, hanem az élet ellentéte, vagyis lét élet nélkül, azaz gyötrelmes vegetálás. Isten nem olyan életet szánt nekünk, mint amilyet élünk, sokféle gyilkos és álnoksággal teli konfliktusban. A kárt vallott élet az az állapot, amikor valójában nincs megtartatás, csak szétesés, zuhanás; amikor nélkülözzük a megváltás egyetlen isteni és valóságos megoldását, ezért híjával vagyunk a maradéktalan jónak; így a magunk erejével akarjuk magunkat megtartani, megváltani; és szeretnénk magunkat jól érezni, de belül sírás az osztályrészünk, miközben kifelé a kirakatban vonzót láttatunk, saját gyarló jóságunkat és önző igazunkat fitogtatva, valójában azonban ölünk és rombolunk. Ez a kárhozat. Pont az ellentettje az üdvösségnek.
A kárhozat értelmetlen, életet kiszipolyozó, ellenségeskedő, tehetetlen, rettenetes és örök árvaság; akkor is, amikor tömegek vannak körülöttünk − de a tömeg nem közösség −, valójában pedig egyedül vagyunk, Isten nélkül és a másik nélkül.
Az a kárhozat, hogy a megoldás, a szabadulás, a világosság a világba jött és az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot (János 3,19).
De mondok egy még szemléletesebb képet a kárhozatra: amikor a farizeusok állandóan vitatkoztak Jézussal, hogy megfogják és tőrbe csalják Jézust – mert okosak, zseniálisak és vallásosak is voltak ezek a farizeusok, meg voltak győződve a maguk kegyességéről, igaz tanaikról, igazságukról; sőt, érvelni is tudtak, akár csak a vita kedvéért is, meg a gonosz provokáció miatt is −; egyszer csak Jézus otthagyta őket és kiment onnan, ahol ők voltak, elment onnan (Máté 16,4). Nincs semmi indulat ebben a tudósításban, hanem nagyon rövid és világos és ugyanakkor megrendítő ez a leírás. Ez a kárhozat, amikor Jézus − aki maga a megtartó, megváltó, mennyei jót ajándékozó, éltető isteni szeretet testet öltése − elmegy és otthagy bennünket: marakodjatok, tegyetek tönkre mindent, elhagytalak benneteket, legyen teljessé rajtatok az a kár és szemét, amiben vesztegeltek és amiből ki akartalak emelni benneteket. Ez a kárhozat. Döbbenetes. Hát nem ebben vagyunk? Csak könyörögni tudunk, gyönyörű énekes imádságunk szavaival: Maradj velünk, Urunk, mert mindjárt este van; nő a sötét, ó, el ne hagyj, Urunk!
Én azonban nem a kárhozatról, hanem az üdvösségről akarok prédikálni, mert csak erre van mandátumom. Ezért hadd hangsúlyozzam, hogy olyan jó tudni, az Isten szeret. Ő úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta; hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16). Isten nem a kárhozat, hanem az üdvösség Istene. Jézus Krisztus ugyanis azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami, aki elveszett (Máté 18,11). Isten nem azért küldte el Fiát, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megmentse azt (János 3,17). Nincs ennél nagyobb örömhír.
*
AKI HISZ, ÉS MEGKERESZTELKEDIK, AZ ÜDVÖZÜL.
Igeversünk azonban a maga teljességében így fogalmaz: Aki hisz, és megkeresztelkedik, az üdvözül.
Mi a szerepe a keresztségnek az üdvösségben?
Van-e szerepe a keresztségnek az üdvösségben?
Mi a keresztség?
A keresztség Isten mindent megelőző, megváltó, megigazító, megtisztító, krisztusi szeretet-szövetségének pecsétje: Isten mindeneknek előtte szeretett minket, kiválasztott minket magának (Efezus 1,3–4); ahogy a víz lemossa a test szennyét, úgy tisztít meg bennünket Jézus Krisztus vére minden bűntől; Istenünk eme kegyelmét az Őtőle kapott hit által ragadhatjuk meg, és ennek a megragadottságnak külső jegye a keresztség, amely beletagolt minket az Isten üdvözítő szeretetszövetségébe, az Ő testébe, az Ő egyházába, az Ő népének tagjai közé. A keresztség erre a csodálatos isteni ajándékra üti rá a pecsétet.
A keresztség sákramentuma ennek az isteni szeretetszövetségnek a láttatása a gyermekkeresztség esetében, amely hitre jutás és a hitvallás után kiált.
A felnőttkeresztség esetében ennek az isteni szeretetszövetségnek a megvallásáról, felvállalásáról van szó.
Mindegyik esetben pedig a keresztség szentsége erre a szeretetszövetségre való emlékeztetés. Ebben a világban ugyanis alá- és fölé hullámzik minden, a hitéletünkben is. Gondoljatok arra, amint Luther emlékeztette magát a mélypontjain az Isten megváltó szeretetére, amitől senki el nem választhatja őt: Meg vagyok keresztelve, az Úré vagyok, üdvösségem van, az Ő népének tagja lehetek, nem veszhetek el. Ezt a csodát láttatja, vallja meg és vállalja fel a keresztség sákramentuma, valamint erre emlékeztet minket.
Na, akkor foglaljuk össze!
Aki hisz, üdvözül.
Aki nem hisz, az nem üdvözül.
Aki hisz, és megkeresztelkedik, az üdvözül.
De ezzel a pozitív állítással nem mondja egyben azt a negatív állítást is az Ige, hogy aki hisz, és valamiért nem lett megkeresztelkedve, az ne üdvözülhetne.
Ugye értitek − logikailag mondom −, egy pozitív állításnak az ellenkezője nem feltétlenül igaz. Állíthatom azt, hogy aki hisz, és Almádiban lakik, az üdvözül. De ezzel nem állítom egyben azt is, hogy aki hisz, és nem Almádiban lakik, az nem üdvözülhet.
Vagyis a hit üdvözít.
A hit üdvözít, és nem a keresztség.
Mivel a hit teljes egészében Isten ajándéka − ahogy ezt már hangsúlyoztuk −, mondjuk ki azt is, hogy Isten az, aki üdvözít, az Ő krisztusi szeretetével.
Minden bibliai Ige ezt támasztja alá: A hit üdvözít, az Isten üdvözít.
Nekem a legkedvesebb Igém ezzel kapcsolatban így hangzik: Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (Róma 10,13). Vagyis, aki „csak” annyit tud kiáltani egy adott nyomorult helyzetben, „Istenem, segíts meg!”, de ezt hittel teszi, vagyis ezzel a kiáltással átérzi életének, létének minden törékenységét, gyarlóságát, halandóságát, Istenre szorultságát, és ezért igazán segítségül hívja a megtartó és megváltó Úr nevét, az üdvözül, az már hisz.
A Cselekedetek könyvében − akár pünkösdkor, akár a filippi börtönőr megtérésekor – azt a felhívást halljuk: Térjetek meg, és higgyetek az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözültök (Cselekedetek 2,38; 16,31).
Gyönyörű Ige ezzel kapcsolatosan a Római levél kijelentése: Aki a szájával Úrnak vallja Jézust, és a szívével hiszi, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, az üdvözül (Róma 10,9).
A hit üdvözít, nem a keresztség. A hit pedig, amellyel megragadhatjuk Isten kegyelmét, mindenestől Isten ajándéka; ezért Isten az, aki üdvözít, a Jézus Krisztusban, hit által; a keresztség sákramentuma pedig láttatja, megvallja és felvállalja ezt a csodát; valamint mindenkor emlékeztet erre a csodára, így éltetve a megnyert hitet.
–
Aki hisz, az üdvözül.
Azzal a boldog bizonyossággal menjünk el innen, hogy üdvösségünk van!
Így a jövő hétre, amíg megkapjuk a következő lelki muníciót, legyen elég ez az üzenet számunkra: Üdvösségünk van, az övéi vagyunk, Isten velünk van; Ő megtartott, megváltott minket, és ez sokkal inkább jobb mindennél.
Vigyük az evangéliumot mindenkinek, kivétel nélkül!
Azoknak is, akik egészen mást gondolnak a világról, mint mi, hiszen Jézus Krisztus azért jött, hogy Ő megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett (Lukács 9,56).
Záróénekül hamarosan az 514. dicséretet fogjuk énekelni.
Az új énekeskönyvünkben végre több evangéliumi, örömteli ének található.
Hát így zengjük majd ezt a dicséretet, az üdvözült ember és az üdvözült nép boldogságával! Soha nem énekeltük még ezt a dicséretet, de azonnal menni fog. Händel gyönyörű szerzeménye mennyei dallam: Győzelmet vettél, Feltámadott…
Ezzel a győzelemmel − ezzel az üdvözítő örömmel − távozzunk el innen, templomunkból.
Ez a győzelem nem a porba tipor, ez a győzelem csakis felemel.
Aki hisz, az üdvözül.
Áldott legyen az Isten, hogy az üdvösség a miénk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. április 28.
- hét.
Húsvét utáni negyedik vasárnap, Cantate vasárnap.
Márk sorozat: 148.