(4) Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.
(5) A ti jóságotok legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel!
(6) Semmiért se aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé;
(7) és az Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.
Filippi 4,4–7
(Filippi 4,6)
Fontos, áldott bibliai vers ez sokunk számára, számomra is. Ezért sokszor prédikáltam már erről az igeversről.
Most, a Filippi levél folyamatos magyarázata során ehhez az igevershez érkeztünk, így lesz alkalmunk újra átgondolni a már hallott üzeneteket, miközben a Szentlélek által nemcsak az egykori üzenetek lehetnek elevenekké számunkra, hanem friss, mennyei gondolatokkal is megszólított bennünket a mi Urunk.
A mai igehirdetésnek azt az összefoglaló címet adtam: Aggódás helyett imádság.
1.
MI AZ AGGÓDÁS?
Hogyan határozhatjuk meg bibliás keresztyén emberként az aggódás fogalmát?
Az aggódó ember nem Istenre tekint, hanem arra a helyzetre, amiben éppen van.
Az aggódó ember elfeledkezik az élő Istenről, aki mindenható és megváltó Úr; teremtő, gondviselő, újjáteremtő Isten.
Az aggódó ember a saját helyzetében nem az élő Istenre tekint, hanem beleragad a saját helyzetébe, a problémába.
A helyzettől, amiben vagyunk, nem kell elszakadnunk, illúziókat gyártva, hiszen az adott helyzet része az életünknek; hanem az adott helyzetben kellene feltekinteni az élő Istenre. Az aggódó ember erre nem képes.
Pedig a helyzet ebben a világban soha nem tökéletes, még a legideálisabb esetben sem az; sőt, többnyire nehéz a helyzet, egészen abszurd és rettenetes is lehet az a szituáció, amibe az egyes ember és az emberlét kerülhet.
Tehát a helyzetet tekintve, illúziók, álmodozások és önbecsapások nélkül valóban minden okunk adott az aggodalmaskodásra. Az élő Isten helyett gyakran menekülünk is ezekhez a pótcselekvésekhez, az aggodalmaskodás elől, felnagyítva önmagunk és egyáltalán az ember cselekvésének, erejének, helyzetmegoldó képességének lehetőségeit.
Az aggodalmaskodásnak fokozatai vannak.
Minden kérdésekkel kezdődik. Persze a kérdések fontosak. Egy határon túl azonban az állandó kérdezés öncélú okoskodássá válik, amely egyetlenegy választ sem fogad el, mindig visszakérdez, ezáltal csak dagasztja, felnagyítja a problémát. Az igazi, az emberlét alapjaira rákérdező kérdésfelvetés pedig egyre ritkább. Inkább közéleti, politikai, teológiai, szociológiai, általános filozófiai kérdéseket feszegetünk. Ez is egy határon túl hiábavaló menekülés az aggodalmaskodás elől. Félreértés ne essék, fontosak a tisztázó, lényegi kérdések, az értelmes és építő beszélgetések, ha találunk megnyugtató válaszokat.
Az öncélú kérdezés azonban nem fogad el egyetlenegy választ sem fix alapnak. Ezért ezek a válasz nélküli kérdések megülnek az emberben, és kételyekké torzulnak, míg végül kételkedés lesz az egyetlen mód, amivel mindenhez közelítünk. A kérdések után a kételyeket és magát az állandó kételkedést nevezhetjük az aggodalmaskodás második fokozatának.
Az aggódás harmadik fokozata az az állapot, amikor ezek a kételyek úgy lerakódnak bennünk, mint például a Balaton fenekére az iszap: szinte kikaparhatatlanul. Ekkor már az aggódás, mint folyamatos állapot lesz életünk meghatározó lelkiállapota, akármennyire is titkoljuk, vagy ügyes technikákkal elfedjük azt.
Végezetül ez az aggódás egy adott, súlyos helyzetben eluralkodik rajtunk. Ezt nevezzük kétségbeesésnek.
Ezek az aggódás fokozatai. Szép kis menetelés: lefelé.
Az aggódás felőröl.
Az aggódás felőröli az egész embert, a testet és a lelket, az egész személyiséget, bedarálja az életet.
Mindnyájan tudjuk, hogy a testi megbetegedések, többek között a rákos megbetegedések mögött is a folyamatos aggódást nevezik meg a tudományos kutatások is fő okként. Ezt a jóléti posztmodern korban a folyamatos stresszhelyzetnek tulajdonítjuk. Noha ezt a helyzetet is magunknak okozzuk, mint egy gerjesztve és hergelve egymást. De a stressznél sokkal többről van szó, amikor aggódásról, illetve annak különböző fokozatairól beszélünk.
Valóban az aggódás megbetegít, amit előbb-utóbb a test is jelez, akár gyógyíthatatlan diagnózis formájában; de az aggódás az egész embert betegíti meg, és a testi tünet csak végső jelzése ennek.
Olyan ez, mint amikor egy ceruzát folyamatosan, megerőltetve, a papírra rányomva használnak, ezért annak védekezésül gyakran kitörik a hegye, aztán az állandó faragásba egyszer csak elkopik az egész.
Az önmagát elemésztő gyertya képe egy szép, kicsit giccses kép, de mégis arra mutat rá, hogy egészen más az a helyzet, amikor valaki világít, áldássá lesz, és így adja oda önmagát; vagy pedig egy értelmetlen, öncélú aggódási folyamatban kopik el, mint a ceruza.
Nem is beszélve arról, amikor valakin úrrá lesz ez az aggódás, és pánikszerű lebénultságba tehetetlenedik, mint amikor a villámként menekülő nyulat egyszer csak lepuffantják.
2.
A fentiek után jó meghallani a mai igevers evangéliumát, miszerint van megoldás: AGGÓDÁS HELYETT IMÁDSÁG!
Eszünkbe jut a jól ismert ének, amit kánonban is szoktunk egymást biztató könyörgésként énekelni: „Ne aggodalmaskodjál! Nézz Istenedre fel!”
Nem az a legnagyobb baj, hogy aggodalmaskodunk, hiszen ez az emberi élet része ebben a „hasadt” világban. Tehát hazugság lenne letagadni azt, hogy az aggodalmaskodás valamelyik, fent említett fokozata ne lenne jelen az életünkben, és ne nyomorítaná meg azt.
A baj inkább az, hogy nem tekintünk fel közben, valós helyzetünket tudomásul véve, ebből a helyzetünkből az élő Istenre. Ez a feltekintés lenne az imádság, mint áldott eszköz, mint egyetlen lehetőség. Az imádság persze nem csupán valami kegyes szólam, valami cselekvés nélküli passzivitás; – fogok még erről szólni.
Gondoljunk arra a jelenetre, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus lecsendesítette a tengert. Utána pedig meginti a tanítványokat, hogy miért félnek ennyire, miért nincs hitük (Márk 4,40). Tehát Jézus Krisztus tudja, hogy félünk, hogy sokféleképpen aggodalmaskodunk, de miért lesz úrrá rajtunk ez az aggodalmaskodás, miért nem ragadjuk meg Isten kegyelmét „a hit kezével”, azaz miért nem tekintünk fel az aggasztó helyzetből Őrá? Azt is vegyük figyelembe, hogy ezt az intést, kérdést a tanítványokhoz, tehát az Ő népéhez intézi, azokhoz, akik kegyelem alatt vannak.
„Ne aggodalmaskodjál! Nézz Istenedre fel!”
Nézzünk fel arra az élő Istenre, aki mindenható és megváltó Úr; teremtő, gondviselő, újjáteremtő Isten.
Nézzünk fel arra az élő Istenre, akit többek között a 46. zsoltár is magasztal, miszerint ez az Isten bevehetetlen vár, erős vár népe számára, és szabadító szeretettel óvja, körbe öleli népét.
Gyakran járok Würzburgban, ahol 70 keresztyén templom tornya hirdeti az Urat; kár, hogy már szinte csak az épületek, de azok még igen. Ebben a városban, gyönyörű környezetben, messziről láthatóan magasodik a Majna fölött az erődítmény, a Festung, és az óriási, mozdíthatatlan vár még hatalmasabb, ahogy tükröződik a Majna fodrozódó vizében. Ez a látvány számomra evangéliumi, az erődítmény és a templomtornyok. Azt zengik, amit a 46. zsoltár hirdet: Erős vár a mi Istenünk.
József Attila fordításában mindez ihletetten, hitvallóan zeng:
Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Inségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.
Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes.
Ez az erős vár a mi Istenünk, aki Jézus Krisztusban megváltotta, végérvényesen megszabadította az Ő népét!
Ne aggodalmaskodjunk! Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2) Járuljunk a kegyelem királyi székéhez! (Zsidókhoz írt levél 4,6)
Mai képpel élve, olyan ez a feltekintés, mint amikor a kisgyerek kéri az apját: – Apa, vegyél fel, mert csak lábakat látok! Amikor az apa a vállára veszi, kitárul a látóhatár, az örökkévaló összefüggése, és múlik az aggodalom.
Aggódás helyett imádság!
Erről pedig konkrétan szól alapigénk, amikor a megszokott fordításban így hangzik ez az igevers, most tartalmilag idézve: Semmiért se aggódjatok, hanem az imádság alkalmával vigyetek mindent az Isten elé.
Itt tehát az imádságról úgy olvasunk, mint rendszeres alkalomról, amellyel mindent odaviszünk az Úr elé.
Az imádság tehát naponta ismétlődő, rendszeres, konkrét kegyességi alkalom. Ez a konkrét rendszeres kegyesség olyan természetes a hívő ember, a hívő nép életében, mint a lélegzetvétel, vagy az, hogy reggel rendbe tesszük magunkat, és felöltözve lépünk ki a többiek közé.
Ebből következik az imádkozó élet (1Thesszalonika 5,17).
Tehát az imádság egyszerre kegyes konkrét alkalom, odajárulás, odamenekülés az Úr Jézus Krisztushoz, feltekintés az Örökkévalóra a múlandóból; ugyanakkor mindennapi folyamatos cselekvés, vagyis az élet istentisztelete. A kettő együtt az imádság, és nem játszható ki egyik a másik ellenében. Konkrét napi elcsendesedéssel, Igével és imádsággal indulunk, hogy krisztusi módon élhessünk a mindennapokban, és ne az aggodalmaskodás, hanem a hit legyen úrrá rajtunk.
Ez az imádság lényege, az aggódás ellenében. Ezek mellett az imádságra vonatkozó fontos részletkérdések csak másodlagosak: együtt vagy egyedül imádkozzunk, kötött vagy kötetlen imádságot mondjunk?
3.
Aggódás helyett imádság!
Tegyük fel most már a gyakorlati kérdést: HOGYAN IMÁDKOZZUNK?
Milyen az Istennek kedves imádság?
A felolvasott igeversünk gyönyörű tanítást ad arról, hogy milyen az Istennek kedves imádság.
„Semmiért se aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé…”
Más fordításokban az imádságot itt imádásnak nevezik.
Valóban az Istennek kedves imádság első eleme az Isten imádása, magasztalása, amelyben megvalljuk azt, hogy Isten az Uraknak Ura, Királyoknak Királya, Seregeknek Istene.
Ebben az imádásban leborulunk Őelőtte, egyben rábízzuk életünket az Ő kegyelmére, és ezzel máris szűnik az aggodalom.
Az Istent magasztaló, dicsőítő, imádó, Őelőtte leboruló nép megtapasztalta és megtapasztalja az Úr szabadítását, ahogy azt a 46. zsoltárban olvassuk (Zsoltárok 46,11).
Az Istennek kedves imádság első fontos eleme az Isten imádása: Nagy vagy Te Isten!
Ebből az Isten előtt leboruló imádásból következik az Istennek kedves imádság második fontos eleme, amit az apostol is hangsúlyoz: a könyörgés.
A könyörgés lényege az, hogy nagy az Isten, és Őelőtte leborulva belátom, megvallom, hogy milyen pici vagyok én: tökéletlen, esendő, bűnös, törékeny, halandó, tele tetten érhető vétkekkel.
A könyörgésben azonban segítségül hívjuk az Úr nevét, kérjük, az Ő megváltó erejét, szeretetét, mindenre elégséges áldását életünkre, szolgálatunkra, erőfeszítéseinkre, mert tudjuk, hogy Őnélküle semmit sem cselekedhetünk (János 11,5).
A könyörgő ember azt éli át, amit az Isten követével, angyalával tusakodó Jákob megtapasztalt. Mi is folyamatosan tusakodnánk, feleselnénk az Istennel, amíg az Ő ereje meg nem érint bennünket. Onnantól kezdve könyörgő imádságunkká lesz az, amit Jákob is megfogalmazott: – Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz engem! (1Mózes 32,27)
Miközben így imádkozunk, erejét veszti az aggodalmaskodás.
Az Istennek kedves imádság harmadik eleme a hálaadás.
„Semmiért se aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé…”
Pontosan így említi ezt az apostol is alapigénkben.
Nagy vagy Te Isten; picik vagyunk mi, ezért áldásodért könyörgünk; és hálaadó szívvel megvalljuk, hogy hányszor tapasztaltuk meg a Te szabadító cselekvésedet életünkben.
Az imádkozó ember egyre inkább a Szentlélek világosságába kerül, és még a legnyomorúságosabb helyzetében is látja, hogy mennyi mindenért adhat hálát az Úrnak.
Sokszor vagyunk hálátlanok. Természetesnek veszünk dolgokat, amelyek pedig Isten ajándékai. Ezeknek nagyságát csak akkor észleljük, ha azokat az Úr elveszi tőlünk. Ilyenkor pedig többnyire inkább perlekedünk az Istennel, minthogy megköszönnénk az eddigieket, vagy éppen a hálátlan szívünket megleckéztető figyelmeztetést.
Aki hálát ad, annak életében múlik a félelem és az aggodalmaskodás minden fajtája.
Hosszú évtizedek óta vezetek naplót. Ezek azonban nagyon egyszerű bejegyzések, amelyek nem terjednek ki a részletekre. Erre nem is lenne időm. Egy nap egy sor, felsorolásszerű tényekkel. Amikor azonban valamit konkrétan keresnem kell, és fellapozom ezt a naplót, megakad a szemem más bejegyzéseken is, amelyeket már régen elfelejtettem (bizonyos tekintetben a felejtés is Isten nagy ajándéka). A párszavas utalásból azonban az egész akkori ügy minden részlete eszembe jut. Naplóm bejegyzései engem is arra figyelmeztetnek, hogy mennyi mindent köszönhetek az Úrnak, kegyelem alatt vagyok, méltatlanul, és olyan sokszor megtapasztaltam az Ő megtartó irgalmát, amelyért minden körülmények között csak hálával tartozom.
Ne felejtsünk el hálát adni! Vegyük észre azt, amink van! Mindig van valamink, amiért hálát adhatunk, és akinek van, annak még több adatik (Máté 13,12). A hálaadó szívű embert megáldja az Úr.
Végezetül az Istennek kedves imádság negyedik fontos eleme, alapigénk szerint is: a kérések sora.
Isten előtt nincs tabu. Mindent odavihetünk Őelé. Isten ugyanis mindent lát, a szíveket és a veséket is: a szándékot és a tudatalattit is (Zsoltárok 7,10). Ezért ami csak megfordul bennünk, azzal odajárulhatunk Őelé, letehetjük az Ő színe elé.
Ugyanis az Úr színe előtt a legprofánabb, a leghétköznapibb dolog is szentté lesz. Azokat Ő meghallja, akarata szerint, a kellő időben, a mi javunkra meghallgatja és megcselekszi. Ha nem tenné, az is a javunkat szolgálja.
Amikor Isten színe elé visszük dolgainkat, bármit is, azzal az örökkévalóság isteni rendjébe tagozódik be földi életünk minden eleme. Így lesz a profán szentté.
A kérések kapcsán tehát egészen konkrét, hétköznapi kérésekről is szó van, amivel odajárulhatunk az Úrhoz.
De ennél többre utal az apostol, a kéréseket említve: arra, hogy mindenünket odavihetjük, letehetjük az Úr elé, és megszabadultan, megtisztultan, aggodalmak és félelmek nélkül állhatunk fel onnan, elindulva a feladataink közé.
Ismét hadd hangsúlyozzam azt, amit már kifejtettem ebben az igehirdetésben, miszerint az imádság egy konkrét kegyességi aktus, de ebből mindig imádkozóan cselekvő élet következik.
Tehát nem arról van szó, hogy szüntelenül imádkozunk és nem csinálunk semmit. Ez a magatartás elvetendő, szinte istenkáromló.
Mi mindent megteszünk, miközben mindent az Isten kegyelmére bízunk. Mindent megteszünk, az Úr áldását kérve; és mindent Őtőle várunk.
Ez az imádság és a cselekvés egyetlen helyes kapcsolata, amely valóban elveszi az aggodalmakat.
*
Aggódás helyett imádság; – az előbbiek értelmében.
Ez a mai „szentlecke”.
Ehhez a fontos üzenethez pedig gyönyörű ígéretet kapcsol a következő igevers, amelyről majd legközelebb lesz szó részletesen: Az Isten békessége megőriz a Krisztusban!
Egy példával hadd szemléltessem a mai Ige gyönyörűségét.
Tegnap este a fűzfői templomban egy orgonaművész mesterkurzusának zárókoncertjét hallhattuk. Itt az orgonaművész növendékei, a táborunkban tartott mesterkurzus áldásait osztották meg velünk.
A koncert rendkívülisége abban állt, hogy a gyülekezete száznégy éves, felújított, lábbal fújtatós harmóniumán játszották el Bach és Cesar Franck legnagyobb műveit.
Ez a harmónium az én kezem alatt, de sok kántor keze alatt is csak nyekereg, nyikorog. Most pedig avatott, fiatal művészek kezében rádöbbentünk, hogy mennyei hangokat rejt ez a hangszer.
Persze a fiatal művészek sokat gyakoroltak, sokat készültek, sőt hosszú évek óta odaadóan teszik a dolgukat, amelyre az Isten elhívta őket.
Amikor pedig odaültek a harmónium elé, akkor kitartó erőfeszítéseiket, egy nagy mester művén keresztül, meg az őket tanító orgonaművész tanításának köszönhetően, megáldotta maga az élő Isten.
Így „a billentyűkön keresztül” megadatott a csoda: a mennyei zene; – Isten általános kijelentésén keresztül, maga az Úr jelenléte.
Ilyen az, ha az Örökkévaló Mester, az Úr kézbe veszi aggódóan nyekergő életünket, és miközben mi is szorgalmasan tesszük a dolgunkat, az Ő áldott keze áldássá tesz bennünket is.
„Semmiért se aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket az Isten elé…”
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. szeptember 30.
(Illusztráció: Harmónium, 2018. szeptember 29.)
Filippi sorozat 25. / Szentháromság utáni 18. vasárnap / 40. hét.
Az igehelyről sorozat hangzott el, az alábbiak szerint:
Evangélizáció, Alsóörs, 2008. december 9.
Jubileumi istentisztelet, Dunaalmás, 2009. szeptember 17.
Hálaadó istentisztelet, Tengőd, 2009. október 24.
Szalagavató istentisztelet, Csurgó, 2009. november 21.
Országos Lelkészegyesület konferenciája, Pápa, 2010. augusztus 2.
Püspöki vizitáció, Balatonfüred, 2011. november 13.
Vendégszolgálat, Őrbottyán, 2012. október 14.
Lelkészbeiktatás, Tata, 2012. október 20.
Adventi szolgálat, szlovéniai magyar gyülekezetek közösségében, Csetefa, 2012. december 14.
Áhítat az egyházi könyvtárosok konferenciáján, Pápa, 2013. július 1.
Áhítat a baptista diakóniai otthonban, Pécs, 2013. október 9.
Nagycsütörtöki áhítat, Budapest, Vincellér utca, 2014. április 17.
Templomtorony alapkőletétel, Szombathely, 2015. március 13.
Református Zenei Fesztivál nyitó istentisztelet, Budapest, 2015. május 29.
Temetési szolgálat, Vörösberény, 2015. június 13.
Temetési szolgálat, Budapest, 2015. november 20.
Temetési szolgálat, Balatonfűzfő, 2016. február 11.
Betegek Világnapja, Veszprém, 2016. február 11.
Temetési szolgálat, Veszprém, 2016. június 9.
Hálaadó istentisztelet, Lábatlan, 2016. szeptember 10.
Temetési szolgálat az egykori tiszáninneni püspök lánya felett, Veszprém, 2016. szeptember 10.
Temetési szolgálat, Veszprém, 2017. szeptember 5.
Temetési szolgálat, Balatonalmádi, 2017. augusztus 12.
Textus / Lekció: Filippi 04,06
Igehirdető: Steinbach József