(28) Péter ezt mondta neki: Íme, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged.
(29) Jézus így szólt: Bizony mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért,
(30) az százannyit kap: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.
(31) De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első.
(Márk 10,28–31)
(Márk 10,30)
A mai szakaszt megelőző igerészt, a gazdag ifjú történetét, négy igehirdetésen keresztül magyaráztuk ebben a gyülekezetben.
Most folytatjuk Márk evangéliuma magyarázatát, a soron következő perikópával, de talán az első felolvasásból is kitűnt, hogy ez a szakasz még szervesen kapcsolódik a gazdag ifjú történetéhez.
A mai igerész problémafelvetése a gazdag ifjú történetéből következik, mimképpen az a párbeszéd is, ami Péter és Jézus Krisztus között kialakult.
Ezért úgy is mondhatnám, hogy még mindig a gazdag ifjú evangéliumi történetét magyarázzuk.
Ez az ötödik igehirdetés erről a szakaszról, és egyben a „levezetése” ennek a sorozatnak.
Rendkívül izgalmas az a kérdés, az a téma, amit ez az igeszakasz elénk tár.
Isten Lelke adjon nekünk figyelmet, hogy megérintsen minket az az üzenet, amit Jézus Krisztus ebben a szakaszban megfogalmazott nekünk.
Én magam – ezt az egyébként nem könnyű Igét – próbálom röviden, világosan, egyszerűen a testvérek elé hozni a lényeget.
*
PÉTER (28).
Amikor a gazdag ifjú Jézustól hallja az Úr követésének feltételeit – egyvalami hiányzik még belőled, add el a vagyonodat, legyen kincsed a mennyben és kövess engem – akkor nemcsak a tanítványok döbbentek meg ezen a hatalmas mércén, amit Jézus a gazdag ifjú elé állított, hanem maga az ifjú is, aki elkomorodott, elszomorodott és elkullogott Jézus Krisztus közeléből, mert sok vagyona volt.
Ezt látva előállt Péter: Uram, mi mindent elhagytunk és követünk Téged; nem úgy, mint ez a fiatalember, aki szintén vágyódott a Te követésedre, ám hallotta a feltételeket és aztán szomorúan elkullogott a közeledből. Mi mindent elhagytunk érted. Ez a fiatalember, hallva a feltételeket, nem hozott áldozatot érted, még a legkisebbet sem, sőt elhagyott Téged. Mi azonban mindent elhagytunk Teérted…
Péter reagálása megfontolandó és döbbenetes. A tanítványok valóban mindent otthagytak Jézusért? Péter helyesen beszél, jól szól? Tudjuk az evangéliumokból, hogy nem hagytak ott ők sem mindent Jézus Krisztusért, amikor követték az Urat. Péter is hazatért közben a családjához, a házába, a mindennapokba, az övéi közé (Márk 1,29–31).
Itt Péter dicsekszik, még pedig gyarló módon dicsekszik, felnagyított emberi érdemeire akarja terelni Jézus figyelmét.
Péter nagyot mond; olyat mond – mi is gyakran teszünk ilyet – ami valójában nem igaz, ami egyfajta csúsztatás, nem állja meg a helyét, bár jól hangzik: Mindent elhagytunk érted, Uram Jézus.
Ez a dicsekvés nem az Istennek tetsző dicsekvés.
Tudjuk Pál apostoltól, hogy van Istennek tetsző dicsekvés is. Nem tudom most ennek kifejtésébe belemenni. Az apostol hangsúlyozza, hogy létezik olyan dicsekvés, amikor az Úrban dicsekszünk (1Korinthus 1,31), de akkor egészen másfajta lélekkel – azaz szentlelkesen – dicsekszünk. Majd az igehirdetés végére talán kiviláglik az, hogy mit jelent az Úrban való dicsekvés.
Itt azonban – Péter esetében – egy egészen másfajta, gyarló, érdemekre mutató, nagyotmondó, a másikat lenéző dicsekvésről van szó.
Ebben a péteri megszólalásban, ebben a nagyot mondó dicsekvésben ott feszül egyfajta provokáció is.
Ezt a provokációt – Márk írása szerint – Péter nem fogalmazza meg, szinte abbahagyja a mondatot, de mégis ott lapul a kérdésében, a felvetésében a provokatív él: Uram, a gazdag ifjúval ellentétben mi mindent elhagytunk, hát akkor nekünk mi lesz a jutalmunk? Megéri, hogy mi követünk Téged, megéri, hogy mi mindent elhagytunk, megéri, hogy mi áldozatot hozunk a Te követésedért?
Ez egy üzleti szemléletű, kufár lelkületű kérdés, amely az Isten-ember viszonyát profit-kérdéssé akarja silányítani. Mindig jelen volt az emberek gondolkodásában ez a fajta lelkület: hát mi a haszna, mi a profitja annak, amit teszek.
Ám, ha egészen finoman szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy Péter itt a Jézus követés praktikus oldalára kérdez rá, amit már említettem: Mi a jutalom, megéri-e áldozatot hozni a Jézus Krisztus követésében?
Tartsunk önvizsgálatot! Valljuk meg őszintén, az Isten színe előtt, hogy ez a kérdés bennünk is ott motoszkál, bennünk is megfogalmazódik, minket is kísért. Bennem is nagyon sokszor felüti a fejét ez a kérdés, ha nem is fogalmazom meg konkrétan: Uram, annyi áldozatot hozok, annyi mindenről lemondok, ez a világ pedig tobzódik körülöttem, tele élvezetekkel éli mindenki az életet, én meg éjjel-nappal csak a Te ügyedben sürgölődök, gyakran gürcölök, miközben minden gondolatom csak a szolgálat körül forog. Nem mondom ki, de mégis megkísért a gondolat: Megéri? Valljuk meg őszintén, hogy ez a kérdés bennünk is ott ólálkodik; Isten népének tagjai között, Isten komolyan hívő tagjai között is fel-fel bukkan ez a kérdés.
*
JÉZUS (29–30).
Az már önmagában evangélium, hogy Jézus nem küldi el dicsekvő, provokáló Pétert magától. Nem ezt mondja Jézus: Te dicsekvő, nagyotmondó ember, menj el előlem, nem tudom elhordozni a te üzleti, kufár, profitra törekvő szemléletedet. Nem ezt teszi Jézus, hanem szeretettel meghallgatja Pétert és válaszol a felvetett kérdésére, kibontja a problémát.
Ez már önmagában jelzi Jézus szeretetét: Ő ismer bennünket, szeret bennünket, komolyan veszi emberi kérdéseinket. Igen, az Úr elé őszintén odavihetjük emberi kérdéseinket. Bármi megmoccan bennünk, bármi átsuhan az értelmünkön, a szívünkön, azt oda vihetjük az Úr elé is. Isten előtt nincs tabu. Sőt, vigyük is oda őszintén gyarló emberi kérdéseinket, problémáinkat, kételyeinket az Úr elé, hogy aztán Jézus Krisztus szeretete által, Isten Igéje által, megkapjuk a feloldozó, szabadító választ ezekre. Az Úr elé bármivel oda járulhatunk, miközben azokat Őelé letesszük, megszabadulunk, megtisztulunk, alkalmassá leszünk… Mindig ez az áldás útja.
Jézus tehát komolyan veszi Péter kérdését és problémafelvetését, válaszol arra. Ezzel pedig Jézus azt is kimondja, hogy a jutalom kérdése, a „megéri-e kérdése egy legitim kérdés, csak nem mindegy, hogy milyen lelkülettel feszegetjük ezt a kérdést: gyarló emberi lélekkel, vagy pedig a Szentlélek által. A lelkület nem mindegy!
Innentől kezdve – mert ez a mai üzenet gerince – figyeljünk Jézus válaszára.
Ennek a jézusi válasznak a gazdagságát szeretném nektek röviden kifejteni.
Jézus komolyan veszi Péter kérdést, válaszol rá; de mit válaszol rá?
Jézus korrigálja Pétert.
Itt egy gazdag, gyönyörű és fontos üzenet adatik nekünk Jézus Krisztus követésére nézve.
Vegyük sorra, tagmondatról tagmondatra Jézus válaszát!
Így kezdődik ez a jézusi válasz: Bizony, bizony mondom néktek.
Jézus nemcsak Péterhez intézi a választ, hanem az egész tanítványi körhöz.
Amikor Jézus így fogalmaz – bizony, bizony, mondom néktek – akkor ez a bevezetés egy különleges kijelentést készít elő.
Jézus Krisztus minden szava, minden kijelentése nagyon fontos, vegyük nagyon komolyan valamennyit, mert mindegyik rendkívüli, mindegyikben üzenet van.
Ám amikor Jézus így vezeti be a kijelentését – bizony, bizony mondom néktek –, akkor az olyan, mintha egy könyv tipográfiájában vastag betűvel szednénk egy-egy mondatot vagy egy-egy szakaszt, esetleg nagy betűvel, vagy aláhúzással kiemelnénk azt, hogy üvöltsön, felfigyeljünk rá: itt most rendkívül fontos, döntő, életfontosságú megszólításról van szó.
Jézus így folytatja válaszát: Bizony, bizony mondom néktek, aki áldozatot hoz énértem, azaz elhagyja a bálványait énértem és az evangéliumért, az igazán meggazdagszik; az sokszorosát, százszorosát kapja vissza „itt”, „odaát” pedig az örök életet.
Aki áldozatot hoz énértem… Így mondja Jézus. Nyilván ez az áldozat nem hasonlítható Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes, értünk hozott megváltó áldozatához, de abból következő ajándék. Aki elfogadhatta Jézus Krisztus megváltó szeretetének áldozatát, az képes áldozatot hozni Jézus Krisztusért, és ebből következően másokért is. Mit jelent áldozatot hozni Jézus Krisztusért? Ez az áldozathozatal azt jelenti: elismerjük – az Isten kegyelméből –, hogy Ő a fő, Ő a legfontosabb, Ő az Isten Fia, Ő jót akar nekünk, Ő szeret bennünket, ezért kérjük, hogy Ő vezessen minket, Ő járjon előttünk, Ő legyen az életünk csúcsán, mert akkor nem tévedünk, így Őt nem cseréljük fel senki- és semmi mással. Áldozatot hozni Jézus Krisztusért, csakis Őérte! Senki más nem érdemli meg ezt a fajta, kiemelt és elsőrendű az áldozathozatalt, ezt a lemondást, csakis egyedül Jézus Krisztus. Ezért is hangsúlyos Jézus Krisztus szava: Bizony, bizony mondom néktek, aki áldozatot hoz énértem…
Majd Jézus így folytatja: aki áldozatot hoz énértem és az evangéliumért… Áldozatot hozni Jézus Krisztusért, és áldozatot hozni a Krisztus által nekünk ajándékozott legfontosabb üzenetért, az evangéliumért: az örömhírért, az örök életért, az új életért, az élet teljességéért. Jézus válasza szerint, aki áldozatot hozhat Őérette és az evangéliumért, annak szólnak az ígéretek. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt látszik, Márk evangéliuma már húsvét után keletkezett, és a húsvét utáni gyülekezet hitvallása is ott ragyog ebben a leírásban. Márk megfogalmazása már arra utal, hogy a gyülekezetnek, az egyháznak legfontosabb küldetése – attól kezdve, mind a mai napig – az evangélium hirdetése. Aki áldozatot hoz Krisztusért és a krisztusi legfontosabb üzenetért, az evangéliumért, miszerint Isten az öröm, az élet, az üdvösség istene, az éppen ebben a lemondásban gazdagszik meg igazán. Az evangélium hirdetése az egyház küldetése. Az evangélium a legnagyobb örömhír, amelyből minden más örömünk fakadhat. Az evangélium ugyanakkor nemcsak örömhír, hanem Isten folyamatos és áldott, megtartó, megváltó cselekvése értünk, bennünk, közöttünk, általunk.
Jézus válasza ekkor a legnehezebb tartalmi részéhez érkezik: aki áldozatot hoz énértem és az evangéliumért, és ebben az áldozathozatalban lemond a bálványairól… A bálvány az, amely az élő Isten első helyét elfoglalja az életünkben. Sokszor észre sem vesszük, hogy az élő Isten helyett ezek a bálványok kezdenek el irányítani bennünket, megkötöznek, fogva tartanak, rabbá tesznek minket, miközben fokozatosan távolodunk az élő Istentől.
Ami igazán döbbenetes, hogy Jézus itt két olyan területet említ, amelyek a legkönnyebben lehetnek bálvánnyá az életünkben. Itt lesz nehéz és félreérthető ez az Ige. Először is a közvetlen szeretteink könnyen elfoglalhatják az Isten első helyét az életünkben. Ezért hangsúlyozza Jézus: aki elhagyja szüleit, testvéreit, gyermekeit, vagyis a szeretteit énértem… Másodszor pedig a vagyonunk lehet könnyen bálvánnyá az életünkben. Ezért emeli ki Jézus: aki elhagyja házát és a földjét énértem… A korábbi négy igehirdetésen keresztül arra is irányult az igemagyarázatom, hogy ezt a szakaszt jól értsük majd. Tehát a szeretteink mindenekfelett Isten ajándékai. A vagyonunk is az Isten ajándéka lehet egy csodálatos isteni rendben. Amennyiben az Úr áll az életünk első helyén, akkor a szeretteink is, a vagyonunk is, az isteni rendben, a maga helyére kerülnek és áldássá lesznek. Mind a szeretteink, mind a vagyonunk a legfontosabb áldásokká lehetnek az Isten országának építésében, ha azok nem torzulnak bálványokká. Jézus szava – elhagyni a szeretteinket és a vagyonunkat Őérette – arra utal, amikor ezek bálvánnyá merevednek, megkötöznek minket, így elfoglalják az Úr első helyét az életünkben. Sajnos igen sokszor félreértik ezt a jézusi kijelentést. Remélem, sikerült érthetővé tenni Jézus szavát, meglátva abban Jézus megváltó, szerető szándékát, aki nem a szeretteink és az Őtőle sáfárságra kapott vagyonunk ellen beszél, hanem éppen azok mellett, hogy Őbenne azok is áldássá legyen életünkben és bőségben éljünk (János 10,10).
Jézus válasza ezek után kiteljesedik: Aki az Isten kegyelméből áldozatot hozhat Krisztusért, az üzenetért, az evangéliumért, az evangélium öröméért, amire vár ez a világ, és ezáltal lemond a bálványairól, az a mennyei világ gazdagságában részesül.
Így mondja Jézus Krisztus: Aki áldozatot hoz énértem, az evangéliumért, az meggazdagszik, az a sokszorosát, a százszorosát kapja vissza már „itt”, ebben a világban, „odaát” pedig az örök életet.
Tehát ez a krisztusi gazdagság már „itt”, ebben a világban tetten érhető lesz, minden körülmények között… A hit embere már ebben a világban megtapasztalja a mennyei erőt és örömöt, valamint megkapja a bizonyosságot: ha teljesen elhagyatott és reményvesztett vagyok, az Úr akkor sem hagyott el engem. Amíg van halál, addig ez a földi gazdagság valóságos és remélt egyszerre, testi életünk hanyatlása ugyanis kikerülhetetlen…
Márk evangéliuma tehát hangsúlyozza azt, hogy mindaz, ami az evangéliumban Krisztusról és az örök életről elhangzik, az ezért a világért is elhangzik, hogy ez a világ szebb legyen, ez a földi élet boldogabb legyen, jobban szeretve egymást az isteni rendben, az Isten színe előtt.
Tehát már itt, ebben a világban krisztusi módon meggazdagszunk, újjá leszünk, rendeződni kezdenek az emberi kapcsolataink…
Az örök életben pedig majd kiteljesedik minden. E-világban ugyanis nincs tökéletesség, nincs perfekció. A végső megoldást – ez a Biblia bizonyságtétele – Isten a történelem túlra helyezte.
Jézus Krisztus tehát az „itteni” és az „odaát” való meggazdagodást összekapcsolja. Aki áldozatot hoz, az meggazdagszik, sokszorosát, százszorosát kapja vissza már „itt”, „odaát” pedig, az örök életben, a maradéktalan teljességet tapasztalja meg. Ezzel Jézus nem becsüli le, de nem is becsüli túl ezt a földi életet. Ehhez a krisztusi látásmódhoz tartja magát az Isten népe is.
Mindezek után, hogyan tudnám kifejezni ezt a krisztusi gazdagságot, amit egyszerre ajándékoz és ígér nekünk a mi Urunk, amelyik gazdagság egyszerre konkrét valóság és mégis hitből fakadó reménységgel teli szimbólum? Mit jelent ez a gazdagság? Hogyan tapasztaljuk meg ezt a gazdagságot? Miként értsük Jézus kijelentését, miszerint sokszorosát, százsorosát kapja vissza az, aki Őérette áldozatot hoz?
Először is szögezzük le, hogy nem financiális értelemben, nem üzleti értelemben – mint egy befektetés esetében – tapasztaljuk meg ezt a sokszoros áldást, mintegy áldozathozatalunk eredményét.
Talán így tudnám megfogalmazni ezt a megnyert gazdagságot, hogy életet kapunk. Jézus Krisztus nélkül, az evangélium nélkül, csak vegetálunk, tele bálványokkal. A harminchárom éves lelkészi szolgálatom alatt annyi emberi életsorsot megismertem, de ismerem magamat is. Amikor a saját hitem mélypontjait járom meg, akkor az életem vegetálás, reménytelenség, szomorúság, erőtlenség, kedvetlenség, isteni perspektíva nélkül…
Mit jelent tehát ez a krisztusi gazdagság? Az életet jelenti, az élet teljességét már „itt”, és majd „odaát”: boldog életet, intenzív életet, tartalmas életet, magas rendű életet, gazdag életet, felemelt életet; amely egyszerre él ebben a világban és mégis isteni lélekkel felülemelten, felülről tudja látni, értékelni, kezelni az eseményeket, az örök élet tágasságában. Erre az életre van szükségünk. Ezt az életet akarja nekünk ajándékozni az Isten. Ezt jelenti a „sokszorosa”, a „százszorosa”. Valójában erre az életre vágyunk, erre a boldog, intenzív, tartalmas, tevékeny – de nem gürcölő –, gazdag, magasrendű, felemelt életre, az „örökre” tágas életre, amelyet a hit embere még a próbatételek idején is megél – bármilyen töredékesen és nyomorúságosan is.
Jézus hangsúlyozza is ezt, miszerint e-világban ez a teljes élet mindig üldöztetésekkel együtt élhető meg. Itt az evangélium utal az első keresztyének üldöztetésére. Ma is átéljük ezt. Mindig is része az üldöztetés a keresztyén létnek. Ebben a tényben nincs semmi rezignáltság, szomorúság, kétségbeesés; nem olvasható ki a sorok közül semmiféle zúgolódás, indulat, lázadás, bosszúvágy, gyűlölet. De az „üldöztetés” kifejezést ne csak konkrétan értelmezzük. A keresztyén élethez hozzátartozik az üldöztetés, mint ahogy az ember-léthez a próbatételek és nyomorúságok sora.
Könyörögjünk ezért a „gazdagságért”, hogy mindenfajta próbatételt az élet teljességének bizonyosságában tapasztaljunk meg, miközben nem veszítjük el az erőt, a reménységet, a hitet.
Ez emberileg tényleg lehetetlen tapasztalat. Ez kegyelmi ajándék, csoda, mindenestől az Úr cselekvése. Az is Isten ajándéka, ha Jézus Krisztus áll az életünk első helyén, így meghozhattuk az áldozatot Krisztusért és az evangéliumért… Közben – minden nehézség és töredékesség ellenére – tapasztaljuk a csodák sorozatát: mássá lesz a házasságunk, mássá lesz a családi életünk, megújul az idős szüleinkhez, a testvéreinkhez való viszonyunk, áldottabbá lesz a gyermeknevelésünk; a családunk pedig egy kis gyülekezetté formálódik, ahol persze nemcsak imádság és Ige hangzik, hanem eleven, valóságos, ízig-vérig való élet történik, de az is a Krisztus megtartó szeretetében. A szeretteinket tehát nem elhagyjuk, hanem Jézus Krisztusban igazán visszakapjuk őket, miközben a Krisztus követésben megújul a vagyonhoz való viszonyunk is. Ezt most nem részletezem, mert a múlt vasárnapi igehirdetésben csak erről szóltam…
Milyen gyönyörű ez a jézusi válasz Péter felvetésére, amely tele volt nagyotmondással, dicsekvéssel, provokációval, noha mégis ott van lappangott benne egy Jézus által is jóváhagyott, emberi kérdés – a hívő ember kérdése –: Megéri-e az Urat követni? Jézus Krisztus szeretettel válaszol Péternek, nem küldi el Pétert magától: Bizony, bizony mondom neked, aki áldozatot hozhat – Isten kegyelméből – énértem és az evangéliumért, akit nem a bálványai irányítanak, hanem az Isten, az meggazdagszik, az megkapja az élet teljességét. Nekünk pedig valójában erre van szükségünk, Urunk! Köszönjük.
*
MI (31).
Az igeszakasz legvégén, a záró vers, egészen aktuálissá és gyakorlativá teszi a mai üzenetet.
Péter kérdése és Jézus Krisztus válasza után minket is elevenen érint az üzenet.
Jézus legvégül így szól: Lesznek az elsőkből az utolsók.
Ez egy figyelmeztetés Isten népe számára.
A hit ajándék, valamint a hitből fakadóan mindaz, amiről eddig beszéltem – a Krisztusért való áldozathozatal, valamint az élet teljességének megtapasztalása – mindenestől kegyelmi ajándék.
Tehát, aki a hitet, az Istenbe vetett bizalmat önhitten érdemnek tekinti, nem pedig kegyelemnek, ezáltal pedig mások elé akarja helyezni magát, így öndicsérő és önérvényestő kegyessé torzul, az játszik és visszaél a kegyelemmel; sőt, soha nem is részesült valójában a kegyelemben, így hite is csak „kirakat-hit” és nem valóságos hit.
Itt hadd álljak meg egy pillanatra. Nekem a legnagyobb szomorúságom az, hogy olyan sok beképzelt, pökhendi keresztyénnel találkoztam már… Naponta azért könyörgök, hogy az Úr óvjon meg engem ettől a nyomorúságtól; és azonnal alázzon meg, ha ezt a hibát elkövetném. Az önhitt, önigazult keresztyénnél, valamint kegyességi csoportnál, nincs szánalmasabb és rettenetesebb dolog.
Jézus Krisztus nekik mondja: Vigyázzatok, akik a hitet nem Isten kegyelméből fakadó ajándéknak tartjátok, ezért magatokat mások elé helyzetitek, mert lesznek az elsőkből utolsók, hiszen a hit, az üdvösség, a bűnbocsánat, az új élet, az örök élet mindenestül az Úrtól valók.
Ismét megérkeztünk a gazdag ifjúról szóló történet záró verséhez (10,27): Az üdvösség kiérdemlése annyira „nehéz”, hogy embereknél lehetetlen, csak Istennél lehetséges, mindenestül ajándék.
Jézus Krisztus ezért halad érettünk a kereszt felé, ezért hal meg miattunk, érettünk, helyettünk, határtalan szeretetét kiárasztva ránk.
Ezt a megváltó, újjászülő, örök életet adó, üdvözítő szeretetet –az élet teljességét nekünk ajándékozó szeretetet – pecsételi meg aztán az élő Isten Jézus Krisztus feltámadásának csodájában.
Márk evangéliuma végig erről szól: az értünk kereszt felé haladó, majd feltámadó Jézus Krisztusról, aki valóságosan meggazdagítja az életünket.
–
Megéri Jézus Krisztust követni?
Megéri lemondani, áldozatot hozni Őérette?
Ne kerüljük meg ezt a kérdést!
Az igehirdetés után mit tudsz válaszolni erre a kérdésre?
Idézem ismét Jézus válaszát, most már tovább gondolva azt, az elhangzott igemagyarázat szerint… (29–30)
Senki nincs, aki ha énértem áldozatot hoz, az ne gazdagodna meg valóságosan és örökre.
Ugyanakkor senki nincs, aki az érettem hozott áldozatot a maga számára érdemnek tulajdoníthatná.
Megéri? Csak ez éri meg!
Ahogy én magam is haladok a földi élet útján, egyre inkább bizonyos vagyok ebben, az Isten Lelke által: Csak ezért éri meg.
Fordítsuk meg a gondolatot! Ha nem Jézus Krisztust követjük, akkor mi marad nekünk?
Akkor marad a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma, marad ez a felbolydult, tengelyéből kizökkent világ.
Csak egy példa erre, a közelmúlt számos eseménye közül. Most itt a szomszédságunkban dúl egy háború, nem látjuk a végét, miközben megrettenünk, mire képes az ember. Hiába próbáljuk a magunk nézőpontjai szerint osztogatni a piros és a fekete pontokat a „jóknak” és a „rosszaknak”, a „makulátlanoknak” és a „gonoszoknak”. A mi értékelésünk ugyanolyan gyarló, mint maga a háborús konfliktus. Valójában mindenki hibás.
Ez marad nekünk Jézus Krisztus nélkül. Ha nincs megtérés, ha nem Jézus Krisztus az első, akkor marad a halál, marad a rettenet, akkor nincs reménység, akkor a bűneinkben, a halálban ragadtunk végérvényesen.
Az evangélium szólt ma is közöttünk. A krisztusi örömhírt vigyük magunkkal, amely most egészen gyakorlati: megéri Jézus Krisztust követni, csak ez éri meg!
Jézus Krisztus követésében járva az élet teljességét kapjuk: valódi, örök, elvehetetlen gazdagságot.
Olyan emberek vagyunk, akik már ebben a világban, az örök élet teljességét élhetjük – minden töredékességünk ellenére – örömmel, reménységgel, boldogan, tartalmasan, mennyei emelkedettséggel, intenzíven és mégis visszafogottan, az Isten dicsőségére és a másik ember javára.
Mi boldogok vagyunk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. május 1.
17. hét.
Húsvét utáni második vasárnap. „Miseracordia Domini”. Az Úr szeretetével tele van a föld. (Zsoltárok 33,5)
Márk sorozat: 70.