„(1) A filiszteusok összevonták seregeiket a harcra. A júdai Szókónál gyülekeztek, és tábort ütöttek Szókó és Azéká között Efesz-Dammímnál.
(2) Saul és az izráeliek is összegyűltek, tábort ütöttek az Élá-völgyben, és csatarendbe álltak a filiszteusok ellen.
(3) Az innenső hegyen álltak a filiszteusok, a túlsó hegyen pedig az izráeliek, és közöttük húzódott a völgy.
(4) Ekkor kilépett a filiszteusok seregéből egy kiváló harcos, név szerint Góliát, Gát városából. Magassága hat könyök és egy arasz volt.
(5) Fején rézsisak volt, öltözete pikkelyes páncél, ötezer sekel súlyú rézből volt a páncélja.
(6) Lábán rézvért és vállán rézdárda volt.
(7) Lándzsájának a nyele olyan vastag volt, mint a szövőszék tartófája, lándzsájának a hegye pedig hatszáz sekel súlyú vasból volt, és egy pajzshordozó ment előtte.
(8) Így állt ki, és odakiáltott Izráel csatasorainak: Miért vonultatok ki, és készültetek fel a harcra? Nézzétek, én filiszteus vagyok, ti pedig Saul szolgái! Válasszatok ki magatok közül egy embert, hogy kiálljon ellenem!
(9) Ha le tud győzni, és megöl engem, akkor mi leszünk a ti szolgáitok; de ha én győzöm le, és én ölöm meg őt, akkor ti lesztek a mi szolgáink, és ti szolgáltok nekünk.
(10) Ezt is mondta a filiszteus: Én itt most kigúnyolom Izráel csatasorait. Állítsatok hát ki ellenem valakit, hogy megvívjunk egymással!
(11) Amikor meghallotta Saul és egész Izráel a filiszteusnak ezeket a szavait, megrettentek, és nagy félelem fogta el őket.
(12) Dávid annak az efrátai embernek volt a fia, aki a júdai Betlehemben élt, és akit Isainak hívtak. Ennek az embernek nyolc fia volt, és Saul idejében már túl öreg volt ahhoz, hogy a többiekkel bevonuljon.
(13) De Isai három legnagyobb fia elment, és követte Sault a harcba. Annak a három fiának, akik hadba vonultak, ez volt a neve: az elsőszülötté Elíáb, a másodiké Abínádáb, a harmadiké pedig Sammá.
(14) Dávid volt a legkisebb. A három nagyobb elment Saullal.
(15) Dávid időnként elment Saulhoz, de visszatért, hogy apjának juhait legeltesse Betlehemben.
(16) A filiszteus pedig megjelent minden reggel és minden este, és kiállt negyven napon át.
(17) Egyszer ezt mondta Isai a fiának, Dávidnak: Vidd el testvéreidnek ezt a véka pörkölt gabonát meg ezt a tíz kenyeret, és szaladj el a táborba testvéreidhez.
(18) Ezt a tíz sajtot pedig vidd el az ezredesnek, és tudd meg, hogy jól vannak-e a testvéreid, és hozz tőlük valami jelet!
(19) Az Élá-völgyben vannak, ahol Saul és az izráeli férfiak harcban állnak a filiszteusokkal.
(20) Felkelt tehát Dávid korán reggel, rábízta a nyájat egy bojtárra, felszedelőzködött, és elment, ahogyan Isai parancsolta neki. Éppen akkor érkezett a szekértáborhoz, amikor a sereg harci zaj közepette csatarendbe fejlődött.
(21) Csatarendbe állt Izráel is, meg a filiszteusok is: egyik csatasor a másikkal szemben.
(22) Dávid rábízta holmiját arra, aki a fölszerelést őrizte, és a csatasor felé futott. Odaérve megkérdezte bátyjait, hogy jól vannak-e.
(23) Miközben velük beszélgetett, előállt a filiszteusok csatasorából egy kiváló harcos: egy Góliát nevű filiszteus Gát városából, és most is ugyanúgy beszélt, Dávid pedig meghallotta.
(24) Amikor az izráeli férfiak meglátták azt az embert, mindnyájan elfutottak előle, mert nagyon féltek.
(25) Ezt mondták az izráeliek: Láttátok ezt az embert, aki előállt? Azért állt elő, hogy kigúnyolja Izráelt. Ha akadna valaki, aki megölné, azt gazdagon megajándékozná a király, még a leányát is hozzáadná, és fölmentené apjának a házát Izráelben minden szolgálat alól.”
(1Sámuel 17,1–25)
(Textus: 1Sámuel 17,11)
A mai igeszakaszt sokan kis hittanos korunk óta ismerjük. Dávid és Góliát története a bibliai történetek között kiemelten szerepelt, és szerepel azóta is a hitoktatásban.
Most azonban jó volt hallani az ismert történet előzményének részletes bibliai leírását, annak árnyaltságában és hitvallásosságában.
Amikor Isten népe meglátta a filiszteusok seregét, és meghallotta Góliát szidalmait, igen megrettentek és féltek (11). Ezt az igeverset kiemelve tekintünk most az egész igeszakaszra.
Nem jó félni, veszélyes lehet megrettenni. Ezért bátorít minket Isten Igéje naponta az Úr szavával: „Ne féljetek!” A mi Urunk Jézus Krisztus ezt így mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (János 6,20)
A mai Ige azt üzeni a félelmekkel kapcsoltban, hogy noha nem jó félni, és veszélyes megrettenni, a mi Urunknak mégis akkora hatalma van, hogy még a féleleminket is felhasználhatja az Ő ügyének érdekében, és a mi javunkra.
1.
Alapigénk részletes leírásából kiderül, hogy valóban FÉLELMETES AZ A HELYZET, amibe Isten népe került.
Ez a félelmetes helyzet egy konkrét harci helyzet, amit a szentíró alaposan elénk tár.
Itt mindjárt megfogalmazhatunk egy fontos üzenetet, miszerint mindig konkrét nehéz helyzetek között küzdve támad bennünk a félelem.
Tehát nagyon nehéz, sőt merész dolog véleményt formálni, okoskodni és bölcselkedni azokkal kapcsolatban, akik egy-egy nehéz konkrét helyzetben szenvednek, miközben mi ezt „fotelban ülve, a tévéből nézzük”.
Egy ilyen helyzet okozta félelmekről csak akkor szólhatunk hitelesen, ha mi magunk ott voltunk, részt vettünk abban, elszenvedői voltunk annak, és a saját bőrünkön tapasztaltuk annak minden „kínját”.
Legyünk alázatosabbak és óvatosabbak, mert kívülről véleményezni más félelmeit igen nagy gőgre vall.
Mit tudjuk mi, hogy mit élt és él át a másik? Egy-egy ember, egy-egy csoport vagy nép?
Mi történt itt valójában? Az egész egy tartós szemlével indult…
Az ország déli részében, Júdeában, az Élá völgyének dombjain felsorakoztak, először a filiszteusok, aztán a másik dombon válaszként Isten népének serege.
Negyven napon át, reggel és este hadirendbe álltak, és megszemlézték egymást. Tudjuk, ahogy ez lenni szokott, egy új helyzetben: – felmérjük egymást, mire számíthatunk egy ismeretlennel kapcsolatban, vagy egy új helyzetben.
Farkasszemet nézett egymással a két sereg.
Önmagában félelmet keltő lehetett negyven napon át ez a reggeli és esti szemle.
Félelmetes lehetett, mint a vihar előtti csend (1–3).
A korábbi leírásokból is tudjuk azt, hogy a két sereg között óriási különbség volt, hiszen a filiszteusok hadserege kiképzett, rendezett, komoly fegyverzettel, védekező- és támadóeszközökkel ellátott sereg volt.
Ezzel szemben Isten népének serege a filiszteusokéhoz képest kicsi seregecske lehetett, akik kiképzés és fegyverzet nélkül csupán az Istenükben bízva álltak meg a domboldalon, hiszen még a kapájukhoz is a filiszteusoktól kértek vasat.
Ebben a seregen szolgált Isai három legidősebb fia is (12–14).
Emberileg tehát bőven volt okuk Isten népe tagjainak a félelemre, ebben a vihar előtti csendben, és az ellenség erőit látva.
Ezt a félelmet pedig megrettenéssel növelte az a jelenet, ahogy a filiszteusok szószólója Góliát előlépett a seregéből, és hatalmas hangon ordított feléjük.
Ez az igen magas, nyers testi erővel rendelkező, páncéllal, vérttel, pajzzsal, dárdával felfegyverzett ember mindenkori kifejezője a határtalan emberi durvaságnak.
Góliát nagyszájú, provokatív, Isten népét, és annak Istenét gyalázó ember volt (4–11).
Gondoljunk csak bele, hogy a vihar előtti csendben Isten népének gyenge serege miként rettenhetett meg Góliát nyers erejét látva, és gyalázkodó ordibálást hallva.
Elég a hétköznapokban egy nagyszájú domináns emberrel találkoznunk, és könnyen „lebénulhatunk”, hát még akkor egy ilyen helyzetben, ahol élet-halál volt a tét.
Félelmetes tehát ez a konkrét harci helyzet, amibe Isten népe került.
2.
Ezt a félelmetes konkrét helyzetet szeretném magasabb szintre emelni, és így az üzenetet általánosabbá, de ugyanakkor fontosabbá tenni. Az eddig elmondottak alapján ugyanis, a felolvasott igeszakasz mentén azt is megállapíthatjuk, hogy FÉLELMETES AZ AZ ÁLLAPOT, amiben mi emberek élünk; – félelmetes, megrettentő az az állapot, amit magunk körül teremtünk.
Hiszen nemcsak akkor, hanem azóta folyamatosan, és ma is ez a félelmetes állapot jellemző az emberiségre, az egészen kiskörű kapcsolatoktól kezdve világméretekig, minden területet ideértve.
Ez az állapot valójában egy állandó harci helyzet, a mindennapi csipkelődésektől kezdve egészen a vérontásokig mindent ide sorolva.
Elmondhatjuk, hogy semmit nem változott a világ azóta, hiszen ma is vibrál körülöttünk a levegő.
Önző „ének”, csoportok, népek, felekezetek, kegyességek, vallások esnek egymásnak, miközben mindegyik nemes eszméket, igazságokat, igéket, „isteneket” emleget.
Egy nagy filozófus, Hobbes ezt a félelmetes állapotot így írta le: „Bellum omnium contra omnes”, azaz mindenki háborúja mindenki ellen.
Egész életünket, mindenkor, ez a félelmetes állapot határozza meg.
Ennek a félelmetes állapotnak a legfőbb jellemzője, hogy folyamatos, nyers erővel (erőpolitikával) történik, a mindent elnyelni képes érdekek örvényének szélén szörfözve, mégpedig irgalmatlanul és indulatosan.
Mindezt a teológia nyelvén úgy fogalmazhatjuk meg: Ilyen a bűnös ember, ilyen a bűnnel terhelt világ.
Erre mondta egyik ismerősöm, akit komoly hírű embernek tartok: „Nekem elegem van ebből az egészből; – abból, hogy mindent megmérgeznek a csipkelődések, a könyörtelen konfliktusok, a durva harcok. Ezért alig várom, hogy nyugdíjba mehessek, és ha az Isten ad még egy kis egészséget, csendben és nyugalomban a családomnak élhessek, és kivonulhassak egyszer s mindenkorra mindenféle közéletből.”
Ha vitatkozhatnánk is a fenti véleménnyel, mégis be kell vallanunk, hogy értjük, és rezonál rá a szívünk.
Még akkor is, ha vannak közöttünk olyanok, akik természetüknél fogva szinte „élvezik” a konfliktust, – és vagy elszánt komolysággal képviselnek közben egy általuk kitalált „nagy ügyet”; – vagy pedig csupán arról van szó, hogy kiváló „edzés”, unaloműzés, szórakozás számukra mindenféle zavar. Mindegyik minősíti…
Idézett testvérem ehhez az őszinte vallomásához hozzátette, hogy miközben az Istentől ajándékozott nyugalomra vágyik, azért imádkozik, hogy nagy baj nélkül és hitben mehessen el ebből a világból; – addig pedig szilárdan reméli, hogy a Jézus Krisztusban elközelített Isten országa, mielőbb kiteljesedik, ahogy azt Ézsaiás próféta könyvének 11. fejezetében olvashatjuk: „Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az Úr ismerete, ahogyan a tengert a víz borítja.” (Ézsaiás 11,9)
3.
Tehát félelmetes az a konkrét harci helyzet, amiben Isten népének helyt kell állnia; – valamint félelmetes az az állapot, amiben mi emberek azóta is éljük az életünket, megmérgezve ezt az ajándékot.
Isten azonban annyira kegyelmes népéhez, hogy még a félelmeinket is felhasználja az Ő ügyében, a mi javunkra.
A FÉLELMEINK IS ÁLDÁSSÁ LEHETNEK AZ ÚR KEZÉBEN.
A félelmek ugyanis alázatban tartanak bennünket.
A félelem nem engedi elbizakodni Isten népét.
Ez egy fontos áldása a félelemnek: alázatban tart.
Ebből a félelem szülte alázatból pedig néhány fontos gyümölcs fakad, mégpedig Isten népének harcaira nézve is.
Az első ilyen gyümölcs az, hogy Isten népe soha nem támad, soha nem ő kezdeményezi a harcot, ahogy itt a mai igeszakaszban is a filiszteusok álltak fel először (1), és Góliát lépett ki elsőként szószólónak (4).
Isten népe soha nem csipkelődik, soha nem gúnyolódik, soha nem kezdeményez konfliktust és harcot.
A félelem szülte alázatnak ez a gyümölcse azonban megtermi a másik gyümölcsét is, miszerint mi nem támadunk, de nem is futunk el gyáván.
Azt olvastuk az Igében, hogy Isten népe megrettenésében ugyan futásnak eredt, de másnap reggel újból felálltak a filiszteusokkal szemben.
Megrettentek, de végül is nem futamodtak meg (24).
Ézsaiás próféta erről is egyértelműen szól, miszerint aki hisz, az nem fut, hanem hűséggel kitart az Isten által rábízott ügyben (Ézsaiás 28,16).
Jézus Krisztus is ezzel a bátor, engedelmes hűséggel járta végig az Atyától rábízott utat, egészen a kereszthalálig.
Noha a mi küldetésünk semmiben sem hasonlítható az Ő megváltó szolgálatához, de éppen ez a megváltó szeretet ad erőt nekünk is ahhoz, hogy a ránk bízott drága kincset hűséggel megőrizzük (2Timóteus 1–14).
A félelem szülte alázat által Isten népe nem támad, de nem is futamodik meg, miközben végig Urában bízva, krisztusi módon küzd.
Isten népe a legnehezebb helyzetben is reméli Ura oltalmát.
Isten népe reméli azt is, hogy az Úr majd megoldja azt a helyzetet, ami előtt mi erőtlenségünk és bölcsességünk hiányában tehetetlenül állunk.
Az Úr megoltalmazza Övéit attól is, hogy a Jézus Krisztus követségében járva, a harc hevében esetleg nem krisztusi eszközöket és módszereket használjunk fel.
Ebben is egyértelmű a krisztusi „harci szabályzat”: „Tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok, békességet nyertek” (Máté 11,29).
Persze ehhez a szelídséghez is az Úr ad megtérést, újjászületést, magunktól ez nem megy.
Ugyanakkor könnyen beláthatjuk, hogy a konfliktusokkal teli világban egyedül ez a krisztusi lelkület, maga a megváltó Jézus Krisztus segíthetne egyedül; – kultúrától, vallástól függetlenül, nincs más megoldás.
Isten népe tehát a harci helyzetben is Urára bízza magát; – az Ő oltalmára; – megoldást és megváltást adó szeretetére; – miközben a harci helyzetben is krisztusi módon küzd, és ezt a krisztusi keretet soha nem lépi túl, akkor inkább vállalja a halált.
Istennek népe azonban e félelem szülte alázatban bizonyos abban is, hogy miközben hűséggel kitart, és könyörög Urához, nem hiába várja Urának szabadítását.
Az Úr ugyanis a kellő időben szabadítást és szabadítót küld.
Ebben az Igében ilyen szabadítót küldött az Úr Dávid személyében (12–25).
Az egész világ számára pedig az egyetlen, tényleges szabadító a mi Urunk Jézus Krisztus, Dávid utóda, akire ez a történet is mutat.
Őbenne végérvényesen miénk a szabadítás, életünkben és halálunkban, békében és küzdelemben, félelem és megrettenés közepette is.
Nincs ennél nagyobb örömhír.
*
A mai Ige üzenetét hadd összegezzem a Római levél 10. fejezetének 20. versével, ahol az apostol így int bennünket: „Ne légy elbizakodott, hanem félj!”
Nem jó félni, veszélyes megrettenni.
Mégis letagadhatatlanul benne vagyunk félelmetesen konkrét harci helyzetekben; – miközben eleve félelmetes a bűnös ember halálosan konfliktusteli állapota; – de az Úr hatalma még félelmeinket is áldássá formálja életünkben.
Áldott legyen ezért az Isten.
Áldott legyen az Úr, hogy félelmeink alázatban tartanak bennünket, ezért nem támadunk, de nem is futamodunk meg, hanem az Úrban bízva, krisztusian küzdünk, miközben várjuk az Úr szabadítását.
Most a napokban kezdték el megújítani gyülekezeti házunk épületét.
Ez a felújítás a tető teljes felújításával kezdődött el.
A majdnem százéves gerendák maradhattak, mindezidáig kitartottak. Persze kellett számukra szabadítás: – alaposan lekezelték a hűséges gerendákat, hogy aztán bírják az új tető súlyát.
Az egész tetőnek a mesterek munkája olyan volt, mint egy hűségesen kitartó szolgának a felülről érkező isteni segítség, még az összedőlés előtt, éppen idejében.
Sokszor ez a közbelépés, „szabadítás” testi szemekkel nem is látszik.
Én is hiába dugtam ki a fejemet a nyíláson, alig láttam valamit a munkálatokból, hiszen olyan magasan feszül ez az eleink által nem kapkodva, hanem alaposan, szépen, gondosan megépített, bonyolult tetőszerkezet.
Egy rokonunk azonban pár napja egy verőfényes délelőttön paplanernyővel a magasban éppen arra repült el, így lefényképezte onnan felülről a templomot és a gyülekezeti házat.
Akkor csodálkoztam rá, onnan „felülről” látva, hogy a tetőzet egyharmada már készen van.
Felülről jön a segítség, felülről kapott hittel fogadható el ez a segítség, de miénk ez az örök győzelmet ajándékozó segítség.
Nincs az a félelmetes helyzet, amit nem uralna Jézus Krisztus győzelme.
Nem hiábavaló a kitartásunk (1Korinthus 15,58).
A felülről való segítség mindig idejében érkezik.
Még akkor is, ha testi szemeinkkel itt az sokak számára nem látszik.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. június 18.
Textus / Lekció: 1Sámuel 17,01-25 (11)
Igehirdető: Steinbach József