„(1) Miután véget ért a beszélgetés Saullal, Jónátán lelke összeforrott Dávid lelkével. Úgy megszerette őt Jónátán, mint önmagát.
(2) Saul pedig magához vette őt azon a napon, és nem engedte, hogy visszatérjen apja házába.
(3) És szövetséget kötött Jónátán Dáviddal, mert úgy szerette őt, mint önmagát.
(4) Levette Jónátán a köpenyét, és Dávidnak adta, sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.
(5) És ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt Saul. Tetszett ez az egész népnek, még Saul udvari embereinek is.”
(1Sámuel 18,1–5)
(Textus: 1Sámuel 18,1)
Vannak-e barátaink? Nem haverokra, nem érdekbratyizókra, nem is brancstagokra gondolunk, hanem barátokra; – abban az értelemben, ahogy erről a Biblia és a mai igeszakasz tanít bennünket.
Dávid és Góliát történetéhez hasonlóan Dávid és Jónátán barátságának története is közismert számunkra, akár hittanos korunk óta.
Most azonban felnőttként mélyedjünk el Dávid és Jónátán barátságának üzenetében. Hiszen a mai igeszakasz a barátságról ad nekünk bibliai tanítást.
A kezdő kérdésekhez csatlakozva figyeljünk tehát arra, hogy mit mond Isten Igéje a barátságról: Mi a barátság, mik a barátság áldásai, és létezik-e mindörökké hű barát?
1.
Mai Igénk világos, ószövetségi pontossággal és gyakorlatiassággal szól a barátság mibenlétéről, vagyis egyértelműen MEGHATÁROZZA A BARÁTSÁGOT, definiálja az Istennek kedves barátság lényegét.
Dávid és Jónátán barátságáról azt olvassuk, hogy a lelkük összeforrott (1).
Egyértelmű tehát, hogy a lelkük forrott össze, és nem a testük.
Amikor ugyanis két ember teste forr össze, az valami egészen más, aminek különböző változatai lehetnek, és amire itt most nem térünk ki, mert félrevinné a gondolatmenetet.
Istennek kedves módon két ember teste akkor forr össze egymással, amikor házasságról beszélünk. Ekkor azonban két ember teste és lelke, egész valója összeforr egymással.
Ez tehát egy férfi és egy nő szerelme, Isten teremtési rendjében, a házasság medrében szabályozva.
A test és lélek összeforrását itt ne csak szó szerinti értelemben vegyük, hanem abban az értelemben is, hogy minden legbensőbb személyesség, bizalmasság, intimitás ide tartozik, amit az ember csakis a házasságban, valamint a család közösségében élhet meg, és amit mi hétköznapi nyelven vér szerinti kapcsolatnak nevezünk.
Áldott esetben ilyenkor már a „test összeforrásával” együtt a lélek egybeforrása is megtapasztalható.
A fentiek alapján a vér szerinti kapcsolatok és a barátság közti, Istennek kedves viszonyrendszert is megfogalmazhatjuk.
A vér szerinti kapcsolat nagy áldása lehet az, ha a vér szerinti családtagunk egyben a legjobb barátunk is, hiszen nemcsak a testünk, hanem a lelkünk is összeforrott egymással.
Mondok egy példát, hogy érthetőbb legyen az üzenet: Nekem a feleségem a legjobb barátom is; – persze ő ennél sokkal több számomra, de egyben a legjobb barátom is; – hiszen testünk, lelkünk, mindenünk összeforrott.
A házasságok, családok azonban nem elzárt szigetként léteznek, hanem kapcsolatot tartanak egymással, mert ez felfrissíti, érleli a saját kapcsolataikat is. Ezért a vér szerinti kapcsolatoknak mindig nyitni kell önmagukon túlra, igaz barátságokra.
Ugyanakkor, jól jegyezzük meg, hogy nincs az a barátság, amely az ötödik parancsolat értelmében bármiféle vér szerinti kötődést felülírhatna, vagy megtagadhatna (2Mózes 20,12). Jézus Krisztus kijelentése, a saját vér szerinti családjáról, sokak előtt félreértett Ige, hiszen itt Jézus Krisztus nem azok megtagadását hangsúlyozza, hanem azt, hogy mindenben és mindenekelőtt Ő álljon életünk csúcsán (Márk 3,31–35).
Tehát a barátság lényege az, hogy vannak olyan emberek az életünkben, akikkel a lelkünk összeforrott a vér szerinti kapcsolatokon túl, de a testünk nem.
A barátainkat mégis ugyanúgy szeretjük, mint önmagunkat (1). Az az igazi barát, akit Isten színe előtt, érdek nélkül, tisztán, krisztusi hűséggel szeret minket; – és mi is ugyanígy őt (Máté 7,12).
2.
A felolvasott igeszakaszunk a barátság meghatározása után A BARÁTSÁG ÁLDÁSAIRÓL szól.
A barátságnak egyéni és közösségi áldásai vannak, a kettő között pedig számtalan konkrét áldását tapasztalhatjuk az igazi barátságnak, amelyről a felolvasott igeszakasz is szinte felsorolásszerűen szól.
A barátság személyes áldása, hogy egyéni életünkben egy-egy igaz barát az Isten eszközévé lehet az életünkben.
Ilyenkor megtapasztaljuk azt, amit az Ószövetség egy másik helyen hangsúlyoz: „Jobban boldogul kettő, mint egy…” (Prédikátor 4,9).
Az igaz barátra mindig számíthatunk, támogatjuk egymást.
Persze nagyon fontos hozzátenni, hogy ez a támogatás mindig úgy történik, hogy egyikünk sem él vissza a közös barátsággal, hiszen mindannyiunknak rengeteg gondja van és kevés ideje, miközben vannak olyan gondok, amit első rendben a saját házunk táján illik megoldani. Vagyis az igaz barátságnak elválaszthatatlan része, hogy pontosan tudjuk a határokat, azokat nem feszegetjük, azokat nem lépjük túl. Azok, akik ezeket a határokat állandóan túllépik, azok valójában nem a barátaink, hanem használnak, kihasználnak bennünket, és aztán mögöttünk még egy jót röhögnek is rajtunk. Ez azonban szintén egy másik terület, amibe most nem megyünk bele; – hiszen ezeknek a határátlépéseknek nemcsak ügyeskedés, hanem akár lelki betegség is lehet az okozója.
Ezeket leszögezve, már bátran kimondhatjuk, hogy az igaz barátság soha nem él vissza azzal, de nagy bajban mindig segít. Tegyük fel a kérdést: Vannak-e igazi barátaink, akik az Istennek kedves módon is a barátaink? Akik tehát testvéreink, és úgy barátaink? Akik a Krisztusban testvéreink, vagyis nemcsak beszélnek a barátságról, hanem tettekben is hitelesítik azt; – akik nemcsak ígérgetnek, hanem az éles helyzetben valóban ott vannak mellettünk. A kérdésre egyszerűen lehet felelni. Van-e legalább egy olyan ember az életedben, a vér szerinti kapcsolataidon túl (ha azok egyáltalán vannak és működnek), akinek szólni tudsz, ha nagy a baj, és magad már nem bírsz vele? Kit tudsz ilyenkor segítségül hívni? Van-e olyan valaki az életedben, aki ilyenkor feltétel nélkül jön, mert szeret? Tehát, aki ilyenkor nem hárít, nem keres kifogást, nem érzed a hangjában a remegést, elárulva magát, hogy ez valójában kellemetlen neki, és aki nem nyújtja be ezért a segítségnyújtásért egyszer majd a számlát? Természetesen a viszonosság egy igaz barátságban működik, de soha nem tudatosan, soha nem „üzleti” alapon. Bizony, ha ezeket végig gondoljuk, sorra húzhatunk ki embereket arról a bizonyos listáról; – vagy már sokakat ki is húztunk a korábbi csalódások miatt.
Dávid és Jónátán barátsága az igaz barátság számos konkrét áldását sorakoztatja fel előttünk.
Dávid és Jónátán szövetséget kötöttek egymással (3), vagyis nyíltan, mindenkor felvállalták egymást. Ez a szövetségkötés szinte „előképe” annak a szövetségkötésnek, amit Isten Jézus Krisztusban velünk kötött, kifejezve, hogy az Ő szeretete mindenkor, mindenki előtt felvállalja az övéit.
A barátság nagy áldása tehát egymás nyílt felvállalása mindenkor, ahogy a Római levélben olvassuk, örömben és sírásban egyaránt (Róma 12,15).
Lám, Jónátán osztozik Dávid sikereiben (4–5), nem irigykedik rá; sőt, támogatja Dávidot, segíti saját javaival. Az igaz barát az, aki örülni tud a mi örömünknek.
De Jónátán a sírásban, a bajban sem hagyja magára a menekülő Dávidot. Ez a későbbiekből kiderül. Az igaz barát akkor sem hagyja magára a másikat, ha az a saját bűne miatt jutott nyomorúságba. Jónátán szíve utolsó dobbanásáig együtt örült és sírt Dáviddal. Dávid ugyanígy tett Jónátánnal.
A barátságnak egyéni, és konkrét áldásai után szóljunk annak közösségi áldásairól.
Ezt a számunkra legfontosabb oldalról világítjuk meg. Az Úr ügye „mentén”’ barátkozni: ez a testvérek közössége, ez a gyülekezet, ez az egyház.
Vagyis a személyes támogatás átélése kapcsán fontossá lett barátságok ebből a szempontból mindig öncélúak, hiszen ilyenkor még a kölcsönösség jegyében is mindig csak rólunk van szó, a saját védelmünkről, a saját biztonságunkról, a saját érzéseinkről, a saját ügyünkről.
De az Úr ügye „érdekében” barátkozni; – az egészen más. Ezért a testvérek közösségében ajándékozhat nekünk az Isten igaz barátokat is. Tehát először az Úr ügye „érdekében”, vagyis az Úr kegyelméből gyűlünk össze, és közben tapasztaljuk meg a testvérből lett barát szeretetének minden áldását a személyes életünkben is.
Az egyházban, a gyülekezetben, a „Jézus Krisztus testében” egymásnak testvérei, munkatársai, bajtársai vagyunk (Filippi 2,25). Mindegyik fokozat nagyon fontos, elméletben testvér, a mindennapokban munkatárs, és a bajban is társ. Csak Jézus Krisztusban adatik ez a csoda, a közösség áldásaitól az egyéni áldások felé haladva.
Mekkora öröm, ajándék, áldás, hogy az almádi, fűzfői gyülekezetekben megtapasztaljuk ezt a csodát, miszerint egymásnak testvérei és barátai vagyunk.
Megtapasztalhatjuk azt, hogy a lelkünk hosszú évek óta összeforrott a Jézus Krisztusban.
Ennek aztán különböző kiskörökben számos személyes áldásai is vannak.
Milyen jó ezt tudni, noha vannak összezördülések, zsörtölődések, mindezek ellenére egymás testvérei és barátai vagyunk.
3.
Végezetül emeljük az üzenetet újszövetségi, krisztusi magasságokba. Mutassunk rá AZ EGYETLEN HŰ BARÁTRA.
Ehhez azonban őszintének kell lennünk.
Ki kell mondanunk, hogy életünkben elközelíthet az az időszak, amikor emberileg teljesen egyedül maradhatunk.
Akár azért, mert a világ tele van önzéssel, érdekekkel, és egy ponton túl senki se veszélyezteti magát a másikért; – másrészt kerülhetünk olyan helyzetbe, ahová egyszerűen már nem jöhetnek velünk azok sem, akik a legjobban szeretnek bennünket.
Ez könnyen megtörténhet, ezzel számoljunk.
A napokban újra kellett olvasnom Szabó Magda „Az őz” című regényét. Kár, hogy Szabó Magdát, az egyébként remek „Abigél” című regényéről, annak is inkább a filmváltozata alapján ismerik sokan. Pedig Szabó Magda nagyon mélyre megy a regényeiben. „Az őz” című regénye kimondja azt, az egyébként kálvini alapelvet, hogy emberi jóság valójában nem létezik. Éppen ezért igaz barátság sem létezik. Az embert csak az érdekei mozgatják, mindenhol, mindenkor, tele gyűlölettel és gyilkos indulattal. Ezért könnyen megtörténhet, hogy egyszer teljesen egyedül maradunk. Valóban. Isten nélkül ez a színtiszta igazság az ember állapotát illetően, és a barátság esélyeit illetően is. Nem véletlen, hogy Szabó Magda félelmetesnek tartja ezt az állapotot, amit ebben a regényében olyan döbbenetesen és ihletetten ábrázolt. Az sem véletlen, hogy erről a regényéről azt írta: „Én, aki írtam, nem olvasom, félek tőle.” Valóban félelmetes az önzés és gyűlölet tengerében igaz barát nélkül maradni.
A teljes Biblia üzenete azonban éppen az, hogy „hű barát a Jézus”; – vagyis ahogy Ő maga mondta nekünk: „Ti az én barátaim vagytok…” (János 15,14).
Ő barátként is megmarad Isten Fiának, Megváltónak!
De Ő az, a megváltó Jézus Krisztus, akiben közel jött hozzánk az Isten, és Atyánkká, testvérünkké, barátunkká lett.
Az egyetlen hű barát az Úr Jézus Krisztus. Ez örök erőforrás egy bizonytalan, önző, érdekvezérelt, farkastörvényekkel teli világban. Ő soha nem hagyja el övéit. Nincs ennél nagyobb örömhír.
Akár Isten népének tagjaként éljük meg azt, hogy a keresztyénség ügye egyedül maradt ebben a világban, akár a személyes életünkben tapasztaljuk meg ugyanezt; – soha ne felejtsük el a mai Ige üzenetét, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, aki az egyetlen hű barátunk is minden körülmények között.
Tehát Őbenne, Jézus Krisztusban kell még mélyebben hinni. Jézus Krisztusban kell még mélyebben meggyökereznünk.
Nagyon szeretem a jegenyék sudár, bátor magasságát. Alig van vihar, amely megtörné őket. A jegenyefa legfontosabb főgyökerei ugyanis olyan mélyen hatolnak a talajba, mint amilyen magas a fa koronája. A mellékgyökerek is fontosak, de ha azok elporladnának is, akkor sem ezek tartják meg a fát, hanem első sorban a főgyökerek. Tehát a „mellékgyökerek” elsorvadhatnak körülöttünk, „hírnév, nő, család, jószág, test, világ”, ide értve a barátságot, és minden emberi kapcsolatot is, a „főgyökér” akkor is megtart, ha mélyen a talajba hatolt. Vagyis, ha életünk Jézus Krisztusba gyökerezett bele, akkor nagy baj nem történhet. A „mellékgyökerek” pedig újra megelevenedhetnek majd. A jegenyék messziről látszanak, példát adnak sudár kitartásukkal; – szinte odavonzzák a szemet. Tehát valójában soha nincsenek egyedül. Akinek hű barátja a Jézus, annak ebben a világban is vannak testvérei és barátai. Tartósan itt sem lehet egyedül.
Egy másik példával szemléltetve ugyanezt a gondolatot, kérem, a gyülekezetet, hogy a templomból kifelé menet gyönyörködjön a főbejárattal szemben látható sárgabarackfában, amelyet árnyékával megnyomorított a szomszéd telken ültetett hatalmas hársfa. De a barackfa addig nyújtózkodott a világosság felé, komoly akrobata mutatványokat produkálva növekedésében, míg végül megtalálta a fényt, a megoldást, és azóta tele van barackkal. Aki Jézus Krisztust megtalálja, az testvéreket és barátokat is talál.
*
Íme, az Istennek kedves barátság lényege és áldásai, az egyetlen hű barátban, Jézus Krisztusban tapasztalhatóak meg igazán.
„Mélyebben benned, mélyebben még, nem kell e földön semmi egyéb, Krisztus a szívemet tárom eléd, élet vagy nékem és nyereség.”
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. július 9.
Textus / Lekció: 1Sámuel 18,01-08
Igehirdető: Steinbach József