(18) Azon a napon majd must csorog a hegyekről, tej folyik a halmokról. Júda minden patakjában bőven folyik a víz, forrás fakad az Úr házából, és megöntözi a Sittím-völgyet.
(19) Egyiptom pusztaság lesz, Edóm meg sivár puszta a Júda fiain elkövetett erőszak miatt, mivel ártatlan vért ontottak földjükön.
(20) Júdában azonban örökké lakni fognak, Jeruzsálemben is nemzedékről nemzedékre.
(21) Megfizetek majd a vérontásért, nem engedem azt, hogy büntetlen maradjon! Az Úr a Sionon lakik!
(Jóel 4,18–21)
(Jóel 4,18)
A víz éltet…
Gyerekkorom meghatározó emléke az utcánk alján csörgedező patakocska, a „Séd”. Gyakran játszottunk a partján, teknőben csónakáztunk a felette ívelő szűk átfolyású híd elött duzzadt tavacskában. Akkor még volt idő „gyönyörködni”, tehát hallgattam a hűs fodrok morajlását, csodáltam a part mentén gazdag „tenyészetet”, virágokat, bokrokat, fákat, mindenféle „zöldet”. Titokzatossá tette ezt a patakocskát a talány: vajon honnan ered, és hova fut? Akkor még nem volt internet, ahonnan mindent ki lehet bogarászni. Később persze utánanéztem a titoknak… A „Séd” azóta is szalad, még a híd is áll az utcánk alján, bár a tavacskát már betemették.
Életem jelentős folyói, folyamai is ilyen csodálattal töltenek el. A Duna kanyargós útja, országokon át, határokat áttörve, a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig. Említenem kell még a Majnát is. De nem hagyhatom ki – balatoni lévén – a hegyekből aláfutó és Balatonunkba megérkező kis ereket, patakocskákat. Mindegyik egy-egy csoda.
A patakok, folyók közelében megszűnik a pusztaság, virul az élet, áldott a reménység és az öröm, ide emberek települnek, itt falvak és városok emelkednek. A folyók olykor tavakká duzzadnak, és úgy haladnak tovább a biztos megérkezés felé.
A fentiek azonban csak „képek” Igénk üzenetének kiemelésére. Az Úr éltet!
Forrás fakad az Úr házából! – olvassuk itt a prófétai könyv záró szakaszában (18). Ez a kép, ez az ígéret a Bibliában több helyen olvasható (Ezékiel 47,1–12; Zakariás 14,8; Jelenések 22,1).
A víz éltet, mert az az Úr éltet, aki mindeneket teremtett, fenntart és megtart.
Jóel próféta könyve folyamatos magyarázatának végén ez az üzenet: Az Úr éltet!
Mielőtt továbbmennénk, hadd köszönjem meg türelmeteket, hogy Jóel próféta könyvének magyarázatát szent figyelemmel végighallgattátok.
Tettétek ezt Sámuel próféta első könyve folyamatos magyarázatának (2017), majd a Filippi levél folyamatos magyarázatának (2018) befogadása után.
Nem könnyű feladat a ma emberének egy ilyen nehéz, de fontos és ihletet bibliai könyvről prédikálni, mint amilyen Jóel próféta könyve.
Sokat készültem az igehirdetésekre, bízva abban, hogy – Farkas József gondolatát idézve – nemcsak a száraz magyarázat „köveivel” dobáltalak benneteket, hanem Isten könyörülő irgalma által a kövek kenyérré, isteni üzenetté lehettek közben (Máté 4,3–4). Bízom abban, hogy a mai istentiszteletre, keresztelőre érkezett család számára sem lesz teljesen idegen a mai prédikáció.
Köszönet Balla Ibolya professzor asszonynak, rektorhelyettesnek, az Ószövetségi Tudományok doktorának, aki kiváló kommentárt írt Jóel próféta könyvéhez. Ez a munka lehetett végig biztos támasza az igehirdetéseknek.
Szóval: Jóel próféta könyve folyamatos magyarázatának végén ez az üzenet: Az Úr éltet!
Forrás fakad az Úr házából (18).
Az Úr háza pedig a Sion hegyén állt.
Amikor Jóel próféta azzal a kijelentéssel zárja könyvét, hogy: „Az Úr a Sionon lakik!” (21), akkor ezzel azt hangsúlyozza, hogy az Úr minden élet forrása (Zsoltárok 36,10); Isten az élet Istene; Az Úr éltet! Az Úr üdvözít.
Forrás fakad az Úr házából, a Sionról, hogy az Úr életet adó kegyelme megelevenítse az emberi bűn és a gonosz tobzódása miatt pusztasággá lett világot.
Sajátos, ószövetségi módon közvetíti ezt az üzenetet a próféta. Ezért van szükség magyarázatra, a teljes Írás összefüggéseit szem előtt tartva. Ez a magyarázat azonban nem „belemagyarázás”.
Forrás fakad az Úr házából, hogy az Úr éltesse népét, Izráelt. Hiszen Izráel Istene az Úr, aki a Sionon lakik.
Forrás fakad az Úr házából, hogy az Úr éltesse a népeket; azokat is, akik nem Izráel házához tartoznak.
Hiszen Jézus Krisztus Atyja az Úr, aki a Sionon lakik, de akit az egek egei sem fogadhatnak be (2Krónikák 2,5), és aki minden nép szomját oltja az élet vízével (János 6,35).
Forrás fakad az Úr házából, hogy:
– az Úr éltesse népét;
– éltesse a népeket;
– és üdvösségesen éltető szeretetével megváltsa az övéit.
1.
AZ ÚR ÉLTETI NÉPÉT (18).
Itt most Izráel népéről van szó.
Az Úr élteti népét: azokat, akik olyan sokszor lettek hűtlenekké, engedetlenekké és félreértették választottságukat, miszerint általuk kell, hogy áldást nyerjen a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3); azokat, akik olyan sokszor csak maguknak akarták megtartani ezt a kiválasztottságot.
Az Úr élteti népét: azokat, akik olyan sokszor elfeledkeztek Istenükről és idegen isteneket tiszteltek; azokat, akik gyakran Isten törvénye ellen cselekedtek.
Az Úr élteti népét, Izráel népét, akiket hűtlenségük és engedetlenségük miatt joggal megítélt; de akiket ítéletével is megtérésre hívott, akiket összegyűjtött és akiken könyörült. Pál hatalmasan szól erről a titokról a Római levélben (Róma 11,25–32).
Jóel próféta könyvének első két fejezete erről szólt, de valójában az egész prófétai könyv íve ez.
Az Úr élteti népét, Izráelt.
Gyönyörűséges és ígéretes, ahogy Jóel próféta elénk tárja azt, hogy miként élteti az Úr az Ő választott népét.
Isten éltet, és mindenkit így éltet, akiket éltet…
Isten éltet, mégpedig Ő „bőségesen” éltet.
Isten az élet, a bőség Istene.
Édeni állapotok tárulnak itt fel, Isten eredeti gondolata szerint; amelyben Isten az embert részesítette, majd ahogy ezt a bűneset után választott népének megígérte (1Mózes 2,8–15). Valóban, Jóel látomása szerint tejjel és mézzel folyó föld lesz az Ígéret Földje (2Mózes 3,8).
Must, tej, soha ki nem száradó folyók fejezik ki az Isten, népét éltető szeretetének bőségét (18).
Ez a bőség teljes bőség.
Nem „maradéktalan” ez a bőség, azzá majd „odaát” lesz; de teljes ez a bőség, abban az értelemben, hogy mindenütt, mindenkit érint az országon belül; valamint teljes ez a bőség abban az értelemben is, hogy ez a bőség nemcsak testi bővelkedés, hanem sokkal „több” annál.
Izráel országán belül ez a bőség mindenütt megtapasztalható majd, „azon a napon” (18). Ennek igazolására említi Jóel a Sittim-völgyet, amely a jeruzsálemi Kidrón völgye folytatásaként húzódott le, egészen a Holt-tengerig. Ez a puszta, sivár, száraz völgy is bőségesen megtelik vízzel azokban a napokban (18).
Már ez az időmeghatározás is felhatalmaz bennünket arra, hogy Jézus Krisztusra tekintve, az „ország” határait az Isten országa határaként értelmezzük: ott mindenütt, Jézus Krisztusban mindenütt tapasztalható ez a teljes bőség. Szólunk még erről, ne szaladjunk előre!
Izráel országán belül ez a bőség mindenkit érint majd, „azon a napon”. Bátran mondjuk ki, hogy a „szociális igazságosság” isteni rendje érvényesül Isten népe körében, azon a napon. Erről sokat prédikáltak az ószövetségi próféták. Ez még akkor is fontos szempont, ha ez a szociális igazságosság nem egyenlőséget jelent, és nem pont úgy valósul majd meg, ahogy azt mi elképzeljük. Isten éltető szeretete jóval „több”, mint szociális igazságosság, de messzemenően az is.
Isten éltető szeretetének bősége teljes; mindenütt, mindenkit érint az Ő országában, az Ő tökéletes gondolata és rendje szerint.
Ez a bőség nem csak a testi szükségletekre vonatkozik. Noha Jóel próféta, a bőség kapcsán, a testi szükségleteket emeli ki, hiszen Isten éltető szeretetének bősége ismeri és megelégíti testi szükségleteinket. Folyamatos testi szükségek között elsorvad a legerősebb, leghívőbb élet is. Ugyanakkor Isten szeretete mindig sokkal többet ajándékoz nekünk a puszta testi bővelkedésnél. Ez a bővelkedés testi és hitbéli bővelkedés is. A kettő együtteséből lelki és szellemi bővelkedés fakad. Ez a bővelkedés, adott helyzetben tud szűkölködni is, mégpedig bővelkedve tud szűkölködni; – ahogy erről Pál apostol is szólt (Filippi 4,12–13). Ez a bővelkedés minden körülmények között látja azt, amije van, és soha nem a panasszal kezdi. Ez a bővelkedés örül annak, amit kapott, hálaadással él azzal, nem pedig visszaél. A bővelkedő ember hittel él a javaival, mindig tudva, hogy „több” az élet (Lukács 12,23).
Ez a bőség „itteni” bőség: ennek a világnak javaihoz kapcsolódik.
De ez az „itteni” bőség mindig „odaátra” mutat, az üdvösség teljességének „előíze”.
Ez az „itteni” bőség mindig túlmutat önmagán, Isten ígéreteinek Jézus Krisztusban kijelentett teljességére, vagyis éppen arra, hogy Őbenne „több” az élet.
2.
Az Úr élteti népét, Izráelt.
Az Úr élteti népét, Izráelt: és általuk éltetni akarja a népeket, éltetni akarja a „nem zsidókat”, akkori szóhasználattal élve, a „pogányokat” is.
Az Úr élteti a zsidókat és a nem zsidókat egyaránt.
AZ ÚR ÉLTETI A NÉPEKET (19).
Ezt az igazságot egészen sajátosan fejezi ki Jóel próféta könyve, illetve a mai igeszakasz.
Itt különösképpen szükséges a magyarázat, mégpedig a teljes Írás összefüggésében.
Az Úr megbünteti a népeket, ahogy megbüntette saját népét is, amikor az engedetlenné lett.
Az Úr megbünteti a népeket, minden vérontásért (21); főként pedig azért, amit választott népe ellen elkövettek. Ezek a népek megtámadták választott népe országát, kifosztották és fogságba hurcolták az ott lakókat; vagy pedig, ha nem támadták meg direkt népét, akkor a bajban menekülőket nem segítették, hanem kirabolták azokat.
Két népet emel ki a próféta: Egyiptomot, és Edómot.
Az előbbi, Egyiptom kapcsán, valamelyik fáraó pusztító hadjáratára emlékeztethet Jóel próféta: Sisak (Kr. e. 926), vagy Nékó fáraó hadjárataira (Kr. e. 609).
Az utóbbi nép, Edóm, Jákób fiának, Ézsaunak leszármazottaként testvérnépnek számított; Izráellel mégis örök harcban álltak, és amikor Isten népe menekült, akkor Edóm nem segítette, hanem kirabolta a menekülőket (Abdiás 9–14).
Persze ők ketten, Egyiptom és Edóm „szemléltetik” a többieket; azokat a népeket, akik Isten népét bántották, a történelem során. A múltkor elhangzott igehirdetésben külön kiemeltük, hogy Isten nem engedi, hogy saját népét bárki is bántsa. Aki népét bántja, az olyan, mintha Isten szemefényét bántaná (Zakariás 2,12). Isten azt nem hagyja büntetlenül (19).
Isten azonban azért bünteti meg, jogos büntetésével, a népeket, hogy azokat is megtérésre hívja. Mint ahogy saját népét is megbüntette, de megtérésre hívta az Úr.
Szinte „üvölt” a 18. és a 19. vers közötti szakadék. Nem hívő ember, és nem imádságos szívvel Bibliát olvasó ember az, aki legalábbis nem akad fenn ezen az ellentéten. Izráel országa bővelkedik, de a környező, ellenséges népek országa sivár marad.
A tényen önmagában nincs mit felháborodnunk, mert az Isten nélkül, az Ő megtartó kegyelme nélkül halálos, durva sivárság emészti fel országunkat és életünket.
A „jólét” is halálos és durva sivárságot szikkaszt, emberekben, kapcsolatokban, lelkekben, életekben. Ezek tények.
De ettől mi, hívő emberek még nem juthatunk el odáig, hogy elégedett és hívő gőggel ölbe tesszük a kezünket, megállapítva: Isten népe bővelkedik, mert ők a választott nép, akiken Isten könyörült; a többiek pedig belepusztulnak a sivárságba, ami jogos büntetésük következménye.
Isten kimondhat ilyet! Mi, emberek, soha.
Jézus Krisztusban Isten egyértelműen kijelentette, hogy mi a szándéka a népekkel.
Tehát a teljes Biblia üzenetéhez, Isten Jézus Krisztusban kijelentett szándékához, a népekkel kapcsolatban, legyünk hűek e magyarázat során.
Jóel egy pontig haladhat ebben, mi tovább juthatunk ettől.
Isten megbünteti a népeket, hogy megtérésre hívja azokat.
Isten eredeti szándéka mutatkozik meg abban, ahogy Izráel népét kiválasztotta: – Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége! (1Mózes 12,3)
Ez a szándék lesz világossá Ézsaiás prófétánál, aki látomásában hangsúlyozza, hogy eljön majd az az időszak, amikor nem árt és nem pusztít az Úr szent hegyén senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, mégpedig úgy, ahogy a tengert víz borítja (Ézsaiás 11,9). Tele lesz a föld az Úr ismeretével: a népek is megismerik az Urat.
A Jelenések könyvének látomása is sok népről, nyelvről és nemzetről beszél, akik megállhatnak az Úr előtt (Jelenések 5,9; 7,9).
Isten szándéka végigvonul a Szentíráson, népe és a népek megtérésével kapcsolatban.
Ez az Isteni szándék öltött testet Jézus Krisztusban. Jézus Krisztus egész élete azt hirdeti, hogy Őbenne fognak majd hinni a „pogányok”, a nem zsidók, a népek, a „szigetek” is (Ézsaiás 42,1–4; Máté 12,20–21). Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában szerepel a móábita Ruth (Máté 1,5). Jézus Krisztust meglátogatják a napkeleti bölcsek (Máté 2,1–12). Jézus Krisztus átmegy az „idegen, keverék” Samária tartományán is, nem kerülte ki azt, mint a hithű zsidók tették (János 4,4). Jézus Krisztus meggyógyította a gadarai megszállottat (Máté 8,28–34), a kapernaumi százados szolgáját (Máté 8,5–13), a kánaáni asszony lányát (Máté 15,21–28). A kereszt tövében egy római, azaz nem zsidó százados ajkáról hangzik fel a hitvallás: – Bizony, Isten Fia volt ez! (Máté 27,54) Jézus Krisztus ezzel az isteni szándékkal parancsolja azt tanítványainak, hogy menjenek el szerte a világba, és tegyenek tanítvánnyá minden népeket, legyenek az Ő tanúi a föld végső határáig (Máté 28,18–20; Cselekedetek 1,8). Ez az a Jézus Krisztus, aki elhívta Pál apostolt azért, hogy ő a pogányok apostola legyen (Cselekedetek 18,6).
3.
Az Úr élteti népét (18).
Az Úr – népén keresztül – élteti és életre hívja a népeket (19).
Az Úr éltető szeretete azonban ennél is több.
AZ ÚR ÉLTETŐ SZERETETE MEGVÁLTJA ÖVÉIT; minden népből és nemzetből (20–21).
„Örökké” lakni fognak Júdában és Jeruzsálemben (20).
Örökké lakni fognak a mennyei Jeruzsálemben (Jelenések 21–22. fejezetek).
Ez a kifejezés túlmutat ezen a földi életen.
Isten éltető kegyelme által már itt adatik nekünk „előíz” az Isten országából, adathatnak szép napok, bőséges idők.
Isten éltető kegyelme azonban túlmutat ezen a földi világon, az örökkévalóra.
„Több” az élet (Lukács 12,23), mint amit ebben a földi világban meg tudunk élni abból.
Isten éltető kegyelme sem old meg mindent itt, ebben a világban, népe és a népek; azaz övéi számára.
Ezzel is figyelmeztet bennünket az Ő országának kiteljesedésére, az örök életre, a megváltásra, ahol a „teljes” bőség végre „maradéktalan” bőséggé lesz.
Isten, az övéit örök szeretettel szereti, nemzedékről nemzedékre (20), és a nemzedékek során túl is!
Az igeversből kiemelt képpel élve azt mondhatjuk, hogy Isten éltető szeretetének torkolata a megváltás.
Isten éltető szeretetének „maximuma” a megváltás, az örök élet, az üdvösség és az Isten országa kiteljesedése.
Ez a megváltó szeretet az igazi vigasztalás és erőforrás.
Hittel sok minden elhordozható, de egyszer csak fájni kezd az élet sokféle terhe; testben-lélekben, mindenben…
Kell a megváltás, Isten maradéktalan, éltető szeretetének érvényesülése, amely végre letöröl a szemünkről minden könnyet (Jelenések 21,4).
Igen, Isten élteti és megváltja övéit – a Jézus Krisztusban –, népe és a népek nagy seregében.
Itt is, hogy jobban értsük, használjuk az indító képet!
Egy folyam elindul a forrástól, kanyarog a hegyek között, kilép a „saját országából”, felveszi sokféle hegyek és völgyek esős, csapadékos hordalékát, magába fogadja azokat, egyre nagyobbá és tágasabbá lesz ezáltal, mígnem megérkezik az óceánhoz.
Közben a befogadott, hordalékos csapadék tisztul, beáll a „megérkezés” irányába, és bármerre halad, mindenütt éltet és táplál embert, állatot, növényt.
A folyamok partjain, „mindkét oldalon”, bőséges élet fakad: települések, városok, közösségek, emberek, állatok, növények…
Felülről nézve – ma már van erre a felülnézetre lehetőség – látjuk a kanyargó „Séd” patakot, a Dunát, a Majnát, bármelyik patakot, folyót, folyamot; partjain az életet.
Ez a „valahonnan valahová”, a biztos forrástól, kijelölt úton, a biztos megérkezésig: hirdeti, hogy honnan hova tart az életünk.
Az Úrtól jövünk és az Úrhoz értkezünk meg. Őhozzá, aki az első és az utolsó, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég (Jelenések 1,8).
Izráel népe és a népek, akik Jézus Krisztusban az övéi, az Úrtól jönnek és az Úrhoz érkeznek meg.
Kik azok pontosan? Sokszor elmondtuk már, hogy ez nem a mi dolgunk! Kegyelmi állapot az üdvbizonyosság! Ennek áldása pedig az, hogy az üdvbizonyos ember másokra is reménységgel és könyörgő szívvel tekint. A többi nem a mi dolgunk. A forrástól az óceánig kanyarog egy folyam, sok országon át, „sokakat” magába fogadva, partjain sokakat éltetve. Miért pont arra kanyarog, amerre kanyarog? Ez a terepviszonyok és mindenek Urának, az üdvösség Urának szuverén döntése (János 21,22).
*
Évtizedekkel ezelőtt egy fiatal, tehetséges testvérünk akvarell technikával megfestette kicsiny templomunkat, lelki otthonunkat. Sehol nem jegyzik ezt az épületet, még a városban sem, de nekünk a legszebb ez az „Isten garázsa”.
Mivel a templomunk a parthoz közel épülhetett fel, fiatal testvérünk úgy festette meg a „szent hajlékot”, hogy közvetlenül a Balaton partjára festette azt. Templomunk lépcsőit elérik a Balaton lágy hullámai. Minden ragyog, a templom szilárdan áll, a templomajtó nyitva hívogat, és forrás fakad az Úr házából…
Később egy ilyen fényképmontázs is készült a templomunkról, oldalt a parókiával, hátul a gyülekezeti házunk, és a templom lépcsőjén a Balaton vize fodrozódik. A montázst nem tettük ki az internetre, mert egyesek szerint, akik látják majd, csőtörésre gondolnak. Igen, ennyit változott a világ szemlélete. De attól még az örömhír ugyanaz! Ugyanazt hirdetjük ma is. Ezt hirdettük most is, a Jóel sorozat záró igehirdetésében.
Az említett festmény eredetijét sokáig nem találtam. Amikor végre megleltem, nagy volt az örömöm. Bekeretezve látom minden nap dolgozószobám falán.
Ez a festmény üzenet számomra, a mai igeszakasz és a Biblia lényegi örömhírének megjelenítője, amit gyönyörű templomunk, e gyönyörű helyen kifejez: Az Úr házából forrás fakad: Istenünk élteti népét, a népeket, és megváltja övéit, a Jézus Krisztusban.
Nem kell semmi több! Ez az örömhír mindenre elégséges!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. március 31.
13. hét – Jóel sorozat 08
Böjt negyedik vasárnapja
Textus / Lekció: Jóel 04,18-21 (18)
Igehirdető: Steinbach József