(16) Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.
(17) Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.
(18) Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.
(19) Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.
(20) Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!
(21) Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.
(2Korinthus 5,16–21)
(2Korinthus 5,17)
Fontos, ismert Ige ez, amit hittanos korunkban talán aranymondásként is tanultunk: „Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (17; Ézsaiás 43,19)
Az igevers gondolatmenete szerint haladunk a mai igemagyarázatban.
Először azt fogjuk részletezni, hogy mi az a „régi”, amiről az apostol szól.
Utána szólunk majd az „újról”.
Közben pedig, a felolvasott Ige alapján kiemeljük, hogy miként, ki által, kiben jöhet létre ez az „új”.
Így haladunk az igehirdetésben folyamatosan az örömhír, az evangélium felé.
A kezdeti elemzés azonban nem lesz könnyű.
Viszont a „régi” nyomorúságát részletezve, annál hatalmasabban ragyog fel majd a Jézus Krisztusban készített örömhír, a maradandóan és teljesen „új” evangéliuma.
1.
A „RÉGI” ELMÚLT!
Ezt a „régit” az apostol ebben az igeszakaszban a békétlenség kifejezésével jellemzi.
A régi ember békétlen ember, tele nyugtalansággal és feszültséggel. Valóban, jóléti és Istentől eltávolodott világunkban sok a békétlenség. Erősebben fogalmazva úgy is mondhatnám, hogy elvadult ez a világ: minden vibrál, minden zizeg vagy háborog, mindenütt ingerek és feladatok tömege bombáz bennünket, napunk mind a huszonnégy óráját beosztanák… Ez az állapot szinte megbetegít. Nagy nyomorúság a nincstelenség és a szegénység, amely szintén sok békétlenséggel jár; de ez a jóléti nyomorúság, ez a „túlfeszített semmittevés” is nagy próbatétel. Mindenki igyekszik igazolni a maga fontosságát, amikor pedig kidől a sorból, akkor már senki nem törődik az illetővel. Emberi kapcsolataink elvadultak.
Egyetlen apró példa erre: egy pénzintézetben legutóbb személyesen kellett intéznem valamit, és azt vettem észre, hogy úgy beszélnek az emberrel – bocsánat a kifejezésért –, mint a takonnyal. Mintha ők tennének nekem szívességet. Miközben egyébként is az történik, hogy idehaza utalunk az interneten, belépünk, kilépünk, kódokat írunk be, elutaljuk a pénzünket, kinyomtatjuk a bizonylatunkat a saját nyomtatónkon, és a tranzakció után máris levonják a kezelési költséget, azután a munka után, amit velünk végeztettek el.
Ez csak egy felszínes példa. Az igazi nagy problémák sokkal mélyebbek.
A „régi” békétlenségből fakad, és békétlenséget fakaszt.
Az apostol egy másik levelében részletesen szól erről a „régiről”, ennek a „réginek” a mélységeiről, amikor visszaemlékezik arra, hogy milyen volt ő maga, a megtérése előtt: „Jóllehet előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam…, hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem.” (1Timóteus 1,13)
Ilyen a régi ember: Istent káromló, hitetlen, másokat üldöző, erőszakos, tudatlan.
Ezek a tulajdonságok, amelyeknek sorát lehetne még folytatni, mind békétlenséget támasztanak, és békétlen szívből, életből fakadnak.
A régi ember tehát békétlen ember: békétlen Istennel, békétlen önmagával és békétlen a másik emberrel is.
Nem véletlenül olvastam fel a textusunkat megelőző verset is (16), ahol az apostol arról szól, hogy ő nem ismerte test szerint Jézus Krisztust, mégis ismerte Őt, ismeri Őt, mégpedig Lélek szerint.
A régi ember ismerete ugyanis test szerinti ismeret, és nem Lélek szerinti ismeret.
A régi ember mindenhez ezzel a test szerinti ismerettel közelít, ebből pedig rengeteg békétlenség, gyarlóság és halálos nyomorúság fakad.
A régi ember test szerint ismeri Istent, test szerint ismeri önmagát és test szerint viszonyul a másik emberhez is.
A régi ember, ha ismeri is Istent, test szerint ismeri az Istent.
Ez azt jelenti, hogy az ilyen ember, még a vallásosságában is birtokolni akarja az Istent.
Gyakran a sok-sok Igén és „kristálytiszta” tanrendszeren keresztül, vagy éppen kegyességünk által is Istent akarjuk birtokolni, befolyásolni, irányítani.
A régi ember, ha ismeri is az Istent, meg akarja ragadni az Istent, kézben akarja tartani az Urat.
Ez pedig lehetetlen és abszurd, hiszen Isten, még önmagát kijelentő szeretete ellenére is, szuverén Úr marad, és az ember számára az Úr cselekvése sok tekintetben titok, amit ebben a világban a legnagyobb hittel sem birtokolhatunk.
Az Isten birtoklásának vágya és kényszere által támasztanak a vallások annyi békétlenséget ezen a világon.
Ennek a gyarló Isten-ismeretnek felszínesebb formája az, amikor egyszerűen úgy tekintek Istenre, mint egy vágyaimat, kívánságaimat, óhajaimat teljesítő valakire, aki értem van, és azért van, hogy nekem adjon, és pont úgy adjon, ahogy én azt elképzelem, és amikor én akarom azt. Ha pedig valami nem úgy történik az életemben, mint ahogy azt a bajban vagy a vágyaim közepette kértem Őtőle, akkor perlekedni kezdek Ővele.
Ez a régi ember test szerinti Isten-ismerete, aminek semmi köze nincs a Lélek szerinti Isten-ismerethez; éppen ezért ez a fajta Isten-ismeret sok békétlenség forrása.
A régi ember test szerinti ismerettel tekint önmagára is.
Ez azt jelenti, hogy mindig, mindenben valójában önmagamat képviselem: az én igazam, az én véleményem; az én örömöm; az én bajom.
Nincs a világon az én igazamnál nagyobb igazság.
Nincs a világon az én örömömnél nagyobb öröm, és tessék mindenkinek rám figyelni és velem örülni. Kiválóan megjelenítik ezt a gyarló vágyat az amerikai filmek, ahol a főhős kiáll a pulpitus elé, beszél, majd állva tapsol neki mindenki. Én vagyok én, mindenek közepén.
Ugyanez igaz a saját fájdalmaimra is, mert az én fájdalmamnál nincs nagyobb, és az én sérelmemnél nincs gyógyíthatatlanabb…
A közösségi oldalak, az internet világában tökéletes betekintést adnak az effajta önismeretbe, a kommentekről nem is beszélve. Persze sok áldása lehetne ezeknek a közösségi oldalaknak, de a gonosz annyira rátelepszik, hogy messze el kell kerülni ezeket.
Mennyi békétlenség forrása a régi ember önző önismerete! Miközben az ilyen ember önmagával is folyamatos harcot vív, vagyis tele van békétlenséggel. Kifelé mosolyog, belül azonban semmi nincs rendben.
A test szerinti ismeret, viszonyulás pedig meghatározza a másik emberhez való kapcsolatunkat is.
Gondoljunk csak bele, mennyi feszültség, vita, küzdelem, harc, háború jellemzi emberi kapcsolatainkat!
Miként uralja ez a test szerinti viszonyulás és békétlenség a családokat, munkahelyeket, közéletet, társadalmat, politikát…
Még a leghétköznapibb esetben is képesek vagyunk a „bolhából elefántot” csinálni, és az ügyekhez úgy közelíteni, hogy miként nem lehet megoldani azokat.
A segítő szándékot is elnyomja a legkisebb részleteken vitatkozó presztízsharc.
Ez a „régi” tehát a „test szerinti ismeretből” fakadó békétlenség Istennel, önmagammal, és a másik emberrel.
Ez a „régi”, halálosan „régi”.
Erősebb kifejezéssel élve, ez a kárhozat állapota. Hány kárba ment élet vergődik körülöttünk! És a mi életünk?
Erre az életre amúgy is az jellemző, ebben az Isten nélküli állapotban, hogy „pusztul”, avul. Ahogy telnek az évek, ez a tény egyre szembetűnőbb, mint az emberi élet „alapnyomorúsága”. A régi emberi élet, ilyen értelemben is halálosan „régi”, mert az életünk „halál felé való lét”.
Egy kedves testvérünk említette, hogy miután meghaltak a szülei, felszámolták a gyerekkori házat. Ekkor döbbent rá igazán, hogy mennyire lepusztult, elavult ez a ház, tele cuccokkal. Negyed évbe került, mire ki tudták pakolni az épületet. Pedig ez a ház, minden szegletében, egykori meghatározó emlékeit hordozta. Amikor a hajdanvolt íróasztalát vitték el, akkor szándékosan ott sem volt, hiszen az íróasztal fiókjai a gyerekkori, legszemélyesebb emlékeit rejtették. Nem kezdett el válogatni bennük, mert nincs rá sem idő, sem erő, és nincs is hova tenni azokat. Egyben kidobták az egészet. Ez az emberi élet pusztulása, avulása…
Persze ez a „passzív” alapállapot gyakran lesz „aktívvá”. Nemcsak pusztul az életünk, hanem gyakran bántjuk, pusztítjuk egymást. Hétköznapi módon ugyanúgy, mint a világ nagy háborúiban és tragédiáiban.
Egy egyházvezető most érkezett meg Szíriából. Majd részletesen beszámol az útjáról, az ottani tapasztalatairól. Egyelőre csak annyit mondott: – Rettenetes, csak háború ne legyen.
A régi ember állapota, hogy pusztul és pusztít, miközben élete kárba megy. Ez a „régi”: halálosan „régi”.
Ez a halálosan „régi” pedig nagyon rossz.
Ha nem is tudatosodik sokakban ez a rossz, akkor is ezernyi békétlenségükből, pótcselekvések sorával menekülnek.
Ezt nevezzük a jóléti társadalmak „élvezeti kultúrájának”.
Azért dolgozunk, hogy aztán élvezni tudjuk az életet, hétvégeken, utazásban, élményekben, kikapcsolódásban, bulikban; vagy ellenkező esetben munkamániás fontoskodásban is.
Nem az utazással, nem az élményekkel, nem a munkával van a baj, hanem azzal, hogy ez pótcselekvés, menekülés a békétlen régiből; anélkül, hogy szembesülni mernénk ezzel a régivel, vagyis valóságos állapotunkkal.
Bizonyos helyzetekben olyan akuttá válik a „régiből” fakadó nyomorúság, hogy azonnal szükséges beavatkozni, mint amikor valaki nem kap levegőt.
Erre az állapotra mondja a mi Urunk Jézus Krisztus Nikodémusnak: „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (János 3,6–7)
Nem maradhatunk ebben a halálosan régiben, saját erőnkből viszont nem tudunk kimenekülni abból, ezért szükséges újonnan születnünk!
2.
A „régi” elmúlt!
Jézus Krisztusban újjá lett minden!
Most ez a hangsúlyos: A JÉZUS KRISZTUSBAN!
„Mostantól fogva”, „ezentúl” (16) a „régi” elmúlt, és íme, „új” jött létre.
Fontos ez az idői meghatározás is: mostantól fogva a Jézus Krisztusban megtapasztalt, maradandó, örök és üdvözítő „új” van érvényben. Erről az „újról” részletesen szólunk még.
Most itt az a hangsúlyos, hogy az apostol úgy beszél erről a Jézus Krisztusban megtapasztalt „újról”, ami megszabadította őt a kárhozatos „régitől”, mint ahogy azt a damaszkuszi úton megtapasztalta (Cselekedetek 9,4–6).
Az apostol megtérése pontszerű volt, vagyis ettől kezdve ő, aki test szerint nem ismerhette Jézus Krisztust, most mégis mindenkinél jobban megismerte Őt, Lélek szerint; hiszen Jézus Krisztus megszabadította őt a kárhozatos „régiből”, és kivezette őt az üdvözítően új életre.
Nem azt állítjuk ezzel, hogy csak az az igazi megtérés, amikor valaki napra, órára, percre meg tudja nevezni megtérésének történését. Mégis a megtérés egy igenis valóságos, és ilyen értelemben pontszerű elindulás, amikortól kezdve határozottan irányt váltott az életem, és Lélek szerint megismerve a feltámadott Úr Jézus Krisztust, elindulhattunk, Őt követve az üdvösség útján. Ettől kezdve igenis megváltozott az életünk, „irányba állt” az életünk, az isteni rend szerint „rendeződött” az életünk, miközben létünk megtelt mennyei tartalommal és örömmel, tudva, hogy hazafelé tartunk.
Ettől kezdve a „régi” elmúlt, és Jézus Krisztusban, „új” jött létre. Ettől kezdődően újjá születtünk. Ettől kezdve sem lettünk tökéletesek, de a megszentelődés útját járva, folyamatosan tisztul az üdvösséges irányba állított életünk, Jézus Krisztus boldog követésében.
A halálosan rossz és békétlen „régi” végérvényesen elmúlt, a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Az Újszövetség legfontosabb kifejezése ez: a Jézus Krisztusban. A bibliatudósok megszámolták, hogy összesen kettőezer-hétszázszor fordul elő ez a szókapcsolat a Bibliában: „en Krisztó”, „en Kürió”, „en autó”; vagyis Jézus Krisztusban, az Úrban, Őbenne. Ez a három kifejezés ugyanarra vonatkozik: Jézus Krisztusban a „régi” elmúlt, és „új” jött létre.
Mit jelent pontosan mindez?
Nem csupán egy misztikus kapcsolatot, ahogy azt egyesek értelmezték az évszázadok bibliamagyarázatai során, utalva az apostol gyakori fogalmazására: én Krisztusban, és Krisztus bennem. Persze ez a misztikus kapcsolat is helytálló magyarázat erre a csodára, ami nem emberi erőlködéssel, hanem Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme által jön létre. Ez az a csoda, amit latinul így fejezünk ki: Unio mistica cum Christo.
Ugyanakkor a misztikus értelmezésen túl, egészen konkrét jelentése van ennek a kettőezer-hétszáz alkalommal szereplő kifejezésnek. Hiszen Jézus Krisztusban lenni konkrét áldásokat jelent.
Isten Jézus Krisztusban cselekedett érettünk. Megszabadított bennünket a kárhozatos „régiből” az üdvözítő „újba”. Még egyszer hangsúlyozzuk: Erre a cselekvésre csak Isten képes, ember sohasem tehet ilyet. Ezért fogalmaz így az apostol: „Ezért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” (17) Itt új teremtésről van szó. Egyedül Isten képes teremteni, és újjáteremteni. Ezt cselekedte Isten Jézus Krisztusban, érettünk. Jézus Krisztusban lenni azt jelenti, hogy Isten konkrét, megváltó cselekvésében részesülni.
Isten Jézus Krisztusban személyessé lett számunkra. Jézus Krisztusban lenni azt jelenti, hogy személyesen megismertük az Urat, személyesen megtapasztaltuk a megváltás újjászülő csodáját. Ezt mindenkinek személyesen magának kell megtapasztalnia, a Lélek ajándéka által. Ezt nem lehet hitoktatással, neveléssel, pedagógiával, emberi ügyeskedéssel átadni, ez a csoda nem örökölhető, mert mindenestül Isten kegyelmének munkája az. Ezért személyes. Persze ezért a csodáért lehet könyörögni, és aki kér, annak adatik (Máté 7,7).
Jézus Krisztusban lenni azt jelenti, hogy Őhozzá tartozni. Aki az élet és az örök élet Ura. Nem véletlenül hasonlítja a Biblia Isten és az Ő népe kapcsolatát, valamint Jézus Krisztus és az Ő egyháza kapcsolatát a házassághoz. Isten rendje szerint a házasságban is az történik, hogy két ember elválaszthatatlanul egy testté lesz. Így tartozunk Jézus Krisztushoz: elválaszthatatlanul egy testté lettünk Ővele, ezért maradéktalanul részesültünk abból az üdvözítő jóból, amelyet csakis Ő adhat nekünk. Tovább folytatva a gondolatot: Jézus Krisztus testéhez tartozni azt jelenti, hogy az Ő látható egyházában, gyülekezetében jelen lenni; hiszen az egyház Jézus Krisztus teste. A „keresztyén” kifejezés pontos jelentése is erre utal: krisztusi, Krisztushoz tartozó. Nincs nagyobb öröm és bizonyosság, mint az örök élet Urához tartozni. Ez a bizonyosság valóban oldja a félelmeket, és megnyugtatja békétlen szívünket, életünket, emberi kapcsolatainkat, hitünket.
Jézus Krisztusban lenni azt jelenti, hogy Őhozzá tartozni, vagyis az Ő hatása alatt állni. Ezek rokonértelmű meghatározások, szinonimák. Mégis vannak ezekben a meghatározásokban árnyalatnyi különbségek. Annyi hatás ér bennünket ebben a világban. Kinek a hatás alatt vagy? Ki hat rád? Mi jelent élményt számodra? Mit olvasol? Mi okoz örömet? Milyen kapcsolatokat tartasz fontosnak? Miként értékelsz dolgokat, történéseket, eseményeket? Aki Jézus Krisztus hatása alatt áll, az örökkévaló értékrendszer mentén tájékozódik, miközben a feltámadott Úr Jézus Krisztus hatása megvidámít, éltet, és bátor szívet ad (294. dicséret 1. verse).
Jézus Krisztusban lenni azt jelenti, hogy Ő éltet bennünket. Jézus Krisztus az életelemünk. Őnélküle nem élhetünk. Őnélküle az a nevünk, hogy élünk, pedig halottak vagyunk (Jelenések 3,1). Jézus Krisztus az életelemünk, mint a halnak a víz, a növénynek a talaj, a madárnak a levegő, az embernek az oxigén.
Jézus Krisztusban tehát elmúlt a halálos, békétlen és kárhozatosan rossz „régi”; és „új” jött létre.
Az apostol ezt a csodát, a felolvasott igeszakaszban, a helyettes elégtétel a ma embere számára nehezen értelmezhető gondolatával világítja meg: Isten nem számította be vétkeinket, hanem megbékéltetett bennünket Önmagával (19).
Forgassuk a gondolatainkban, a szívünkben ezt a sort: Isten nem számít be vétket nekünk.
Egy egyszerű, de nagyon fontos példával szeretném megvilágítani ezt a bibliai, teológiai, felemelő igazságot és örömhírt.
Arról van itt szó, mint amit akkor élek át, amikor egy fárasztó nap után este hazaérek, és a feleségem kedvesen fogadva engem, megkérdezi: – Mi történt ma?
Gyakran fordul elő, hogy ilyenkor indulatosan válaszolok, és annyit kérek: – Most hagyj békén! – és elvonulok.
Aztán kis idő múlva szégyenkezve és sajnálkozva kérek tőle bocsánatot, indulatosságom miatt: – Ne haragudj!
Ekkor ő őszinte szeretettel csak annyit mond: – Nem számít! – és megölel.
Erről van itt szó. Az emberi példák nem érzékeltethetik tökéletesen az Isten szeretetének nagyságát. Mégis, az apostol szavai ezt jelentik: – Nem számított be nekünk vétket, hanem megbékéltetett minket Önmagával.
Nincs ennél nagyobb csoda! Ez adatott nekünk a Jézus Krisztusban!
Mostantól fogva békétlen, kárhozatosan rossz, és halálos „régi” elmúlt annak a Jézus Krisztusnak szeretete által, aki nem számít be többé vétket nekünk; abban a Jézus Krisztusban, akiben az Isten személyesen cselekedett érettünk, akihez tartozunk, akinek megváltó és üdvözítő hatása alatt élünk.
3.
A „régi” elmúlt, és „új” jött létre, a Jézus Krisztusban.
„ÚJ” JÖTT LÉTRE!
Végezetül szóljunk erről az „újról”!
Ahogy a „régit” meghatároztuk, aszerint jellemezhetjük ezt a krisztusi „újat” is.
A régi ember békétlen ember.
Az új ember pedig békességet nyert ember. Isten népe békességet nyert nép.
Békességünk van Istennel, békességünk van önmagunkkal, és békességünk van egymással is.
Ez a békesség nem egy „eljátszott” békesség, hanem minden körülmények között bennünket meghatározó békesség, amely nem belőlünk, hanem Isten szeretetéből fakad.
Ez a békesség tehát nem az ember önuralma, hanem Isten szabadító hatalmának gyümölcse.
Békességünk van Istennel.
Ezt az áldott állapotot sokféleképpen lehetne jellemezni. A legfontosabbat emeljük ki ezek közül.
Istennel való békességünk azt jelenti, hogy minden körülmények között Isten kegyelmére tudunk hagyatkozni.
Nem esünk kétségbe. Isten nem engedi, hogy a gonosz megingasson bennünket.
Az Ő Lelke elvégzi, hogy bizalmunk mindenkor Isten kegyelmébe helyezze életünket, szeretteink életét, munkánkat, feladatainkat, próbatételeinket, kínjainkat, minden napunkat és egész életünket.
Aki Istenre hagyatkozik, azt az Úr felemeli. Minket már felemelt az Úr, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.
Békességünk van Istennel. Ebből következően békességünk van önmagunkkal.
Ez azt jelenti, hogy rendben vagyunk, „egészségesek” vagyunk: testben, lélekben, gondolkozásban, hitben, kegyességben.
Itt az egészség teológiai értelemben veendő. Vagyis, ha testben betegek vagyunk, akkor is egészségesek vagyunk, mint akik mentesek minden szélsőségtől, mint akiket a józanság Lelke vezérel (2Timóteus 1,7).
Aki békességben van önmagával, az szereti annyira önmagát, hogy magára is szentel időt, vagyis odafigyel saját magára is: pihen, kikapcsolódik, feltöltődik, megáll a mindennapi gürcölésben. Az ilyen ember nem engedi, hogy a határtalan gürcölési tempó kifacsarja és megbetegítse az életét. Az ilyen ember ismeri a határokat, mert ismeri azt is, hogy önmaga Istentől kapott adottságai mit bírnak el. Az ilyen ember ezeket a határokat nem feszegeti. Sajnos, sokan csak akkor jövünk rá erre a hatalmas tévedésre, amikor már késő.
Csak az tud túllépni önmagán, aki önmagára is figyel, aki rendben van önmagával. Az újjászületett ember képes erre: békességben Istennel, békességben önmagammal!
Az újjászületett ember embertársával is békességben él.
Az ilyen ember nem köt olcsó és gyarló kompromisszumokat, de krisztusi Lélekkel a legnehezebb helyzetekben is békességszerzővé lesz (Máté 5,9).
Az egymással való békességünk világméretű. Az apostol nem véletlenül hangsúlyozza, hogy Isten megbékéltette a világot Önmagával. Jézus Krisztusban közölt evangélium egyetemes, világméretű, minden kultúrát, minden vallást, minden embert érint Isten akarata és jótetszése szerint. Természetesen ez a világméretű megbékéltetés a hívő ember életében a saját maga területén valósul meg, vagyis a mieink körében kell békességszerzővé lennünk: házasságban, családban, munkahelyen, gyülekezetben, saját környezetünkben. Ha itt megteremtettük a békességet, az Úr kegyelméből, akkor léphetünk hitelesen tovább a békességszerzés szolgálatával tágabb színterekre. A sok „békességsziget” aztán összeér. Így lesz a békesség világméretűvé.
Németh László említette, hogy mindenki gondozza a saját kertjét, és a sok rendezett kert rendezett települést mutat majd.
Persze ez utópisztikus gondolatnak tűnik. A világméretű békesség Isten cselekvése – ahogy már említettük – az Ő akarata és jótetszése szerint.
Azt azonban szögezzük le, hogy a hívő ember, és Isten hívő népe soha nem békétlenséget és háborúságot támaszt, hanem mindig békességet teremt. Ez is egy jel, hogy valóban Jézus Krisztusban vagyunk-e, vagy csak emlegetjük Őt.
Erről az krisztusi „újról” el kell mondanunk még azt, hogy ez az „új” teljesen „új”.
Ez az „új” nem a halálos és békétlen „réginek” foltozgatása, reparálása, javítgatása.
Nem arról van szó, mint amikor egy műemlék épületet felújítunk, mert lebontani nem lehet. Ilyenkor azonban a vizesedések, a régi épület hibái újból és újból előjönnek, noha az épület nagyon szép lenne. Így vagyunk a felújítandó gyülekezeti házunkkal is, ami egy gyönyörűséges, harmincas években épült villa, tényleg nagy kár lenne lebontani, de nagyon nehéz, költséges és soha nem tökéletes a teljes felújítás. A krisztusi „új” teljesen „új”. Olyan ez, mint amikor egy régi épületet teljesen lebontanak, és újra alapozva ugyanazt felépítik. Az épület formája, megjelenése ugyanaz, és mégis teljesen új: új alapokon, új épület.
Más példával szemléltetve a gondolatot, olyan ez a krisztusi, teljesen új, mint amikor én próbálok egy fontos gondolatot papírra vetni. Rengeteget kell írni, és más a gondolat, meg más annak szabatos, pontos és világos kifejezése a betűk és mondatok testet öltésében. Gyakran előfordul, hogy úgy belekeveredek egy mondatba, hogy hiába javítgatom, a bonyolult körmondat csak egyre érthetetlenebb és kaotikusabb lesz, már-már eltakarva a gondolatot. Ekkor a leggyorsabb megoldás az, hogy megnyomjuk a billentyűzeten a „delete” gombot, vagyis töröljük az egészet, és újrakezdjük a fogalmazást. Ekkor megvan az esélyünk arra, hogy a kifejezendő gondolat érthetőbb és világosabb lesz. A tartalom ugyanaz, a forma azonban teljesen új.
Jézus Krisztusban újjászülettünk. Személyünkben ugyanazok vagyunk, a régi ember azonban meghalt, és feltámadott az új ember. A „régi” elmúlt, és „új” jött létre. Ebben a világban kísért még a régi, de tartósan soha nem lehet már rajtunk hatalma. Hiszen ez az „új”, Isten „új” és örök teremtése a Jézus Krisztusban.
Az eredeti görög szövegben itt semlegesnemű többes szám szerepel. Ezért a pontos fordítás így hangozna: „újak” jöttek létre. Khrüszosztomosz egyházatya magyarázata csodálatosan érvényesíti az eredeti szöveg eme többletét, részletezve a Jézus Krisztusban létrejött „újakat”: új élet, új ember, új szövetség, új templom, új mennyei Jeruzsálem, új istentisztelet, új papság, új sákramentumok és új ország, az Isten országa.
Erről a jóról elmondhatjuk, hogy sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).
Ez a jó az örök élet bősége és jósága, amit a tanítványok megtapasztaltak a megdicsőülés hegyén, és amely elkísérte őket a földi élet küzdelmeinek völgyébe is (Máté 17,4).
Ez a jó felüdít, boldogít, békességet ad; ez a jó életünk értelme, öröme, tartalma; a Jézus Krisztusban.
Ez a jó nem öncélú jó, mert noha bennünket tesz boldoggá, de azért kaptuk az Úrtól, hogy azt továbbadjuk másoknak, mint az Ő követei ebben a világban. Vagyis Isten ránk bízta a békéltetés szolgálatát, a békéltetés Igéit (19). Ez azonban egy külön igehirdetés tárgya lenne.
*
Minden évben lefényképezem a parókiánk előtt álló, virágzó cseresznyefát.
Csodálatos látvány, háttérben a templomunkkal.
A mai Ige üzenetét ragyogtatja felénk: „A békétlen kárhozatosan rossz, halálosan „régiek” elmúltak, és Jézus Krisztusban a békességesen és teljesen „újak” jöttek létre; ez az új teremtés jobb mindennél.
Áldott legyen ezért az Isten!
Cigánymissziós konferencia, Budapest–Káposztásmegyer, 2019. április 6.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. április 7.
14. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 01
Böjt ötödik vasárnapja
Textus / Lekció: 2Korinthus 05,16-21 (17)
Igehirdető: Steinbach József