(5) Mert amikor megérkeztünk Makedóniába, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem ki voltunk téve mindenféle zaklatásnak: kívül harcok, belül félelmek.
(6) De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével,
(7) de nemcsak az ő megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel ő nálatok megvigasztalódott. Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, kesergéseteket, hozzám való ragaszkodásotokat, úgyhogy még jobban megörültem.
(2Korinthus 7,5–7)
(2Korinthus 7,5)
Kedves testvérem: Hogy vagy?
Ez egy általános, megszokott kérdés; de most, az Isten színe előtt, ebben a gyülekezetben hangzik fel a gyakori kérdés: Hogy vagy?
Azt látjuk a testi szemeinkkel, hogy itt vagy: ez nagy dolog, kegyelmi állapot.
De miközben itt vagy, hogy vagy?
A mai igeszakasz pontosan erre utal: az emberlét eme „többes síkjára”.
Egyrészt a mai igeszakasz szól az életünk külső síkjáról, külső aspektusáról; arról, amit látunk, amit valamennyire észlelünk, ha egymásra tekintünk, ha egymással valamennyire kapcsolatban vagyunk.
Másrészt a mai igeszakasz szól az életünk belső síkjáról: „belső történéseinkről”.
Hogy vagyunk igazából?
A másik kapcsán erre a kérdésre nem tudunk válaszolni; hiszen a külső életsíknak is csak egy-egy mozzanatát láthatjuk a másik életéből; a belső sík pedig még inkább elrejtett, még akkor is, ha lelkiállapotunk olykor kiül az arcunkra, vagy ebből valamit megosztunk egymással.
Tehát a mai igeszakaszban az emberlét kapcsán szó van itt egy külső aspektusról, valamint egy belső aspektusról.
Mindjárt rámutatok ezekre.
Szó van azonban ebben az Igében – ha figyelmesen hallgattátok, akkor meghallhattátok – egy harmadik aspektusról is; az emberlét egy harmadik szintjéről, ami a legfontosabb.
Ebben van az evangélium!
Ide szeretnék megérkezni, Isten kegyelméből, az Ő Szentlelke által, az igehirdetés végére.
1.
AZ EMBERLÉT KÜLSŐ SÍKJA (5).
Az apostol, a mai igeszakaszban, saját élete egy szakaszának külső történését, általánosan, egy tagmondatos utalásban így fogalmazza meg: Amikor megérkeztünk Makedóniába…
Egyetlenegy tagmondat ez.
Ennyit tudunk meg itt, a mai Igében, az apostol egy életszakaszának külső eseményéről.
Persze, akik rendszeresen olvassák, tanulmányozzák a Bibliát, azok tudják, hogy egy sereg külső történés ismerete által érthető ez a tagmondat.
Az apostol más leveleiben is részletezte e tagmondat mögötti külső történések sorát; a korinthusiakhoz írt leveleiben ugyancsak.
Engedjétek meg, hogy nagyon röviden, tényleg egy percben, összefoglaljam a külső történések eseményeit és összefüggéseit, amelyek által ez az egyetlen tagmondat is érthető lesz: Amikor megérkeztünk Makedóniába…
Az apostol, második missziói útján alapíthatta meg, Isten kegyelméből, a korinthusi gyülekezetet. Egy sokféle, színes, „összevissza”, pogány városban az élő Jézus Krisztus cselekvő csodája volt a korinthusi gyülekezet létrejötte (Cselekedetek 18,1–17).
Aztán a harmadik missziói útja során, Pál apostol hosszú időt Efezusban tartózkodott (Cselekedetek 19,8–39). Itt aggasztó híreket hallott a korinthusi gyülekezetről, a gyülekezeten belüli pártoskodásokról (1Korinthus 1,12). Ez aggasztotta őt. Ezért Efezusból megírta első levelét Korinthusba.
Közben az apostol még aggasztóbb híreket kapott Korinthusból, amelyek már személyesen is érintették őt. Sokat szóltunk már erről a helyzetről: megbántották az apostolt, többen nem tartották apostolnak, megvádolták, megrágalmazták. Ez az apostolt nagyon elkeserítette (2Korinthus 2,5; 7,2).
A bibliatudósok szerint ekkor ő maga ment el Efezeusból Korinthusba, hogy rendezze a gyülekezet és közte kialakult feszült viszonyt, ám a helyzet ettől még inkább elmérgesedett. Az apostol kudarcot szenvedett. Így tért vissza Efezusba, igen megkeseredve. Erről őszintén vall. Még kitérünk az apostol akkori lelkiállapotára és őszinteségére.
Pál apostol ekkor fogalmazta meg Efezusból, az un. „Könnyhullatással írt levelét”, amelynek egyes részleteit a „Második korinthusi levélben” olvashatunk (2Korinthus 2,4).
Ezt a könnyhullatásos levelet Titusszal küldte el az apostol Korinthusba. „Nekem nem sikerült, Titusz! Menj el te! Imádkozom érted! Hátha, az Isten kegyelméből, neked sikerül a külső és belső feszültségeket, villongásokat kezelni, a békéltetés szolgálatának követeként járva!” Az apostol azt is remélte, hogy Titusz közbenjárása a korinthusi gyülekezet és közte elmérgesedett, feszült viszonyt is gyógyítgatja majd.
Közben az apostol, tovább folytatva a harmadik missziói útját, Efezusból Tróászba ment (Cselekedetek 20,1–12). Itt gazdagon megáldotta az Úr a szolgálataikat. Ha az Úr megpróbál, közben mindig ad szolgáinak áldásokat is, hogy legyen kedvük és erejük továbbmenni. Az apostolt és munkatársait Tróászban „diadalmenetben” hordozta az Úr. Ezt olvassuk pár fejezettel előrébb (2Korinthus 2,12–15). A városban kaput nyitott az Úr az evangélium előtt.
Itt, Tróászban, nagyon várta az apostol Titusz visszaérkezését; és azt, hogy vajon milyen híreket hoz majd Titusz Korinthusból. Az apostol olyannyira várta ezt, hogy Titusz elé sietett Makedóniába. Erre utal a mai igeszakasz első tagmondata, amit az imént kiemeltünk.
Az apostol, az akkori utazási viszonyok között, Titusz elé sietett, Kis-Ázsiából Makedóniába! Nemrég járta meg ezt az utat, többször is (Cselekedetek 20,1–6). Most ismét! Ezt ma fel sem fogjuk. Csak ha a sok utazást nézzük, semmi mást, akkor is jogos a kérdés, hogyan bírta ezt az apostol fizikailag és lelkileg? A választ ő maga adja meg (Filippi 4,13).
Korinthus Akhájában volt, az akkori tartományi rendszer szerint. Pál apostol most Makedóniáig megy. Valahol középen találkoztak Titusszal. Az apostol nem bírta megvárni, amíg Titusz Tróászba érkezik, mert annyira izgatta, hogy milyen híreket kap Titusztól (2Korinthus 2,12–15).
Tehát amikor az apostol leírja ezt az egyetlenegy tagmondatot, „amikor megérkeztünk Makedóniába”, akkor az utalásszerű külső történés mögött számos, egymással összefüggő külső esemény rajzolódik ki a maga részleteiben. Ezek által lesz igazán érthető ez az egyetlen tagmondat, és az, hogy mi is történt itt valójában. Pál Tróászból Titusz elé ment Makedóniába, hogy mielőbb hallja a Korinthusból érkező híreket, mert annyira nyugtalan volt.
Ezekre a külső történésekre mai Igénk egy tagmondatában utal az apostol, majd más alkalommal részletesen elénk tárja ezeket.
A mai igeszakaszban az apostol összegzi is ezeket a külső történéseket: Kívül harc.
Kívül harc, amit mindenekelőtt a testünkben, testiségben élünk meg.
Ez a „testiség” az ember esendőségét fejezi ki, amellyel folyamatos gyötrelmeket okozunk egymásnak.
E gyötrelmek közül most a testi gyötrelmekről szóljunk. Az apostol is a testi gyötrelmekről beszél elsőként (5).
Érted miről van szó abban, amit az apostol őszintén elénk tár?
A külső, „testi” történések summája ez – amit tetten érhetünk a magunk külső, látható, felszínen tapasztalható életében –: az életünk tele van harcokkal, konfliktusokkal.
Miből fakadnak ezek a harcok? Most csak a külső, felszíni síkra vonatkozóan tesszük fel a kérdést.
Meg kell élnünk! Sokan vagyunk, nyolcmilliárdan élünk. Ennyien akarunk élni, megélni. Ha már megélünk, az ember gyarlósága az, hogy jobban szeretne megélni, magasabb színvonalon szeretne élni. Egyre többen vagyunk, rivalizálunk, kiszorítjuk egymást, és közben önzők, hiúak vagyunk, mindenből presztízskérdést csinálunk. A testi ember ilyen: tele van az életünk harcokkal.
És akkor még nem beszéltünk e harc kapcsán arról a helyzetről, amikor valamiféle külső konfliktus történik, így tényleges harcokat, háborúkat kell elszenvednünk. Olyan kegyelmi állapotban vagyunk, hogy itt Európában, évtizedek óta nem kellett megélnünk ilyet; de nagyapáinknak, dédapáinknak bőven jutott az ilyenfajta megpróbáltatásból is. Az idősebb nemzedéknek még lehet erről tapasztalata. Az én nagyapám már tizennégy évesen az első világháborúban harcolt, és nem úszta meg a másodikat sem. Jegyzetei alapján, megkeseredve legyintett mindenen…
Kívül harcok…
Ezek a harcok megbetegítenek bennünket. Most, itt arról van szó, hogy ezek a harcok testileg betegítenek meg bennünket. Az apostol is erről beszél, hogy sokféleképpen, testileg meggyötörtettek (5).
A test nagyon tud fájni. Amíg a másiknak fáj a teste, amíg a másik gyötrődik testileg, az bennünket kevésbé érdekel. De ha valaki átélt már testi kínok közötti betegséget, annak nem kell különösen magyarázni ezt. Az idősebb testvérek között ülhet még itt a padokban olyan, aki átélte azt, hogy testileg bántalmazták…
A testi gyötrelmek során megbomlik az ember „biológiai egyensúlya”.
A sokféle harcból következő testi gyötrelem megbetegít. A megannyi bántások sorozata megaláz.
Most nem térünk ki arra, hogy az esendő test közérzete soha nem jó, soha nem maradéktalanul jó; még az örömök idején sem. Ez a test megváltás után kiált. Ez az állandó „hiányállapot” is a testi szenvedések része.
A testileg szenvedő ember felé, a külsőleg is egyértelműen látható szenvedéshez csak tisztelettel, irgalmas szeretettel közeledhetünk. Ez a keresztyén evangéliumból következő krisztusi etika lényege, a keresztyén kultúra páratlan sajátja.
Még egy szempontra szeretném itt felhívni a figyelmet, amely nem kívülről, hanem belülről fenyeget bennünket a testileg szenvedőkkel kapcsolatban. Nem lehet a testi szenvedés kérdését úgy bagatellizálni, hogy: „Ó, a hívő ember, Isten erejével mindent elhordoz, nem panaszkodik, mert mindenre van ereje a Krisztusban.”
A test gyötrelme határtalan lehet, megkínozva az embert.
Ha az apostol ilyen őszintén mert szólni, vallani erről a kérdésről, akkor mi se tegyünk másként.
Az apostol „legitimizálta” a hitben járók számára is a panaszt, testi gyötrelmeik idején, ahogy ennek lehetőségét az Ószövetségben, Jób könyvében is kihangsúlyozta Isten Igéje.
Persze, nem mindegy, miként, milyen lélekkel panaszkodunk. De erre még kitérünk.
Ez a külső sík, a külső aspektus: „…amikor megérkeztünk Makedóniába…”; mögötte mennyi külső történés és külső, testi harc.
A külső történések során még egy üzenetet hadd osszak meg itt a Testvérekkel.
Az apostol ennyit mond: „…amikor megérkeztünk Makedóniába…”
Mi csak annyit látunk egy ember életéből, amennyit éppen érintkezünk egymással. Azt nem tudjuk, hogy mi minden más külső történés zajlik még az ő életében; hány síkon zajlik „külsőleg” az élete; mennyi dolga van.
Mi mindig csak az alapján véleményezzük a másikat, és az alapján határozzuk meg az elvárásainkat a másikkal szemben, hogy az elenyésző csomópontokon való érintkezéseink során, éppen mit látunk a másik életéből…, de ez csak egy szemernyi lehet a ténylegesből.
2.
AZ EMBERLÉT BELSŐ SÍKJA (5–6).
A külső élettörténésink summája a harc, amely megbetegít, amely bánt, amely testileg meggyötör. Ez az első sík. De az apostol nem áll meg itt. Következik a második sík, a „belső” történések sorozata.
Kívül harc, és belül?
Az apostol arról is beszél, hogy ő a külső történéseket miként élte meg.
A belső történések kapcsán is, először fogalmazzunk általánosan!
A prédikáció elején azt kérdeztem: Hogy vagy? Azt látjuk, hogy itt vagy. De miközben itt vagy, mi van benned, milyen örömök, milyen gondok töltenek el? Mi zajlik benned most? Tudsz-e egyáltalán figyelni, hiszen vége a nyárnak, vissza kell menni a hétköznapokba: ezernyi feladat, gond, kihívás közé.
Említettem már a gyülekezetnek, hogy nagyon régóta vezetek naplót. A naplóírás nagyon egyszerű módjára van csak lehetőségem. Ez azt jelenti, hogy minden nap, egy kockás füzetben, egy sor. Oda, vesszővel elválasztott szavakkal leírom, hogy aznap mi történt: tíz-tizenöt bejegyzés egy napra, ami ott elfér; szigorúan annyi. Ha tíz évvel ezelőtti bejegyzést fellapozok, és ezeket a konkrét külső síkra utaló bejegyzéseket meglátom, akkor azonnal rekonstruálni tudom azt a napot, hogy miközben azt a külső bejegyzést beírtam, milyen lelki állapotban voltam.
Ebben is látjuk a bibliai antropológia nagy igazságát: az emberi test és lélek összefüggenek, ezeket nem lehet elválasztani egymástól.
Az apostol őszintén ír arról, hogy miközben kívül harcai voltak, belül miként élte meg ezeket.
Nézzük, hogyan részletezi Pál apostol ezeket a belső történéseket!
A korinthusi bántások lelkileg szinte megnyomorították őt. Valaki – nem nevezi meg az illetőt – nagyon megbántotta az apostolt. Az apostol könyörögve küzdött a megbocsátásért. A korinthusiak nem tisztelték, apostolságát kétségbe vonták, vádaskodtak ellene, megrágalmazták, rossz hírét keltették. Az apostol őszintén kimondja, hogy ez mennyire meggyötörte őt.
Ezért az apostol elküldte Tituszt Korinthusba, hogy Titusz elvégezze közte és a gyülekezet között a békéltetés szolgálatát. Az apostol őszintén leírja, hogy aggódott Tituszért. Már azért aggódott, hogy a korabeli utazási viszonyok között, vajon Titusz megérkezik-e Korinthusba, majd visszaérkezik-e őhozzá… milyen hírekkel érkezik meg?
Egészen lecsupaszítva ezt: amikor a lányaink utaznak, imádságaink velük vannak: add Urunk, hogy épségben megérkezhessenek és hazajussanak…
Az apostol aggodalmát okozta az is, hogy egyáltalán sikerrel jár-e Titusz a békéltetés szolgálatában.
Igen, ismerjük az aggodalmat mindnyájan, a magunk sajátos életére vonatkoztatva, konkrét helyzetünk és az emberlét általános állapota kapcsán: „Mi lesz, hogyan lesz, hogyan alakulnak a dolgaink?”
Vannak olyan sűrített életszakaszok, mint itt az apostol életében, hogy ezeket együtt tapasztaljuk meg: kívül harc, belül félelem.
A belső, lelki történéseket summázva, szinte rokonértelmű szavakat felsorolva, tárja elénk az apostol: nyugtalan voltam, aggódtam, rettegtem, féltem, vigasztalásra szorultam, szomorú voltam, sínylődtem…
Folytasd a sort kedves Testvérem!
Lenne itt egy kérdésem. Ha a megtért, élő hitű apostol ilyen őszinte élete külső és belső történéseit illetően, akkor mi, a testvérek közösségében, mint hívő emberek, miért nem merünk ilyen őszinték lenni egymáshoz ebben?
Persze, nem lehet mindenkivel gyakorolni ezt az őszinteséget, még a testvérek közösségében sem.
Ki kell mondanom azt is – ne haragudjatok a kifejezésért –, hogy nem valami lelki pornográfiára gondolok itt; nem valami kibírhatatlan, problémákat elmélyítő, fárasztó lelkizést tematizálok itt, amikor felemlegetem ezt az őszinteséget. Semmiképpen sem!
A kérdés inkább az: Van-e legalább egy vagy két olyan lelki testvéred a gyülekezetben, akivel ezeket is megoszthatod; a külső történéseket, és mögötte azok lelki lecsapódásait? Valakivel meg kell osztani ezeket, az Isten színe előtt, lelkigondozói közösségben, igazán figyelve egymásra! Valahogy így: „Sokan csak egy szeletet látnak az én külső életemből, pedig mennyi és mennyi dolgom van még, és ezzel együtt mennyi harcom; közben félelmek és aggodalmak gyötörnek. Hadd mondjam el! Mondd el te is! Beszélgessünk!
Kérlek, ne mondjuk azt, hogy a hívő ember kezelni tudja a harcait, meg hogy a hívő ember nem fél. Nem így van! Az apostol őszintén mert beszélni erről testvéreinek. Akkor mi miért nem tudunk?
Tekintsd Isten nagy ajándékának, ha legalább egy olyan testvéred van, a Jézus Krisztusban, akivel e tekintetben őszinte lehetsz, mint ahogy az apostol tehette ezt a mai igeszakasz tanúsága szerint.
Az eddigiekhez hozzá kell tennem azt, hogy az apostol, harcait és félelmeit Jézus Krisztus ügyében, az Úr követségében járva vállalta, nem csak úgy öncélúan.
Itt tehát nem egy önző élet külső harcairól és belső félelmeiről van szó, hanem egy szolgáló élet harcairól és félelmeiről.
Ez az üzenet már átvezet az igehirdetés záró szakaszához.
3.
AZ EMBERLÉT ÖRÖKKÉVALÓ SÍKJA (6–7).
Nagyon keveset mondanék, ha itt most megállnék, és az emberlét külső és belső síkjainak taglalása, testi és lelki életünk egységének bemutatása után lezárnám ezt az igehirdetést.
Isten Igéje sem áll meg itt.
A „testiség” és a „lelkizés”, önmagukban külön-külön is, és együtt a kettő ugyancsak: önző, gyarló, mulandó. A Biblia a „testi” ember sajátjának nevezi mindkettőt.
Van még egy nélkülözhetetlen, harmadik „szemlélet”, egy harmadik valóság, amelyben az emberlét külső és belső, testi és lelki síkja értelmet, üdvösséget nyer, megszabadulva a hiány és hiábavalóság átkától.
Említettem, az igehirdetés elején, hogy ide szeretnék megérkezni az igemagyarázat végére: mert ez az evangélium. Igen: életünknek van egy külső és egy belső síkja, kívül harc, belül félelem.
Áldott legyen az Isten, hogy életünknek eme két valósága megváltást nyer Őbenne, az Úrban, aki minden életnek forrása és övéinek megváltója (Zsoltárok 36,10). Áldott legyen az Isten, hogy életünknek eme két valósága megváltást nyer az örökkévalóságban.
Az apostol is ezzel az örömhírrel fejezi be ezt a részt.
Vagyis a mai igeszakasz Isten dicséretével, egy un. „doxológiával” zárul: Áldott legyen az Isten, aki a megalázottak megvigasztalója!
Jézus Krisztus magát megalázta, engedelmessé lett mindhalálig, ezért fel is magasztalta Őt az Isten (Filippi 2,8–9). Az Ő alázata a mi kegyelmes megváltásunk. A mi alázatunk pedig teljes ráhagyatkozás erre a megtartó kegyelemre. Ennek kapcsán hangsúlyozza a mi Urunk: „…tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Máté 11,29)
Isten, a megalázottak vigasztalója, vagyis azok vigasztalója, akik tudják, hogy ilyen az emberi élet: kívül harc, belül félelem. Még akkor is, ha vannak az életnek sikerei, örömei, és Isten kezéből fogadhattuk el azokat, ez a „hasadt” élet akkor is kívül harc, belül félelem. Ez a tény alázatra int bennünket. Ez az alázat ahhoz vezet minket, hogy Jézus Krisztushoz meneküljünk és az Ő megtartó kegyelmére hagyatkozzunk. Ez az alázat lényege. Isten ilyen értelemben a megalázottak vigasztalója, megváltója.
Urunk, csak Te segíthetsz rajtunk! A Te kegyelmed mindenre elégséges! A Te atyai, szerető kezedre bízzuk az életünket, szeretteinket, népünk életét, egyházunk, gyülekezetünk életét, a Jézus Krisztus ügyét.
Isten, aki a megalázottak megtartója, rendezi dolgainkat, azaz a konkrét bajainkra is kapunk megoldást.
Isten kegyelme konkrétan testet ölt ebben a világban.
Vedd észre, mennyi mindent megoldott már életedben az Úr; még akkor is, ha most is hemzsegnek életedben a bajok. Isten előttünk jár, készíti az utat, rendezi a dolgokat, akadályokat hárít, bajokat old meg. Ez mind az Ő kegyelmének bizonysága. Vedd észre, mennyi mindent megoldott már életedben az Úr! Mert bizony, ha egy probléma megoldódott, azt hamar elfelejtjük; mindig a meglévő gondok miatt panaszkodunk, és elfelejtünk a korábbi szabadításokért hálát adni.
Isten a megalázottak vigasztalója: rendezi dolgainkat, már itt, ebben a világban. Ezt látjuk a mai igeszakaszban is.
Titusz megérkezett. Az apostol azért is aggódott, hogy Titusz baj nélkül megérkezik-e Korinthusba, és visszaérkezik-e őhozzá? Úton lenni, megérkezni és hazaérkezni… Ez is kegyelmi állapot. Az akkori utazási viszonyok között is az volt, de ma is az.
Titusz jó hírekkel érkezett meg. Amit az apostol nem tudott megoldani, azt Isten kegyelméből Titusz megoldotta: rendeződött a viszony Pál apostol és a gyülekezet között. Titusszal meg tudták beszélni a korinthusiak, hogy mi a valóságos probléma, hol volt a félreértés az apostol és a gyülekezet között. Titusz úgy érkezett vissza a korinthusiaktól, hogy azok kifejezték ragaszkodásukat az apostol iránt (7).
Titusz megérkezett! Titusz jó hírekkel érkezett meg! Az apostol pedig megvigasztalódott teljes örömmel – ahogy az egy héttel ezelőtti szakaszban mondta az apostol – csordultig való örömmel.
Értitek? Az élet örökkévaló aspektusa ez: tudjuk, hogy Isten az alázatosok megvigasztalója, aki konkrétan, a mindennapi életünk, szolgálatunk, munkánk bajait illetően is ad megoldást. Vegyük ezt észre! Imádkozzunk ezért! Isten kegyelme ebben a világban is konkrétan testet ölt: kicsi, nagy és megoldhatatlannak tűnő bajok rendeződnek. Micsoda kegyelem alatt vagyunk! Titusz megérkezett, jó hírekkel érkezett meg, és az apostol megvigasztalódott.
Az élet örökkévaló aspektusa azonban még ennél is sokkal, de sokkal több. Isten, aki a megalázottak vigasztalója, nemcsak egy adott helyzetre nézve rendezi a „problémát”, hanem Ő, Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra rendezte azt. Ő bűnbocsánatot, új életet, örök életet adott nekünk, megszabadított bennünket a gonosztól.
Az élet örökkévaló aspektusa ez: üdvösségünk van. Ez a csoda csak az egyház nyelvén mondható el. Nagy baj, hogy nem tanítjuk meg gyermekeinket az egyház nyelvére. Pedig az üdvösség ajándékát, ezt a csodálatos „hittitkot” csak az egyház nyelvén lehet kifejezni, ekképpen: Jézus Krisztus meghalt és feltámadott érettünk, nekünk bűnbocsánatunk, új életünk, örök életünk, üdvösségünk van. Jézus Krisztus legyőzte a gonosz hatalmát, nincs semmi baj, minden rendben van; még akkor is, ha „itt” már nem kapunk jó híreket, ha „itt” már lejárt az időnk, ha „itt” – ebben a világban – bizonyos problémák már nem oldódhatnak meg. Mi mindenkor bizonyossággal tudjuk, hogy Isten egyszer s mindenkorra rendezte a mi dolgainkat, az Úr Jézus Krisztusban.
Ez az élet örökkévaló szemlélete!
Az életünk külső aspektusa: harcok. Az életünk belső aspektusa: félelmek. Ezeket nem tagadjuk le, de nem ragadunk bele ezekbe, mert az életünk igazi nézőpontja annak krisztusi, győztes örökkévaló szemlélete.
Áldott legyen az Isten, aki a megalázottak vigasztalója, aki konkrétan rendezi az ügyeinket, mert Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra rendezte azokat.
*
Kedves Testvérek! Összefoglalom és befejezem.
Nem elég a felszínen mozogni, de ne becsüljük le mindazt, amit a felszínen, a külső szemlélettel látunk.
Nem elég a belső síkon mozogni; sőt, igen veszélyes lehet a folytonos „lelkizés”, azon való szüntelen rágódás, hogy életünk megannyi, „csak” általunk megélt, másnak szinte semmit nem jelentő, külső történései milyen lelki, érzelmi hullámveréseket generáltak bennünk. Ez nagyon „pszichikus”. Ezen az úton járva halálosan eltévedhetünk, beleveszve az önsajnálatba. Ugyanakkor ne becsüljük le ezeket a belső történéseket, mert ezeket lebecsülve is nagy hibákat követhetünk el. Ilyenkor könnyen lelketlenné, rideggé lehetünk. Egy lelketlen, rideg, közönyös, önző világban élünk.
A külső és belső élettörténéseket – a másikét is, nem csak mindig a magunkéit – látva, tisztelve, nem lebecsülve, ezeket a „helyükön kezelve”; ragadjuk meg Jézus Krisztus kegyelmét! Az Úr színe elé járulva, örökkévaló optikával szemléljük mindazt, ami kívül és belül történik az életünkben: házasságunkban, családunkban, munkahelyünkön, egyházban, gyülekezetben, népünk körében, közéletben, világban… Aki Jézus Krisztus kegyelmét megragadta, az nemcsak örökkévaló szemléletben él, hanem aszerint is él; vagyis nemcsak szemlélődik, hanem cselekszik is.
Egy egyszerű példával zárom a mai igehirdetést.
Bocsássatok meg ezért az egyszerű példáért.
Ennek az örökkévaló, cselekvő szemléletnek az a lényege, mint amikor buszon, vonaton, villamoson, metrón utazunk.
Mindenhol sokan vagyunk már: buszon, vonaton, villamoson, metrón, autópályákon. Minden tele van, megtelt a föld.
Vegyük példaként mondjuk a metrót. A metró kocsijában sokszor állnunk kell: de akár „lendületben” van a metró, mert jól mennek a dolgaink; akár „fékez” a szerelvény, mert valamiért befékeződik az életünk; egyaránt meg kell ragadnunk a kapaszkodót.
Ez a kapaszkodó a krisztusi szemlélet: megkapaszkodunk az Úr kegyelmében.
Miközben tudjuk, hogy igazából onnan túloldalról az Isten az, aki Jézus Krisztus keze által megragadott bennünket (Filippi 3,12), és ez a kéz soha nem engedi el a miénket. Az Úr szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39).
Áldott legyen ezért a mindenható Isten!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. augusztus 18.
33. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 12.
Szentháromság utáni 9. vasárnap
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2011. április 3.
Textus / Lekció: 2Korinthus 07,05-07 (05)
Igehirdető: Steinbach József