(8) Mert ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom. Bántam ugyan, látva, hogy az a levél, ha egy kis időre is, megszomorított titeket,
(9) de most már örülök. Nem annak, hogy megszomorodtatok, hanem hogy szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg, és miattunk semmiben nem vallotok kárt.
(10) Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.
(11) Mert éppen az, hogy Isten szerint szomorodtatok meg, mekkora buzgóságot keltett bennetek, sőt mentegetőzést, sőt méltatlankodást, sőt félelmet, sőt vágyódást, sőt ragaszkodást, sőt a vétkes megbüntetését! Mindenképpen igazoltátok, hogy ártatlanok vagytok az ügyben.
(12) Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely Isten színe előtt van bennetek irántunk.
(13) Ezért tehát megvigasztalódtunk, de megvigasztalódásunkon túl még jobban örültünk Titusz örömének, hiszen ti mindnyájan megnyugtattátok a lelkét.
(14) Mert ha egy kissé eldicsekedtem neki veletek, nem szégyenültem meg, hanem amint mindent az igazsághoz híven mondtunk el nektek, úgy Titusz előtt való dicsekedésünk is igaznak bizonyult.
(15) Ő még jobb szívvel gondol rátok, amikor visszaemlékezik mindnyájatok engedelmességére, amint félve és remegve fogadtátok őt.
(16) Örülök, hogy minden tekintetben bízhatom bennetek.
(2Korinthus 7,8–16)
(2Korinthus 7,10)
Titusz, az apostol küldötte jó hírekkel érkezett vissza Korinthusból.
Látszik, hogy végre rendeződhet az apostol és a korinthusi gyülekezet között kialakult, feszült, konfliktusokkal teli viszony.
Az apostol ezért ad hálát Istennek ebben az igeszakaszban.
Az apostol hálát ad az Istennek, hogy Titusz az Úr eszköze lehetett a korinthusi gyülekezetben: így a korinthusiak nem a világ szerint lettek szomorúak; hanem az Isten szerint szomorodhattak meg; amely által, onnan „felülről” adatott és adatik az Isten szerinti megoldás.
Gyakorlatilag ez a mai igeszakasz gondolatmenete, váza.
Ezt szeretném kifejteni a mai alkalommal.
Induljunk ki onnan, hogy az apostol kétfajta szomorúságról beszél, és a másodikhoz köti a megoldást.
– Gyötörhet minket a világ szerinti szomorúság.
– Az Úr ajándékaként kaphatjuk az Isten szerinti megszomorodást.
– Ez az utóbbi, a legnehezebb helyzetben is, Isten szerinti megoldást ajándékoz nekünk.
1.
A VILÁG SZERINTI SZOMORÚSÁG az, amiről először szólnunk kell (10).
Mit jelent a világ szerinti szomorúság?
Azt mindannyian tudjuk, tapasztaljuk – nem is kell részletezni –, hogy földi életünk kikerülhetetlen eleme a szomorúság.
A szomorúság gyötör bennünket, akár akarjuk, akár nem. A nagy optimistákat is, csak ők remek színészek. Ennek okairól is szólunk majd.
De – igeszakaszunk szerint – egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az a szomorúság, amely úrrá lesz rajtunk.
Mi a természete a világ szerinti szomorúságnak?
Példákat mondok, a világ szerinti szomorúság megjelenéseire, hogy érhető legyen, miről is van itt szó.
A világ szerinti szomorúság testet ölthet a közömbösségben. Annyi csalódás, fájdalom, kudarc ért: „Nem így terveztem, nem így képzeltem!” Arany János írja: „Az életet, ím, megjártam; nem azt adott, amit vártam…” (Epilógus) Ebből a csalódottságból következhet egyfajta közömbösség, rezignáltság, csüggedés, aminek lényege az, hogy teszem a dolgomat, de olyan kelletlenül, örömtelenül, motiválatlanul, reménység nélkül. Ismerjük ezt az állapotot? Tenni kell a dolgomat, mert élni kell, mert lenni kell, mert el kell tartani a családot, de mindössze ennyi; és mögötte nincs értelem, nincs öröm, nincs reménység. Ez a világ szerinti szomorúság egyik megnyilvánulási formája.
A világ szerinti szomorúság egy másfajta megjelenése ennél sokkal nyomorúságosabb. Ezt a jóléti társadalmakban gyakran tapasztaljuk, sokat is beszélünk erről, mert sokakat kínoz; még akkor is, hogyha egy darabig próbáljuk titkolni azt. Ez a nyomorúság a kedélybetegség, a depresszió. Kialakulásának természetesen sokféle oka lehet, ebbe nem akarok most belemenni, mert ez nem egy előadás, hanem egy igehirdetés. Általános értelemben a depressziónak – a közömbösség kapcsán elmondottakat továbbgondolva – az a lényege, hogy már erőm sincs tenni a dolgomat, hanem teljesen magába szippantott a csüggedés, és ez teljesen levertté, tehetetlenné kötözött. Ebben az állapotban szinte megadtam magam a világ szerinti szomorúság „hatalmának” és az megbénított engem.
Közömbösség, depresszió… A világ szerinti szomorúság harmadik megnyilvánulási formája az agresszivitás. A világ szerinti szomorúságnak van még több megnyilvánulási formája is, de most ezt a hármat említem; legyen elég ennyi! Az agresszivitás kapcsán arról van szó, hogy valaki az élet kudarcait, meg a „hasadt” életéből fakadó nyomorúságot, e bűntől rontott világ terheit, fájdalmait és ellentmondásait úgy reagálja le, hogy indulatossá, durvává lesz. Az agresszív ember azt mondja: „Nem hagyom magam! Megsértettek! Megbántottak! Azért is megmutatom! Ha engem megbántanak, ha engem megaláznak, akkor kikérem magamnak! Ha nekem buknom kell, akkor vesszen velem együtt mindenki és minden! Csak azért sem hagyom magam! Csak azért is megmutatom!” Ismerjük ezt a fajta dacot, ezt a fajta agresszivitást, amelyet aztán követ mindenféle, a gonosz hálójában megmutatkozó, rettenetes dolog, a pletykáktól kezdve a zsarolási technikákig minden. Aki átélt már ilyen helyzetet, az tudja, miről beszélek. Az ilyen tapasztalattal rendelkező azt is tudja, hogy milyen nehéz ebből kimenekülni; évekig kínozhat ez az állapot; vagy akár – ha nincs megtérés – életünk végéig is. Az agresszivitás is világ szerinti szomorúság.
Közömbösség, depresszió vagy agresszivitás… Persze a világ szerinti szomorúságnak számos más fajtája, változata van még. Ezeket gondoljuk át! Nem tudom, hogy te milyen lelkiállapotban vagy most itt. Nyilván nyár van, most azért felüdültünk, kipihentebbek vagyunk; de gondolatainkban már ott fészkel a holnap: vissza kell térni a hétköznapokba, újra fel kell venni a terheket, az elhordozhatatlannak tűnő batyukat is. Sokféle szorongás feszülhet bennünk. Ezekből pedig szomorúság fakad.
Figyeljétek meg, hogy az ember folyamatosan menekülni akar a szomorúság ténye elől.
Ez is a világ szerinti szomorúság természete, hogy igazából nem akarunk szembenézni azzal, hogy „ez a szomorúság” a bűntől terhelt világ alapállapota.
Ezért különböző pótcselekvésekkel, menekülési technikákat dolgoztunk ki.
Ezeket én most csak felsorolom, nem részletezem; legfeljebb ezek közül egyet fogok majd kiemelni.
Amikor ezeket felsorolom, kérlek benneteket, ne úgy hallgassátok, mintha ezek a tevékenységek önmagukban rosszak lennének, mert ezek lehetnek az Isten ajándékai is, lehetnek áldásokká is az életünkben. Ha ezek a cselekvések menekülési technikákká lesznek az életünkben, hogy ezekbe feledkezve ne kelljen a világ szerinti szomorúsággal, az alapállapotunkkal, a valóságos nyomorúságainkkal, az Isten nélkül szánalmas életünkkel szembenézni, akkor mindenképpen gyarló tevékenységek, pótcselekvések ezek.
Sorolom: enni, inni, pihenni, élvezni, szeretkezni, birtokolni, kiteljesedni, hárítani…
Ismét mondom: önmagukban nem rosszak ezek, Isten áldásaivá is lehetnek ezek az életünkben; jórészben nélkülözhetetlen tevékenységeket említettünk itt. Akkor van baj, ha menekülési technikákká, pótcselekvésekké torzulnak az életünkben. Márpedig ez gyakran megtörténik.
A felsorolásból most csak a legutolsót emelem ki.
Hárítani hatalmas nyomorúság. A világ szerinti szomorúság drasztikus megnyilvánulási formája a hárítás. Amikor valami rossz történik, akkor abban a pillanatban próbáljuk bizonyítani: „Nem én, hanem a másik!” Ilyenkor azonnal visszadobjuk a labdát. Ilyenkor azonnal bűnbakot keresünk. „Nem én hibáztam, nem én vétettem, a másik a hibás, a másik tehet mindenről!” Ezeket a hárítási technikákat, kegyes képmutatással „tökélyre” fejlesztettük.
Éppen az elmúlt héten tapasztaltam hasonlót. Valaki az egyik intézményünkben leesett a lépcsőn, mellélépett, és nagyon-nagyon csúnyán összetörte magát. Sajnáljuk, imádkozunk érte, szívből gyógyulást kívánunk. Ám azonnal kaptuk a jelzést a sértett családjától, hogy az épületet be kell zárni, hiszen a 30-as években épült villa lépcsője nem jó. Ők azt hangoztatják, hogy mindent el fognak követni, hogy az intézményt bezárassák, a sérült betegségének minden költségét pedig ránk verjék.
Hárítás… Gondolj bele abba, hogy te hányszor teszed ugyanezt? Én hányszor teszem ugyanezt? Hányszor tesszük ezt az egyházban és a világban? Az egyházban is, közöttünk is, a testvérek közösségében is tetten érhető mindez.
Közömbösség, kedélybetegség, agresszivitás, menekülési technikák sokasága, benne a hárítással: mindezek a világ szerinti szomorúság pecsétjei.
Azt írja az apostol erről az állapotról, hogy a világ szerinti szomorúság halált szerez.
Vagyis a világ szerinti szomorúság forrása a „hasadt” létünk.
Isten Igéje nem kertel, hanem rámutat arra az állapotra, amiben vagyunk, ami – ahogy Pannenberg fogalmaz – ennek a „hasadt”, Istentől elszakadt, hitetlen, Isten-ellenes, bűnrontotta világnak a természete.
Tudom, hogy ez ma egy ijesztő, érthetetlen fogalmazás, a tejben-vajban fürdő, jóléti világ számára – számunkra – akik magunkban hordjuk a világ szerinti szomorúságot, miközben menekülünk annak ténye elől, valós helyzetünk elől.
Pedig a világ szerinti szomorúság forrását, „hasadt” alapállapotunkat csak az egyház nyelvén, a teológia nyelvén tudjuk megfogalmazni, ekként: ez egy halálos állapot, halálban vagyunk, bűnösök vagyunk.
Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy (Jelenések 3,1).
A bűn zsoldja a halál (Róma 6,23).
Meghalunk és mi van utána? Szól a Szentírás az ítéletről, a kárhozatról, a kárba veszett életekről, nemcsak e-világ, hanem az öröklét tekintetében is (Zsidókhoz írt levél 9,27; 2Péter 2,3).
Nagyon nehéz erről beszélni, és a posztmodern ember nem is szeret ezekről beszélni. Persze nem is jó ezekről beszélni. Beteg az az ember, aki szeret ezekről beszélni. Az Isten követének azonban az evangélium reménységében kell szólnia a fentiekről! (Róma 8,1)
Igazából ezeket a területeket a teológia sem dolgozta ki igazán komolyan soha. Pedig Isten Igéje szól ezekről is.
Halálos állapotban vagyunk. Halálban vagyunk. Meghalunk. Bűn, halál, kárhozat emészti az életünket; amelyeknek e-világi jellemzője, hogy egymás életét is halálosan megkeserítjük.
Nem akarom tovább részletezni mindezt, de erről beszél az apostol. Nekem pedig arra van mandátumom, hogy arról szóljak, amiről Isten Igéje szól, azt magyarázzam.
A művészetek – azok a tevékenységek, amelyek tényleg megérdemlik ezt az elnevezést – őszintén vallanak az emberről. Ez az egyik lényegi vonása a művészeteknek: rámutatnak arra – akaratlanul is, ha igazán mernek az emberről szólni –, hogy mennyire rendezetlen az emberi élet és mennyire megváltás után kiált.
A világ szerinti szomorúság halált szerez, mert ugyan rámutat arra a halálos állapotra, amiben a megváltó Jézus Krisztus nélkül vagyunk; de ezt a jelzést „nem mindnyájan” észleljük; sőt, inkább menekülünk a jelzés elől…
2.
Innentől következik az evangélium!
Mi, a keresztyén szószékeken mindig evangéliumot hirdetünk, mert igazából erre van elhívásunk, erre van küldetésünk.
Minden keresztyén bizonyságtétel evangéliumot hirdet.
Az apostol hálát ad Istennek, miközben megköszöni Titusznak és megköszöni a korinthusiaknak, hogy nem a világ szerint szomorkodtak, hanem az Isten szerint szomorodtak meg.
Ez nem szójáték.
Más a világ szerinti szomorúság és más az ISTEN SZERINTI MEGSZOMORODÁS (10).
Tudjátok mit jelent a megszomorodás?
Jézus Krisztus a Hegyi Beszédben mondja: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Máté 5,4)
Azok a boldogok, akik „látva”, tudnak sírni, megszomorodni azon az állapoton, amiben Isten nélkül sorvad ez a világ.
Boldogok, akik tudnak sírni mindazon a halálos állapoton, amiről eddig beszéltünk.
Az Isten szerinti megszomorodás lényege: nem közömbösség, nem depresszió, nem agresszió, nem menekülés, nem hárítás; hanem leborulás, bűnbánat az Úr előtt…
Tehát – megint csak egyet kiemelve a felsorolásból –, az Isten szerinti megszomorodásban nem háríthatunk, hanem – bármi történt is – leborulva, töredelmes szívvel, csakis bűnbánatot tarthatok: Mi az én részem abban, hogy idáig jutottak a dolgok?
Ez az egyik lényegi szempontja az Isten szerinti megszomorodásnak: házasságban, családban, munkahelyen, szomszédsági viszonyban, egyházban, közéletben, politikában, társadalomban, világméretekben…
Nem hárítunk, hanem csakis bűnbánatot tarthatunk: Mi az én részem abban, hogy idáig jutottak a dolgok?
Az Isten szerinti megszomorodásban először mindig az Úr színe előtt kell megállnunk!
Ha valami „nehéz, rossz dolog” történt, ha valami sérelem ért, akkor arra kér minket Isten Igéje – ez a mai fő üzenet –, hogy mielőtt bármit gondolnánk, mielőtt bármit szólnánk, vagy tennénk: először álljunk meg az Úr színe előtt!
Ilyenkor mindenekelőtt boruljunk le a Jézus Krisztus keresztje előtt és tegyük le oda a bűnt, a vétket, a halált, a gonosz hatalmát; a saját terheinket, a sérelmeinket, a nyomorúságainkat, gyengeségeinket, törékenységünket!
Örömeinket és sikereinket is tegyük le Jézus Krisztus keresztjéhez! Mert azok meg elbizakodottá tehetnek.
Az Isten szerinti megszomorodás során, ekkor egyszerre csak az élő Isten, Jézus Krisztusban közölt, megváltó szeretete kézbe veszi az életünket.
Az a megváltó szeretet cselekszi ezt, amely teremtő és Jézus Krisztusban újjáteremtő munkájával üdvösségesen rendezte ezt a világot: rendezte az Istennel való kapcsolatot, az önmagunkkal való kapcsolatot és a másik emberrel való kapcsolatot.
E leborulás során mi ebben az üdvösséges, örökkévaló, szent isteni rendben részesülünk, ebben erősödünk meg: mert az Isten szerinti megszomorodás, a bűnbánat által megbánhatatlan megtérést, ebben való erősödést, vagyis üdvösséget szerez.
Ennek ajándékaként: én „rendben leszek”, mert megbánhatatlan megtérést és üdvösséget kaptunk az Úrtól, és az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket.
Ha pedig az Úr üdvözítő rendje és szeretete által mi „rendben vagyunk”, akkor már ezt sugározzuk kifelé.
Úgy lehetne ezt a csodát még érhetőbben megfogalmazni – próbálom ezt a teológiai nyelvet egészen egyszerűen, gyakorlati módon továbbadni –, hogy ez a leborulás Jézus Krisztus keresztje előtt az egyetlen lehetőségünk; letéve oda a bűnt, sérelmet és örömöt.
Ez az egyetlen hely, Jézus Krisztus keresztje, ez az egyetlen „fórum”, ahol úgy tehetjük le „a dolgainkat” – nem hárítva, hanem saját magunknál kezdve bűnbánattal az önvizsgálatot –, hogy ott nincs „visszfuvar”. Onnan nem jön vissza bumerángként az, amit Jézus Krisztus elé letettünk. Ott letehetem, az ott marad, az megbocsáttatott és az elfedeztetett.
Jézus Krisztus keresztjénél nincs „visszfuvar”. Onnan „nem jön vissza” semmi.
Nagyon fontos a testvéri közösség, ahol egymással megoszthatjuk az örömeinket és a bajainkat; de mégis azt kell mondani, hogy ha emberekkel beszéljük meg először ezeket, nem pedig a mi Urunkkal, akkor átéljük azt, hogy az emberek elé letett dolgaink előbb-utóbb visszacsapnak… Az emberektől valahogy mindig minden „visszajön”, onnan mindig minden „kiszivárog”, ott mindig mindenért benyújtják a számlát; ott van „visszfuvar”.
Most arról nem is akarok beszélni, hogy az egyházban bármit mondunk, az mindig „visszajön…” Ebben is kellene önvizsgálatot tartanunk.
Tehát: egy nehéz esemény, történés után, mielőtt bármit gondolnánk, szólnánk, tennénk; először járuljunk oda az Úr Jézus Krisztus színe elé; tartsunk hárítás nélküli bűnbánatot; és tegyük le, amit le kell tennünk; hogy aztán az üdvösséges rendben, a megtérésünkben megerősödve állhassunk fel onnan!
Még egyszerűbben, példával fogalmazom meg, az Isten szerinti megszomorodással kapcsolatos üzenetet.
Csörög a telefonom. Látom a hívó fél nevét. Tudom, hogy aznapra már elfáradtam, és ha én most ezt a hívást fogadom, akkor azon nem lesz áldás, nem fog sikerülni elintézni, megbeszélni a szóban forgó ügyet, sőt az még jobban elmérgesedhet.
Ezért akkor nem veszem fel, de nem udvariatlanságból nem veszem fel, hanem azért nem veszem fel, mert először az én Urammal szeretném a dolgot megbeszélni, először szeretnék leborulni, elcsendesedni, mielőtt bármit is gondolok, szólok, teszek…
Ilyen az Isten szerinti megszomorodás: „sírás”; nem hárítás, hanem bűnbánat; mindenekelőtt a kereszt alatti leborulás; az üdvösséges, „megbánhatatlan” isteni rendből való részesedés…
Ugye, ég és föld a világ szerinti szomorúság és az Isten szerinti megszomorodás közötti különbség!
Az egyik halált szerez; a másik pedig megbánhatatlan megtérést ajándékoz nekünk, egyre elevenebb részesedést az örök, üdvösséges, isteni rendből.
3.
Aztán ezt a kettőt összekapcsolva, végezetül hadd szóljak arról, hogy ha Isten szerint szomorodhattunk meg, és nem a világ szerint lettünk szomorúvá, akkor van lehetőségünk arra, hogy Isten szerint rendeződjenek a dolgaink is egymással.
Szóljunk tehát végezetül arról, hogy miben áll AZ ISTEN SZERINTI RENDEZŐDÉS! (8–16)
Ez a csoda megtörtént a korinthusi gyülekezet és az apostol között.
Ugyanis Titusz közbenjárásával – az Isten szerint, kedves módon –, végre rendeződhetett az apostol és a korinthusi gyülekezet kapcsolata, amely sok hányattatást és próbát élt túl.
Ebben az igeszakaszban valójában ezért ad hálát az apostol: „Áldott legyen az Isten, mert nem a világ szerint lettetek szomorúak, hanem az Isten szerint szomorodtatok meg, és ebből Isten szerinti megoldás születhetett, az Úr kegyelméből.
Az Isten szerinti rendeződésben aztán lesz lehetőség arra, hogy tisztázzuk a dolgokat.
Igen, ez nélkülözhetetlen!
Le kell ülni, meg kell beszélni a dolgokat, át kell beszélni a történéseket, hogy elengedhessük azokat.
De az Isten színe előtt, az Úrban megszomorodva szabad csak megbeszélni azokat.
Egyébként nincs esély rendeződésre. Egyébként csak még nagyobb lesz a fekély. Ha nem az Úr színe előtt tudjuk megbeszélni a nehéz történések sorát, akkor jobbat teszünk, ha bele sem kezdünk. Akkor jobb inkább hallgatni, mintha mi sem történt volna; mert csak kenjük a koszt szét mindenfelé, mindenre és mindenkire. A gonosz nagy taktikája ez.
Tehát az Isten szerinti rendeződésnek része az, hogy tisztázzuk a dolgainkat.
Nem arról van szó, hogy a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, hiszen a kegyelem majd mindent elfedez.
Itt arról van szó, hogy Jézus Krisztus színe előtt megállva, az üdvösséges rendben részesülve, már vagyunk abban az „új” állapotban, hogy egymás szemébe nézzünk, és tisztázzuk azt, amit tisztázni kell.
Az apostol így szól itt vádról, védekezésről; sértőről és sértettről.
Félre ne értsük: itt nem egy jogi folyamat szerinti rendeződésről van szó! Az egészen más, amikor a jog útján, jogértelmezések csatái által, a törvényszakasz csűrése-csavarása során, a saját érdekeink szerint próbálunk, a paragrafusok módján, kikényszeríteni egy külső rendet.
Egyébként minden tiszteletem e szakma iránt, mert nagyon fontos a külső rend! Ez egy külön prédikáció tárgya lehetne.
Itt azonban most egyáltalán nem erről van szó!
Itt arra hív Isten Igéje bennünket, hogy mint Jézus Krisztusban testvérek, akik már a Krisztus színe előtt bűnbánattal megálltunk, és az Ő üdvözítő, újjászülő rendjében részesültünk, tisztázzuk a dolgainkat – majd ezzel a lelkülettel segítsük a tisztázódásokat a világban is!
Az Isten szerinti rendeződésben, amikor így tisztáztuk a dolgainkat, adatik a tisztulás is.
Gyönyörűen szól erről az apostol: megbánás, megbocsátás, megbékélés, megvigasztalódás, bizalom, ragaszkodás.
Ezekre van szükség.
Isten szerinti megszomorodásban tisztázzuk a dolgokat, és egyre inkább feltisztulunk és megtisztulunk ebben a folyamatban. Közben ugyanis Urunk kezében vagyunk. Valójában Ő az, aki tisztáz és tisztít, hogy aztán „kifelé” is ezt a tisztaságot élhessük, munkálhassuk a világban; hiszen a világ felé van küldetésünk.
Az apostol örül.
Az öröm az Isten szerinti rendeződés látható pecsétje: örömmel párosult bizalom ez (16).
Az apostol ebben az örömteli keretben fogalmazza meg a mai igeszakaszt.
Az apostolnak nagy lett az öröme, mert Titusz azzal a hírrel érkezett vissza hozzá, hogy végre rendeződhetett a gyülekezettel való kapcsolata.
Aztán az apostol azzal zárja a végén ezt az igeszakaszt, hogy nagy lett öröme azért, mert újra bízhatott a korinthusiakban.
Az öröm az Isten szerinti rendeződés látható pecsétje: örömmel párosult bizalom ez.
Az Isten szerinti rendeződés: tisztázódás, tisztulás és öröm, az Úrban.
*
Tehát:
– Nem világ szerinti szomorúság,
– hanem Isten szerinti megszomorodás,
– amely arra indít bennünket, hogy igyekezzünk megoldani, tisztázni a dolgokat, közben adatik tisztulás és krisztusi öröm, hiszen mégis bízhatunk egymásban…
Csukás Istvánt többnyire meseíróként ismerjük, a „Süsü a sárkány” és egyéb, gyermekeknek szóló irodalom kapcsán.
De azt kevesen tudják róla, hogy Csukás István ihletett verseket is írt.
Egyszer hallottam egy versét az örömről. Nem tudom szó szerint idézni, csak tartalmilag. Csukás István így fogalmaz: „Hálát adok az Istennek, hogy minden nehézség és minden körülmény ellenére, mindeddig megengedte nekem az Úr, hogy az öröm ujjhegyén megálljak!”
Ugye értitek ezt a képes beszédet?
A krisztusi öröm ujjhegyén, az Isten kegyelméből, mindenkor megállni!
Itt már nem szomorúságról van szó, hanem örömről, a Jézus Krisztusban; mert aki nem a világ szerint szomorú, hanem Isten szerint szomorodik meg, annak adatik Isten szerinti megoldás: tisztázódás, tisztulás és ebből fakadó öröm.
Most, a nyár végeztével, ezzel bocsát el bennünket a mi Urunk.
Forgassuk ezt az üzenetet a szívünkben: örömmel és hálaadással!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. augusztus 25.
34. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 13.
Szentháromság utáni 10. vasárnap
Textus / Lekció: 2Korinthus 07,08-16 (10)
Igehirdető: Steinbach József