(1) Krisztus szelídségével és gyöngédségével kérlek titeket én, Pál, aki – némelyek szerint – szemtől szemben ugyan alázatos vagyok közöttetek, de távollétemben erélyes vagyok hozzátok;
(2) kérlek, ne kényszerítsetek arra, hogy ottlétemkor erélyes legyek, mert úgy gondolom, bátran felléphetnék azokkal szemben, akik úgy vélekednek, hogy mi test szerint élünk.
(3) Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk;
(4) hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására.
(5) Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre,
(6) és készek vagyunk megbüntetni minden engedetlenséget, ha ti teljesen engedelmesek lesztek.
(7) Arra nézzetek, ami a szemetek előtt van! Ha valaki meg van győződve arról, hogy Krisztusé, azt is gondolja meg önmagában, hogy amint ő Krisztusé, ugyanúgy mi is.
(8) Mert ha kissé túlozva dicsekszem is a hatalmunkkal, amelyet az Úr építésetekre, és nem rombolásotokra adott, nem szégyenülök meg,
(9) nem akarva azt a látszatot kelteni, mintha levelemmel csak fenyegetnélek titeket.
(10) Mert levelei, mondják, súlyosak és kemények ugyan, de testi megjelenése erőtlen, és beszéde szánalmas.
(11) Azt pedig gondolja meg az ilyen ember, hogy amilyenek vagyunk a távollétünkben írt levelünk szavaiban, olyanok leszünk ottlétünkkor tetteinkben is.
(2Korinthus 10,1–11)
(2Korinthus 10,4–5)
Az erős Isten kézbe vette az életünket.
Az erős Isten vette kézbe az életünket.
Ezért erősek vagyunk az Isten kezében.
Ez lett láthatóvá az első karácsonyon.
A felolvasott igeversek alapján, 2019 karácsonyán ez az evangélium, az örömhír; ez a karácsonyi üzenet: Erősek vagyunk az Isten kezében.
*
ISTEN KÉZBE VETTE AZ ÉLETÜNKET (4).
Az erős Isten kézbe vette az életünket.
Sőt, hadd fogalmazzak teológiailag pontosabban: Isten kezében vagyunk.
Az erős Isten kezében vagyunk, kezdettől fogva; úgy, mint az Ő népe, az Ő egyháza. Ezt a kijelentést kaptuk Isten népéről Ézsaiás próféta könyvében: „Tenyerembe, markaimba metszettelek téged! – így szól az Úr.” (Ézsaiás 49,16)
Nemcsak Isten népére, hanem az egész világra vonatkozik ez a tény: Isten kezében vagyunk. Nemcsak az Isten népe, hanem az egész teremtett világ az Isten kezében van. Így szól az evangélium evangéliuma: „Úgy szerette Isten az egész világot, hogy egyszülött Fiát adta érte!” (János 3,16)
A kettő között azonban az a különbség, hogy Isten népében ez a tény tudatosult, és áldott bizonyossággá lett, amíg a világ számára nem lett azzá. Akkor leszünk Isten népévé, amikor ez a bizonyosság, hit által, tudatosodik bennünk: Isten kezében vagyunk, Isten kézbe vette az életünket; az erős Isten kézbe vette az életünket!
Ez lett láthatóvá az első karácsonyon.
Amíg ez a tény, hit által, nem tudatosodik bennünk, addig úgy vagyunk erőtlenek, hogy ez az erőtlenség fokozatosan úrrá lesz rajtunk.
Amíg híjával vagyunk az erős Isten minket megerősítő kegyelmének és hatalmának, addig az erőtlenségeink sokféleképpen lesznek láthatóvá rajtunk.
Ez az erőtlenség egyrészt az emberlét, az emberi élet erőtlensége: testben, lélekben, idegrendszerben erőtlenek vagyunk.
Ahogy telik az idő felettünk, egyre inkább értjük, tapasztaljuk, hogy miről van szó.
Sokáig próbáljuk leplezni az erőtlenségeinket, és jó ideig sikerrel tesszük ezt, de aztán egyszerre csak láthatóvá lesznek testi, lelki, idegi erőtlenségeink mások előtt is.
Akármennyire is az erős ember látszatát akarjuk kelteni – mert erre van szükség ebben a világban –, akkor is, belül egyre inkább tudjuk, hogy mennyire erőtlenek vagyunk, mígnem külső jelei is lesznek ennek.
Mennyire erőtlen az emberlét Isten nélkül, Isten ereje nélkül, Isten bennünket hordozó keze, tenyere nélkül!
Ez az erőtlenség másrészt arra mutat, hogy erőtlenek vagyunk a munkánkban; erőtlenek vagyunk a szolgálatunkban.
Élő hit nélkül, a hit növekedése nélkül, erőtlen az egyház szolgálata is.
Ezt az erőtlenséget a „hit hősei” is átélték, amikor hitük mélypontjait tapasztalták, szenvedték meg.
Illés próféta így kiáltott fel a „munkájában”, amely egyben az Úr szent szolgálata volt: „Elég, Uram; nem bírom tovább a terheket, elfáradtam!” (1Királyok 19,4) Illés félrevonult, meg akart halni, abba akarta hagyni a szolgálatot, elege volt az életből, mindenből…
Pál apostol is átélte ezt az erőtlenséget. Ismeritek Pál panaszait – nem részletezem – az egész életét végigkísérő, kínzó testi bajairól, az úgynevezett „töviséről” (2Korinthus 12,7–9); valamint arról, hogy az apostol úgy beszél életéről, szolgálatáról, mint törékeny cserépedényről (2Korinthus 4,7).
Karácsony evangéliuma nélkül erőtlen az életünk, erőtlen a munkánk és a szolgálatunk is. Karácsony evangéliuma nélkül erőtlen az egyház szolgálata.
Ez az erőtlenség, a karácsonyi történetre utalva még pontosabban meghatározható.
A karácsonyi történetben – amelyet szolgatársam a Lukács evangéliumából felolvasott (Lukács 2,1–14) –, egészen speciálisan mutatkozik meg, hogy mit jelent ez az erőtlenség, ha nincs jelen a karácsony evangéliuma az életünkben.
Ez az erőtlenség megjelenik a hatalomhoz való ellentmondásos viszonyunkban. Augustus császár rendeletet adott ki… (Lukács 2,1) A karácsonykor született Jézus Krisztus nélkül soha nem rendezett a hatalomhoz való viszonyunk; és a hatalom hozzánk való viszonya sem rendezett Jézus Krisztus nélkül.
A karácsonykor született Jézus Krisztus nélkül nem rendezett a lenézettekhez, a szegényekhez, az elhagyatottakhoz való viszonyunk sem. A pásztoroknak jelent meg először az angyal, így nekik hangzott el elsőként a karácsonyi igehirdetés, pedig abban a korban a pásztorok a leglenézettebb társadalmi réteghez tartoztak (Lukács 2,8–10). Jézus Krisztus nélkül ma sem rendezett a „lenézettek” felé való viszonyunk, mert a nyilvános segítség igen gyakran csak „használja” és nem segíti őket. A lenézettekkel kapcsolatos erőtlenségeinket vég nélkül folytathatnánk.
Igen, az erőtlenség! Nem rendezett a hatalomhoz való viszonyunk; és nem rendezett a szegényekhez, a lenézettekhez való viszonyunk sem. Figyeljük csak meg: a világban így gondolkodunk, „itt” mindig hierarchiát építünk; ki az, aki fölött vagyunk; és ki az, aki alattunk van. Ki is használjuk ezeket a helyzeteket! Micsoda erőtlenség ez, micsoda gondolkozás. Az ember nyomorúsága ez, test szerinti hadakozás (10,3).
Erőtlenségünk része az is, hogy nem rendezett a viszonyunk ahhoz a „mozgalomhoz” sem, ami jelen van a karácsonyi történetben, és az egész életünkben ott „zizeg”. A népszámláláskor mindenki elindult a maga városába, egy hatalmas népvándorlás keletkezett akkoriban (Lukács 2,3). Ezzel a „mozgalommal” sem tudunk mit kezdeni; olyan értelemben sem, ahogy azt felpörgött életünk hétköznapjaiban, a jóléti társadalmakban, elszenvedjük. De ha mai világunk kontextusát nézzük; minden utalás nélkül értjük, hogy miről van még itt szó. Nem tudunk mit kezdeni ezzel a „mozgalommal”, népvándorlással; nem értjük; nincs elég bölcsességünk áldottan kezelni. Nem tudjuk, miként lehet ezt a helyzetet keresztyénként kezelni, hiszen a keresztény szeretettel visszaélnek, annak a vége „kereszt”, azaz halál, mert a másik föléd kerekedik, ha nem ütsz vissza. A karácsonyi „mozgalomban” részt vesz a láthatatlan világ is, az angyalseregek is megmozdulnak. Ehhez végképp nincs bölcsességünk. A ma embere nem tud mit kezdeni a láthatatlan világgal. Erőtlenek vagyunk a karácsonyi „mozgalomhoz” való viszonyunkban: legyen ez a mozgalom hétköznapi, politikai, vagy teológiai értelemben vett mozgalom. Mindegyikkel kapcsolatosan rendezetlen a viszonyunk.
Igen, erőtlenek vagyunk: nem rendezett a hatalomhoz, a lenézettekhez, a „mozgalmakhoz” való viszonyunk. Erőtlenek vagyunk, mert a saját félelmeinkhez való viszonyunk sem rendezett. Amikor megjelentek az angyalseregek, a pásztorokon nagy félelem lett úrrá (Lukács 2,9). Mennyi félelem, mennyi bizonytalanság, mennyi rettegés, mennyi aggodalom jellemző – egyéni és közösségi méretekben is – az életünkre!
Hát igen, ilyen erőtlen az emberlét; ilyen erőtlen az életünk és a munkánk, a szolgálatunk is, az élő Isten nélkül, a mi Urunk Jézus Krisztus nélkül, a karácsony evangéliuma nélkül.
De felragyog az evangélium!
Ez az üzenet!
Itt adatik az üdvözítő fordulat!
Azért jöttem fel erre a szószékre, hogy ezt elmondjam, ezt hirdessem!
Most ezt a karácsonyi üzenetet bízta rám az Úr: Isten kézbe vette az életünket!
Ezt hirdették az angyalseregek, és ezt hirdetem most én is: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lukács 2,10–11)
Isten népe előtt felragyog a karácsonyi evangélium: Isten kézbe vette az életünket, Isten kezében vagyunk!
*
AZ ERŐS ISTEN KÉZBE VETTE AZ ÉLETÜNKET (4–6).
Ezt tette láthatóvá Isten az ember számára, az első karácsonyon.
Az erős Isten vette kézbe az életünket!
Az erős Isten, akinél nincs hatalmasabb, aki – megint csak a karácsonyi elbeszéléshez kapcsolódva mondom most – minden hatalmasság Ura (Lukács 2,1–14).
Az erős Isten a társadalom Ura, minden társadalmi réteg Ura, a gazdagok és a szegények Ura, a lenézettek Ura.
Az erős Isten minden felpörgés, minden mozgás, minden „mozgalom” Ura.
Ő Úr mindenek felett, a láthatatlan világ és az angyalseregek felett is.
Az erős Isten Úr az emberi félelmek és aggodalmak felett is.
Ilyen erős Istenünk van, aki elküldte érettünk egyszülött Fiát.
Az apostol ezt a csodát, a karácsony evangéliumát, egészen sajátos képpel fejti ki most előttünk, amikor azt mondja, hogy ez az erős Isten, aki kézbe vette az életünket, olyan erős, hogy hatalma van erődítmények lerombolására (4–5).
Hozzáteszi az apostol ehhez a képhez azt, hogy az erős Isten képes az önhitt emberi magaslatok lerombolására is, valamint arra, hogy foglyul ejtse az emberi okoskodást, az emberi gondolatokat is Önmaga számára!
De maradjunk most csak ennél a képnél: Az erős Istennek kellő ereje van az emberi erődítmények lerombolására, amelyeket az Ő ismeretével szemben emeltek.
Eszembe jut e kép kapcsán a városiasodó világ; a nagyvárosok, a világvárosok, a felhőkarcolók. Közben elvilágiasodik a lelkünk, az életünk is, mintha ezek a felhőkarcolók, ezek az erődítmények eltakarnák előlünk az élő Istent magát.
Hitetlenné tesznek bennünket ezek az erődítmények, amelyeket az Isten ismeretével szemben emeltünk.
Ezeket az erődítményeket az emberi bűn, a gonosz emelte, az Isten ismeretével szemben.
Gondoljatok csak bele: rabbá tesznek bennünket ezek az „erődítmények”. A szabadság nagy korszakában valójában rabságban élünk, mindent tudnak rólunk, minden lépésünket követik, és adott pillanatban benyújtják nekünk a számlát láthatatlan hatalmak. Egy erődítményben élünk, a jóléti társadalmakban is; bezárva. Valójában börtönben vagyunk!
Persze, az „erődítmény” képe ennél sokkal nagyobb nyomorúságra mutat rá: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának a börtönére, ahogy ezt az apostol minden levelében kifejtette (Róma 6,23).
Éppen itt harsan fel a karácsonyi evangélium, amelyet a mai igeszakasz alapján fogalmazunk meg!
Olyan erős Istenünk van, akinek hatalma van arra, hogy ezeket az erődítményeket lerombolja.
Az erős Isten átüti ezeknek az erődítményeknek, emberileg bevehetetlen falát, ledönti a válaszfalakat, és benyúl érettünk.
Mert mi ott vagyunk bent; az erődítményen belül ott szenvedünk; sokféle bajban, rabságban, tényleges rabként, és a szabadság látszatában is rabként.
A hatalmas Isten pedig lenyúl érettünk, benyúl érettünk; az Ő népéért!
Ezért jött el érettünk a mi erős Istenünk. Ezért lett Ő emberré, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, hogy kiszabadítson bennünket a halálos „erődítményből”, hogy megszabadítson minket. Ezért „született meg” Jézus Krisztus, hogy Őáltala az erős Isten kézbe vegyen bennünket. Ez a karácsony evangéliuma.
Mi, az Ő népe vagyunk, akiknek felragyogott ez az örömhír, a szabadítás evangéliuma; így mi már nem a világhoz, hanem Isten népéhez tartozunk.
Az erős Isten kiszabadított bennünket ebből a halálos erődítményből.
Az erős Isten kezében lenni: oltalom, védelem, megtartatás, biztonság, szent elrejtettség, megváltó szeretet; valamint erő és bölcsesség, mindenkori öröm és reménység.
Ha az Úr kezében vagyunk, akkor egyszerre csak rátekintünk Jézus Krisztusra, a szabadító Úrra, és Őrá tekintve, meglátjuk Jézus Krisztusban az élő Isten arcát.
Az erős Isten kezében felragyog a megoldás, életünk egyetlen megoldása!
Miközben az Isten tenyerén élni azt jelenti, hogy az örök élet tágasságában, örömében, reménységében, bizonyosságában látunk és tájékozódunk mindenkor.
Ez a karácsony evangéliuma: Az erős Isten kezében vagyunk.
Az erős Isten kezében lenni: az oltalom, a védelem mellett – ki merem mondani azt a kifejezést, amelyet az apostol is használ – szent fogság: „Foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztusnak, a Krisztus iránti engedelmességre.” (5–6)
Az erős Isten kezében lenni: áldott védelem és valódi, szent szabadságban megélt „fogság” az Istennek kedves engedelmességre, a bölcsességre, a krisztusi szelídségre.
Advent harmadik vasárnapján magyaráztuk ennek az Igének az első felét, miszerint testben élve sem test szerint hadakozunk és viszonyulunk egymáshoz.
Ez most a karácsonyi örömüzenet.
Isten kezében vagyunk, az erős Isten kezében, aki ledöntött minden, minket halálosan fogva tartó erődítményt, lenyúlt érettünk, kiszabadított bennünket.
Nincs ennél nagyobb örömhír ebben a bizonytalan világban: Megtartó, szabadító, erős Istenünk van.
*
ERŐSEK VAGYUNK AZ ISTEN KEZÉBEN! (4)
Az erős Isten kezében vagyunk, ezért erősek vagyunk az Isten kezében.
Az erős Isten kezében lenni azt jelenti, hogy mi magunk is erősek vagyunk.
Kedves Testvérem, ha csak ennyit viszel haza a mai istentiszteletről, az elég!
Az erős Isten kezében vagyunk; az erős Isten pedig erőssé tesz bennünket.
Minden nagy ünnepre készülve, imádsággal keresem azt az új üzenetet, amelyben felragyoghat az ünnepi evangélium.
2019 karácsonyán – folytatva a Korinthusi második levél magyarázatát – ez az Ige elevenedett meg bennem, Isten Lelke által. Tegnap este, azoknak a szeretteimnek, akiknek személyesen nem kívánhattam áldott karácsonyt, már ezt az Igét küldtem el üzenetben: „Az erős Isten kezében vagyunk!”
Az erős Isten kezében vagyunk, ezért erősek vagyunk az Isten kezében.
Az erős Isten megerősít bennünket.
Ez az erő alázatossá tesz bennünket, mert ez az erő nem a mi erőnk.
Mi továbbra is erőtlenek maradunk.
Mi nem bízhatjuk el magunkat, nem lehetünk sohasem gőgösek.
Az Úr alázatra int bennünket.
Pál apostol is élete végig megmaradt erőtlensége tudatában. Amikor imádságosan felkiáltott, hogy az Úr vegye ki a fájdalmat okozó tövist a testéből, mert nem bírja tovább elhordozni a kínokat, akkor azt mondta Pálnak az Úr, hogy elég neki az Ő kegyelme, mert az Úr ereje az ember erőtlensége által éri el a célját (2Korinthus 12,9).
Tehát továbbra is megmarad a testi, lelki, idegi erőtlenségünk, és az Úr Isten mégis tud használni bennünket: Erősek vagyunk az Ő kezében.
Ezt vidd haza! Ez az üzenet ma! Ez a karácsony evangéliuma!
Ez az erő az erős Isten „kezének” ereje.
De ne csak elméleti szinten beszéljek itt, a prédikáció végén, az úrvacsoravétel előtt! Ezért néhány nagyon egyszerű példát hallgassunk meg az üzenettel kapcsolatban, ami szemlélteti az üzenetet, hogy még inkább haza tudjuk vinni azt magunkkal.
Tekintsetek az úrvacsorai kehelyre. Ott van benne a bor „jegye”: Jézus Krisztus érettünk kiontott, megváltó, minket megtisztító és üdvözítő vérének pecsétje. Ezt a kelyhet tartja az úrasztala; ha nem „tartaná meg” azt az úrasztala, akkor aláhullana. Így tart meg bennünket is az erős Isten keze. Amikor pedig elmondom majd a szereztetési Igéket, akkor magasba felemelem ezt a kelyhet. A kehely önmagától nem tudna felemelkedni. Önmagunktól, a magunk erejéből, nem tudunk „felemelkedni”. Az erős Isten azonban kézbe vesz bennünket, megtart bennünket; sőt, felemel bennünket, hogy az örökkévalóság távlataiból, annak magasából szemléljük ezt a világot. Így, ebből az üdvösséges távlatból, ne csak az orrunkig lássunk, és nehogy belekeseredjünk az életbe, hanem lássunk tovább! Az erős Isten felemel bennünket önmagához; felemeli „szívünket”, életünket, hogy „emelkedett” életet éljünk. Erősek vagyunk az Isten kezében, mert Ő megtart bennünket, mert Ő felemel minket. Gondoljunk erre, amikor halljuk a szereztetési Igéket!
Felvillantok egy még egyszerűbb képet az üzenet kapcsán. Odahaza van egy lehangolódott zongoránk. Ma egészen méltatlan állapotban lapul ez az értékes zongora, nem is részletezem; de hátha lát még szebb napokat is… Szüleinktől kaptuk egykor ezt a hangszert: páncéltőkés kis hangversenyzongora. Egy ideig tanultunk zongorázni, a gyermekeink is tanultak; aztán elsodort bennünket az élet, tehetségünk nincs, időnk nincs. Odaültünk néha, valamit pötyögtünk rajta, de igazából ott porosodott sokáig ez a zongora a nappaliban, nem használta senki. Amikor meglátogatott bennünket egy-egy avatott zongoraművész, és meglátták a zongorát, mindig felujjongtak: „Van zongorátok, hadd nézzem meg!” Aztán felemelték a zongora tetejét, szemügyre vették a szerkezetet; majd felhajtották a fedelét, „leporolták” a hangszert gyártó mester névjegyét; és az avatott kezek máris gyönyörűen játszottak… Még a lehangolt zongorán is gyönyörűen játszák az avatott kezek a Chopin keringőt, a Bach prelúdiumot és fúgát. Mi minden van ebben a lehangolt zongorában, ha az avatott kéz veszi kézbe azt! Az erős Isten így vesz kézbe bennünket; akik önmagunkban alkalmatlanok vagyunk; akiket már lehangolt az élet, ahogy a zongora lehangolódott; akik már „beporosodtak…” De jön az áldott művész, letöröli a port, megnézi a Mester kézjegyét – Isten az Ő képmására teremtett bennünket – és elkezd gyönyörűségesen játszani azon. Az erős Isten kézbe vesz, az erős Isten megtart, az erős Isten felemel; az erős Isten gyönyörű, mennyei hangokat szólaltat meg az életünk hangszerén!
Pál apostolt a korinthusiak erőtlennek tartották, akinek a megjelenése silány volt – ma azt mondanánk, kimondanánk, hogy ronda ember volt. Emellett az apostol, a korinthusiak szerint, szánalmas ember volt, látszott rajta az erőtlensége, nem volt megnyerő, a beszéde is silány volt, mármint retorikai szempontból. És mégis, milyen hatalmasan tudta használni ezt az alkalmatlannak tűnő embert az élő Isten, amikor kézbe vette őt (10–11). Az apostol hálával dicsőíti ezért az Urat, mert nem akarja az erős ember látszatát kelteni (9); ezért, ha túlzóbban dicsekedne is a hatalmával, valójában az Úr benne munkáló hatalmával, erejével dicsekszik a korinthusiaknak (8). A korinthusiak is látják ezt az apostolban munkáló, mennyei erőt, noha azt egyelőre nem akarják elismerni. Tudja ezt az apostol is. Ezért kéri őket, hogy csak nézzenek arra, amit a szemeikkel látnak (7), mert az apostol minden erőtlensége ellenére is letagadhatatlan az Úr benne munkáló ereje. Így használ bennünket a mi Urunk!
Isten kézbe vette az életünket! Az Isten kezében vagyunk! Az erős Isten kezében vagyunk, aki ledöntött minden gyarló, halálos erődítményt, és megszabadított bennünket. Az erős Isten kezében erősek vagyunk! Erőssé tesz bennünket a szabadító Isten megváltó, szerető keze. Erősek vagyunk az Isten kezében!
Mindez, Lukács evangéliumának karácsonyi elbeszélése szerint, a következőket jelenti…
Ezt még egy „bővített” mondatban hadd mondjam el!
Ez az erő azt jelenti – nem tudom kifejteni, ezért jól figyelj –, hogy megváltozik a hatalomhoz való viszonyunk, és a hatalom hozzánk való viszonya is megváltozik; ha mindkét részről adatik megtérés; vagyis, ha az erős Isten kézbe veszi a hatalmat, „Augustus császárt”; és kézbe vesz bennünket is. Urunk, könyörülj, adj megtérést! Te, az erős Isten, vedd kézbe az életünket, szülj újjá bennünket! Mert addig csak egymásra mutogatunk; addig különböző módokon zsaroljuk egymást; addig mindig csak a másik a hibás; addig a társadalmi problémák soha nem oldódnak meg, hanem inkább egyre keservesebbek, egyre nyomorúságosabbak lesznek.
Attól kezdve, hogy van megtérés, és az erős Isten kézbe vette az életünket, megváltozik a sokféle e-világi „mozgalomhoz” való viszonyunk is. Főként úgy, hogy felismerjük ennek a „mozgalomnak” a kereteit; és azt, hogy isteni bölcsességgel miként kell ezeket a mozgalmakat értelmezni, kezelni, értékelni és nem túlértékelni. Az Úr Isten ad bölcsességet annak meglátásához, hogy hol van ebben a „mozgalomban” a magunk helye, miközben nem a mozgalomtól, hanem az Úrtól várjuk a megoldást. Még egyszerűbben mondom: Ebben a felpörgött világban legalább annyit látok – az Isten világossága, ereje és bölcsessége által –, hogy mennyire kell nekem ebben a felpörgött világban részt vennem; hol vannak számomra ezeknek a „mozgalmaknak” a határai; és hol van az a pont, amikor azt kell mondanom, hogy ennyi elég volt. Csak ezeken, az Úr által kijelölt kereteken belül lehet áldássá a „mozgolódásom”. Hiszen nem lehetek tétlen, kell „mozgolódni”, tenni kell a dolgomat. De csak az isteni kereteken belül tevékenykedhetek az Isten dicsőségére és a másik, az enyéim javára. Egyébként minden „mozgolódás”, ambíció, egyéni, civil és politikai mozgalom csak rombol…
Megtérve megváltozik a hatalomhoz való viszonyom, az e-világi mozgalmakhoz való viszonyom: és áldássá lesz a szegényekhez, a lenézettekhez való viszonyom is! Bizony, beszédes, miként viselkedünk, amikor mi vagyunk nyeregben; miként bánunk azokkal, akik egy adott helyzetben „alattunk” vannak. Van-e ilyenkor bennünk irgalom és szeretet?
Megtérve megváltozik a félelemhez való viszonyom. Az erős Isten úrrá lesz a félelmeken, az aggodalmakon, a rettegéseken; miközben adatik bölcsesség, alázat, szelídség, reménység; adatik üdvösség és örök életbe vetett bizonyosság!
Ezt az apostol a nyolcadik versben ki is mondja: „Én tudom, hogy nem szégyenülök meg!” (8)
–
Ez ma a karácsonyi üzenet.
Az Isten kézbe vette az életünket!
Az erős Isten vette kézbe az életünket!
Erősek vagyunk az Isten kezében!
Dicsőség a karácsonykor született Jézus Krisztusnak!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. december 25.
51. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 28.
Textus / Lekció: 2Korinthus 10,01-11 (04-05)
Igehirdető: Steinbach József