(6) Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magam, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall,
(7) még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.
(8) Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem.
(9) De Ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.
(10) Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.
(2Korinthus 12,6–10)
(2Korinthus 12,9)
Találkozni az élő Istennel: üdvözítően életfontosságú.
Egyedül ez az egyetlen megoldása az életünknek.
Erről szólt egy héttel ezelőtt az igehirdetés.
Akkor megállapítottuk azt, hogy olyan üdvtörténeti korszakban élünk, amelyben az Úrral találkozni elsősorban nem jelenésekben, nem rendkívüli látomásokban, nem közvetlen isten-élményekben lehetséges – noha az Isten, rendkívüli esetekben ma is adhat ilyeneket –, hanem közvetett módon, az Ő Igéjén keresztül, az Ő Igéjére figyelve, afelett elcsendesedve, azt tanulmányozva; a gyülekezet közösségében, a családban és a belső szoba csendjében.
Tehát találkozni az Úrral, először is azt jelenti, hogy elmélyülünk az Ő Igéjében: Mélyebben az Isten Igéjében![1]
Folytatva az igemagyarázatot, maradjunk meg az Úrral való életfontosságú találkozás fő gondolatnál!
Az Úrral úgy lehet ma találkozni, hogy miközben Isten Igéjére figyelünk, elmélyülünk a saját erőtlenségeink tudatában.
*
Tehát találkozni az Úrral: Mélyebben az Igében, és MÉLYEBBEN AZ ERŐTLENSÉGEINKBEN! (6–10)
Erről szól az apostol is, mégpedig nagyon nyíltan és őszintén!
Amikor Korinthusban a gyülekezet tagjai egymással versengtek, hogy ki az igazabb és nagyobb hívő, ezért többek között rendkívüli istenélményekkel dicsekedtek, akkor az apostol az erőtlenségeivel és a gyengeségeivel dicsekedett.[2]
Figyeljük meg, hogy milyen kitárulkozó, őszinte módon szól az apostol a saját erőtlenségeiről.[3]
Vegyük végig, hogy miként tárja mindezt elénk az apostol!
Az apostol arról ír, hogy tövis adatott a testébe, hogy el ne bízza magát (7).
Igen, az erőtlenség Isten választottjait alázatban tartja, az Úrhoz vezeti, az Úrnál tartja, megerősíti az Úrban!
Vegyük komolyan, hogy az apostol testébe adatott tövis.
Tehát itt valami testi fájdalomra, betegségre, gyötrelemre utal az apostol, aminek természetesen lelki hozadéka is van. Sokszor elmondtuk már, ha gyötrődik a test, akkor abba belesajdul a lélek is; és ha fáj a lélek, akkor abba belebetegszik a test is. Ezek elválaszthatatlanok egymástól.
Itt, most, elsőrenden egy testi betegségről van szó: tövis adatott az apostol testébe.
Gondoljunk bele abba, hogy az apostol úgy végezte hatalmas szolgálatát, úgy járta végig az akkor ismert világot három missziói útján, hogy folyamatosan valami testi fájdalom gyötörte, ami több, mint egy rossz közérzet, ami egy állandó testi szenvedés, gyötrelem.[4]
Az apostolnak tövis adatott a testébe.
Az apostol hozzáteszi: „Háromszor is kértem az Urat, hogy vegye ki ezt a tövist a testemből!”
Az apostol imádkozott a gyógyulásért: „Uram, ha egészséges lennék, akkor mennyivel frissebben, elevenebben hirdethetném az evangéliumot, a krisztusi örömhírt!”
Háromszor is imádkozott az apostol azért, hogy könyörüljön rajta az Isten, és adjon neki gyógyulást.
Ez a „háromszor” kifejezés nemcsak szó szerint értendő, hanem szimbolikus értelmű is.
Persze jelentheti azt is természetesen, hogy háromszor, hosszabb időn, időszakaszon keresztül, koncentráltan imádkozott, böjtölt az apostol a gyógyulásáért.
De a „háromszor” kifejezést lehet úgy is érteni, hogy háromszor, azaz harmincháromszor, sokszor, folytonosan könyörgött gyógyulásért, és az Úr mégsem adott neki gyógyulást.
Később halljuk majd, hogy milyen feleletet adott az élő Isten az apostolnak, könyörgéseire. De most még ne szaladjunk ennyire előre!
Tövis adatott az apostol testébe, imádkozott gyógyulásért, háromszor, sokszor, folyamatosan; és nem adatott gyógyulás.
Esténként egy keresztyén televíziós csatornán hallhatunk keresztyén bizonyságtételeket, afféle amerikai módra. Ezekben a bizonyságtételekben sablonosan, újból és újból ilyenekről van szó: „Beteg voltam, megkötözött voltam, alkoholista voltam, drogos voltam, beteg voltam, rákos voltam, aztán megtértem. Éppen azt a televíziós csatornát nézve, az ott elhangzott egyik bizonyságtételt hallgatva tértem meg, amiben most ez a bizonyságtétel is elhangozhat. Amikor megtértem, akkor testben és lélekben, egészen megújultam, csodát tapasztaltam, mert a konkrét testi bajomból is egyszerre meggyógyultam!”
Igen, az Isten ma is tehet csodát, Ő ma is ad csodás gyógyulásokat. Sokan meg is tapasztaltuk már ezt. Ő ma is ad, ma is adhat gyógyulást. Ez így van. De ezek a csodák nem automatikusak, nem kieszközölhetők, hanem a szuverén Úr tökéletes döntésén, akaratán múlnak. Úgy gondolom, hogy az efféle bizonyságtételek nem méltók az Isten ügyéhez. Ezek inkább egy reklám, vagy show-műsor kategóriáit képezik. Gyakran nem is építenek, hanem éppen rombolnak az ilyenek.
Az apostol sem erről beszél: „Tövis adatott a testembe, könyörögtem, és nem kaptam gyógyulást az Úrtól!” Tövis adatott az apostol testébe, folyamatos testi, és ebből következő lelki gyötrelem kínozta, hogy el ne bizakodjon, és erőtlenségének tudata az Úrnál tartsa, folyamatosan az Úrral találkoztassa őt.
Az apostol is majdnem eljutott odáig, hogy kimondja: „Uram elég volt, nem bírom tovább így!”
Az „elég” kifejezés szerepel a mai igeszakaszban. Bocsánat, most szándékosan kiragadom ezt a kifejezést, egy gondolat erejéig, az összefüggésből, mert a Bibliában az „elég” kifejezés máshol így szerepel.
Ahogy Illés mondta: „Elég volt Uram, vedd el az életemet!” (1Királyok 19,4)
Az egykori német kancellár, még a 70-es években, a „Frankfurter Allgemeine Zeitung” hasábjainak vezércikkében így nyilatkozott, lemondása okát indokolva: „Fáradtság és undor”. Azaz: „Elég volt, nem bírom tovább!”
Sokféle tövis sérthet fel bennünket, testben és lélekben, és gyakran nem adatik enyhülés, válaszként a könyörgéseinkre, melynek nyomán eljuthat az ember odáig, hogy elege lesz…
Nem kerülöm meg az itt olvasható nehéz tagmondatot, hiszen az igehirdetés egyben igemagyarázat is, hogy a nehéz igeverseket is értsük.
Ugyanakkor ez a magyarázat már az evangélium felé visz.
Tehát, egy nehezen érthető tagmondatot olvasunk itt, ebben a szakaszban: Az apostol megemlíti, hogy a Sátán angyala, a gonosz küldötte meggyötörte őt.
Tövis adatott az apostol testébe. Ez azt jelenti, hogy Isten adta ezt a tövist, de a gonosz közben meggyötörte őt, ebben az állapotában.
Valóban, eljuthatunk odáig, hogy a gyötrelmekben kétségeink támadnak. Ez mindig a gonosz műve.
Jöjj Urunk, Jézus Krisztus, növeld a mi hitünket, hogy el ne hagyjon bennünket az a bizonyosság, miszerint bármi történik az életünkben, az Tetőled nehezedett ránk, akkor is, ha az adott helyzetben nem is értjük az okokat, mert egykor majd megértjük azokat! (János 13,7)
Jöjj Urunk, Jézus Krisztus, növeld a mi hitünket, hogy belássuk, Isten hívő népének életében, és az egyes hívő ember életében, nincsenek véletlenek; hanem minden a mi javunkat szolgálja! (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet)
A gonosz meggyötörhet, hogy kétségeskedjünk. Ezért jöjj Urunk, adj nekünk erőt, hogy mindig elhiggyük, minden a Te kezedből érkezik, mert Te vagy az események Ura is, így nem démoni erők hatása alatt vagyunk, mint a Te gyermekeid, hanem Te teszel bennünket próbára, hogy aztán megeleveníts minket!
Köszönjük, Urunk az erőtlenségeket, amelyekkel alázatban tartasz bennünket, és ezáltal Tenmagadhoz vezetsz, kergetsz bennünket, és Tenmagadnál tartasz minket életünk végéig!
Találkozni az Úrral, ezt jelenti – ez az első üzenet –: Mélyebben az erőtlenségeink tudatában!
*
Ezután gyönyörűségesen folytatódik az Ige.
Ezeket az üzeneteket vigyük majd haza!
Isten nem hagy bennünket erőtlen állapotunkban.
Ő elküldte érettünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust.
Tehát ekként folytatódik az igehirdetés gondolatmenete: Mélyebben az erőtlenségben, hogy mélyebbre jussunk az erős, megváltó Jézus Krisztusba vetett hitünkben!
MÉLYEBBEN JÉZUS KRISZTUSBAN!
Mi magunk erőtlenek vagyunk, de a mi Megváltónk erős, aki legyőzte még a halált is. A megváltás az, hogy a halálosan erőtlen ember részesül a feltámadott Jézus Krisztus erejéből.
Nézzünk fel minden erőtlenségeinkből a Megváltó Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)
Mélyebben Jézus Krisztusban, akiben Isten megmutatta erejét, mégpedig az ember Jézus erőtlenségének erejében.
Isten megmutatta erejét Jézus embervoltának erőtlenségében, mert Jézus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt.
Gondoljuk át az evangéliumok leírásait. Jézus ugyanúgy éhezett, szomjazott, elfáradt (János 4,6–7); ugyanúgy kísértést szenvedett, gyötrelmeket élt át, akárcsak mi (Máté 4,1–11). A Gecsemáné kertjében Ő is imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem a szenvedést!” (Máté 26,36–46). De Isten nem vette el tőle a szenvedés poharát. Őt is tövissel koronázták meg. Ő is meghalt… (Máté 27,45–56) Isten ereje megmutatkozott Jézus emberségében.
Mélyebben Jézus Krisztusban, akiben Isten megmutatta erejét, mégpedig az Isten-ember Krisztus erejében, hatalmában.
Jézus Krisztus ereje megmutatkozott az Ő istenségében, mert Ő egyszerre volt Isten és egyszerre volt ember. Jézus Krisztus: Isten-ember. Ez Jézus Krisztus kettős természete.
Jézus Krisztus ereje megmutatkozott az Ő hatalmában.
Jézus Krisztus isteni erővel engedelmesen végigjárta azt az utat, amit az Isten kijelölt számára.
Ő, isteni erővel, egyetlen egyszer sem mondta azt: „Uram, elég volt!”
Ez az isteni hatalom nem hagyta Őt a halálban, hanem feltámasztotta Őt a halálból, ezzel igazolta, megpecsételte Isten, Jézus Krisztus megváltó halálát.
Jézus Krisztus legyőzte a halált. Ő legyőzött minden erőtlenséget és megadta életünk egyetlen és örök megoldását.
Mélyebben a Jézus Krisztussal való közösségben!
Az erőtlenség azért adatik nekünk – Isten népének és Isten gyermekeinek –, hogy ezt az erős Jézus Krisztust behívjuk az életünkbe, és Ővele közösségbe kerüljünk.
Mélyebben az erőtlenségben és mélyebben Krisztusban!
Csak az erőtlen ember döbben rá arra, hogy bizonyos helyzetekben már nincs más megoldás, nincs más lehetőség, nincs más gyógyír, csakis egyedül a Megváltó Jézus Krisztus, az Ővele való közösség gazdagsága.
Ez a közösség egyszerre szenvedés-közösség, de ugyanakkor győzelem-közösség, az Ő halálában és feltámadásában való részesedés; de mindig a győzelemé a végső szó.
Ez az „unio mistica cum Christo”, ez a titokzatos közösség a Jézus Krisztussal.
Mélyebben az erőtlenségben és mélyebben a mi erős, megváltó Urunkban, az Úr Jézus Krisztusban!
Nem öröm szenvedni. Beteg az, aki szeret szenvedni. De, aki szenved, az Jézus Krisztushoz kerülhet közel. Pál ennek a közelségnek, ennek a közösségnek örül, nem a szenvedésnek (10). Nem öröm szenvedni, de a szenvedés az Úrnál tartja az Isten gyermekeit, és az Úr közelsége öröm.
Olyan ez a közösség, mint amikor a téli, hideg időszakban a jég ráhagyatkozik az alatta lévő vízre, amiből lett. Néha – talán értitek a képet – kellenek a hideg, rideg időszakok, a próbatételek, amelyekben egyszerre megtapasztalja az ember a maga erőtlenségét, ugyanakkor az Isten erejét is. Ezek az élet-hidegek, az Úrral közösségben, szilárddá keményítenek bennünket, mint a hideg a vizet jéggé keményíti, közösségben a vízzel, amiből vétetett. De ez a jég nem beszakad mások alatt, hanem annyira szilárd, hogy hordoz másokat, boldog korcsolyázókat… A reménységünk pedig az, hogy eljön majd az olvadás ideje, és visszatérünk az Úrhoz, aki elküldött minket ebbe a világba. Ott nem lesz hidegség, ridegség, erőtlenség…
Egy tavaszi példát is említek. Olyan ez a Jézus Krisztussal való közösség, mint amikor a tavirózsa ráhagyatkozik a vízre, miközben gyökereit mélyen beleereszti a vízbe, amelyből felszívja a táplálékot, hogy gyönyörűségesen virágozzon.
Jézus Krisztussal való közösség: szenvedés-közösség és győzelem-közösség, amelyben a győzelemé, a reménységé, az örömé a végső szó.
Találkozni az Úrral, a mai igeszakasz szerint, ezt jelenti: mélyebben az erőtlenségekben és mélyebben a feltámadott Jézus Krisztusban, részesülve az Ő megváltó halálában és feltámadásában; Ővele közösségben lenni, ebben a közösségben folyton megerősödni.
*
A Jézus Krisztussal való közösség áldásaként el tudjuk mondani: MINDENRE VAN ELÉG ERŐNK A KRISZTUSBAN, AKI MINKET MEGERŐSÍT (9; Filippi 4,13).
A mai Igében ugyanezt fogalmazza meg az apostol, hiszen amikor könyörgött és kérte a gyógyulást, akkor választ kapott az Úrtól; mert Ő nem hagyja könyörgéseinket és kéréseinket válasz nélkül, csak az Ő akarata szerint teljesíti azokat. Az Úr akarta pedig tökéletes akarat.
Az apostol azt a választ kapta az Úrtól, és ezt a választ kapjuk mi is: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm, a te erőtlenséged által éri el célját.” (9)
A mi erőtlen életünket tehát betölti a mi Urunk, Jézus Krisztus ereje, és erőtlenségünkben az Ő erejével tud bennünket használni, az Ő dicsőségére és sokak javára.
Már nem azt mondjuk ettől kezdve, a Jézus Krisztussal való közösségben: „Annyi minden ért már, elegem van!”
Hanem valljuk és megtapasztaljuk a csodát: „Mindenre van erőm a Krisztusban; elég ez az erő, mindenre elég ez az erő; elég az Úr kegyelme, mert a mi életünk erőtlenségét betölti az Ő mennyei erejének gazdagsága.”
Mindenre van erőm! Mit jelent ez a „mindenre”? Gondoljunk nehéz időszakainkra: visszatekintve azokra, gyakran azt kérdezzük: „Hogyan tudtuk mindezt akkor végigcsinálni?” Ezt jelenti a mindenre. Egy adott helyzetben, amikor kell, ad az Úr erőt. Nem arról van szó, hogy mindent kibírunk, hanem azt jelenti, hogy mindenre van erőnk, amihez az Úr erőt ad, és Ő nem engedi el a kezünket, nem terhel erőnk felett, és kellő időben hazahív majd… Mindenre van erőnk, amire Isten elhív bennünket.
Több prédikációban szóltam már arról, hogy mit jelent ez a „mindenre”. Most is megkísérlek néhány választ adni a kérdésre, de ez messze nem teljes. Nézzük tehát, mi mindenre elég az Isten ereje, és az Isten megváltó erejéből fakadó kegyelme, az életünkben!
Először is az Isten megváltó erejéből fakadó krisztusi kegyelme elég arra, hogy megbéküljünk az Istennel.
Ez azt jelenti, hogy bármi ér bennünket, ezzel az isteni, elégséges kegyelemmel ki tudjuk mondani azt, amit Jézus Krisztus is kimondott az Atya előtt: „Igen Atyám!” (Máté 11,26)
Ez azt jelenti: „Atyám, elfogadok mindent a Te kezedből, legyen minden a Te akaratod szerint, hiszen Teneked van igazad, és minden úgy van jól, ahogy az a Te kezedből érkezik. Hitben járva minden az én javamat és üdvösségemet szolgálja, még ha most nem is értem, még ha most kétségek is gyötörnek.”
Igent mondani az Atya akaratára, megbékülni az Atyával: erre elégséges ez az erő és ez a kegyelem.
Aztán az Isten megváltó erejéből fakadó krisztusi kegyelme elég arra, hogy megbéküljünk önmagunkkal.
Aki megbékült önmagával, aki rendben van önmagával, az tud szolgálni, az tud adni másoknak.
Sokszor beszéltünk már erről.
Sokszor olyan szétesett, rendezetlen az életünk, a gondolataink, a személyiségünk.
Igent mondani az Istenre, az Isten akaratára, és ezáltal igent mondani önmagunkra.
Igent mondani önmagunkra! Igent mondani az Istentől kapott kereteinkre, lehetőségeinkre!
Igent mondani önmagunkra! Igent mondani az Úrtól kapott feladatainkra, amiben igenis megtapasztaljuk, hogy egy adott ponton a lehetetlen válik lehetségessé. Én magam is annyiszor megtapasztaltam ezt a csodát. Gyakran kérdezem magamtól, idő hiányában, és sok más ok miatt: „Miként fogom ezt és ezt a feladatot teljesíteni; hogyan fogom ezt és ezt az előadást megtartani; lesz-e időm, figyelmem, ihletem az egyes igehirdetésekre, szolgálatokra felkészülni; adatik-e bölcsesség a problémás helyzeteket kezelni?” Valahányan gondoljunk a saját, hasonló kihívásainkra! Vegyük észre a csodákat! Az Úr, kellő időben a segítségünkre siet, és az Ő „erős kegyelme” megoldja a problémát, így ami lehetetlennek tűnt, az Őáltala lehetségessé válik (Máté 19,26). A tanítványok, a csodálatos halfogás során tapasztalták meg mindezt, csak engedelmesen ki kellett tartaniuk: „Uram, egész éjszaka halásztunk és semmit nem fogtunk. Most nappal van, amikor szinte semmi esély a fogásra. De a Te szavadra kivetjük a hálót!” (Lukács 5,5) Igent mondani önmagunkra; igent mondani a határainkra és a feladatainkra, amelynek során megtapasztaljuk, hogy a lehetetlen is lehetségessé válik az Isten erejével.
Igent mondani önmagunkra! Igent mondani az örömeinkre és a kudarcainkra!
Igent mondani önmagunkra! Igent mondani a terheinkre! Ez az igent mondás a terheinkre, azt is jelenti, hogy letesszük azokat a terheket, azokat a batyukat, amelyeket nem az Isten helyezett ránk, hanem mi hordjuk azokat engedetlenül, rögeszmésen, folyamatosan. Ezért nincs erőnk hordozni azokat a terheket sem, amelyek viszont az Isten akarata által nekünk kirendelt porciónk (Galata 6,2–5). Egy csomó terhet hordozunk, amit engedetlenül hordozunk, és már régen letehettük volna azokat.
Aztán az Isten megváltó erejéből fakadó krisztusi kegyelme elég arra, hogy megbéküljünk a másik emberrel, hogy igent mondhassunk a másik emberre.
Igen, elég az Úr kegyelme, hogy igent mondhassunk az Isten akaratára, igent mondhassunk önmagunkra, és igent mondhassunk a másik emberre.
Itt adottak azok az úgynevezett „koncentrikus körök”, amelyek alapján meghatározhatjuk a másik embert: Igent mondani a szeretteinkre; aztán igent mondani a Krisztusban testvérre, az atyámfiára, a felebarátra; majd igent mondani minden emberre, aki körülöttem él.
Nem a másik ember hibáira, bűneire mondunk igent, hanem magára az emberre.
Igent mondani a másikra azt jelenti, hogy én teszem meg feléje az első lépést, én kezdeményezek, én mutatom ki a szeretetemet, a kedvességemet, a bátorításomat; én próbálom megérteni a helyzetét; én kérek tőle bocsánatot egy konfliktushelyzetben; én tudok visszalépni a megoldás érdekében.
Szinte képtelenek vagyunk ezekre!
De elég az Úr kegyelme, hogy megbéküljünk Istennel, megbéküljünk önmagunkkal és megbéküljünk a másik emberrel.
*
Ugye milyen gyönyörű ez az Ige?
Nekem is nagyon fontos volt, személy szerint, ezeket újból végiggondolni.
Mindenre elégséges Isten ereje és kegyelme, amire az Ő akarata szerint szükséges, hogy elég legyen.
Mindenre van erőnk, amire Isten elhív bennünket.
Pál apostol erőtlenségén keresztül is mi mindent elvégzett az Úr!
Találkozni az Úrral üdvözítően életfontosságú!
Most elsősorban ne rendkívüli jelenéseket várjunk, hiszen találkozni az Úrral úgy lehet, ha elmélyülünk az Ő Igéjében és elmélyülünk az erőtlenségeink tudatában, melynek nyomán Jézus Krisztus ereje, az Ővele való közösségben átjárja az életünket, és megtapasztaljuk a csodát!
Mélyebben az Igében, mélyebben az erőtlenségben, mélyebben Jézus Krisztus kegyelmében!
Isten felhasználja a mi erőtlen életünket a következő héten is, és szívünk utolsó dobbanásáig.
Úgy legyen!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. február 16.
2Korinthus sorozat 34.
7. hét – Hatvanad vasárnap.
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2012. december 31. (Az Úrral való találkozás az erőtlenségben)
Evangélizáció, Újpest-Belsőváros, 2013. november 28. (Mélyebben az erőtlenségben)
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2013. december 8. (Mélyebben az erőtlenségben)
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
Háromszor könyörgött az apostol azért, hogy Isten szabadítsa meg nyomorúságából. Ez a „háromszor” azt jelenti, hogy nagyon sokszor imádkozott ezért az apostol.
Ám az apostol, aki másoknak a gyógyulás és a szabadulás evangéliumát hirdette, és másokat meg is gyógyított az Isten akarata és hatalma által, maga beteg és megalázott maradt.
Mi győzedelmes keresztyénséget akarnánk, látványos diadalt, megtérő tömegeket, ébredéseket, szabadulásokat, gyógyulásokat.
Isten gondolata azonban egészen más erről: e-világban maradunk a megtépázott, ellentmondásos emberlétünkben, gyarló és törékeny testünkben, érzékeny lelkünkben, zilált idegrendszerünkben; és az Úr mégis tud használni bennünket. Ez egy nagy evangélium.
Az Ő kegyelme elég nekünk, minden nyomorúságunkban; üdvösségesen elég! Mire elég ez a kegyelem? Három dolgot említek most erre nézve.
Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk Ővele. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk az Ő döntéseivel, amellyel gyakran úgy intézi sorsunkat, hogy emberi ésszel azt nem vagyunk képesek felfogni. Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk másokra is kiterjedő szeretetével.
Elég az Úr kegyelme arra, hogy megbéküljünk önmagunkkal, azokkal a keretekkel, amelyeket az Úrtól kaptunk, és abban hálatelt örömmel, boldogan, elégedetten mozogva sáfárkodjunk az Őtőle kapott javainkkal.
Elég az Úr kegyelme arra, hogy a munkánkat el tudjuk végezni. Elképzelhető, hogy szerényebb ez a szolgálati terület, mint amit magunknak megálmodtunk. Isten előtt azonban nincs különbség feladat és feladat között, mert amit Őtőle kaptunk, amit az Ő dicsőségére végzünk, az fontos, értékes, áldott, akármilyen apró és mások által felejthető legyen is az a „dolog”. A lényeg az, hogy amit Isten kiszabott ránk, annak elvégzéséhez Ő elég erőt és időt ad. Ő tudja, mi az elég! Áldott legyen ezért az Úr!
[1] Az Úrral találkozni azt jelenti, hogy mélyebbre jutunk a Jézus Krisztusba vetett hitünkben, mint a gyümölcstermő fa főgyökere mélyebbre hatol a talajba. Mélyebben Krisztusban, mint az irányba állított vitorlás tőkesúlya mélyre hatol a vízben. Aki Jézus Krisztusban hisz, aki találkozott az Úrral, annak az élete üdvösségesen irányba állított élet, ami – az előbbi példánál maradva – egy „mindenféle szélnek” kitett vitorlás esetében láthatóan kegyelmi állapot.
[2] Pál, az ellenségeinek ad választ a dicsekvésben, amely valójában az erős Isten dicséretévé lesz, és a saját erőtlenségeivel való dicsekvéssé. Az apostol mérsékli magát a dicsekvés gyarlóságában is, ezért a nagy istenélményét is visszafogottan mondja el, nehogy valaki többnek tartsa őt, mint aki ő valójában; nehogy valaki többnek tartsa, mint aminek külsőleg látszik és hallatszik (6–7). Micsoda alázat! Mi mindig többnek akarunk látszani annál, mint aminek látszunk és hallatszunk, ezért nagy történetekkel állunk elő, amelyeket pózolva adunk elő. Színjáték, minden ilyen pózolás: bábszínház, ahol a gonosz bábozik velünk. Mennyi pojáca, mennyi majom jelenik meg ezernyi nyilvános felületen, aki mind ki akar tűnni, fel akar tűnni, és többnek akar látszani, mint aki… Erre a pózolásra, ma számos technika is lehetőséget ad. Aztán nincs annál szánalmasabb, mint amikor valaki még idősen is pózol! Hány ilyen pozőr szerepel az egyházban. Az apostol, ezekben az igeversekben határozottan nemet mond mindezekre. Pedig őneki lenne mivel dicsekedni, de nemcsak mérsékli magát, hanem inkább a gyengeségeivel dicsekszik.
[3] Nem a kitárulkozáson van a hangsúly, hanem azon, ahogy az apostol szól az erőtlenségeiről. Kitárulkozni veszélyes, de a testvér előtt megnyílni: áldás. Egyszer éltem át, testvérek közösségében ilyet, amikor szűk körben megnyíltunk egymás előtt. Mindenki sorolta a saját nyomorúságait, őszintén, nem leplezve az erőtlenséget, és Isten szabadító erejéért kiáltva.
[4] A Galata levélben olvasunk arról, a negyedik fejezetben, hogy az apostol beteg lett, nem tudott továbbhaladni missziói útján, ezért kényszerből maradt Galáciában, így hirdette közöttük az evangéliumot (Galata 4,12–20). Ezek pedig megszerették Krisztust, és megszerették az apostolt, olyannyira, hogy a szemüket is kivájták volna, és az apostolnak adták volna (Galata 4,15). Ebből következtetnek arra a bibliatudósok, hogy az apostolnak valamiféle szembetegsége lehetett. De ez is csak feltételezés.
Textus / Lekció: 2Korinthus 12,05-10 (09)
Igehirdető: Steinbach József