(2) Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék Istenünk városában, szent hegyén.
(3) Szépen emelkedik a Sion hegye az egész ország örömére az északi oldalon; a nagy király városa,
(4) melynek palotáiban úgy ismerik Istent, mint erős várat.
(5) Mert a királyok szövetkeztek, együttesen fölvonultak ellene,
(6) de amint meglátták, megdöbbentek, megrémültek és megfutamodtak.
(7) Reszketés fogta el őket, fájdalom, mint a vajúdó asszonyt,
(8) mint mikor a keleti szél összezúzza a tengerjáró hajókat.
(9) Amiről hallottunk, azt láttuk is a Seregek Urának városában, Istenünk városában: megtartja Isten örökre. (Szela.)
(10) Jóságodról elmélkedünk templomodban, ó, Isten.
(11) Nevedhez méltóan dicsérnek a föld kerekségén, Istenünk, jobbod csupa igazság.
(12) Örül Sion hegye, vigadoznak Júda leányai, mert igazságot osztasz.
(13) Járjátok körül Siont, kerüljétek meg, számláljátok meg tornyait!
(14) Jól nézzétek meg bástyáit, járjátok be palotáit, hogy beszélhessetek róla a jövő nemzedéknek.
(15) Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, Ő vezet minket mindhalálig.
(Zsoltárok 48,1–15)
(Zsoltárok 48,3)
Ebben a zsoltárban felragyogott és megragadott egyetlenegy szó, kifejezés, amely így hangzik: szép.
Szépen emelkedik a Sion hegye az egész ország örömére (3).
Szép a Sion hegye, szép az azon épített templom, szép körülötte a szent város, az Isten városa.
Mind a szent hegy, mind a templom, mind a szent város Isten mindenre elégséges, áldó, szép jelenlétét hirdeti.
Erről mond a zsoltáros méltóan szép, felemelő dicséretet.
Ez a zsoltár alkalmat ad nekünk arra, Isten Lelke által, hogy szóljunk erről a szépségről bibliai alapon, igei alapon.
Azt is mondhatnám, hogy ez egy bibliai teológiai esztétika, ami ebből a zsoltárból, többek között, kiolvasható, a Szentlélek által.
*
A zsoltár arról énekel, hogy szép a templom hegye, gyönyörűséges a templom, a szent város, hirdetve Isten szépséges jelenlétét.
Tehát e zsoltár alapján, minden belemagyarázás nélkül, megállapíthatunk, megfogalmazhatunk az élő Istenről egy fontos jelzőt: ISTEN SZÉP (1–4, 15).
Isten szépsége jelenti azt a harmóniát, ami az Ő lényének a lényege, amit teológiailag úgy fogalmazhatunk meg, hogy a Szentháromság Isten önmagával való zavartalan harmóniája, egysége. Szépen emelkedik a Sion hegye, az egész nép örömére (3): Isten az, aki eggyé formálhat bennünket is, boldog örömben.
Nyilván, ebben a harmóniában ott munkál az Isten szentsége, az Isten tökéletessége, hiánytalansága.
Isten szépsége szentség, tökéletesség, harmónia, boldogság, ebből fakadó öröm és egység.
Ahogy az apostol megfogalmazza ezt az Újszövetségben: Ez a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium (1Timóteus 1,11).
Isten szépsége azt jelenti, hogy Ő boldog, harmonikus, egységes, szent, tökéletes.
Ez a szépség jelenti az Isten mennyei magasságát.
Isten örökkévaló irányjelző, minden időben, a legnehezebb helyzetekben is.
Isten szépsége az Ő emelkedettsége, ami mennyei emelkedettség, örökkévaló, biztos irány: „Szépen emelkedik a Sion hegye, rajta a templom, hirdetve a szépséges, áldó Isten jelenlétét.” (3)
Isten szép, mert tökéletes, mert szent.
Isten szép, mert mennyeien emelkedett.
Az Isten szépsége jelenti az Ő erejét is (4).
A „korahita” zsoltárokban hallhattunk erről egy héttel, két héttel ezelőtt is – folyamatosan hangsúlyt helyeznek erre ezek a zsoltárok –, hogy olyan Istenünk van, aki erős Isten, aki egyetlenegy király, mindenek felett való király, aki hatalmas Úr, rajta kívül nincs más.
Az élő Isten szépséges ereje abban van – tudjuk ezt az Újszövetségből –, hogy Úr voltát, hatalmát, értünk lehajló kegyelmében mutatta meg; megtartó, megváltó szeretetében, Jézus Krisztusban, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál.
Éppen ezért – ahogy szintén megfogalmazza itt ezt is a zsoltár –, Isten nekünk erős várunk, erős városunk, erős oltalmunk minden körülmények között.
Az Ő ereje nem hasonlítható emberi hatalomhoz, emberi hatalmaskodáshoz, indulathoz, agresszivitáshoz. Az Úr hatalma, ereje, a Krisztusban közölt, megváltó szeretet ereje.
Isten ilyen értelemben szép: szent, mennyeien emelkedett, megtartó szeretetében erős; valamint mindezekre tekintettel, Isten szépségét összegezve: Isten örökkévaló; szemben a mi mulandó, halandó életünkkel.
*
De éppen itt ragyog fel az evangélium, az örömhír.
Amikor mindezeket végiggondoltam, akkor újból elolvastam a zsoltárt, és az az üzenet ragyogott fel gyönyörűségesen előttem – ezt szeretném veletek megosztani, mert engem is megörvendeztetett –, hogy ISTEN SZÉP; ÉS BENNÜNKET IS – ILYEN ÉRTELEMBEN – SZÉPPÉ AKAR FORMÁLNI (1–4; 5–9; 15).
Isten nekünk ajándékozza az Ő szépségét, lehajol értünk, az Ő elérhetetlen világosságából, megajándékoz bennünket ezekkel az ajándékokkal; mert Isten üdvözítő Isten (1–4).
Ilyen értelemben vegyük Isten szépségének jellemzőit sorra!
Isten szép és széppé tesz bennünket.
Isten szentté tesz bennünket, noha nem vagyunk szentek; de egyre inkább megtisztul az életünk.
Hadd fogalmazzak egyszerűbben, érthetőbben!
Az élő Istenbe vetett hit – a gyönyörűséges, szép Istenbe vetett hit – széppé, ragyogóvá formál minket; nem e világ kategóriái szerint, hanem az Ige üzenete szerint.
Ezt mindannyian tapasztaltuk, minden rajongás nélkül. Akinek élő hite van, annak kiül a tekintetére, a szemére, az arcára, az egész életére, az egész valójára a hite; minden nyomorúsága ellenére is.
A negyedik versben hálát ad ezért a zsoltáros: „Urunk, köszönjük, hogy miénk ez a tudás, miénk ez az ismeret! Áldott légy, hogy ismerhetünk Téged, hihetünk Tebenned; szép, élő Istenünk, aki bennünket széppé teszel!” (4)
Kedves Testvérek! A testi szépség, a testi szemekkel látható szépség, az nyilván bizonyos tekintetben nagy érték, nagy ajándék, bár viszonylagos és ideig való, mulandó; egy egészen más kategória, mint a bibliai értelemben vett szépség. Arról nem is beszélve, hogy a testi szépség tele van ezernyi veszéllyel, ezernyi kísértéssel, de nem megyek ezen az úton tovább…
Az üzenet ez: Az élő hit az, amely igazán széppé tesz bennünket. A szép Isten széppé, ragyogóvá formálja az életünket, a személyiségünket.
Az Úr olyan értelemben is széppé formál bennünket, hogy emelkedetté tesz; felemel minket az élő Isten (3).
A hétköznapok bajaiban, próbatételeiben, nehéz helyzeteiben, gyászában, szomorúságaiban; a hétköznapok profanitásában, ragacsos ügyeiben is megőriz bennünket a mi Urunk ebben az emelkedett állapotban.
Így, az Úrban élve, egyszerre járunk a realitások talaján, benne élve a világban, mert itt van küldetésünk; ugyanakkor mégis hitben emelkedetten élünk, és nem veszünk bele a mocsárba. Szentül élünk a profanitásban! A nehéz ügyekben is úgy állunk az ügyek fölött, hogy hitünk nem egy gőgös hit, hanem egy szolgáló hit, amely a nehéz ügyekben is felragyogtatja az Isten szépséges szabadításának hatalmát.
A hívő ember úgy szép, hogy mindenkor megmarad ebben az emelkedettségben; és mert az ilyen ember az Úrban van, ezért örökkévaló, biztos irányjelző lesz, mint az Isten eszköze, mások számára.
Az Úr által „emelkedett” ember felemel másokat, szépnek lát másokat, meglátja másokban az értéket – ez egy missziói küldetés – és formálva, felemel másokat. A hit embere szépnek lát másokat, miközben megszépíti mások életét, felemeli mások életét.
Nagy kérdés, ez önvizsgálatra hív bennünket, hogy ilyenek vagyunk-e, mint egyes hívő ember, ilyen-e a gyülekezetünk, ilyen-e az egyház, a látható egyház? Hiszem, tapasztalom, vallom – erre ígéret van –, hogy az egyház, minden nyomorúsága ellenére, a látható egyház is, ilyen. Micsoda kegyelem, hogy minden nyomorúsága ellenére, az egyház betöltheti küldetését!
Isten széppé tesz; széppé tesz úgy, hogy felemel, emelkedetté tesz minket, hogy mi is megszépíthessük, felemelhessük mások – különösen a ránk bízottak – életét.
Isten széppé tesz bennünket úgy is, hogy megerősít bennünket (2–4).
A csúnya, ronda bántások között, az élet útvesztői és próbatételei közepette is, megerősít, megoltalmaz, megőriz és felhatalmaz bennünket a mi Urunk.
Nem tudom, észrevettétek-e a lekcióban, a zsoltár második szakaszában (5–9), a hangnemváltást. De ez csak részben volt egy hangnemváltás, mol-ból dúr-ba; aztán újból visszatér majd mol-ba.
Azt írja a zsoltáros, hogy összefogtak a népek, Isten népe, Isten városa, a szent hegy, a templom ellen (5–9). Ám, meglátták Isten népének szépségét, és megdöbbentek ezen a látható, minden nyomorúság ellenére tapasztalható, szépségen, hitelességen. Megdöbbentek, megtorpantak, megrettentek és elfutottak; olyanná lettek, mint a süllyedő hajó.
Isten megerősít, megóvja népét! Ha nem óvná meg népét, akkor is érvényes, hogy megőrzi népét mindörökké.
Továbbgondolom mindezt az Újszövetség felé. Arra hatalmaz fel bennünket Isten Igéje, hogy mi úgy legyünk szépek, és az Úrban erősek ebben a világban, hogy akik velünk kerülnek kapcsolatba, azok lássák hitelességünket, és áldott értelemben döbbenjenek meg ezen. Akik velünk találkoznak, ne megtorpanjanak, ne féljenek, ne megrettenjenek tőlünk – akár azért, mert hiteltelenek vagyunk; vagy akár azért, mert olyan fundamentálisták vagyunk, hogy megállunk ugyan a szigorú tan rendszerében, de semmi közünk a krisztusi evangéliumhoz, így valójában embertelenné leszünk, félelmetessé, elrettentővé, riasztóvá, taszítóan kellemetlenné –, hanem úgy találkozzanak velünk és általunk az emberek az élő Istennel, hogy ezáltal meglátják az Isten szépségét, az üdvözítő jót, majd megtérnek, hitükben megerősödnek, istenfélelemre jutnak.
Isten széppé tesz, emelkedetté tesz, ilyen értelemben erőssé tesz abban az értelemben is, hogy Ő örökkévalósággal ajándékoz meg bennünket.
Ez az evangélium!
Nagyon szeretjük a fiatalokat, imádkozunk a fiatalokért. Az ember életének legszebb korszaka a fiatalsága. Ám, gyorsan telik az idő. Amíg az ember fiatal, azt hiszi, hogy övé a világ, és ő soha nem öregszik meg – én is átéltem ezt –; mindig a másik öregszik meg. Aztán egyszer csak „bepörög” az élet, rohannak az évek, az évtizedek, és – egy csettintésnek tűnik – már meg is öregedtünk…
De Isten Igéje, mai zsoltárunk is, azt hangsúlyozza: Bármi történik, ha megidősödünk is, ha testi szemekkel látva „elavulunk” is, ha elerőtlenedünk; akkor is megmarad az az isteni szépség, az az emelkedettség és mennyei erő, amellyel az Úr ajándékozhat meg bennünket. A zsoltáros erről énekel: „Micsoda bizonyosság, itt van a mi Istenünk, Ő vezet bennünket, mindhalálig (15), Ő megtartja népét örökkön-örökké (9); tehát túl a halálon is.” Isten megőriz bennünket ebben a szépségben, így ez a szépség már maga az üdvösség.
Mindez már beteljesedett valóság, a Jézus Krisztusban: „Amiről hallottunk, azt láttuk is.” (9; Lukács 1,1–4)
*
Isten szép, és – micsoda ajándék – Isten széppé tesz bennünket.
Hangozzék tehát a felszólítás, ezzel bocsát el a mi Urunk: GYÖNYÖRKÖDJÜNK EBBEN AZ ISTENI SZÉPSÉGBEN! (10–14)
Gyönyörködjünk az Isten szépségében, ahogy máshol olvassuk: „Gyönyörködjünk az Úrban!” (Zsoltárok 37,4)
Ez az Úrban való gyönyörködésre szóló felhívás csak úgy zeng ebben a zsoltárban!
Megragadott, örökre megjegyeztem, sokszor elolvastam ezeket a sorokat. Ahogy Rudolf Bohren hangsúlyozza ugyanezt, az igehirdetésről szóló, homiletikai szakkönyvében: „Mormoltam magamban az Igét, újból és újból elmondtam, elmélkedtem rajta, szájbarágó módon, hogy mit jelent gyönyörködni az Úr szépségében.”
A zsoltáros, ószövetségi, gyakorlati módon fogalmazza meg ezt: „Menjetek el a templomba, járjátok körül a szent várost, az Isten városát, a szent hegyet, az Úr templomát, számoljátok meg tornyait és bástyáit, örüljetek, hogy itt vagytok.” (13–14)
Az Úr szépségéről, jóságáról elmélkedjünk, szent templomában, a gyülekezet közösségében, felvállalva a látható egyházat! (10) Gyönyörködjetek a látható egyházban, így gyönyörködjetek az Istenben, aki felemel, és aki – ezt is hangsúlyozza a zsoltár – azzal a küldetéssel ruház fel, hogy továbbadjuk az Isten ismeretét a következő nemzedéknek (14).
Minél inkább gyönyörködünk az Úrban, annál inkább Őbenne élünk, ebben a szép, emelkedett, erős várban. Így gyönyörködjünk most Isten Igéjében. Ez széppé tesz, felemel, megerősít, elkötelez a szolgálatra!
Gyönyörködj az Úrban úgy is, hogy gondolkozz el azon, ami ma elhangzott!
Minél inkább elgondolkozunk ezen, Isten szeretetén, igazságos szeretetén, szeretettel teli igazságán, Igéjének üzenetén, annál inkább miénk lesz ez az üdvözítő szépség.
„Gondolkozz el az Ő Igéjén, a szeretettel teli igazságán!” (10) – így fogalmazott a zsoltáros.
Mi minden jár a fejünkben, mi mindenen „agyalunk”! Egyre inkább nem adatik meg, az ügyek rengetegében, ebben a világban, még a vasárnapi istentiszteletre való készülés során sem, az elcsendesedés, a megnyugvás, hogy rá tudjunk koncentrálni az igehirdetésre, és figyelni tudjunk az Úrra. Mi minden jár a fejünkben egy igehirdetés alatt is? El tudjuk engedni mindazt, amit idehoztunk?
Amikor valamire nem látom a megoldást – ez személyes bizonyságtétel – és gyötör, gyötör valami, már-már magával ragad az indulat, akkor megszólít a Szentlélek: „Vedd elő az Isten Igéjét, gyönyörködj az Úrban, gondolkodj az Úr szeretettel teli igazságán!” Ilyenkor megtörténik a csoda, egyszerre csak felülemelkedünk a dolgokon, megnyugszunk, látjuk a megoldást!
Ennek nyomán adatik nekünk az a dicséret, amivel zárul ez a zsoltár (11–12).
Gyönyörködj az Úrban úgy, hogy dicséred Őt!
Minél inkább dicsérjük az Urat, minél inkább örvendezve magasztaljuk igazságos szeretetét, annál inkább részesülünk az Isten szépségéből.
Nagy örömmel magasztalni az Urat és részesülni ebből a szépségből, ebből az üdvösséges szépségből, hogy aztán ezt a szépséget továbbadhassuk, mert az az üdvözítő szépség a miénk.
Ez a zsoltár üzenete: Isten szép, széppé tesz bennünket; gyönyörködjünk ebben a szépségben, hogy „elváltozzunk”!
Szépség; azaz emelkedettség, erő, örökkévalóság; minden körülmények között: erre hatalmaz fel minket az Úr!
Áldott küldetés, ezt a mennyi szépséget megélni a hétköznapokban, továbbadni azt.
Ez az, ami igazán boldoggá tesz, széppé tesz, üdvözít.
Áldjon meg ebben bennünket az Úr!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. június 14.
24. hét – Szentháromság utáni első vasárnap.
Zsoltárok sorozat 8.
Az igehirdetésről kizálólag hanganyag áll rendelkezésre.
Textus / Lekció: Zsoltárok 48,01-15 (03)
Igehirdető: Steinbach József