(1) A karmesternek: Kórah fiainak zsoltára.
(2) Halljátok ezt mind, ti, népek, figyeljen a világ minden lakója,
(3) közemberek és előkelők, gazdag és szegény egyaránt!
(4) Bölcs dolgokat beszél majd szám, szívem gondolatai értelmesek.
(5) Példázatra figyel fülem, hárfakísérettel adom elő talányomat.
(6) Miért féljek a gonosz napokon, ha körülvesz az alattomosok bűne,
(7) akik vagyonukban bíznak, és nagy gazdagságukkal dicsekszenek?
(8) Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek.
(9) Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie róla,
(10) még ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt.
(11) Pedig meglátja! Meghalnak a bölcsek, a bolond és ostoba is elpusztul, és másokra hagyják vagyonukat.
(12) Azt képzelik, hogy házuk örökké megmarad, lakásuk nemzedékről nemzedékre, földeket neveznek el róluk.
(13) De a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.
(14) Ez a bolondok sorsa, és követik őket azok, akiknek tetszik beszédük. (Szela.)
(15) Mint juhok kerülnek a holtak hazájába, a halál lesz a pásztoruk. Alakjuk eltűnik a holtak hazájában, nem lesz lakásuk. Reggelre a becsületesek uralkodnak.
(16) De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.
(17) Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha sok kincs lesz is házában.
(18) Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse.
(19) Bár életében áldottnak tartja magát, és dicsérik, hogy jól megy sora,
(20) mégis őseinek nemzedékéhez kerül, soha többé nem lát napvilágot.
(21) Mert a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.”
(Zsoltárok 49,1–21)
(Zsoltárok 49,6–9;16)
Talán többen észrevették, hogy a Korinthusi második levél magyarázatának befejezése után egy újabb sorozatba kezdtünk.
A Zsoltárok könyvének egy egységét magyarázzuk, amelyet úgy hív a szakirodalom, hogy „Kórahita zsoltárok”; hiszen a feliratban ez szerepel ezeknél a zsoltároknál: „Kórah fiainak zsoltára” (1).
Tehát Kórah fiai, mint lévita énekesek, a templomban, az istentiszteleten, ezekkel az énekekkel magasztalták az Urat.
Hamarosan le is zárul ez a sorozat, még néhány fejezet van hátra.
A 49. zsoltár, mint a soron következő „kórahita zsoltár”, talán az egyik legnehezebb zsoltár Kórah fiainak énekei között; a témáját illetően mindenképpen.
Engedjétek meg Testvérek, hogy egyszerűen újramondjam, újra végigmondjam ezt a zsoltárt, követve a zsoltár gondolatmenetét.
Miközben ezt teszem; hiszem, hogy felragyog a gyönyörűséges, krisztusi evangélium, amely olyan kristálytisztán hangzik ebben a Kórah fiai által szerzett, Isten Lelke által ihletett zsoltárban.
A témát, amely alapján szemléljük ezt a hosszú zsoltárt, az a kérdés adja elénk, amelyet így fogalmaz meg a zsoltáros: „Miért féljek?” (6)
A zsoltárban végig jelen van az emberi félelmek témája, amelyből kiutat, valóságos megoldást keres a zsoltáros.
*
Miért féljek? Ez a kérdés, a FÉLELEM kérdése – a félelem témája, jelenléte – egyetemes emberi kérdés (1–5).
Mindannyiunkban van félelem.
Mindannyiunk számára probléma a félelem,[1] akik ebben a testben élünk, akár hitben járunk, akár nem járunk hitben.
Ezt az egyetemességet hangsúlyozza a zsoltár, mindjárt az első versekben, amikor megadja a felütést: Figyeljetek ide, egész nép, a föld minden lakója, gazdagok és szegények, előkelők és közemberek, mindenkinek szól ez az üzenet! (1–3)
A félelem témája egyetemes téma: Miért féljek? (6)
Igen, Isten Igéje, Isten Igéjének igénye, üzenete minden esetben egyetemes, tehát túlhalad emberi érdekeken, politikán, társadalmi helyzeten, kontinenseken, kultúrákon, vallásokon.
Isten Igéje ilyen értelemben egyetemes, élő és ható.
Az a tapasztalatunk, ez is egyetemes tapasztalat, hogy mindenki fél.
A hívő ember életében is jelen van a félelem. Nem véletlenül kapjuk a Szentírásból, az év minden napjára a biztatást, hogy ne féljünk: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” – mondja az Úr (Márk 6,50).
Az Úr tudja, hogy amíg testben élünk, életünk része a félelem.
Lovasi András énekes, a „Csiga” című dalában költőien dalolta elénk ezt a tapasztalatot: „Mindenki fél, csiga, mindenki fél; hátradőlni csak az Istennek ér.”
A félelem egyetemes probléma, amelyre keressük az egyetemes, isteni, egyetlen megoldást adó, megváltóan értünk cselekvő választ.
A félelem problémája természetesen részletezhető.
Mégsem akarok most részletesen belemenni – nincs erre időnk –, hogy hányféleképpen jelenik meg életünkben a félelem: folyamatos szorongásban, aggódásban, vagy éppen rettegésben.
A folyamatos szorongás a félelemnek az a fajtája, amikor nem biztos, hogy tudjuk tárgyiasítani a félelmet; nem biztos, hogy tudjuk, mi az valójában, amitől félünk.
Az aggódásban már tudjuk tárgyiasítani, meg tudjuk fogalmazni, hogy mi a félelmünk tárgya.
A rettegésben pedig – a magyar kifejezés is jelzi ezt, miszerint ez egy rettenetes állapot – úrrá lesz rajtunk a szorongás, az aggódás, azaz a félelem; és az olyannyira eluralkodik rajtunk, hogy tehetetlenné válunk.
Mindannyian, életszakaszaink során, a félelemnek valamely formáját megtapasztalhatjuk.
Ugye, Testvérem, rezonál a szíved erre az Igére?
Milyen választ, milyen megoldást tudunk adni, mi emberek, a félelemre?
Hogyan tudjuk egymást segíteni?
Milyen gyógyszert tudunk felírni orvosok, nem orvosok, lelkészek, lelkigondozók, pszichológusok, pszichiáterek? Sorolhatnám még, hogy kik foglalkoznak ezzel a területtel.
Egyértelműen válaszol erre a zsoltáros, és ez teológiailag lényeges.
A zsoltáros utal arra, hogy mit tudunk, mi emberek, segíteni egymásnak ezekben a félelemteli helyzetekben: „Én mondok bölcs mondásokat, értelmes gondolatokat, a szívem gondolatait!” A zsoltár írója a bölcsességirodalom kifejezéseit használja itt (4–5).
De amíg ezek a gondolatok csak az én értelmemből fakadnak, amíg ezek a bölcsességek csak az én szívem gondolatai, addig csak rólam van szó, és a legjobb esetben is csak részben tudok segíteni a másik emberen.
A zsoltáros kimondja a lényeget, amikor azt hangsúlyozza – szintén a bölcsességirodalom bevett kifejezését használva –, hogy az emberi félelmek kapcsán itt egy példázatos talányról van szó (5).
Az emberi félelem, még inkább annak megoldása, az ember felől nézve: talány. Ez azt jelenti, hogy a félelemmel kapcsolatosan elsősorban nem az embernél, hanem az élő Istennél van a megoldás, aki természetesen felhasznál ebben a gyógyításban emberi eszközöket is.
Mondjuk ki: Az Úrhoz kell menekülni, ha gyógyulást akarunk, a félelmeinkkel kapcsolatban.
Hárfakísérettel adják elő ezt a zsoltárt Kórah fiai (5).
A hárfakíséretről az jutott eszembe, hogy ez a zeneterápiának egyik eszköze is lehet.
Nagyon tisztelem a terápiás eljárásokat, de nekem soha, egyik sem jött még be. Ezzel nem akarok cinikus lenni.
A terápiás eljárások, bizonyos esetekben, egy határig, hitben járva, segíthetnek, de a félelem az ember számára akkor is megmarad „példázatos talánynak”; mert a félelmeinkre nem embernél, hanem Istennél van a megoldás, és Isten megbízatásából kiindulva lehet az ember áldott eszköz ebben a fontos segítségben.
*
Ezt azért nagyon fontos tisztázni, mindjárt az elején, mert a zsoltár ezek után, egészen nyersen kifejti, hogy hát MIÉRT FÉLJEK, miért féljünk? (6–15; 18–21)
Kedves Testvérek! Van okunk félni! Bőven van okunk félni!
Most ugyan gyönyörű, napsütéses vasárnapunk van, a nyár kezdetén, a koronavírus-járvány után, bízva abban, hogy nem tér vissza újra, nagy erővel a kór.
Talán többen ülnek kint az udvaron, az árnyas fák alatt, mint bent a meleg templomban; remélem ők is hallják az igehirdetést.
De most ettől a szép nyári naptól elvonatkoztatva, figyeljünk arra, hogy a zsoltáros egészen konkrétan, reálisan, nyersen, hogyan fogalmazza meg, az ember okát a félelemre.
Félelmetes ez a bűnrontotta világ.
Félelmetes ez az Istentől eltávolodott, hasadt világ.
Ha egyszer, egy ügy mögé tekintünk, úgy igazán belelátunk valamibe, akkor megrettenünk, hogy minden mögött ott van valami nem tiszta, valami mutyi, valami összeszövetkezés.
Rettenetes ez a világ, a maga „rendszerében”. Félelmetes a „bűnös rendszerek” működése.
Félelmetes az, amit látunk, még a jólét idején is; nem említve a súlyos helyzeteket, a háborúkat, az egészen rettenetes dolgokat.
A zsoltáros gonosz napokról – mert gonoszok ezek a napok –, alattomos bűnösökről, dicsekvő gazdagokról, vagyonosokról beszél, akik azt gondolják, hogy mindent megengedhetnek maguknak (6–7).
Nem megyek tovább. Értitek?
Én csak a zsoltár szövegét, a textust mondom vissza; amit a Bibliából, az imént hallottunk, azt mondom újra.
Félelmetes a világ, „bűnös rendszerek” funkcionálnak mindenütt.
A fő probléma pedig, amiről igazán beszélni kell, és amit szintén kendőzetlenül elénk tár a zsoltár írója: az a halál.
A fő probléma: a halál (11–15; 18–21).
Két héttel ezelőtt is beszéltünk erről, a zsoltár most is utal rá, hogy az ember fiatalon azt hiszi, övé a világ. Jól teszi, ez egy csodálatos korszak, hiszen a fiatal előtt az élet. Akkor lenne beteg az illető, ha nem így érezné. Ugyanakkor az ember ilyenkor azt hiszi, hogy örökké élünk ezen a földön, mi soha nem betegszünk meg, csak a másik idősödik meg, a másik hal meg, mi soha nem fogunk meghalni (12).
Ám, egy csettintés, letelik az emberi élet… Az ember fiatalon azt gondolja, hogy megússza a sírgödröt, márpedig nem (10–11).
Eltűnünk, elfed a sírgödör és elfelejtenek bennünket – mondja a zsoltáros (15).
Micsoda keményen fogalmaz a zsoltár: Mint az állat, kimúlunk ebből a világból (13).
Ebben pedig nincs kivétel: a bölcs és az ostoba ugyanúgy meghal, mint a szegény és a gazdag, a közember és a hírnévvel rendelkező; ebben nincs különbség (13–14; 17–21).
Még tovább megy a zsoltáros – belesajdult a szívem, amikor olvastam, mert láttam már ilyet –, hogy amiért küzdöttünk, amiért harcoltunk, az másé lesz (11). Házunk garázsának belső ajtaján még mindig ott olvasom a régi tulajdonos retró betűkkel kiírt nevét: „XY fuvaros”.
Félelmetes ez a világ, az Úr nélkül. Emberileg, hit nélkül, félelmetesek a kilátások. A fő probléma pedig a halál. Ebből fakad ebben a világban minden pótcselekvés, pótszer, életélvezet, hedonizmus, a jelen élvezete, a „Ragadd meg a napot!” jelszava, a munkamánia, a „Most, itt, nekem, azonnal ide mindent!” lelkülete. Hiszen van halál és nincs idő. Ezért vagyunk irigyek, ezért nem tudunk elégedettek lenni; mert van halál.
A halál hatalma miatt nem látjuk a jövőt, így csak a jelen létezik, és – ahogy a zsoltár kimondja –, ha valami elmúlt, soha többé nem jön vissza (20).
Ez a diagnózis. Tehát, Isten nélkül, ha csak a tényekre tekintünk – részben erről szól ez a zsoltár, és én csak arról szólhatok, amiről a zsoltár, az alapige szól – akkor joggal félünk.
Kedves Testvérek! Van miért félni…
A zsoltáros hozzáteszi a diagnózis lényegét: egyetlenegy mondatban, kiemelten fogalmaz, a textus felolvasásakor is megnyomtam, amikor ezt olvastam: Az ember nem tudja megváltani magát, nem tudja kiváltani magát ebből a helyzetből (8).
Az ember részéről az alapvető problémákat illetően nincs megoldás.
*
Ám, itt is, mint a zsoltárokban sok helyen, olvashatjuk ezt a két betűt: De…
Ez a fordulatos két betű üdvözítő, ujjongásra, hálaadásra, magasztalásra késztető fordulatot jelent be.
Ide szerettem volna megérkezni!
Lélegezzetek fel, mert VAN MEGOLDÁS! (9; 16–17)
Ez az egyetlen megoldás, amit harsányan fogalmaz meg a zsoltáros: „De engem az Isten kivált a holtak hazájából és magához vesz!” (16)
Mondjuk többesszámban! Minket az Isten kivált, kiváltott Jézus Krisztusban, a holtak hazájából, és magához vett bennünket.
Ennél konkrétabban, világosabban nem lehet szólni arról az evangéliumról, ami Jézus Krisztusban beteljesedett.
Ez az egyetlen megoldás.
Igen, Testvéreim, van halál, de Jézus Krisztus feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).
Kiváltott bennünket az Isten, Jézus Krisztusban, a halálból. A fogalom, a kép, a kifejezés ismert, de hadd magyarázzam meg!
Kiváltani valakit olyan, mint amikor valaki börtönben van, és én leteszem érte az óvadékot, hogy kihozzam onnan.
Kiváltani valakit azt jelenti, hogy az illető eladósodott, és egy jótevője kifizette helyette az adósságot.
Kiváltani valakit, egészen felfoghatatlan és valós értelemben azt jelenti, hogy én veszek valamit magamra, a másik helyett; akár a halált is, hogy a másik élhessen; mint ahogy a Jókai regényben Jenő meghalt a testvére, Ödön helyett.
Jézus Krisztusban ez történt. Ő, Isten bárányaként letette érettünk az óvadékot; kihozott bennünket a bűn, a betegség, a halál fogságából; bement a büntetés tömlöcébe helyettünk, megjárta érettünk a mélységek mélységét.
Ám, az Isten báránya – aki egyben az Isten Fia, maga az Isten – hatalmas Úrként legyőzte a börtönt, legyőzte a fogságot, legyőzte a halált.
Ez a megváltás csodája.
Ezért, ahogy az apostol, a Római levélben írja: „Ez az ajándék már a miénk; meghaltunk a Krisztussal és feltámadtunk a Krisztussal.” (Róma 6,8)
Isten Krisztusban kiváltott bennünket a holtak hazájából, és magához vett bennünket: az örök élet már a miénk.
Jézus Krisztus, Isten bárányaként, bement az adósok börtönébe, helyettünk. Ez az Ő embersége. Jézus Krisztus aztán lerombolta a börtönt, legyőzte a halált. Ez Jézus Krisztus istensége.
Akárhányszor bárányt, báránykát látok, mindig eszembe jut az evangélium: Jézus Krisztus, az Isten báránya, aki megoldotta az életünket, aki kiváltott bennünket a holtak hazájából. A bárány egy csendes állat, de ha a szemébe tekintesz, akkor látod a bárány értelmes tisztaságát. Ekkor értettem meg, hogy az értelmesség egészen más, mint az okosság. Az okosság nagyon veszélyes értelmes tisztaság nélkül; még akkor is, ha ezt az utóbbit jámbor balekként értékeljük. A bárány csendesen legelészik; lehajtott fejjel, némán tűri, amikor nyírják; és szinte zokszó nélkül elhordozza, amikor átvágják a torkát… A szemében szinte könnycsepp fakad ilyenkor, ahogy elfátyolosodik a tekintete, miközben alázattal odaáldozza magát a másikért. Erre ember nem képes, ez az isteni szeretet.
Nekünk a bárányról és a pásztorról nem a halál jut eszünkbe, mint a zsoltárosnak – „a halál lesz a pásztoruk” (15) –, hanem az Isten báránya (János 1,29), az élet fejedelme, a Jó pásztor, aki életét adja a juhokért (János 10,11).
Ez az evangélium: Isten minket kiváltott a holtak hazájából, és magához vett bennünket. Ez már a valóság. Igen ez az evangélium, ez az örömhír, amit a mai istentiszteletről magunkkal vihetünk.
Innentől kezdve, nem kell törődnünk semmi mással! (17)
A zsoltáros kimondja ezt is. Az egyik igeversben határozottan ott hangzott felénk ez az intés: „Ne törődj azzal, amit testi szemekkel látsz, a csillogó látszattal; csak járjon át téged az evangélium, a szabadítás öröme, és azt add tovább!” (17)
Hirdesd, másoknak a krisztusi Igét: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50)
A többi, egészen egyszerűen, nem érdekes.
Miként Márai Sándor mondta: „Az ember életében beköszönt egy olyan életkor, amikor már csak az ünnep létezik, és a többi nem érdekes.”
Ez az életkor akkor köszönt be, amikor megtapasztalod az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelmét; azt, hogy van örök, végső, megváltó, Isten szeretetéből fakadó megoldás; és ez a bizonyosság alapvetően mindent átalakít az életedben.
Innentől kezdve minden élethelyzetben reményteli ünneppé, örömmé lesz az élet; és az apró, csillogó, talmi, feldobó, vagy lehúzó részletek – amelyek eddig mindent jelentettek, minden örömöt vagy bánatot – ilyen értelemben nem kísértenek többé.
Döbbenjünk rá arra, hogy kegyelem alatt vagyunk!
Milyen drága ez a kegyelem (9). Drága az élet váltsága, emberi erővel végképp le kellene tennünk erről a végső megoldásról.
Az az evangélium, hogy drága az élet váltsága, kifizethetetlenül az, nem lehet megvenni e-világi kincseken; de mégis a miénk ez a váltság!
Attól drága ez a krisztusi kegyelem, hogy Isten ingyen odaajándékozza azt nekünk, a Jézus Krisztusban.
Attól drága ez az örök és boldog megoldás, mert ingyen való a drága kegyelem.
Isten, kiválasztó kegyelmét aktivizálja bennünk, hogy mi ezt a kegyelmet elfogadhassuk.
Azzal, kedves Testvérem, hogy itt vagy; azzal már Isten jelzi, hogy Te is kiválasztott vagy, hiszen hallhattad ezt az Igét, elvihetted magaddal a lényeget, ezt az örömüzenetet!
Már tied ez a drága kegyelem, ez a drága váltság, amit ingyen adott oda az Isten neked, a Jézus Krisztusban.
–
Miért féljek?
Testi szemekkel széttekintve van okunk, lenne okunk félni.
De mi hitben járunk, nem látásban (2Korinthus 5,7).
Isten megszabadított bennünket, nemcsak a félelmektől, a Jézus Krisztusban.
Ezért tele vagyunk örömmel, reménységgel hálaadással és szolgálattal.
Mondd tovább ezt az örömhírt másoknak – ez nem terápia, ez igehirdetés, ez bizonyságtétel –, amelyben Isten eszköze leszel: Bízzatok Krisztusban, ne féljetek!
Imádkozzunk!
Örökkévaló Istenünk, aki Atyánkká lettél a Jézus Krisztusban!
Áldunk Téged, aki kiválasztasz bennünket halálos félelmeink nyomorúságai közül; aki hatalmaddal ott cselekszel, ahol mi teljesen tehetetlenek vagyunk.
Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy megláthassuk drága váltságod örömhírének ingyen kegyelmét, és így a félelmek között is csak Tebenned bízzunk, és ne csak arra tekintsünk, amit a testi szemeinkkel látunk.
Könyörülj rajtunk, Urunk, hogy soha ne az vezessen minket, amit gyarló gondolataink és indulataink cikázva képeznek bennünk.
Segíts bennünket arra, Urunk, hogy félelmeket feloldó örömhíred képviselői lehessünk ebben a világban.
Így mondunk közbenjáró könyörgést egymásért, gyülekezetünkért, népedért, az elesettekért, a betegekért!
Külön hálát adva egy gyülekezetünkben szolgáló Testvérünkért, aki nemrégiben ünnepelte 85. születésnapját, és aki most is itt van közöttünk, aki ma is szolgált közöttünk, hiszen tizenöt éve kántorként szolgál e templom falai között. Kérünk Téged, Urunk, áldd meg őt, életét, szeretteit, és add Urunk, hogy egészségben még sokáig, együtt építhessük a Te országodat, itt Balatonalmádiban!
Közbenjáró könyörgést mondunk hazánkért, az egész világért, a vezetőkért és a vezetettekért egyaránt.
Hallgasd meg a mi könyörgésünket, élő Istenünk, egyszülött Fiadért, Jézus Krisztusért.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. június 28.
26. hét – Szentháromság utáni harmadik vasárnap.
Zsoltárok sorozat 9.
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
[1] Istentisztelet után odajött hozzám valaki, és elmondta, hogy neki van egy megdönthetetlen álláspontja: A hívő ember nem fél. Magamban egyből azt gondoltam, hallva az érvelés bevezetését, hogy itt nincs miről beszélni. Az ilyen embertelen megnyilatkozások fájdalmasak. Valóban, az Isten nem engedi, hogy a hívő emberen úrrá legyen a félelem (Márk 4,10). Ezért minden napra jut az Ige biztatásából: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,50) Máshol azt olvassuk: „Ne légy elbizakodott, hanem félj!” (Róma 11,20)
Textus / Lekció: Zsoltárok 49,01-21 (06)
Igehirdető: Steinbach József