(1) A karmesternek: Kórah fiainak a zsoltára.
(2) Megkegyelmeztél, Uram, országodnak, jóra fordítottad Jákób sorsát.
(3) Megbocsátottad néped bűnét, elengedted minden vétkét. (Szela)
(4) Elfojtottad felindulásodat, megfékezted izzó haragodat.
(5) Fordulj felénk, szabadító Istenünk, ne haragudj ránk többé!
(6) Örökké akarsz haragudni ránk? Nemzedékről nemzedékre tart haragod?
(7) Nem akarsz új életet adni nekünk, és örömöt szerezni népednek?
(8) Mutasd meg, Uram, hogy szeretsz minket, és adj nekünk szabadulást!
(9) Hadd halljam meg, mit hirdet az Úristen! Bizony, békességet hirdet népének, híveinek, hogy ne legyenek újra oktalanok.
(10) Mert közel van a szabadulás az istenfélőkhöz, hogy dicsősége lakozzék földünkön.
(11) Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást.
(12) Hűség sarjad a földből, és igazság tekint le a mennyből.
(13) Az Úr is megad minden jót, földünk is meghozza termését.
(14) Igazság jár előtte, az készít utat lépteinek.
(Zsoltárok 85,1–14)
(Zsoltárok 85,2)
Amikor ezt az Igét elolvastam, azonnal a kiemelt igevers ragyogott fel előttem, majd megnyílt ennek nyomán az egész zsoltár.
Arra kérlek benneteket, hogy ízlelgessük, itt az Isten színe előtt, ezt az egy sort: „Jóra fordította az Úr Jákób sorsát, népe sorsát, a mi sorsunkat…”
Jóra fordította az Úr népe sorsát, a mi sorsunkat.
Üdvösséges jóval, valóságos jóval ajándékozott meg bennünket az Isten, a halál felé sodró sors ellenében is!
Mindig így cselekszik az Isten: életmegtartó, életmegújító, üdvösséges módon fordulatot ajándékoz az életünkben.
Ez kihat a személyes, egyéni, egyházi és közösségi életünkre egyaránt.
Bízom abban, hogy odahaza, az igehirdetés után, előveszitek a Bibliát, Testvéreim, és újból elolvassátok ezt a szakaszt!
Akkor megfigyelhetitek azt, hogy három részre tagolódik ez a zsoltár, amit a tipográfia is jelöl.
A zsoltár három tételben tárja elénk ezt a hatalmas örömhírt: Isten jóra fordította sorsunkat.
Dicséretben, panaszban és próféciában tárja elénk, fejti ki mindezt a zsoltár írója.
*
Először tehát a DICSÉRET, az Isten magasztalásának hangja szólal meg: „Magasztalunk Téged Urunk, élő Istenünk, hogy jóra fordítottad a sorsunkat!” (2–4)
Jóra fordította sorsunkat az Úr!
Annyi minden elromlott, annyi mindent elrontottunk és Te megcselekszed, Urunk, azt a csodát, hogy ami rossz, amit mi elrontottunk – amit esetleg végérvényesen is elrontottunk –, azt egyedül Te vagy képes jóra fordítani!
Te vagy képes egyedül mindezt megcselekedni, Urunk. Teneked van erre megváltó hatalmad, ha emberi eszközökön keresztül teszed is ezt, de valóságosan Te teszed.
Ahogy József történetében is olvassuk: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de az Isten terve jóra fordította azt.” (1Mózes 50,20)
Erre egyedül az Úr képes!
Valójában ez az evangélium, ez az örömhír, amely felragyog ebben az ószövetségi üzenetben, ebben a zsoltárban is.
Nagyon szeretem a vonatokat, úgyhogy álljon itt egy vonatos példa az igei üzenetre nézve: Mit jelent, hogy az Úr jóra fordítja a sorsunkat? Azt jelenti, hogy Ő az, aki megnyomja a váltót, ha kell, és jelzi, hogy nem ez a jó irány, hanem a másik a helyes, az Istennek kedves irány: „Egy kicsit más irányba tarts, úgy lesz jó!” Micsoda kegyelem, hogy megelőz bennünket az Úr, és Ő előbb megnyomja azt a váltót, minthogy mi odaérnénk. Valamikor pedig – vannak mozdonyfordítók – teljes irányváltásra van szükség. Ez a megtérés. Adódnak olyan helyzetek, amikor vonatmegállítókra van szükség, hatalmas ütközőkkel, mert vége a sínpályának, arra nincs tovább. Ekkor az Úr intéssel megállít bennünket, így fordítja jóra a sorsunkat; jelezve, hogy arra nem szabad továbbmenni, mert az a biztos halál.
Isten, Jézus Krisztusban jóra fordította sorsunkat: teljesen megfordította annak irányát; szükség esetén intésével megállított bennünket a szakadék szélén, ahol veszélyek leselkedtek ránk; vagy pedig irányváltással, váltókkal korrigálta az életünket.
Forgassuk a szívünkben ezt a gyönyörű üzenetet: „Jóra fordította sorsunkat az Isten!”
Ha tovább olvassuk, gondoljuk ezt a felolvasott zsoltárt, akkor itt a szent nyelv, a szent szöveg kifejezéseivel részletezi a szentíró, hogy mit jelent ez a „jóra fordítás”.
Ezeket a kifejezéseket, mi templomba járó, Igét hallgató emberek, ismerjük. Így fogalmaz a zsoltár írója: megbocsátottál Urunk; elfojtottad, visszatartottad haragodat; elengedted bűneinket; megkegyelmeztél nekünk.
A ma embere, a világban, már nem ismeri az egyház szent nyelvét, sajnos; főleg azért nem ismeri, mert mi nem tanítjuk meg nekik ezt a szent nyelvet, amelyen a hit titkai méltóképpen kifejezhetők. Ez nagy hiányosságunk.
Hadd próbáljam ezeket a kifejezéseket, azoknak is, akik esetleg nem értenék ezt a szent nyelvet, egy képpel megvilágítani!
Mit jelent tehát az, hogy Isten úgy fordítja jóra a sorsunkat, hogy megkegyelmez, megbocsát, elenged, visszatartja haragját?
Erre az a kép jutott eszembe, amikor úgy össze tudom csomózni a cipőfűzőmet, hogy egyszerűen nem tudom kibogozni. Egyetlenegy megoldás van, hogy elvágom és egy új cipőfűzőt kell a cipőbe befűzni. Ez egy nagyon egyszerű példa. Annyira összegubancoltuk az életünket, hogy az néha már megfojt bennünket, mintha a nyakunkon lenne egy kötél, és nem tudjuk kibogozni, kiszabadítani magunkat. Egyedül az Isten képes arra, hogy kibogozza azt, amit mi összegubancoltunk, és ne kelljen „elvágni”, ne kelljen drasztikus eszközökhöz folyamodni.
Ez a kép szemlélteti, hogy az Isten megkegyelmezett nekünk, megszabadított minket, elengedte adósságainkat, visszatartotta haragját, jóra fordította sorsunkat.
Hangsúlyozza a zsoltár azt is: Mi tudjuk, átéljük, megtapasztaltuk, hogy ez a „jó” már a miénk, már most a miénk; Jézus Krisztusban a miénk.
Járja át a szívünket ez az örömhír, hogy jóra fordította – megtörtént, múlt idő (!) – életünket, sorsunkat az élő Isten, egyszülött Fiában, a Jézus Krisztusban.
Időlegesen, életünk, életutunk bizonyos pontjain megtapasztaljuk ezt a kegyelmet. Amikor nem látjuk a megoldást, belenyúl az Úr az életünkbe, időben lenyomja azt a bizonyos váltót, vagy teljes fordulattal, megtéréssel ajándékoz meg bennünket, adott esteben megállít minket. Időlegesen, e-világ konkrét eseményei között is, megtapasztaljuk, hogy az Úr segít, megkegyelmez, könyörül, jóra fordulnak a dolgok, megoldódnak ügyek.
Ám minden ilyen időleges kegyelmi állapot azt jelzi, hogy Ő végérvényesen jóra fordította a sorsunkat, a Krisztusban; hiszen Őbenne örök életünk, üdvösségünk van. Vagyis ez a gyönyörű üzenet túlmutat ezen az életen, a halálon túl, az örök életre, amely beragyogja ezt a földi életet.
Jóra fordította az Úr a sorsunkat, helyreállította az életünket, mint a kificamodott végtagot újból helyreállítja az orvos.
Ezért dicséri a zsoltáros az élő Istent.
*
A dicséret után következik A PANASZ (5–8).
Mert jaj nekünk, ha ezt a csodás, jóra fordító isteni cselekvést elfelejtjük! Jaj nekünk, ha ezt szem elől tévesztjük!
Ebben a felejtésben, testi szemekkel csak arra nézünk, csak azt látjuk, amiben éppen benne vagyunk. Az életben nagyon sok nehéz helyzet van. Ha ilyenkor elfelejtjük azt az evangéliumi üzenetet, hogy az Úr cselekedett érettünk, akkor beleragadunk a jelenbe.
Halálos ez a felejtés, mert ilyenkor kíméletlenül lehúznak bennünket a bajok a fullasztó mocsárba.
Halálos ez a felejtés, amikor nem vagyunk képesek túllátni az élő Isten hatalmas cselekvésére: arra, hogy valójában nincs semmi baj, hiszen az Úr már megoldotta az életünket, egyszer s mindenkorra.
Ha pedig Isten cselekvéséről elfeledkezünk, akkor elkezdünk panaszkodni.
A zsoltár második fele panasz.
A zsoltáros panaszkodva kérdezi meg az Urat: „Uram, meddig tart még haragod, nem szeretsz bennünket, elfelejtkeztél rólunk?” (6–7)
Ő, az istenfélő zsoltáros, egy istenfélő korban, istenfélő módon fogalmazta meg ezt a panaszt: „Panaszkodunk, Urunk, mert azt érezzük, hogy nem megy jól a sorunk; úgy látjuk, mintha a haragod lenne rajtunk, mintha nem bocsátottál volna meg nekünk!”
Egy nem istenfélő korban ezt a panaszt úgy fejezzük ki, hogy perlekedünk az Istennel. Sokan, hiábavaló módon, akár Isten nevét is a szájukra veszik, akik egyébként azt hangoztatják, hogy nem hisznek Istenben. Az istenkérdésben közömbösök, „semlegesek” is folyamatosan panaszkodnak, mert valami soha nem jó. A hitetlen ember csak innen tudja nézni a dolgokat: mi az, ami nem jó. Panaszunk megnyilvánulása lehet az is egy Istent nem félő korban, hogy folyamatosan menekülünk a helyzetünkből, és amíg lehet, olcsó pótcselekvésekkel próbálunk kiszabadulni a megoldhatatlannak tűnő helyzetekből. Ez is a panasz egyik formája lehet.
Ez a panasz ott van ebben a zsoltárban is, mint Isten Igéje. Számos zsoltár szól egyébként erről:
A zsoltáros őszintén panaszkodva kiönti a szívét az Úr előtt.
Vagyis Isten Igéje felhatalmaz bennünket arra, hogy merjünk panaszkodni, merjük megfogalmazni azt, ami nem jó, ami fáj; még akkor is, ha ez szubjektív, ez a te látásmódod.
Nem vagyunk képesek objektíven látni.
De ennek ellenére merd megfogalmazni panaszodat!
Az Úr előtt öntsd ki a szívedet; nem vádolva az Urat és nem vádolva másokat sem. Csak vádaskodás nélkül önthetjük ki szívünket az Úrnak! (Jeremiás 2,19)
Legitim ez a panaszkodás, mert akkor – ezt kihallhattuk a zsoltár gondolatmentéből – ez a panasz egyszerre könyörgéssé formálódik, könyörgésben csúcsosodik ki.
Abban a gyönyörű könyörgésben, amit igazából csak idézni tudok, nem kell magyarázni, mert olyan szép ez a könyörgés: „Urunk, nehéz helyzetben vagyunk; fordulj hozzánk szabadító Istenünk, hogy mi Tehozzád fordulhassunk; mutasd meg rajtunk kegyelmedet, hogy mi meglássuk a Te szeretetedet, azt, hogy mennyire szeretsz bennünket; adj nekünk új életet; adj nekünk újból Tetőled való örömöt, bármilyen helyzetben vagyunk is!” (5–8)
E könyörgés így folytatódik: „Cselekedd azt Urunk – ez is szó szerint benne volt a zsoltárban –, hogy mindig meghalljuk, képesek legyünk meghallani a Te Igédet, a Te evangéliumodat, miszerint Te egyszer s mindenkorra jóra fordítottad sorsunkat!” (9)
A dicséret, hogy Isten cselekedett érettünk, megoldotta a megoldhatatlant.
Ha elkezdünk is panaszkodni – mert meg kell fogalmazni mindazt, ami fáj, ami szerintünk nem jó – akkor az Úr előtt tesszük ezt, nem vádaskodva, így ez a panasz könyörgéssé szelídül, Isten hívásává lesz; a szívünkből feltörve, az ajkunkon ekként ölt testet.
*
Végezetül, ebből következően, a harmadik része ennek a zsoltárnak egy gyönyörű látomás, egy PRÓFÉCIA, ami előre mutat a jövőre (9–14).
Ebben a jövőben, az a jó, amit Isten készített, minden rossz ellenében érvényesül. A jelenlévő rossz, minden panaszunk oka, elmúlik. Az Úr meghallgatja könyörgésünket, és üdvözítő jósága ebben a jövőben kiteljesedik.
Ez a jó, hit által már most is a miénk.
Ennek a próféciának része az – kapcsolódva az előző, könyörgő gondolathoz (9) –, hogy Isten népe mindig meghallja az Úr Igéjét, és Isten népe mindig kihallja az Igéből a krisztusi evangéliumot, ezt a jóra fordító isteni cselekvést.
Az tartozik Isten népéhez, aki hallja az Igét, és abban meghallja a krisztusi, üdvösségesen jóra fordító evangéliumot!
Isten népe meghallja, hogy közel van a szabadító Isten; Ő itt van, jelen van, velünk van!
Isten népe mindig képes túllátni a jelenből arra a jövőre, amit Isten készített; ami már itt van.
Isten országa már közöttünk van; majd egyre inkább, „odaát” kiteljesedik.
Isten közelségének, jelenvalóságának prófétai látomását így fogalmazza meg a zsoltáros: Az igazság és a béke csókolgatják egymást (11). Ebben a zsoltárban ez az egyik legismertebb igevers.
Alatta még két igevers magyarázza az igazság és a béke összetartozását (10–11): Dicsőség az Istennek, és békesség az embereknek!
Az első karácsonyon, a Megváltó születésekor, az angyalseregek is ezt a szózatot énekelték, szinte ezt a zsoltárt idézték (Lukács 2,14): „Dicsőség a magasságos mennyekben Istennek, és a földön békesség!”
Ez a prófécia Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő az a jó, akit az Isten adott nekünk.
Isten dicsősége, az Ő igazsága, hogy az Ő üdvözítő rendje érvényesüljön.
Aztán ebben a rendben kiteljesedik, rendeződik az emberi élet is, betöltheti rendeltetését, az Isten eredeti gondolata szerint. Így lesz az embernek békessége.
Isten dicsősége: Isten igazsága, amelyben érvényesül az Ő rendje; és ebből következik, hogy az ember betölti a rendeltetését, békessége van és aztán adatik a szeretet és a hűség.
Igazság és békesség, szeretet és hűség már csókolgatják egymást és egyre inkább csókolgatni fogják egymást. A jelen nehézségei között is, hitben járva, reménységgel erre az ígéretre tekintünk és ennek bátorításában élünk.
Eközben megtapasztaljuk azt a csodát, ami szinte az utolsó verse volt ennek a zsoltárnak: Ezen az úton, a prófétai látás távlatában, Isten vezeti, igazgatja a lépteinket (14).
Ez a prófécia Jézus Krisztusban beteljesedett. Ő az a jó, akit az Isten adott nekünk. Őáltala ragyog fel az életünkben Isten dicsősége, békessége, igazsága, szeretete, hűsége, vezetése.
–
Milyen gyönyörű keretben látjuk ezt az üzenetet!
A második vers így hangzott: Jóra fordította az Úr a sorsunkat (2).
Az utolsó előtti vers pedig így hangzik: Minden jó az Úrtól származik (13).
Ez a mai üzenet, ez az evangélium, ez az egész Szentírás szíve.
Tegnap, a gyülekezeti hétvégén, egy nagy kirándulást tettünk a szentgáli tiszafáshoz. Szégyellem magam, mert amióta megszülettem, itt élek a környéken, hallottam erről a tiszafásról, de nem jártam még ott. A négysávos nyolcason, Bándnál kanyarodva, folyton látom azt a hegyet, amit tegnap megmásztunk, tetején a kilátót. „Vajon mi lehet ott?” – kérdezgettem magamban gyakran. Milyen gyönyörű helyek vannak a közvetlen környezetünkben és nem ismerjük őket! Nem kell mindjárt Spanyolországba, vagy más földrészre utazni, ha szépet akarunk látni. Tegnap reggel, még a kirándulás előtt, Aszófőn tartottam egy esküvőt, ott is egy csodálatos környezetben tartottuk a szertartást, ahol még soha nem jártam. Szóval a lényeg az, hogy megmásztuk ezt a hegyet, egészen a kilátóig…
Most egy személyes példát hozok ide, de nagyon kérlek benneteket, ne értsétek félre, hiszen a személyes példával – mivel a saját bőrömből nem vagyok képes kibújni – tudom igazán szemléltetni az Ige üzenetét; de soha nem magamról beszélek. Ezt mindig hangsúlyoznom kell, mert ami velem történik, amit én érzek, az senkire nem tartozik, és senkit nem is érdekel, nem is kell, hogy érdekeljen.
Felhőtlenül jól éreztem magam a testvérek között. Annyira jólesett ez a kikapcsolódás, hogy szinte már vártam, ugrásra készen, hogy mi történik majd; mert a felhőtlen jóllét során mindig történik valami, ami az embert azonnal visszahúzza. Ahogy felértünk a csúcsra, megszólalt a telefonom: kaptam egy nem jó hírt. Szinte szívtáji szorításom is lett hirtelen. Ráadásul abban a pillanatban még egy darázs is megcsípett. A feleségem úgy cibált fel a hatalmas, szinte öt-hat emeletes kilátóra, hogy nézzek már körül, ha idáig feljöttem.
Aztán odafent elém tárult a tágas panoráma, a környék minden települését lehetett látni, a gyönyörű tájat, a hatalmas távlatot, az összefüggéseket; egészen a Balatonig.
Ekkor arra gondoltam, hogy ma erről az Igéről fogok prédikálni: „Jóra fordította sorsunkat az Úr”, tehát ne ragadjunk bele a jelenbe; abba, ami van, hanem lássunk túl hittel a láthatókon. A kilátó távlata erre figyelmeztetett engem.
Itt a személyes bizonyságtételnek vége…
Az Igét kell hazavinni: „Jóra fordította sorsunkat az Úr!”
Ez tény: „Minden jó adomány és ajándék az Úrtól száll alá.” (Jakab 1,17)
Áldott legyen ezért az élő Isten!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged, jóságos Istenünk, mert Te megbocsátod minden bűnünket, meggyógyítod minden betegségünket; megváltod életünket, kegyelemmel és irgalommal koronázol meg bennünket, és megadod nekünk azt a jót, amit egyedül csak Te adhatsz.
Ezért hálát adunk Teneked, Urunk, most hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért, Jézus Krisztusért.
Valljuk, a mai Ige üzenete alapján, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék Tetőled adatik.
Fogadd el ezért, amikor önmagunkat ajánljuk fel a Te dicsőséged szolgálatára, felebarátaink békességének építésére, egyházad javára, országodat munkálva, ebben a világban.
Erősíts meg bennünket ebben Lelked által.
Közbenjáró könyörgést mondunk egymásért, népedért, az elesettekért, hazánkért az egész világért, hogy lássuk meg a jelenben azt a jövőt, amit Te már egyszer s mindenkorra bizonnyal elkészítettél.
Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. július 5.
27. hét – Szentháromság utáni 4. vasárnap
Kórahita zsoltárok sorozat 10.
Textus / Lekció: Zsoltárok 85,01-14 (02)
Igehirdető: Steinbach József