(1)Ezután ismét a zsinagógába ment. Volt ott egy sorvadt kezű ember.
(2) Figyelték Jézust: vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene.
(3) Ekkor ezt mondta a sorvadt kezű embernek: Állj ki középre!
(4) Hozzájuk pedig így szólt: Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kioltani? De azok hallgattak.
(5) Ekkor haragosan végignézett rajtuk, szomorkodva szívük keménysége miatt; majd így szólt ahhoz az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet! Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze.
(6) A farizeusok pedig kimenve, a Heródes-pártiakkal együtt azonnal arról tanácskoztak, hogyan végezzenek vele.
(Márk 3,1–6)
(Márk 1,5)
Imádkozzunk!
Dicsérünk Téged, teremtő, megtartó, megváló Urunk!
Valljuk, hogy minden tisztelet és hála Téged illet. Ezért szeretnénk neked megköszönni minden jót és minden próbatételt; egyéni, egyházi, közösségi értelemben egyaránt.
Kérünk Téged, fogadd töredelmes szívünket, amellyel kegyelmedbe kapaszkodva Teeléd járulunk, bűnbocsátó szeretetedben bízva, a feloldozás boldog bizonyosságával.
Kérünk Téged, szabadításod örömével most is ajándékozz meg bennünket, Igéd és Lelked által, mint a Te népedet! Nagy szükségünk van erre! Cselekedd ezt Krisztusban, Krisztusért, Krisztus által.
Hallgass meg minket, Urunk!
Ámen.
–
A SEGÍTSÉGRE SZORULÓ EMBER (1).
Jézus szombatnapon, a nyugalom napján, a zsinagógában meglátott egy sorvadt kezű embert.
Ez a kép önmagában beszédes. Gondoljunk bele, hiszen, ha csak egy testrészünk nem használható valamiért, például eltörik a kezünk, vagy a lábunk, akkor döbbenünk rá arra, hogy egyből milyen tehetetlenekké leszünk. Ami addig természetes és magától értetődő volt, az mind-mind problémát jelent.
Amikor egy testrészünk beteggé lesz, az kihat a test egészére, mert megbomlik az egyensúly. Sőt, mindez érinti az egész embert, testét és lelkét egyaránt.
Tehát ez a „sorvadt” kéz sokkal többet jelent a szószerinti értelmezésnél: rámutat a sorvadó emberre magára.
Mert ahogy belegondolunk abba, hogy egy beteg testrész kihat a test egészére, sőt az egész emberre, testére-lelkére egyaránt, akkor felhatalmazásunk van arra, hogy átvitt értelemben is értelmezzük, továbbgondoljuk ezt a képet.
Az Igére figyelve megkérdezzük: testünknek mely látható és nem látható része sorvad? De még tovább megyek. Az életünknek mely része sorvadt el? Az életünknek mely része száradt ki? Netán ott tartunk, hogy sorvad az egész életünk, testben-lélekben egyaránt? Most csak általánosan fogok fogalmazni, a konkrétumokat mindenki maga tegye hozzá, miközben hallgatja ezt az igehirdetést. Sok minden sorvad bennünk, testben-lélekben. Sok minden sorvad körülöttünk is.
Tényként elmondhatjuk, hogy az idő múlásával az ember különösképpen megtapasztalja, hogy sorvad az élete.
A bűn zsoldja ez a sorvadás, amely az idő múlásával tetten érhető és kikerülhetetlen.
Ez a sorvadás segítségért kiált.
Ez a sorvadt kezű ember, ott a zsinagógában, elénk állítja a segítségre szoruló embert: mindannyiunkat.
Ennek az embernek a puszta jelenléte segítségért kiáltott. Pedig igazából nem mondott semmit, szó szerint nem kiáltott, nem is kérte Jézus segítségét, pláne nem kérte hittel Jézus segítségét. Csak annyit olvasunk róla: „Volt ott egy sorvadt kezű ember.” (1) Ennek az embernek a puszta jelenléte segítségért kiáltott; valóságos segítségért kiáltott. Életünknek bármely része sorvadhat, senyvedhet, tehetetlenné válhat; ilyenkor egész életünk segítségért kiált. Sorvadásunk puszta ténye már egy kiáltás, még akkor is, ha szó szerint nem kiáltunk, vagy nem tudunk hittel kiáltani.
Márpedig mindenkor, mindenhol, mindenki eljut erre az állapotra.
Mindenkor kiált a sorvadó élet. Szombati nap volt akkor, a nyugalom napja, ünnepnap, amikor mindez történt. Mindenkor, az ünnepek idején, a nyugalom napján is kiált a sorvadó emberi élet, és a hétköznapokban is.
Mindenhol kiált a sorvadó élet. Mindez zsinagógában, imaházban történt. Mindenhol, a templomban és a templomon kívül is, kiált segítségért a sorvadó emberi élet.
Egyszer, kivétel nélkül, mindenki eljut ebbe az állapotba: mindenkor, mindenhol, mindenki sorvadó életű emberré lesz, és ha nem is kiált, maga a puszta állapota segítségért kiált, valós segítségért.
Ez az ember alapállapota, és egyben igeszakaszunk első fontos üzenete, amit minden kertelés nélkül meg kell fogalmaznunk, az ünnepek után, az esztendő utolsó vasárnapján. Ez az Ige diagnózisa rólunk. Isten Igéje mindig tükröt tart elénk, hogy abban lássuk a saját állapotunkat: Segítségre szorulunk mindannyian, mint valamilyen tekintetben sorvadt életű emberek.
*
A SEGÍTSÉGRE REST EMBERTÁRS (2; 4; 6).
Ha ezt a képet visszahelyezzük a mai teljes igeszakasz összefüggésébe, akkor egy döbbenetes ellentétet látunk, nem tudom, észrevettétek-e?
Szeretném egy kicsit kiélezni ezt az ellentétet, hogy még hangsúlyosabb legyen.
Ott a templomban, az Isten színe előtt, látunk egy segítségre szoruló, sorvadt kezű embert, aki a templomban, a körülötte lévőktől nem kap semmiféle segítséget.
Sőt, maga Jézus Krisztus sem kap semmiféle támogatást, aki ennek a sorvadtkezű embernek a segítségére siet.
Döbbenetes ez az ellentét! Azt is mondhatnám, üvölt ez az ellentét: A segítségre szoruló ember és a segítségre rest embertárs ellentéte.
Mégpedig nem akárhol üvölt ez az ellentét: a szent helyen, a templomban, az Isten színe előtt, mondhatnám általánosabban, az egyházban.
Tényleg, hogy vagyunk mi a segítséggel?
Mindenekelőtt szögezzük le azt, hogy vannak jó példák, és ezek az Úrtól vannak, és áldott legyen ezekért az Isten neve.
Szögezzük le azt is, hogy az emberi segítségnyújtásnak van határa, amelyen túl aztán az ember nem tehet semmit, csak imádkozhat, mert onnantól kezdve csak az Isten hatalma segíthet. De eddig a határig az Isten felhasznál eszközül, bennünket embereket, hogy – e határon belül – segítsünk az embertársainknak.
Mennyire segítünk?
Mindenki maga válaszoljon erre a kérdésre, az Isten színe előtt!
Itt most elsősorban azokra a szükséget szenvedőkre gondoljunk, akik a közvetlen közelünkben élnek. Mindig az „egészen közeli” szenvedőket bízta ránk az Úr! Mindenkire a sajátjait. A „távoli” szenvedők megsegítésének összetett kérdését most ne vegyük ide!
A mai igeszakaszt magyarázom, amikor erre a kérdésre válaszolok: Miként segítünk mi a másiknak?
A mai igeszakaszban azt látjuk, hogy előttünk van egy segítségre szoruló ember, miközben a templomban, a szent helyen, az egyházban is restek arra, hogy segítséget nyújtsanak.
Gyakran nem segítünk.
Az élet rohanásában észre sem vesszük azt, hogy mellettünk ott van valaki, aki segítségre szorul.
Mi pedig rohanunk tovább, és nem segítünk, közömbösen elmegyünk mellette, mert menni kell, tenni kell, rohanni kell, fontosabbak a feladatok, mert nem akarunk éppen most valamibe belekeveredni.
Nagyon sokszor nem segítünk.
Az is előfordul, hogyha segítünk, akkor nem szeretettel segítünk, hanem csak a minimum minimumát tesszük meg; talán azért, mert ez kötelességünk, mert ezért fizetnek bennünket.
Értitek? Olyan béres lelkülettel, és nem pásztori lelkülettel segítünk.
Nagyon sokszor, hogyha segítünk, akkor sem szeretettel segítünk, nem odaadással, nem diakóniai lelkülettel segítünk, még azoknak sem, akik körülöttünk élnek, akiket az Úr Isten különösképpen ránk bízott.
Őszintén megmondom, mindegyik helyzetre tudnék eleven példákat mondani, de most szándékosan nem teszem, mert nem akarom fokozni ezt az ellentétet.
Rohanunk a magunk érdekei, céljai felé, és nem segítünk, vagy pedig nem szeretettel segítünk. Nagyon sokszor csak béresek vagyunk. Ismerek olyan embereket, akikről el tudom azt mondani, hogy művészei annak, életművészei annak, hogy a kirakatban a maximum maximumával tegyék meg a minimum minimumát. Nem tudom, érthető-e ez? Nem segítünk, ha pedig segítünk, akkor is béres lelkülettel tesszük ezt, és nem szeretettel segítünk.
Mindezt azzal a mélyen meghajló alázattal mondom, hogy tudom, a legnehezebb kérdés a segítségnyújtás kérdése; tudom, hogy a szeretettel vissza lehet élni, miközben nagyon magas a krisztusi mérce; tudom azt is, hogy az emberi segítségnyújtásnak van határa… De Isten mégis eszközeiül akar bennünket használni az Ő embermentő, életmentő, segítő munkájában!
Nem segítünk, nem szeretettel segítünk; sőt, gyakran inkább a bajt fokozzuk (2).
A mai igeszakasz tehát még fokozza, ebben a jelenetben, ezt a döbbenetes ellentétet, amit még nekem is nehéz volt végiggondolni.
Nem, hogy nem segítünk, és nem szeretettel segítünk, hanem inkább a bajt fokozzuk. Kibeszéljük a másik baját, szinte élvezve, hogy tetézzük a másik baját, még rakunk rá egy lapáttal, keményszívűen, csak önmagunkat képviselve, az önmagunk érdekeit, meglátásait, vallási és nem vallási nézeteit, és semmi más nem számít, csak nekem legyen igazam, csak én legyek a győztes.
Így viselkedtek a farizeusok – szombatnapon, a nyugalom napján, az Isten színe előtt –, akik a törvény őrei voltak, annak a törvények az őrei, amelynek lényege az Isten szeretete és ebből következően a másik ember szeretete volt.
Így viselkedtek a farizeusok a segítséget nyújtó Jézus Krisztussal, aki itt egyedül akart segíteni a bajban lévőn.
A farizeusok figyelték Jézust, lesték, szemmel tartották: vajon a nyugalom napján, a szombatnapon betartja-e a törvényt, vagy meggyógyítja ezt a sorvadt kezű embert, mert a gyógyítás munkának számított, ezért szombaton nem lehetett gyógyítani, életveszélyes esetet kivéve. Lesték tehát, hogy vádat emelhessenek ellene, és elpusztíthassák Jézust.
Ezáltal – hallottátok a záró igeversben – a farizeusok összefogtak még a Heródes-pártiakkal is (6). Nem megyek most bele a kortörténetbe, de a farizeusok és a Heródes-pártiak egyáltalán nem voltak jóban, abban a korban. Két teljesen más platform voltak ők. Jézussal szemben mégis összefogtak. Amikor Jézus meggyógyította a sorvadt kezű embert, akkor együtt mondták ki Őrá a halálos ítéletet.
Milyen „érdekes” gondolatmenet, milyen „érdekes törvényértelmezés”! Jézus szóvá is teszi mindezt a farizeusoknak adott válaszában: Jót nem szabad tenni a nyugalom napján, rosszat pedig szabad? Gyógyítani nem szabad, de valakire kimondani a halálos ítéletet, azt szabad? (4)
Döbbenetes ez a kontraszt, amit most szándékosan kiéleztem, de az Ige felhatalmazott engem arra, hogy ezt tegyem: Az egyik oldalon ott áll a segítségre szoruló ember, és mindannyian ilyenek leszünk egyszer; a másik oldalon pedig látjuk a segítségre rest embertársat, aki inkább önmagát, az önmaga nézeteit és az önmaga érdekeit védi, minthogy konkrétan segítsen a bajba jutott embertársán.
Üvölt az ellentét!
Ráadásul az imaházban, a templomban, a szent helyen, az egyházban történik mindez.
*
A SEGÍTŐ JÉZUS KRISZTUS (3–5).
Evangéliumként láthatjuk ebben a történetben, az ellentét feloldásaként, azt a tényt, a karácsony utáni vasárnapon, hogy van valaki, egyetlenegy valaki, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki megoldást nyújt, aki igazán segít, isteni szerető hatalmával.
Ilyen az Isten.
Ez az Isten jött közel hozzánk az első karácsonyon, Jézus Krisztusban, majd halt meg és támadott fel érettünk.
Ilyen a mi Istenünk, aki Jézus Krisztusban, ott a zsinagógában is konkrétan segített ezen a sorvadt kezű és életű emberen.
Jézus konkrétan segített.
Jézus meglátta ezt a sorvadt kezű embert: meglátta, észrevette; nem ment el mellette, észrevette a bajában. Pedig ez a beteg ember nem kiáltott, csak a puszta jelenléte, a nyomorúsága kiáltott.
Jézus meglátta, megszólította és középre állította: „Állj középre!” (3) Jézus ezzel is jelezte, hogy az Ő figyelme, segítő szeretete mindig a szükséget szenvedő ember oldalán áll.
Majd pedig isteni hatalmával, cselekvő szeretetével, azt mondta: „Nyújtsd ki a kezed!” – és megtörtént a csoda. A sorvadt kezű ember ekkor gyógyultan kinyújtotta a kezét.
Jézus Krisztus, isteni hatalmával, konkrétan segített a szükségben.
Csak úgy ne ugorjuk át ezt az üzenetet!
Hányszor átéltük ezt a csodát 2020-ban, hányszor megtapasztaltuk az Isten konkrétan segítő, szerető hatalmát, megtartó kegyemét! Ez ugyanolyan csoda, mint amit akkor ott a zsinagógában tett Jézus Krisztus. Csoda az is, hogy még vagyunk, még élünk. Bizony, sokszor konkrétan segített rajtunk a mi Urunk csodás hatalma, ebben az esztendőben.
Ezzel a konkrét segítséggel Jézus kijelentette az élő Isten akaratát, egyszer s mindenkorra, miszerint az Isten végső gondolata és akarata: jót tenni (4).
Jót tenni, és nem rosszat!
Jakab apostol ezt így fogalmazza meg: „Aki tehát tudna jót cselekedni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jakab 4,17)
És jót tenni mit jelent? Ezt is kimondta Jézus, a mai Igében: életet menteni.
Aki nem tesz jót, az a rossz pártján áll; aki nem menti az életet, az pusztítja az életet. Az ilyen ember önmaga érdekeit nézi, és közben körülötte embertársai vesznek el.
Amikor középre állítja Jézus Krisztus a sorvadt kezű embert, akkor azt mondja: Én azért jöttem, hogy kifejezzem az Isten végső akaratát, a jó mellett állok, életmentő vagyok, az élet pártján állok! „Állj középre!” – mondja a beteg embernek Jézus, mintegy kifejezve, hogy Isten mindig a szükséget szenvedő ember pártján áll.
Ezzel, Kedves Testvérek, Jézus mintegy nemet mond a mi halálosan piti vitáinkra, ítéletet mond arra. Amikor látta ugyanis Jézus a farizeusok viselkedését, akkor szomorúan és haraggal megítélte azt.
Nem tudom, értitek-e miről van szó? Ott van a templomban egy beteg ember, és ezek a rest, szuperhívő farizeusok azzal vannak elfoglalva, hogy védjék a saját kegyességi, vallási nézeteiket, vallási identitásukat, tőrbe akarják csalni Jézust, miközben nem számít a szükséget szenvedő ember; semmi más nem számít, csak a saját érdekük, nézetük, vallási és nem vallási meggyőződésük, az ember pedig nem számít! Jézus Krisztus nemet mond a mi piti, érdekeken alapuló, vallási és nem vallási, halálos vitáinkra, amelyek nem az életet szolgálják. Pedig ezekkel az önző vitákkal és harcokkal van tele a világ, az életmentés helyett! Tudom, egy sablonos, közhelyes üzenetnek tűnik mindez, hiszen az emberi bűn önzése, valamint a szerető segítséggel való gyarló visszaélés rendkívül megbonyolít, sőt tönkretesz sokféle áldott kezdeményezést ezen a világon.
Jézus szomorúsága és haragja ítéletet mond mindezek felett. Az ítélet azt jelenti, hogy Isten nemet mond mindezekre, mert ezek az Ő akaratával ellentétesek, ugyanakkor szomorú azért, hogy mindezek így történnek. Isten ítélete: harag és szomorúság egyszerre, és szomorúsága kínálja fel mentő kegyelmét számunkra, hogy azt megragadva tényleg újjá legyünk.
Isten, Jézus Krisztusban feloldja a mai igeszakaszban kiáltó ellentétet – amely a segítségre szoruló ember és a segítségre rest felebarát között feszül –, konkrétan meggyógyítja ezt a beteg embert, és ezzel kijelenti Isten végső akaratát, aki mindig az élet pártján áll, minden öncélúan gyarló vita és harc fölött.
Jézus megváltó szeretettel segít.
Amikor Jézus Krisztus életet ment, akkor ez egy üdvösséges életmentés, amely megmutatkozhat – akarata szerint –, konkrét gyógyításban is. A konkrét gyógyulás azonban mindig átmeneti, az üdvösséges az igazi, a maradandó, az örök.
Jézus megváltó szeretettel segít, mert Isten azért küldte el egyszülött Fiát, Jézus Krisztust –ez is a karácsony evangéliuma –, hogy ne csak konkrétan e-világra nézve jelentse ki Isten akaratát nekünk, és ne csak e-világra nézve adjon nekünk átmeneti gyógyulást és szabadulást, hanem az örök életre nézve, az üdvösségre nézve is, hogy aztán az üdvösség, az örök élet teljessége beragyogja ezt a földi életet.
Jézus Krisztus konkrétan segít rajtunk – ha annak van itt az ideje –, kijelentve ezzel az Isten jóságos akaratát, de valójában Ő mindig megváltó szeretettel, üdvösségesen segít rajtunk.
Hiszen az igazi gyógyulás mégiscsak az, amikor lélekben nyújthatjuk ki az eddig sorvadtan bénult kezünket, a sorvadt életünket, az Ő megváltó, szerető keze felé; afelé a kéz felé, amit Ő már régen kinyújtott felénk.
Így a két kéz üdvösségesen találkozik, és az Ő mentő, megváltó szeretete, az öröklétre nézve is, a miénk lesz.
Hát ez az igazi gyógyulás.
–
Kedves Testvéreim!
Csodálkozzunk rá arra, hogy ilyen Istenünk van!
De döbbenjünk meg azon, hogy miközben annyi élet sorvad körülöttünk, mi olyan restek vagyunk a segítségnyújtásban.
Valljuk meg, amíg körülöttünk minden jól megy, amíg minden rendben van, amíg fiatalok vagyunk, amíg egészségesek vagyunk, amíg az élet a „tetején hordoz” bennünket, addig olyan gőgösek, közömbösek, gyakran kegyetlenek tudunk lenni egymással. Valljuk meg, ha nyújtunk is segítséget, hamar belefáradunk abba.
Isten, Jézus Krisztusban konkrétan segít, újjászül, valamint szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy a krisztusi szeretet testet öltsön közöttünk.
Kezdd ezt a segítséget azokkal, akik között élsz: házastársad, gyermeked, unokád, szüleid, munkatársaid, akiket az Isten rád bízott, itt a gyülekezetben is.
Nekem most eszembe jutott valaki, egészen konkrétan, akit azonnal fel kell hívnom, ahogy itt áment mondtam, és vége az istentiszteletnek.
Áldjon meg bennünket a mindenható Isten, hogy az Ő üdvözítő jóságából részesülve, mi magunk is a krisztusi jó munkálói legyünk a világban.
Imádkozzunk!
Áldunk Téged jóságos Istenünk, mert Te megbocsátod minden bűnünket, meggyógyítod minden betegségünket, megváltod életünket, kegyelemmel és irgalommal koronázol meg bennünket.
Hálát adunk neked Urunk, hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért, amelyet Jézus Krisztusban megtapasztalhattunk.
Megvalljuk, hogy mindannyian segítségre szorulunk.
Bocsásd meg a mi rest szívünket és életünket!
Köszönjük, hogy Te nem vetsz el bennünket, hanem – konkrétan és üdvözítő szeretettel is – segítségünkre sietsz, mert Te látod kiáltó életünket, annak minden sorvadását. Köszönjük, hogy Te mellettünk állsz, mentő szeretettel.
Így valljuk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék Tetőled való.
Fogadd el, amikor ezért önmagunkat ajánljuk fel, a Te dicsőséged és felebarátaink javának szolgálatára, egyházad javára és országod építésére.
Erősíts meg bennünket ebben Lelked által, az ünnepek után is, a következő esztendőben is.
Közbenjáró könyörgést mondunk egymásért, népedért, az elesettekért, a betegekért, a gyógyítókért, városunkért, hazánkért, az egész világért.
Hallgass meg minket, élő Istenünk, Jézus Krisztusért kérünk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. december 27.
52. hét – Karácsony utáni vasárnap.
Márk sorozat: 20.
Textus / Lekció: Márk 03,01-06 (05)
Igehirdető: Steinbach József