(30) Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, és nem akarta, hogy valaki megtudja,
(31) mert tanította a tanítványait, és ezt mondta nekik: Az Emberfia emberek kezébe adatik, és megölik Őt, de miután megölték, a harmadik napon feltámad.
(32) Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek megkérdezni Őt.
(Márk 9,30–32)
(Márk 9,31)
A mai igeszakasz bevezetőjében azt hallottuk, hogy onnan elindulva Jézus és tanítványai átmentek Galileán.
Ha értő bibliaolvasók akarunk lenni, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy mit jelent ez az „onnan”: onnan elindulva átmentek Galileán.
Valójában honnan?
A kérdésre adandó válasz, és az egész mai igeszakasz, áldott üzenetként, az Istentől nekünk készített boldog célra mutat.
*
ÉLETESEMÉNYEINK ÉRTELME ÉS CÉLJA (30).
Tehát honnan indultak el, Jézus és tanítványai?
A 8. fejezet 27. versében olvasunk egy korábbi helymeghatározást Márk evangéliumában, és mind a mai szakaszig nem olvasunk arról, hogy ezt a helyet elhagyták volna.
Azt tudjuk, hogy a 8. fejezet 27. verse szerint Jézus és tanítványai az úgynevezett Cézárea Filippi nevű városban tartózkodtak. Ez a település északon feküdt, már valójában nem zsidó, hanem pogány területen, a Hermon hegység délnyugati lábánál; ma tulajdonképpen a Golán-fennsík ez a hely. Cézárea Filippi akkor egy kisváros volt, ma egy falucska található a helyén, a korábbi városnak csak a romjai lelhetők fel.
Jézus és tanítványai itt tartózkodtak, hosszú ideig. Mindazok az események, történések, üzenetek, amit a prédikációkban az évforduló során hallhattunk – az év végi prédikációkban és most az év eleji igehirdetésekben –, azok mind Cézárea Filippi területéhez és a környékéhez kapcsolhatók. Péter nevezetes hitvallása itt szólalt meg. Jézus megkérdezte a körülötte lévőket, hogy kinek mondják Őt az emberek, mire Péter – a Szentlélek által – hitvallást tett: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezután először szólt haláláról és feltámadásáról tanítványainak, majd biztatta őket a követésére. Valahol itt kereshetjük a megdicsőülés hegyét is, ahol a három tanítvány megtapasztalta a mennyei jót. Amikor pedig lejöttek a megdicsőülés hegyéről, Jézus meggyógyította az epilepsziás fiút. A múlt vasárnapi igehirdetés erről szólt. Ezek az események mind Cézárea Filippi környékén történtek.
Tehát innen indultak el, északról, Cézárea Filippiből dél felé.
Ennek a földrajzi meghatározásnak és irányultságnak üzenetértéke van: elindultak dél felé, Jeruzsálem felé, ahol Jézus Krisztus szolgálata, küldetése, érettünk, az embervilágért beteljesedik.
Elindultak Jeruzsálembe.
Ez volt a fő cél, Jézus küldetésének célja, Isten akarata szerint.
Ezért haladtak át Galileán.
Útközben Jézus – hogy erre a fő célra irányítsa a tanítványok figyelmét – másodszor szól szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról.
Ez az úgynevezett második szenvedésjövendölés.
Itt az eseményeknek, a földrajzi meghatározás szerint is, van egy fő célja: Jeruzsálem felé, hogy az Isten megváltó szeretete teljességre jusson Jézus Krisztusban, az Ő küldetésének betöltésében.
Az egész evangéliumnak, gyakorlatilag a teljes Szentírásnak ez a fő témája: Isten megváltó szeretete, ami ott Jeruzsálemben, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál teljesedett ki.
Ez a fő téma.
Miként egy regénynek is van egy fő témája, egy valódi irodalmi alkotásnak is rendelkeznie kell egy fő üzenettel; a Bibliának ez a fő témája.
De említhetném a nagy klasszikus zeneműveket: a gyönyörű fő téma kibomlik, majd variálódik a melléktémákban, hogy aztán újból, még hatalmasabban és még ragyogóbban zengjen fel a fő téma.
A fő téma: Isten megváltó szeretete, a boldog megérkezés, a boldog cél, a végső megoldás.
Ha erre a boldog célra tekintünk, amit a mai igeszakasz földrajzi meghatározása elénk tár, akkor felvetődik egy kérdés: miközben megéled életed eseményeit, látod-e abban az értelmet és a célt; azt az értelmet és azt a célt, amit az Isten jelölt ki számodra?
Olyan jó tudni, hogy Jézus Krisztus előttünk jár ezen az úton, vezet bennünket, mutatja életünk értelmét és fő célját, amelyre tekintve minden életeseményt, annak minden részletét, helyesen, üdvösségesen értékelhetünk.
Ha nincs Jézus Krisztusra tekintő hitünk, akkor minden cél csak ideigvaló, mulandó, amelyből hiányzik az üdvösséges fő cél, a boldog megérkezés bizonyossága. Hit nélkül elvész a megnyugtató értelemtalálás lehetősége, mert minden boldog megérkezés, minden életesemény értelme és végcélja csakis Jézus Krisztusban adatik nekünk.
Mi marad nekünk a feltámadott Jézus Krisztus nélkül?
Csak Jézus Krisztusban adatik az életnek, az életeseményeinknek üdvösséges célja. Ő maga az értelme és a célja az életünknek, ami a boldog megérkezés felé vezet.
*
A KRISZTUSESEMÉNY ÉRTELME ÉS CÉLJA (31).
Az üdvösséges célt tartalmilag is meghatározza a mi Urunk.
Ezért kezd el beszélni szenvedéseinek céljáról.
Az első kérdés így hangzott: mi az életünk értelme és a célja?
A második kérdés így hangzik: mi a krisztusesemény értelme és célja?
Jézus kijelentésének utolsó tagmondatára figyeljünk először: a harmadik napon feltámad! Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, harmadnapon feltámad a halálból.
Ez Jézus Krisztus szenvedéseinek végcélja: a feltámadás, az Isten megváltó, szabadító kegyelmének érvényesülése.
Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa elveszett életünket (Lukács 19,10).
Tehát nem a szenvedésé, a gyötrelmeké, az emberi gonoszságé a végső szó, hanem az isteni megoldásé, a szabadulásé, a megváltásé, az örömhíré a végső szó. Jézus szenved, meghal, de feltámad! Itt az evangélium a fő téma. Ezt halljuk meg!
Jézus szenvedése megváltó szenvedés. Elhordozhatatlan bűneinket és terheinket Ő veszi magára, isteni erejével és megoldást ajándékozó hatalmával. Jézus feltámad. Ő leveszi rólunk a halálos terheket, és győztesen hordozza el azokat, letéve az Isten kegyelmes szeretete elé. Ezt az isteni megoldást csak az Úr adhatja nekünk.
A szenvedésjövendölésekben mindenekelőtt erre az evangéliumra figyeljünk! A mai kommunikációs csatornákon a legegyszerűbben úgy fejezhetem ki ezt az örömhírt, hogy küldök egy mosolygó arcot, egy smile-t.
Feltámad, megoldást, üdvösséget ajándékoz az Úr! Ez Jézus Krisztus szenvedéseinek végső célja: a feltámadás, a mindeneknek helyreállítása, az élet teljességének a visszaajándékozása…
Ha innen nézzük Jézus Krisztus küldetését, a fő cél tartalmát, akkor már pontosan értjük – a részletek tekintetében is –, hogy mit jelent ez a második szenvedésjövendölés.
Ez a második szenvedésjövendölés koncentráltabb, mint az első, noha tartalmában ugyanaz.
Magyarázzuk tehát ezt a második szenvedésjövendölést, a feltámadás örömhírének optikájából, szinte szóró szóra!
Az Emberfia emberek kezére adatik, de feltámad.
Az „Emberfia” egy messiási, ószövetségi felségjelző volt akkor, amit Jézus Krisztus magára alkalmazott, miszerint Ő a megígért Messiás.
Tudjuk, hogy a zsidók az Emberfiát, a Messiást úgy várták, mint „e-világi” Messiást, akitől aktuális, történeti problémáik megoldását várták: kergesse ki a rómaiakat és az elnyomó hatalmakat, és őket emelje a népek fölé.
Ma is, gyarló szívünkkel, többnyire csak e-világi messiást várunk: legyen nekünk jó, érvényesüljön a mi igazunk, adjon nekünk tetsző közéleti, politikai megoldást; nem bevallottan, de részrehajló módon. Mindig erről szól az e-világi messiásvárás. Egy diadalmas, győztes, erős messiást várnunk, aki nekünk ad igazat, aki minket képvisel, mások ellenében is.
Jézus Krisztus hangsúlyozza: eljött az Emberfia, itt van az Emberfia, én vagyok a Messiás.
Döbbenetes a gyarló ember számára, hogy ez a Messiás szelíd emberként jelent meg ebben a világban; egy szelíd, irgalmas, határtalan szeretettel teli, és szenvedést, halált vállaló emberben öltött testet, kijelentve és érvényesítve az Isten megtartó szeretetét; mégpedig minden ember felé, részrehajlás nélkül.
Jézus Krisztusnak ez a szelíd embersége elrejtette az isteni megváltó, feltámadást, megoldást ajándékozó hatalmát. Noha Jézus Krisztus csodái jelekben igazolták isteni hatalmát, amellyel a szelíd emberség mögött is felragyogott ez az isteni, megváltó, gyógyító hatalom. Ezeket a jeleket azonban csak hitben lehetett megragadni, így sokak előtt, akik Jézus nyomában jártak, ezek a jelek mégis rejtve maradtak, miként ma is…
Az Emberfia kifejezésben, Jézusra tekintve, kapunk egy Isten-képet. Isten így szeret bennünket, nagyon szeret bennünket. Istenünk az élet, a szelídség, az irgalom pártján áll, ezért egy szelíd emberben, isteni hatalommal jött el közénk az Emberfia, a Messiás, a Megváltó erre a világra.
Továbbhaladva, azt olvassuk, hogy az Emberfia emberek kezére adatik.
Az előbbi Isten-kép után elénk tárja ez az igevers a Biblia emberképét: milyen az ember Isten nélkül.
A bűn valósága, az ember minden nyomorúsága, gyarlósága, töredékessége, gonoszsága, rettenetes volta benne rejlik ebben a tagmondatban: az Emberfia emberek kezére adatik, majd megölik Őt.
Miért van az, hogy minden látható jó mögött ott van annak ellenkezője, a rombolás, az emberi önzés?
Miért van az, hogy végül is, ami az ember kezére jut, az valahol megbicsaklik, valahol tönkremegy, annak a vége legvégül mégis csalódás, romlás, pusztító gonoszság, halál?
Miért van az, ha egymás kezébe esünk, többnyire bántjuk egymást, még a jó szándékunk sem maradéktalan, inkább rengeteg nyomorúságot okozunk egymásnak, megöljük egymást? Nem csak szó szerinti értelemben lehet ölni, ugye tudjuk ezt?
Dávid király nem véletlenül könyörög így: Inkább essem az Isten kezébe, mint emberek kezébe, mert az Isten az irgalmas, az ember pedig gonosz (2Sámuel 24,14).
Rettenetes emberek kezébe esni, kiszolgáltatott helyzetünkben.
Az Emberfia, a szerető Isten egy szelíd emberben megjelent, és vállalta, hogy emberek kezére adatik.
Ebben a szóban, „adatik”, az Isten-kép és az ember-kép összekapcsolódik: Isten szeretete lehajol az emberhez, hogy ne a gonosz ember kezére jussunk, hanem a megtartó Isten kezébe essünk; sőt, mi magunk is megújuljunk.
Ez a megoldás, a megváltás; ez az örömhír.
Az Emberfia emberek kezébe „adatik”. Milyen mennyei gazdagsággal telített a Biblia. Ez a passzív szerkezet – „adatik” – hirdeti, hogy Isten adja Jézust az emberek kezére, és végérvényesen nem szolgáltatja ki Őt; érettünk!
Milyen nagy áldás tudni, hogy bármi történik az életünkben, az Úr kezében vagyunk, aki az események Ura is. Isten az események végső menetét nem engedte ki a kezéből. Ő irányítja az eseményeket. Az Emberfia emberek kezére adatik, de Isten irányítja az eseményeket. Ő pedig gondoskodik arról, hogy az események eljussanak az isteni, végső üdvözítő célig.
Azzal az egyszerű képpel szoktuk érzékeltetni ezt a csodát, hogy az emberi élet eseményei, és ez emberi történelem maga, egy hajóhoz hasonlítható. Az, hogy a hajó fedélzetén mi történik, az az ember felelőssége. Saját nyomorúságunkat ne akarjuk az Istenre fogni. Ne kérdezzük azt, hogy „miért engedi az Isten?”, amikor mi tesszük a gonoszt. Ugyanakkor azt, hogy a hajó eljusson a végső céljáig, a kikötőig, az Istentől rendelt boldog megérkezésig, azt az Isten nem engedte ki – és soha nem is engedi ki – a kezéből.
Ez megnyugtató, ez az igazi örömhír.
Mennyi minden rejlik, csak ebben a passzív szerkezetben: „adatik”. Az Emberfia emberek kezére adatik. Az Isten és ember találkozásában ez az „adatik” az egyetlen megoldás. Ez így tetszett Istennek.
Végezetül újból hangzik az örömhír: harmadnapon feltámad. Az Emberfia emberek kezére adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.
Micsoda örömhír ez, maga az evangélium, amit minden istentiszteleten hirdetünk: Jézus Krisztus, feltámadásával, legyőzte a bűnt, a betegséget, a halál, a gonosz hatalmát; bűnbocsánatot, új életet, újrakezdést, örök életet ajándékozott nekünk. Tehát nincs olyan mélység, amelyből ne lenne megoldás.
Isten népe diadalmas Messiást várt, de a diadalmasnál nagyobb érkezett, és igazi isteni győzelmet, végső megoldás ajándékozott nekünk; mindenkinek, aki nyitott szívvel és hittel fogadja Őt.
Ez a Krisztus-esemény értelme és célja.
Életünk értelmét akkor találjuk meg, ha látjuk ezt a boldog célt, Jézus Krisztus szenvedésének végső célját, a feltámadás, a hiánytalan örök élet tágasságának valóságát.
Ezt azért hangsúlyozom, mert ha figyelmesen hallgattátok az Igét, akkor Márk leírja, hogy a tanítványok ezt még nem értették: Nem értették, és féltek megkérdezni (32).
Az ember életében nincs nagyobb dolog, mint amikor Isten megváltó, Jézus Krisztus feltámadásában felragyogó szeretetét egyszer megérti és befogadja, azzal együtt, hogy Istennek így tetszett, miszerint egyszülött Fia szenvedése és halála által adassék nekünk a boldog megérkezés, az Istentől rendelt végső cél beteljesülése.
Jézus szenvedésének célját, a megváltó feltámadás örömhírét megérteni, befogadni, továbbá erre ráhagyatkozni: kegyelmi állapot.
Könyörögjünk ezért a kegyelmi állapotért, mert csak a Szentlélek által lehetséges erre a kegyelmi állapotra jutni, de ad az Isten Lelket azoknak, akik ezt kitartóan kérik Őtőle.
Ha nem értjük meg mindezeket, ha nem tudtuk elfogadni a fentieket – mint itt, a tanítványok esetében, akik csak pünkösd után döbbentek rá ezekre igazán –, akkor marad a félelem és maradnak a kérdések.
Azt el kell mondani, hogy a kérdéseink nagy része, legyen az bármiféle intelligens és okos kérdés is, gyakorlatilag a félelemből fakad.
A kérdéseknek három fajtája van.
Amikor nem kérdezünk – mint itt a tanítványok –, akkor belénk reked a kérdés a félelmek miatt. Nem kérdezünk akkor sem, ha annyira közömbössé váltunk, hogy már nem érdekelnek a dolgok, a hit dolgai végképpen nem érdekelnek minket. Akkor sem kérdezünk, amikor nekünk már mindenre flott és kész válaszaink vannak: én vagyok az, aki megmondom a tutit, nincsenek kérdések, ez így van és kész. Hitünk is megrekedhet a kérdéseket nem ismerő, kész válaszok szintjén. Ez az első fokozat.
A második fokozat az, amikor az ember elkezd kérdezni, mert a dolgok mögé akar látni, mert érdekli életének értelme és végső célja. Sőt, amikor a Biblián tájékozódva kezd el kérdezni az ember, az nagy áldás. Ez a Lélek által vezetett kérdezés, amely nem vitatkozik és okoskodik, nem szellemi, spekulációs, filozofálgató, öncélú párbajt folytat, hanem úgy kérdez – egy héttel ezelőtt szó volt erről – hogy bizonyosságra vágyik: Szeretnék igazán hinni! Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen (Márk 9,24).
A harmadik fokozat az, amikor az ember hite egyre inkább kiteljesedik, és ráhagyatkozott a megnyert isteni kegyelemre. Ilyenkor már nem kérdez, mert tudja, hogy a részleteket az Úr nem jelentette ki. Olyan ez, mint amikor egy sikeres vizsga után a professzor azt mondja a vizsgázónak: Köszönöm, nincs több kérdésem. Valahogy így: Köszönöm, nincs több kérdésem, Uram, Tebenned bízom, a lényeget tudom, és Te mindent szépen intézel.
Tehát:
Életeseményeink célja a boldog megérkezés, Krisztusban; mert Jézus Krisztus szenvedéseinek célja mutatja ezt a boldog megérkezést, az Ő feltámadása által.
Ezt megérteni, befogadni kegyelmi állapot.
Örüljünk, ha ebben a kegyelmi állapotban vagyunk!
Kérjük, hogy ez a kegyelmi állapot erősödjék rajtunk, és adassék sokaknak!
*
A KERESZTYÉN SZOLGÁLAT ÉRTELME ÉS CÉLJA (30).
Ugyanis, azért vagyunk kegyelmi állapotban, hogy erről a csodáról tanúságot tegyünk: éljük és hirdessük az evangéliumot.
Vagyis itt, ebben az Igében az életeseményeink célja és a Krisztus-esemény célja mellett szó van a keresztyén szolgálat céljáról is.
Szolgálatunknak célja kapcsán most különösképpen egy területet vesz górcső alá a mai Ige: amely a nyilvánossággal kapcsolatos.
Hogyan használjuk az evangélium hirdetésére, kommunikálására a nyilvánosságot?
Létezik-e szent nyilvánosság?
Mi a módja, ideje és a célja a keresztyén szolgálatnak, a nyilvánosság manapság megnyílt számos terén?
Jézus Krisztus utal a szent nyilvánosság módjára.
Szögezzük le azt – a mai igeszakaszból ez is kiderül –, hogy Jézus egész földi élete során „óvatos” volt a nyilvánossággal.
A haláláról és feltámadásáról szóló második kijelentés után Jézus hozzáteszi tanítványainak: még nem jött el az ideje annak, hogy a tanítványok szóljanak erről.
Jézus még titokban akart maradni; úgy akart átmenni Galileán, hogy ne tudjanak róla, ne ismerjék fel Őt, ne járjon már nyomában a csodákra váró sokaság.
Jézus elhárította, mikor királlyá akarták tenni Őt (János 6,15).
Minden öncélú népszerűséget elutasított a mi Urunk.
Bocsánat a kifejezésért, de a mi Urunk „visszahúzódó volt”.
Ezt úgy értsük, hogy csak akkor állt elő, akkor élt a nyilvánosság korabeli fórumaival, amikor az Isten szerinti módon erre lehetőség kínálkozott.
Jézus az Istennek kedves nyilvánossággal élt; akkor, amikor az Isten ügyéről volt szó, azaz az Istentől rá bízott küldetéséről volt szó. Ilyenkor mindig felvállalta az Istennek kedves nyilvánosságot.
Továbbá akkor is mindig előállt a mi Urunk, amikor az emberi nyomorúság bármely formájával találkozott; akkor lehajolt, segített odaadó, irgalmas isteni hatalommal és szeretettel.
A szent nyilvánosságnak ez a módja, az Isten szerinti módja: ez a „visszahúzódó”, nem tarolóan domináns, ám a kellő módon mindig előálló nyilvánosság.
Ebből kiindulva meghatározhatjuk a szent nyilvánosság idejét is.
Ne most – mondja Jézus –, hanem majd a feltámadás után.
Ez Márk evangélista koncepciója is.
Amikor feltámadott az Úr a halálból, akkor lehet hirdetni Őt, akkor lehet bizonyságot tenni igazán az evangéliumról, mert akkor ragyog fel igazán, hogy kicsoda Jézus Krisztus valójában, és miért jött el erre a világra, valamint milyen boldog célt készített nekünk.
Hiszen Ő azért jött el erre a világra, hogy megkeresse és megtartsa azt, aki elveszett. Ő utánunk jött, elveszettek után (Lukács 19,10).
Hallhattuk a mai Igéből, hogy Jézus a tanítványait most, útközben, haláláról és feltámadásáról szólva, tanította, felkészítette erre a tanúságra, amelynek az ideje az Ő feltámadása után érkezik el (31). Tanította őket az úton, Jeruzsálem felé, hogy majd a feltámadás után hiteles húsvéti tanúk legyenek a tanítványai; hiszen a feltámadásból fakadó minden ajándék az Ő küldetésének lényege.
Mi is, mai tanítványai, húsvéti tanúk legyünk, mindenkor. Istennek kedves módon és időben.
Ez azt is jelenti, hogy „kellő gyakorisággal” szóljunk az örömhírről. Pontosítva az üzenetet, úgy is mondhatnám, hogy ne legyünk tolakodók az evangéliummal, hogy szentlelkes tanúi lehessünk annak. Akivel mindig, direkt módon, csak erről lehet beszélni, az fárasztó. Ez egy kontraproduktív gyakoriság. Mondok erre egy példát.
Van egy kedves hívő testvérem, aki kiváló tanulmányokat és lelki cikkeket ír, hosszú évek óta, hatalmas munkával, odaszánt lélekkel. Igazán becsülendő, hitépítő szolgálat ez. Minden áldott nap ír anyagot, azt sokezer embernek, számos kommunikációs csatornán elküldi. Én egy cikket körülbelül hússzor kapok meg a különböző felületeken, kör-email rendszereken, whatsapp-on, messenger-en, meg ki tudja még, milyen csatornákon. Sokan már letiltják őt, és azt vettem észre, hogy én magam is elfáradok, elegem van, hogy naponta telepakolja a postafiókomat, és emiatt nem veszek észre fontos üzeneteket.
Tehát, Istentől rendelt módon, és időben kell szólni, Jézus feltámadása után, az evangéliumról.
Ez az idő számunkra most van, ehhez azonban nekünk is fel kell támadnunk, lelki időnkben Jézus feltámadása után kell élnünk, mint újjászületett, elhívott emberek. Csak így élhetünk Istennek kedves módon a nyilvánossággal, hogy az szent nyilvánossággá legyen, amelyből áldás fakad.
A szent nyilvánosság célja pedig mindenkor a Jézus Krisztus feltámadásáról való tanúság: van örök élet, van szép földi élet, az örök élet tágasságában, van boldog célba érkezés.
Hogyan szolgálunk mi? Mire használjuk mi a nyilvánosságot?
Egyáltalán, a kommunikációs robbanás sokféle csatornáit mire használja ma a világ?
Ne haragudjatok a kifejezésért, én többnyire nyilvánosházhoz hasonlítanám azt, ahogy ezzel él a világ. Nem is folytatom a gondolatsort. Mintha sokak rejtett, és másként ki nem élhető, parázna vágyai csapódnának le ezeken a virtuális csatornákon.
Szűkítem a kérdést: hogyan él a hívő ember a nyilvánossággal?
Hogyan él, hogyan élhet helyesen az egyház a nyilvánossággal?
Erre az utóbbira csak azt mondhatom: az egyház úgy élhet a nyilvánossággal – szent nyilvánosságként –, amiként azt ma is láttuk, Jézusra tekintve.
Isten népe, Isten szerinti módon, és Őáltala rendelt időben élhet a nyilvánossággal, hogy felragyogjon az örömhír, a boldog, krisztusi cél. Az egyház és Isten gyermeke tapintatosan, tisztán, természetesen, emberként, emberi módon – törékeny, gyarló, de megváltott emberként – hirdetheti és élheti az evangéliumot, miközben abból mindig kiragyog a boldog reménység.
–
Lám, ennek a három igeversnek milyen gazdag üzenete van, és a három üzenet egybefogható ezzel az üzenettel: bizonnyal haladunk a boldog cél felé és meg is érkeztünk oda.
Életünk minden percének üdvösséges értelme és célja van.
Hiszen Jézus Krisztus szenvedésének és halálának üdvösséges értelme és célja volt; a feltámadás: az elveszett ember megtartása és megváltása. Ez minden értelemtalálás egyetlen forrása.
Ezért szolgálatunknak, küldetésünknek is boldog célja van, hogy még a mai sokféle, zavaros nyilvánossággal is Istennek kedves módon élve, hirdethessük az evangéliumot.
Több énekvers jutott eszembe e boldog célba érkezés kapcsán:
„Csak vezess, Uram, végig és fogd kezem, míg boldogan a célhoz megérkezem…” (462. dicséret)
„Testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj…”; menjünk a boldog cél felé! (455. dicséret)
De talán most nem ezeket a „szent mozgalmi” énekeket idézném. Szándékosan a 234. dicséretet választottam záróénekül, válaszul az igehirdetésre, amely egy gyönyörű könyörgés – tartalmilag idézve –: Könyörülj Urunk, hogy mindig szemünk előtt legyen a krisztusi boldog cél, életünknek értelme és célja, haladva a boldog megérkezés felé; könyörülj, Urunk, hogy a kísértésekben és bármiféle próbatételben el ne essünk, hanem a Te világosságodban haladhassunk mindenkor, mint akik hit által tudják, valójában már megérkeztek.
Úgy legyen!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged, jóságos Istenünk, mert Te megbocsátod minden bűnünket, meggyógyítod minden betegségünket, megváltod életünket, kegyelemmel és irgalommal koronázol meg minket.
Hálát adunk Teneked Urunk, hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért Jézus Krisztusban.
Köszönjük azt a boldog célt, amivel megajándékoztál bennünket. Köszönjük, hogy életünknek Tebenned, értünk szenvedő, meghalt és feltámadott Urunk, mindenkor értelme van. Életünk a Te dicsőségedre, boldog szolgálatban telhet, mert a magunk helyén bármit teszünk is, hirdethetjük és élhetjük az evangéliumot.
Valljuk Urunk, hogy ez a csoda, ez a boldog megérkezés, ennek bizonyossága és azzal együtt minden jó adomány és tökéletes ajándék csakis Tetőled való. Tenélküled igazából nincs értelem és nincs valós cél, nincs megérkezés.
Fogadd el ezért, amikor önmagunkat ajánljuk fel a Te dicsőséged és felebarátaink javának szolgálatára, egyházad javára, sokak javára és országod építésére.
Erősíts meg bennünket ebben a szolgálatban Lelked által.
Közbenjáró könyörgést mondunk egymásért, a Te népedért. Könyörgünk az örvendezőkért és a szomorúakért, az egészségesekért és a betegekért, a fiatalokért és az idősekért, városunkért, hazánkért, az egész teremtett világért.
Ajándékozz meg bennünket a boldog megérkezés bizonyosságával, hogy innen szemléljünk mindent.
Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. január 30.
Márk sorozat: 60.
4. hét.
Vízkereszt utáni 4. vasárnap.
Textus / Lekció: Márk 09,30-32 (31)
Igehirdető: Steinbach József