(32) Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog:
(33) Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik Őt, és átadják a pogányoknak,
(34) kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad.
(Márk 10,32–34)
(Márk 10,32)
Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról.
Miközben olvastam ezt a fontos igeszakaszt, felragyogott előttem egy tagmondat.
Mindig nagy ajándék az, amikor Isten Igéjét olvasva, egy-egy igevers, azon belül egy tagmondat felragyog előttünk, az megtelik üzenettel, mennyei gazdagsággal, amely megszólít, személyesen nekünk szól; minket int, tanít, vigasztal; utat mutat nekünk.
Én is ezt a mennyei gazdagságot tapasztaltam meg, amikor felragyogott előttem ez a tagmondat, amit mindjárt megnevezek.
E köré a tagmondat köré építettem fel a mai igehirdetést.
A tagmondat így hangzik: A Jeruzsálembe vezető úton mentek…
Más fordítás szerint: Amikor úton voltak Jeruzsálem felé… (32)
*
ÚTON, EMBERI FÉLELMEKKEL (32).
A tanítványok úton voltak Jézussal Jeruzsálem felé.
Sokan tartottak még velük.
Márk írásából kiderül, hogy akik úton voltak Jézussal, mind tele voltak félelmekkel.
Ezért az első üzenet így hangzik: Úton, emberi félelmek között.
Igen, akik Jézus Krisztus közelében vannak, azok is félhetnek, hiszen hasadt emberlétünk része a sokféle félelem.
Három csoportot különböztet meg itt az evangélista, és mind a három csoportról azt írja, hogy valamilyen formában féltek, noha Jézus közelében voltak, Ővele együtt haladtak az úton Jeruzsálem felé.
Először az evangélista azokról szól, akik korábban már álmélkodtak Jézus tanításain, csodáin; ezért Ővele egy úton jártak.
Az itt szereplő görög kifejezés azt is jelenti, hogy megdöbbenni, megrettenni.
Ők képezték azt a csoportot, akik csak egy ideig haladtak Jézussal, és amint áldozatot kellett hozni Jézus ügyéért, amint túl nagy kockázattá vált Jézus követése, akkor eltávoztak Jézus közeléből.
Ilyen volt a gazdag ifjú is, akinek történetéről az előző vasárnapokon öt igehirdetést is hallhatott a gyülekezet.
Ezeket az „álmélkodókat” ma talán érzelmi, vagy élménykeresztyéneknek nevezhetnénk…
A másik csoportot azok képezték, akik már döntést hoztak, elindultak Jézussal egy úton.
Ez lehetett a tágabb tanítványi kör.
Róluk azt írja az evangélista, hogy követték Jézust és mégis féltek.
Ez a „mégis” szócska beszédes.
A Jézust követők félelme másfajta félelem, mint az álmélkodók és a kockázatvállalás során megdöbbenők és megrettenők félelme.
Ez már egyfajta „áldott” félelem, ami az istenfélelem kezdetének jele lehet. Ezt a félelmet az ember akkor éli át, amikor megtapasztalja az Isten jelenlétét, annak közelségét, átélve az Isten tökéletességét, szentségét, makulátlanságát, teljességét, miközben az Isten világosságában meglátja a maga nyomorúságát, törékenységét, bűnösségét, gyarlóságait, halandóságát.
Ézsaiás próféta ezt fogalmazta meg az elhívásakor: Jaj elvesztem, mert a Seregek Urát látták az én szemeim (Ézsaiás 6,5). Péter is megfogalmazta ugyanezt, Jézus Krisztusnak mondva: Menj el Uram tőlem, mert én bűnös ember vagyok (Lukács 5,8). Ez a félelem másfajta félelem, már az istenfélelem kezdete, de mégiscsak egyfajta félelem.
Külön megemlíti Márk a félelmekkel teli tanítványokat, a tizenkettőt, akiket külön megszólít és bátorít Jézus Krisztus.
A tanítványok kapcsán Márk mindvégig hangsúlyozta az evangéliumában, hogy amíg a tanítványok nem jutnak élő hitre az első pünkösdkor, tehát amíg nem töltetnek be Szentlélekkel, addig nemcsak kíséri őket, hanem le is győzi őket a félelem.
A tanítványok – Márk szerint hangsúlyozottan – kishitűek, keményszívűek, értetlenek, akik Jézus elfogatásakor is szertefutottak, Péter megtagadta Őt, Jézus halála után is csak sírtak és keseregtek, mert nem tudtak visszaemlékezni Jézus szavaira, ígéreteire; pont azokra, amelyeket Jézus immár harmadszor hangsúlyoz nekik haláláról és feltámadásáról.
A tanítványok csődöt vallottak e félelmek között. A tanítványok – Péter képviseletében – azt nyilatkozták: Uram, mi mindent elhagytunk érted, mi lesz hát a jutalmunk? (Márk 10,28) Most pedig, amikor Jézus harmadszor szól a szenvedéseiről és a haláláról, akkor ismét megrettennek, legyőzi őket a félelem, attól tartva, hogy Mesterük sorsára jutnak.
Tehát, akik úton vannak Jézus Krisztussal Jeruzsálem felé, azok mind féltek.
Mi is, akik itt vagyunk, valamilyen formában Jézus Krisztus követésében járunk, mégis hányszor éljük át azt, hogy összeszorul a szívünk, aggodalmak, félelmek terhelnek, bénítanak meg bennünket.
Hadd mondjam el ismét: A félelem a hasadt emberlét sajátja. Amíg ebben a testben élünk – miként az apostol mondja –, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6), és tele vagyunk mindannyian – életszakaszaink szerint és hitünk mértéke szerint is különböző módokon – félelmekkel.
Úton, emberi félelmekkel.
Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus közelében is lehet félni. De ez a jelenet azt is kiemeli, hogy Jézus Krisztus közelében soha nem lehet úrrá rajtunk a romboló és megemésztő félelem, miközben bizonyosak vagyunk abban, hogy az Urat követve nemcsak elhordozhatóak lesznek a félelmek, hanem egykor majd teljesen meg is szabadulunk a félelmektől.
Vagyis, Jézus követésében járva derül ki igazán, hogy mindenestől kegyelemre, az Isten megtartó, megváltó szeretetének kegyelmére szorulunk.
*
ÚTON, KRISZTUSI VEZETÉSSEL (32–34).
Jézus Krisztust követve elhordozhatóvá lesznek az emberi félelmek.
Tehát, Jézus Krisztust követve is kínoznak bennünket félelmek – amíg e testben élünk, a félelmek nem hagynak el bennünket –, de Jézus Krisztus által nem lesznek úrrá rajtunk a félelmek, mert Ő lesz a mi életünk Ura, ezért félelmeink elhordozhatóvá lesznek.
Jézus újból maga mellé vette tanítványait (32), mert látta rajtuk, hogy félnek, pedig az imént még azt állították, hogy ők mindent elhagytak és bátran követik Őt (10,28).
Áldott legyen az Isten – ez a második üzenet –, hogy Ő nem hagy bennünket ebben az állapotban, ezért fordul az Őt követők felé; különösképpen úgy, hogy megszólítja a tanítványokat, a tizenkettőt.
Üdvösségesen gyönyörű fordulat ez.
Jézus a tanítványok felé fordulva kijelenti: Tudom, hogy féltek, ismerlek benneteket; tudom, mit jelent embernek lenni.
Olyan leheletfinomsággal írja le az evangélista ezt az isteni szeretetet: Jézus újból maga mellé vette a tanítványait, valamint a körülötte lévőket, és elkezdte őket tanítani.
Áldott legyen az Isten, hogy Ő Jézus Krisztusban soha nem mond le rólunk a sokféle félelmeink között vergődve, hanem mindig újra kezdi velünk.
Ezért igehirdetésem második üzenete így hangzik: Úton, krisztusi vezetéssel; az emberi félelmek között úton, de krisztusi vezetéssel.
Jézus Krisztus a tanítványok megszólításakor elöl áll, eléjük áll, az élükre áll, előttük megy és vezeti őket, miként ma is előttünk járva, vezet bennünket (32).
Úton Jeruzsálem felé, ha gyarló emberi félelmek között is, de krisztusi vezetéssel haladunk előre.
Jézus Krisztus előttünk megy. Ő az egyetlen, biztos fővezér. Ezt meg is valljuk az egyik énekünkben (471. dicséret). Kívül harc, bennünk félelem (460. dicséret), de közben hisszük és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus az egyetlen fővezér.
Ő az egyetlen biztos vezető, aki nem csap be bennünket, nem vezet félre minket fárasztó zsákutcákba vagy szakadékok felé, hanem a biztos megérkezés felé tereli életünket.
Jézus Krisztus az egyetlen király, akiben bízhatunk, aki igaz szeretettel uralkodik, értünk.
Ő az egyetlen áldott pap és próféta, aki odaadja magát érettünk, hogy Isten minket éltető akarata és boldog rendje érvényesüljön bennünk és közöttünk.
Ő az egyetlen pásztor, a Jó pásztor, aki előttünk jár, mindenben a javunkat akarva (János 10,11).
Jézus népe elé áll, előttük megy, vezeti őket, miközben kijelenti magát nekik, szól hozzájuk, ahogy itt és most is megszólít bennünket.
Amikor Jézus szól, akkor Ő mindig bátorít bennünket, és elhordozhatóvá teszi a félelmeket.
Mit mond Jézus?
Jézus kijelentette a tanítványoknak és a körülötte lévők előtt, hogy mi fog Ővele történni Jeruzsálemben (32).
Ez önmagában olyan kijelentés, amely megbátorítja a szívünket és elhordozhatóvá teszi a félelmeket. Gondoljatok bele, olyan Urunk van, aki minden tudás birtokában van, akinek az Isten mindent pontosan kijelentett, az Ő üdvözítő akaratával kapcsolatban. Isten szereti ezt a világot, azt akarja, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen és bőségben éljen (János 3,16; János 10,10).
Jézus Krisztus azért jött, hogy ezt az üdvözítő akaratot kijelentse nekünk, valamint ennek az üdvözítő akaratnak érvényt szerezzen, miközben engedelmesen alávesse magát annak a módnak is – a kereszthalálnak –, ahogy Isten az Ő üdvözítő akaratának érvényt kíván szerezni. Jézus így halad a tanítványok előtt – előttünk – Jeruzsálem felé.
Jézus Krisztus az események Ura, Ő a történelem Ura. Ez az Úr jár előttünk, Ő vezet bennünket. Ez a bizonyosság elhordozhatóvá teszi a félelmeket. Az Úr vezet minket, tehát az életünkben nincsenek olyan véletlenek, nincsenek olyan váratlan fordulatok, amelyekről az Úr ne tudna, és amelyeket ne lenne képes a javunkra fordítani.
Ez az örömhír, ez az evangélium késszé tesz minket arra, hogy ebben a világban, krisztusi erővel elhordozzuk a félelmeket, hiszen Jézus Krisztus előttünk jár, mert Ő – aki minden esemény Ura – az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve tökéletesen kijelentette és érvényesítette.
Jézus Krisztus előttünk jár, miközben szól és cselekszik értünk.
Ismét mondom: Jézus Krisztus az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve tökéletesen kijelentette és érvényesítette.
Tehát Jézus nemcsak kijelentette az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve, hanem hatalmasan cselekedett is érettünk.
Éppen ezt prófétálja meg most Jézus a tanítványoknak és az Őt követőknek, immár harmadszor, hogy milyen hatalmas dolgot tesz Őáltala érettünk, a minket szerető Isten.
Jézus Krisztus meghal és feltámad. Ez az evangélium szíve. Egyre inkább azt látom, hogy Jézus Krisztus váltsághalálát és feltámadását nem magyarázni kell, hanem újból és újból meghirdetni kell azt, valamint az előtt alázattal le kell borulni.
Hadd idézzem még egyszer tartalmilag az Igét! Mit mondott Jézus Krisztus? Az Emberfia emberek kezébe adatik, a főpapok és az írástudók átadják a pogányoknak, megalázzák, kigúnyolják, leköpik, megkorbácsolják, megölik, meghal, de bízzatok, harmadnapon feltámad a halálból.
Legszívesebben megállnék most, mint a katolikus liturgiában, tarthatnánk pár perc csendet, hogy rádöbbenjünk ennek a kijelentésnek a magasságára. Íme, mennyire szeret bennünket a mi Urunk! Isten megváltó, megtartó, minket örök életre vezető szeretetének ténye képes elhordozhatóvá tenni a félelmeket.
Ő, az „Emberfia”, egyben az „Isten Fia”, a megígért örök szabadító: Ő meghal és feltámad érettünk.
Jézus kijelentése utal az ember bűnére és nyomorúságára. Ez minden ember bűne és nyomorúsága: a zsidók bűne és nyomorúsága – a főpapok és írástudók bűne és nyomorúsága –; valamint a pogányok, a nem zsidók – ez estben a rómaiak – bűne és nyomorúsága. Itt minden ember, minden nép, mindenkori bűnéről és nyomorúságáról van szó. Nincs igaz ember egy sem (Róma 3,10).
Jézus kijelentése rámutat arra a kegyetlenségre, arra a rettenetre, ami mindannyiunkban ott lapul és ami bármikor robbanhat. Rettenetes dolgokra képes az ember. Isten nélkül sok rettenetes dologra képes lehet az ember. Ezt látjuk a történelem folyamán, ma is tapasztaljuk. Jézus szenvedéstörténete sorolja ezeket a kegyetlenségeket: megalázzák, kigúnyolják, leköpik, megkorbácsolják, megölik. Az ember bűnének és nyomorúságának egyik szelete az emberi irgalmatlanság határtalansága. Ezt a rettenetet csak fokozza, hogy mindig nagy „ügyekre”, „hitekre”, „igazságokra” hivatkozva vagyunk kegyetlenek.
Mi a megoldás? Ti láttok emberi, megnyugtató megoldást? Kinek van igaza, kinek nincs igaza? Szeretjük leegyszerűsíteni a történelmet: ő jó, ő meg a rossz; ennek igaza van, ennek meg nincs igaza; fekete-fehérben tudunk gondolkodni. Valójában pedig olyan bonyolult minden, mindenhol és mindenkor… Ez az ember bűne és nyomorúsága. Hol van a megoldás? Ki ad nekünk megoldást? Ki tudja ezt az összegubancolódott világot kibogozni és rendbe hozni, az Isten eredeti gondolata szerinti szépségben és szentségben?
Joggal félhetnénk, ha azt mondhatnánk, hogy nincs ilyen valaki. Emberek között valóban nincs ilyen valaki, bár gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy emberektől várjuk a megváltást, és ez még mérhetetlenebb szenvedést hoz a világba.
Éppen az az evangélium, hogy csakis Isten ajándékozhat nekünk megoldást és megváltást. Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó, aki érettünk „adatott” (33). Ő előttünk jár. Ő az Isten üdvözítő akaratát tökéletesen kijelentette számunkra, hogy megbátorítson bennünket. Ő az, aki most úton van Jeruzsálembe, hogy hatalmasan cselekedjen érettünk: minden emberi bűnünk és nyomorúságunk rettenetét igazságosan és kegyelmesen elhordozza.
Ragyogjon fel előttünk a jézusi kijelentés utolsó tagmondata, az evangélium evangéliuma, és innen visszafelé kell szemlélni mindent: Harmadnapon feltámad a halálból… Jézus Krisztus feltámadott a halálból, számunkra kész az örök, boldog, üdvözítő megoldás.
Ez az egyetlen tény az, amely képes, képessé tesz bennünket arra, hogy elhordozzuk e világban minket gyötrő sokféle félelmeinket.
*
ÚTON, BOLDOG MEGÉRKEZÉSSEL (32).
Jézus Krisztus nemcsak elhordozhatóvá teszi a félelmeinket, hanem végül majd teljesen elveszi azokat, megszabadít azoktól.
Úton voltak Jeruzsálem felé.
Sokféle emberi félelmek között, de krisztusi vezetéssel mégis úton vagyunk a boldog megérkezés felé, ahol már nemcsak elhordozhatók ezek a félelmek, hanem ahol Isten teljességében megszabadít bennünket a félelmektől.
Úton voltak Jeruzsálem felé, azaz úton voltak a megváltás felé, úton voltak a boldog megérkezés felé.
Nem csavargók vagyunk ebben a világban, hanem zarándokok, Jézus Krisztus követésében járva, biztos, üdvözítő céllal.
Mi is haladunk, Jézus Krisztussal együtt, Jeruzsálem felé.
Jeruzsálem városa a Bibliában nem pusztán egy földrajzi hely, hanem mindenképpen szimbolikus, átvitt értelemben is értendő.
Ha e város nevét kiejtjük, akkor abban ott sűrűsödik Isten ígéretének minden gazdagsága.
Nemrégiben, a Bibliaórán, a 122. zsoltárról volt szó. A 122. zsoltár gyönyörűségesen énekel Jeruzsálem városáról: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid olyan szépen illeszkednek egymáshoz, ott nincs széthúzás, minden olyan egységes, olyan szépséges, az Isten eredeti gondolata szerint. Tudjuk, hogy földrajzi értelemben Jeruzsálemben gyakori a széthúzás és a békétlenség, miként a világban is; de Jeruzsálem városáról és a világról, az emberiségről az Isten eredeti gondolata mégis csak ez: szépség, egység, békesség.
A megérkezés: békesség, egység, a Krisztusban. Jeruzsálem városa ezt az egységet jelképezi.
Jeruzsálemben a templom kifejezi Isten népének jelenlétét, az egyház szolgálatát, az egyház egységét. Legyen egységes az Isten népe, az Isten egyháza, ez is Isten eredeti gondolata, ahogy szintén a 122. zsoltár énekli: A falaidon belül testvéreim, barátaim, minden jót kívánok neked, azt, hogy a falaidon belül legyen boldogság.
Isten népe aztán ezt a boldogságot, ezt az egységet sugározza kifele, a világ felé. Jeruzsálem, benne a templommal, kifejezi a templom és a város egységét, az egyház és a világ egységét. Jeruzsálem városa megjeleníti Isten népének egységét, kifejezi az egyház és a világ egységét, amely egy olyan egység, amelyben az egyház hat az evangéliummal a világra, és nem fordítva; vagyis nem a világ hat, az Istentől eltávolodó lelkületével, az egyházra.
Jeruzsálem városa azt a reménységünket is megjeleníti, hogy egykor mindeneket betölt majd az Isten jelenlétének egysége. Mindeneket betölt majd Isten jelenléte. Ez Isten eredeti gondolata, és efelé tartunk: nem a szétesés, hanem az egység, a békesség, az üdvösség felé. Megvalósul a karácsonyi ének, amit az angyali seregek énekeltek: Dicsőség az Istennek, és békesség az embernek (Lukács 2,14). Amikor megéljük azt, hogy Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28; Efezus 1,10). Emberi értelemmel felfoghatatlan, de efelé tartunk, ez a mi reménységünk: végérvényesen elmúlnak majd a félelmek, és teljessé lesz rajtunk a megváltás műve.
Akárhányszor meghallom Jeruzsálemnek, a szent városnak a nevét, akkor mindig csak erre tudok gondolni, erre az egységre és békességre, Isten eredeti gondolata szerint: az egyház egységére, a világ egységére, mindenek egységére, amelyeket örökre egyben tart az Isten mindenre elégséges jelenléte és békessége.
Jeruzsálem városa még ennél is többet jelent a Bibliában, hiszen a Jelenések könyve 21. fejezete, a 22. verstől a mennyei Jeruzsálemről szól.
A mennyei Jeruzsálemet, az örök élet teljességét, gyönyörű képekkel tárja elénk ez az igeszakasz. Az örök élet szépségét hit által már e-világban is megélhetjük, ha még csak töredékesen is, „odaát” azonban ez a szépség maradéktalan lesz. Ezt a beteljesülést hirdeti nekünk a mennyei Jeruzsálem ígérete.
Hadd elevenítsem fel azokat a képeket, amelyekkel Isten Igéje leírja a mennyei Jeruzsálem városát, anélkül, hogy elemezném ezeket a képeket.
Milyen a mennyei Jeruzsálem? Milyen az Isten szeretetének mindent egybefoglaló egysége? (Efezus 1,10)
A mennyei Jeruzsálem olyan „hely”, ahol a templom maga Jézus Krisztus; a világosság, a nap, maga az Isten ragyogó dicsősége. A mennyei Jeruzsálemben nem kell a kapukat, az ajtókat bezárni, ott vége lesz minden félelemnek, minden bizalmatlanságnak, minden „zártságnak”, minden rossz érzésnek. Ott Jézus Krisztus előtt mindannyian leborulunk, elismerve azt, hogy Ő az Úr (Filippi 2,10–11). Ott Jézus Krisztus végérvényesen megtisztít bennünket.
–
Úton vagyunk.
Úton vagyunk, sokféle emberi félelem között, biztos krisztusi vezetéssel, a boldog megérkezés felé: amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi értelem el sem gondolt, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek (1Korinthus 2,9).
Ezen az úton járva elhordozhatóak a félelmek, megérkezve pedig végre kimúlik belőlünk és közülünk minden félelem.
Úton vagyunk a biztos megérkezés felé. Ezzel a hittel éld meg életed minden napját, egyéni életedben, házasságban, családban, munkahelyen, közéletben, a világ eseményeit szemlélve, hiszen Jézus Krisztus a jó pásztor, az áldott fővezér.
Nem kell ennél több!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged megtartó Urunk.
Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban vezeted, megtartod, hordozod életünket mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig.
Magasztalunk Téged, szabadító Urunk, hogy elhordozhatóvá teszed a félelmeket, és majdan teljesen elveszed a félelmeinket, hiszen a Te biztos vezetéseddel – szabadító irgalmad által – a boldog megérkezés felé haladunk.
Dicsérünk Téged, Megváltó Urunk, azért a határtalan szeretetért, amellyel értünk, emberekét, üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk.
Köszönjük Urunk, hogy most is kijelentetted nekünk a Te félelmeket legyőző szeretetedet. Kérve kérünk, hadd járjunk Teveled egy úton, a boldog megérkezés reménységével.
Kérünk, az üdvösséges megérkezés bizonyossága hangolja örömre, reménységre földi életünk minden percét, hogy mi is örömre és reménysége tudjunk hangolni másokat!
Hallgass meg minket élő Istenünk, Krisztusért kérünk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. május 8.
Hálaadó istentisztelet, Tatabánya-Bánhida, 2022. május 7.
18. hét.
Húsvét utáni 3. vasárnap. Jubilate vasárnap. Örvendj egész föld az Istennek! (Zsoltárok 66,1)
Márk sorozat: 71.
(32) Mikor pedig a Jeruzsálembe vezető úton mentek, Jézus előttük haladt. Akik vele voltak, álmélkodtak, akik pedig követték, féltek. Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog:
(33) Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik Őt, és átadják a pogányoknak,
(34) kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de a harmadik napon feltámad.
(Márk 10,32–34)
(Márk 10,32)
Jézus harmadszor szól haláláról és feltámadásáról.
Miközben olvastam ezt a fontos igeszakaszt, felragyogott előttem egy tagmondat.
Mindig nagy ajándék az, amikor Isten Igéjét olvasva, egy-egy igevers, azon belül egy tagmondat felragyog előttünk, az megtelik üzenettel, mennyei gazdagsággal, amely megszólít, személyesen nekünk szól; minket int, tanít, vigasztal; utat mutat nekünk.
Én is ezt a mennyei gazdagságot tapasztaltam meg, amikor felragyogott előttem ez a tagmondat, amit mindjárt megnevezek.
E köré a tagmondat köré építettem fel a mai igehirdetést.
A tagmondat így hangzik: A Jeruzsálembe vezető úton mentek…
Más fordítás szerint: Amikor úton voltak Jeruzsálem felé… (32)
*
ÚTON, EMBERI FÉLELMEKKEL (32).
A tanítványok úton voltak Jézussal Jeruzsálem felé.
Sokan tartottak még velük.
Márk írásából kiderül, hogy akik úton voltak Jézussal, mind tele voltak félelmekkel.
Ezért az első üzenet így hangzik: Úton, emberi félelmek között.
Igen, akik Jézus Krisztus közelében vannak, azok is félhetnek, hiszen hasadt emberlétünk része a sokféle félelem.
Három csoportot különböztet meg itt az evangélista, és mind a három csoportról azt írja, hogy valamilyen formában féltek, noha Jézus közelében voltak, Ővele együtt haladtak az úton Jeruzsálem felé.
Először az evangélista azokról szól, akik korábban már álmélkodtak Jézus tanításain, csodáin; ezért Ővele egy úton jártak.
Az itt szereplő görög kifejezés azt is jelenti, hogy megdöbbenni, megrettenni.
Ők képezték azt a csoportot, akik csak egy ideig haladtak Jézussal, és amint áldozatot kellett hozni Jézus ügyéért, amint túl nagy kockázattá vált Jézus követése, akkor eltávoztak Jézus közeléből.
Ilyen volt a gazdag ifjú is, akinek történetéről az előző vasárnapokon öt igehirdetést is hallhatott a gyülekezet.
Ezeket az „álmélkodókat” ma talán érzelmi, vagy élménykeresztyéneknek nevezhetnénk…
A másik csoportot azok képezték, akik már döntést hoztak, elindultak Jézussal egy úton.
Ez lehetett a tágabb tanítványi kör.
Róluk azt írja az evangélista, hogy követték Jézust és mégis féltek.
Ez a „mégis” szócska beszédes.
A Jézust követők félelme másfajta félelem, mint az álmélkodók és a kockázatvállalás során megdöbbenők és megrettenők félelme.
Ez már egyfajta „áldott” félelem, ami az istenfélelem kezdetének jele lehet. Ezt a félelmet az ember akkor éli át, amikor megtapasztalja az Isten jelenlétét, annak közelségét, átélve az Isten tökéletességét, szentségét, makulátlanságát, teljességét, miközben az Isten világosságában meglátja a maga nyomorúságát, törékenységét, bűnösségét, gyarlóságait, halandóságát.
Ézsaiás próféta ezt fogalmazta meg az elhívásakor: Jaj elvesztem, mert a Seregek Urát látták az én szemeim (Ézsaiás 6,5). Péter is megfogalmazta ugyanezt, Jézus Krisztusnak mondva: Menj el Uram tőlem, mert én bűnös ember vagyok (Lukács 5,8). Ez a félelem másfajta félelem, már az istenfélelem kezdete, de mégiscsak egyfajta félelem.
Külön megemlíti Márk a félelmekkel teli tanítványokat, a tizenkettőt, akiket külön megszólít és bátorít Jézus Krisztus.
A tanítványok kapcsán Márk mindvégig hangsúlyozta az evangéliumában, hogy amíg a tanítványok nem jutnak élő hitre az első pünkösdkor, tehát amíg nem töltetnek be Szentlélekkel, addig nemcsak kíséri őket, hanem le is győzi őket a félelem.
A tanítványok – Márk szerint hangsúlyozottan – kishitűek, keményszívűek, értetlenek, akik Jézus elfogatásakor is szertefutottak, Péter megtagadta Őt, Jézus halála után is csak sírtak és keseregtek, mert nem tudtak visszaemlékezni Jézus szavaira, ígéreteire; pont azokra, amelyeket Jézus immár harmadszor hangsúlyoz nekik haláláról és feltámadásáról.
A tanítványok csődöt vallottak e félelmek között. A tanítványok – Péter képviseletében – azt nyilatkozták: Uram, mi mindent elhagytunk érted, mi lesz hát a jutalmunk? (Márk 10,28) Most pedig, amikor Jézus harmadszor szól a szenvedéseiről és a haláláról, akkor ismét megrettennek, legyőzi őket a félelem, attól tartva, hogy Mesterük sorsára jutnak.
Tehát, akik úton vannak Jézus Krisztussal Jeruzsálem felé, azok mind féltek.
Mi is, akik itt vagyunk, valamilyen formában Jézus Krisztus követésében járunk, mégis hányszor éljük át azt, hogy összeszorul a szívünk, aggodalmak, félelmek terhelnek, bénítanak meg bennünket.
Hadd mondjam el ismét: A félelem a hasadt emberlét sajátja. Amíg ebben a testben élünk – miként az apostol mondja –, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6), és tele vagyunk mindannyian – életszakaszaink szerint és hitünk mértéke szerint is különböző módokon – félelmekkel.
Úton, emberi félelmekkel.
Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus közelében is lehet félni. De ez a jelenet azt is kiemeli, hogy Jézus Krisztus közelében soha nem lehet úrrá rajtunk a romboló és megemésztő félelem, miközben bizonyosak vagyunk abban, hogy az Urat követve nemcsak elhordozhatóak lesznek a félelmek, hanem egykor majd teljesen meg is szabadulunk a félelmektől.
Vagyis, Jézus követésében járva derül ki igazán, hogy mindenestől kegyelemre, az Isten megtartó, megváltó szeretetének kegyelmére szorulunk.
*
ÚTON, KRISZTUSI VEZETÉSSEL (32–34).
Jézus Krisztust követve elhordozhatóvá lesznek az emberi félelmek.
Tehát, Jézus Krisztust követve is kínoznak bennünket félelmek – amíg e testben élünk, a félelmek nem hagynak el bennünket –, de Jézus Krisztus által nem lesznek úrrá rajtunk a félelmek, mert Ő lesz a mi életünk Ura, ezért félelmeink elhordozhatóvá lesznek.
Jézus újból maga mellé vette tanítványait (32), mert látta rajtuk, hogy félnek, pedig az imént még azt állították, hogy ők mindent elhagytak és bátran követik Őt (10,28).
Áldott legyen az Isten – ez a második üzenet –, hogy Ő nem hagy bennünket ebben az állapotban, ezért fordul az Őt követők felé; különösképpen úgy, hogy megszólítja a tanítványokat, a tizenkettőt.
Üdvösségesen gyönyörű fordulat ez.
Jézus a tanítványok felé fordulva kijelenti: Tudom, hogy féltek, ismerlek benneteket; tudom, mit jelent embernek lenni.
Olyan leheletfinomsággal írja le az evangélista ezt az isteni szeretetet: Jézus újból maga mellé vette a tanítványait, valamint a körülötte lévőket, és elkezdte őket tanítani.
Áldott legyen az Isten, hogy Ő Jézus Krisztusban soha nem mond le rólunk a sokféle félelmeink között vergődve, hanem mindig újra kezdi velünk.
Ezért igehirdetésem második üzenete így hangzik: Úton, krisztusi vezetéssel; az emberi félelmek között úton, de krisztusi vezetéssel.
Jézus Krisztus a tanítványok megszólításakor elöl áll, eléjük áll, az élükre áll, előttük megy és vezeti őket, miként ma is előttünk járva, vezet bennünket (32).
Úton Jeruzsálem felé, ha gyarló emberi félelmek között is, de krisztusi vezetéssel haladunk előre.
Jézus Krisztus előttünk megy. Ő az egyetlen, biztos fővezér. Ezt meg is valljuk az egyik énekünkben (471. dicséret). Kívül harc, bennünk félelem (460. dicséret), de közben hisszük és megtapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus az egyetlen fővezér.
Ő az egyetlen biztos vezető, aki nem csap be bennünket, nem vezet félre minket fárasztó zsákutcákba vagy szakadékok felé, hanem a biztos megérkezés felé tereli életünket.
Jézus Krisztus az egyetlen király, akiben bízhatunk, aki igaz szeretettel uralkodik, értünk.
Ő az egyetlen áldott pap és próféta, aki odaadja magát érettünk, hogy Isten minket éltető akarata és boldog rendje érvényesüljön bennünk és közöttünk.
Ő az egyetlen pásztor, a Jó pásztor, aki előttünk jár, mindenben a javunkat akarva (János 10,11).
Jézus népe elé áll, előttük megy, vezeti őket, miközben kijelenti magát nekik, szól hozzájuk, ahogy itt és most is megszólít bennünket.
Amikor Jézus szól, akkor Ő mindig bátorít bennünket, és elhordozhatóvá teszi a félelmeket.
Mit mond Jézus?
Jézus kijelentette a tanítványoknak és a körülötte lévők előtt, hogy mi fog Ővele történni Jeruzsálemben (32).
Ez önmagában olyan kijelentés, amely megbátorítja a szívünket és elhordozhatóvá teszi a félelmeket. Gondoljatok bele, olyan Urunk van, aki minden tudás birtokában van, akinek az Isten mindent pontosan kijelentett, az Ő üdvözítő akaratával kapcsolatban. Isten szereti ezt a világot, azt akarja, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen és bőségben éljen (János 3,16; János 10,10).
Jézus Krisztus azért jött, hogy ezt az üdvözítő akaratot kijelentse nekünk, valamint ennek az üdvözítő akaratnak érvényt szerezzen, miközben engedelmesen alávesse magát annak a módnak is – a kereszthalálnak –, ahogy Isten az Ő üdvözítő akaratának érvényt kíván szerezni. Jézus így halad a tanítványok előtt – előttünk – Jeruzsálem felé.
Jézus Krisztus az események Ura, Ő a történelem Ura. Ez az Úr jár előttünk, Ő vezet bennünket. Ez a bizonyosság elhordozhatóvá teszi a félelmeket. Az Úr vezet minket, tehát az életünkben nincsenek olyan véletlenek, nincsenek olyan váratlan fordulatok, amelyekről az Úr ne tudna, és amelyeket ne lenne képes a javunkra fordítani.
Ez az örömhír, ez az evangélium késszé tesz minket arra, hogy ebben a világban, krisztusi erővel elhordozzuk a félelmeket, hiszen Jézus Krisztus előttünk jár, mert Ő – aki minden esemény Ura – az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve tökéletesen kijelentette és érvényesítette.
Jézus Krisztus előttünk jár, miközben szól és cselekszik értünk.
Ismét mondom: Jézus Krisztus az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve tökéletesen kijelentette és érvényesítette.
Tehát Jézus nemcsak kijelentette az Isten üdvözítő akaratát ránk nézve, hanem hatalmasan cselekedett is érettünk.
Éppen ezt prófétálja meg most Jézus a tanítványoknak és az Őt követőknek, immár harmadszor, hogy milyen hatalmas dolgot tesz Őáltala érettünk, a minket szerető Isten.
Jézus Krisztus meghal és feltámad. Ez az evangélium szíve. Egyre inkább azt látom, hogy Jézus Krisztus váltsághalálát és feltámadását nem magyarázni kell, hanem újból és újból meghirdetni kell azt, valamint az előtt alázattal le kell borulni.
Hadd idézzem még egyszer tartalmilag az Igét! Mit mondott Jézus Krisztus? Az Emberfia emberek kezébe adatik, a főpapok és az írástudók átadják a pogányoknak, megalázzák, kigúnyolják, leköpik, megkorbácsolják, megölik, meghal, de bízzatok, harmadnapon feltámad a halálból.
Legszívesebben megállnék most, mint a katolikus liturgiában, tarthatnánk pár perc csendet, hogy rádöbbenjünk ennek a kijelentésnek a magasságára. Íme, mennyire szeret bennünket a mi Urunk! Isten megváltó, megtartó, minket örök életre vezető szeretetének ténye képes elhordozhatóvá tenni a félelmeket.
Ő, az „Emberfia”, egyben az „Isten Fia”, a megígért örök szabadító: Ő meghal és feltámad érettünk.
Jézus kijelentése utal az ember bűnére és nyomorúságára. Ez minden ember bűne és nyomorúsága: a zsidók bűne és nyomorúsága – a főpapok és írástudók bűne és nyomorúsága –; valamint a pogányok, a nem zsidók – ez estben a rómaiak – bűne és nyomorúsága. Itt minden ember, minden nép, mindenkori bűnéről és nyomorúságáról van szó. Nincs igaz ember egy sem (Róma 3,10).
Jézus kijelentése rámutat arra a kegyetlenségre, arra a rettenetre, ami mindannyiunkban ott lapul és ami bármikor robbanhat. Rettenetes dolgokra képes az ember. Isten nélkül sok rettenetes dologra képes lehet az ember. Ezt látjuk a történelem folyamán, ma is tapasztaljuk. Jézus szenvedéstörténete sorolja ezeket a kegyetlenségeket: megalázzák, kigúnyolják, leköpik, megkorbácsolják, megölik. Az ember bűnének és nyomorúságának egyik szelete az emberi irgalmatlanság határtalansága. Ezt a rettenetet csak fokozza, hogy mindig nagy „ügyekre”, „hitekre”, „igazságokra” hivatkozva vagyunk kegyetlenek.
Mi a megoldás? Ti láttok emberi, megnyugtató megoldást? Kinek van igaza, kinek nincs igaza? Szeretjük leegyszerűsíteni a történelmet: ő jó, ő meg a rossz; ennek igaza van, ennek meg nincs igaza; fekete-fehérben tudunk gondolkodni. Valójában pedig olyan bonyolult minden, mindenhol és mindenkor… Ez az ember bűne és nyomorúsága. Hol van a megoldás? Ki ad nekünk megoldást? Ki tudja ezt az összegubancolódott világot kibogozni és rendbe hozni, az Isten eredeti gondolata szerinti szépségben és szentségben?
Joggal félhetnénk, ha azt mondhatnánk, hogy nincs ilyen valaki. Emberek között valóban nincs ilyen valaki, bár gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy emberektől várjuk a megváltást, és ez még mérhetetlenebb szenvedést hoz a világba.
Éppen az az evangélium, hogy csakis Isten ajándékozhat nekünk megoldást és megváltást. Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó, aki érettünk „adatott” (33). Ő előttünk jár. Ő az Isten üdvözítő akaratát tökéletesen kijelentette számunkra, hogy megbátorítson bennünket. Ő az, aki most úton van Jeruzsálembe, hogy hatalmasan cselekedjen érettünk: minden emberi bűnünk és nyomorúságunk rettenetét igazságosan és kegyelmesen elhordozza.
Ragyogjon fel előttünk a jézusi kijelentés utolsó tagmondata, az evangélium evangéliuma, és innen visszafelé kell szemlélni mindent: Harmadnapon feltámad a halálból… Jézus Krisztus feltámadott a halálból, számunkra kész az örök, boldog, üdvözítő megoldás.
Ez az egyetlen tény az, amely képes, képessé tesz bennünket arra, hogy elhordozzuk e világban minket gyötrő sokféle félelmeinket.
*
ÚTON, BOLDOG MEGÉRKEZÉSSEL (32).
Jézus Krisztus nemcsak elhordozhatóvá teszi a félelmeinket, hanem végül majd teljesen elveszi azokat, megszabadít azoktól.
Úton voltak Jeruzsálem felé.
Sokféle emberi félelmek között, de krisztusi vezetéssel mégis úton vagyunk a boldog megérkezés felé, ahol már nemcsak elhordozhatók ezek a félelmek, hanem ahol Isten teljességében megszabadít bennünket a félelmektől.
Úton voltak Jeruzsálem felé, azaz úton voltak a megváltás felé, úton voltak a boldog megérkezés felé.
Nem csavargók vagyunk ebben a világban, hanem zarándokok, Jézus Krisztus követésében járva, biztos, üdvözítő céllal.
Mi is haladunk, Jézus Krisztussal együtt, Jeruzsálem felé.
Jeruzsálem városa a Bibliában nem pusztán egy földrajzi hely, hanem mindenképpen szimbolikus, átvitt értelemben is értendő.
Ha e város nevét kiejtjük, akkor abban ott sűrűsödik Isten ígéretének minden gazdagsága.
Nemrégiben, a Bibliaórán, a 122. zsoltárról volt szó. A 122. zsoltár gyönyörűségesen énekel Jeruzsálem városáról: Jeruzsálem, Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid olyan szépen illeszkednek egymáshoz, ott nincs széthúzás, minden olyan egységes, olyan szépséges, az Isten eredeti gondolata szerint. Tudjuk, hogy földrajzi értelemben Jeruzsálemben gyakori a széthúzás és a békétlenség, miként a világban is; de Jeruzsálem városáról és a világról, az emberiségről az Isten eredeti gondolata mégis csak ez: szépség, egység, békesség.
A megérkezés: békesség, egység, a Krisztusban. Jeruzsálem városa ezt az egységet jelképezi.
Jeruzsálemben a templom kifejezi Isten népének jelenlétét, az egyház szolgálatát, az egyház egységét. Legyen egységes az Isten népe, az Isten egyháza, ez is Isten eredeti gondolata, ahogy szintén a 122. zsoltár énekli: A falaidon belül testvéreim, barátaim, minden jót kívánok neked, azt, hogy a falaidon belül legyen boldogság.
Isten népe aztán ezt a boldogságot, ezt az egységet sugározza kifele, a világ felé. Jeruzsálem, benne a templommal, kifejezi a templom és a város egységét, az egyház és a világ egységét. Jeruzsálem városa megjeleníti Isten népének egységét, kifejezi az egyház és a világ egységét, amely egy olyan egység, amelyben az egyház hat az evangéliummal a világra, és nem fordítva; vagyis nem a világ hat, az Istentől eltávolodó lelkületével, az egyházra.
Jeruzsálem városa azt a reménységünket is megjeleníti, hogy egykor mindeneket betölt majd az Isten jelenlétének egysége. Mindeneket betölt majd Isten jelenléte. Ez Isten eredeti gondolata, és efelé tartunk: nem a szétesés, hanem az egység, a békesség, az üdvösség felé. Megvalósul a karácsonyi ének, amit az angyali seregek énekeltek: Dicsőség az Istennek, és békesség az embernek (Lukács 2,14). Amikor megéljük azt, hogy Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28; Efezus 1,10). Emberi értelemmel felfoghatatlan, de efelé tartunk, ez a mi reménységünk: végérvényesen elmúlnak majd a félelmek, és teljessé lesz rajtunk a megváltás műve.
Akárhányszor meghallom Jeruzsálemnek, a szent városnak a nevét, akkor mindig csak erre tudok gondolni, erre az egységre és békességre, Isten eredeti gondolata szerint: az egyház egységére, a világ egységére, mindenek egységére, amelyeket örökre egyben tart az Isten mindenre elégséges jelenléte és békessége.
Jeruzsálem városa még ennél is többet jelent a Bibliában, hiszen a Jelenések könyve 21. fejezete, a 22. verstől a mennyei Jeruzsálemről szól.
A mennyei Jeruzsálemet, az örök élet teljességét, gyönyörű képekkel tárja elénk ez az igeszakasz. Az örök élet szépségét hit által már e-világban is megélhetjük, ha még csak töredékesen is, „odaát” azonban ez a szépség maradéktalan lesz. Ezt a beteljesülést hirdeti nekünk a mennyei Jeruzsálem ígérete.
Hadd elevenítsem fel azokat a képeket, amelyekkel Isten Igéje leírja a mennyei Jeruzsálem városát, anélkül, hogy elemezném ezeket a képeket.
Milyen a mennyei Jeruzsálem? Milyen az Isten szeretetének mindent egybefoglaló egysége? (Efezus 1,10)
A mennyei Jeruzsálem olyan „hely”, ahol a templom maga Jézus Krisztus; a világosság, a nap, maga az Isten ragyogó dicsősége. A mennyei Jeruzsálemben nem kell a kapukat, az ajtókat bezárni, ott vége lesz minden félelemnek, minden bizalmatlanságnak, minden „zártságnak”, minden rossz érzésnek. Ott Jézus Krisztus előtt mindannyian leborulunk, elismerve azt, hogy Ő az Úr (Filippi 2,10–11). Ott Jézus Krisztus végérvényesen megtisztít bennünket.
–
Úton vagyunk.
Úton vagyunk, sokféle emberi félelem között, biztos krisztusi vezetéssel, a boldog megérkezés felé: amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi értelem el sem gondolt, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek (1Korinthus 2,9).
Ezen az úton járva elhordozhatóak a félelmek, megérkezve pedig végre kimúlik belőlünk és közülünk minden félelem.
Úton vagyunk a biztos megérkezés felé. Ezzel a hittel éld meg életed minden napját, egyéni életedben, házasságban, családban, munkahelyen, közéletben, a világ eseményeit szemlélve, hiszen Jézus Krisztus a jó pásztor, az áldott fővezér.
Nem kell ennél több!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged megtartó Urunk.
Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban vezeted, megtartod, hordozod életünket mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig.
Magasztalunk Téged, szabadító Urunk, hogy elhordozhatóvá teszed a félelmeket, és majdan teljesen elveszed a félelmeinket, hiszen a Te biztos vezetéseddel – szabadító irgalmad által – a boldog megérkezés felé haladunk.
Dicsérünk Téged, Megváltó Urunk, azért a határtalan szeretetért, amellyel értünk, emberekét, üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk.
Köszönjük Urunk, hogy most is kijelentetted nekünk a Te félelmeket legyőző szeretetedet. Kérve kérünk, hadd járjunk Teveled egy úton, a boldog megérkezés reménységével.
Kérünk, az üdvösséges megérkezés bizonyossága hangolja örömre, reménységre földi életünk minden percét, hogy mi is örömre és reménysége tudjunk hangolni másokat!
Hallgass meg minket élő Istenünk, Krisztusért kérünk!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. május 8.
Hálaadó istentisztelet, Tatabánya-Bánhida, 2022. május 7.
18. hét.
Húsvét utáni 3. vasárnap. Jubilate vasárnap. Örvendj egész föld az Istennek! (Zsoltárok 66,1)
Márk sorozat: 71.