(12) Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett,
(13) és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje.
(14) Megszólalt, és ezt mondta a fának: Senki ne egyen rólad gyümölcsöt soha többé! A tanítványai is hallották ezt.
(Márk 11,12–14)
(Márk 11,13)
Jézus bevonult Jeruzsálembe.
Az éjszakát Jeruzsálem mellett egy településen, Bethániában töltötte.
Ez a település Jeruzsálem külvárosa volt.
Innen, Bethániából Jézus újból elindult Jeruzsálem felé.
Útközben megéhezett.
A mai igeszakasz mindössze három vers, áldott üzenetekkel.
Azt javaslom a Testvéreknek, hogy a mai igehirdetés során haladjunk a klasszikus reformátori mód szerint, versről versre megállva, ízlelgetve azokat, majd megfogalmazva azokból az Isten által itt és most, nekünk szánt üzeneteket.
*
Az első versben tehát ezt olvassuk: Jézus Bethániából Jeruzsálembe indulva, útközben MEGÉHEZETT (12).
Sokszor elmondtam már, hogy az evangéliumok mindig sűrítményeket tárnak elénk, nem pedig a részleteket, így egy szónak, az evangéliumi összefüggésekbe helyezve – minden belemagyarázás nélkül – igen gazdag üzenetei lehetnek. Ennek az egyetlen tagmondatnak is: Jézus megéhezett.
Ez a kifejezés rámutat arra, amit később az óegyházi hitvallások is megfogalmaztak, a teljes Biblia alapján, miszerint Jézus Krisztusban az élő Isten öltött testet, Őbenne az élő Isten lett valóságos emberré. Most ez az, ami különösen hangsúlyos: Jézus Krisztusban valóságos emberré lett az élő Isten.
Jézus Krisztus valóságos ember.
Jézus Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ez azt jelenti, hogy Ő pontosan tudja, hogy mit jelent ebben a világban embernek lenni. Jézus Krisztus tudja, mit jelent az emberlét ebben a hasadt, bűnrontotta világban, annak minden testi és lelki küzdelmével, harcával és gyötrelmével együtt…
Gondoljunk bele a kiemelt tagmondatunkba: Jézus megéhezett. Ez azt igazolja, hogy Ő valóságos ember volt, tudta mit jelent az emberlét. Az evangéliumok sokszor hangsúlyozzák azt, hogy mit jelent Jézus valóságos embersége. Itt ez a valóságos emberség azt jelenti, hogy Ő megéhezett.
A samáriai asszony történetében Jézus valóságos emberségét hirdeti az a jelenet, amikor Jézus elfáradt az úton, leült egy kút szélére, és egy ottani asszonytól vizet kért: Adj innom! (János 4,6–7) Jézus megéhezett, Jézus szomjas volt, Jézus elfáradt, testileg kimerült.
Sőt, azt is olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus sírt, Jézus könnyekre fakadt. Nemcsak arra gondolunk, amikor Jézus sírt Jeruzsálem hitetlensége és pusztulása felett (Lukács 19,41), hanem arra is, amikor az Úr könnyekre fakadt Lázár sírjánál, látva a gyászolók szomorúságát, az emberlét törékenységét, a halál rettenetét (János 11,35).
Még ennél is tovább mennek az evangéliumi leírások, amikor hírül adják, hogy Jézus kísértést szenvedett. Működésének kezdetén a gonosz, a pusztában, három fontos területen keresztül kísértette meg Őt (Máté 4,1–11). Ennek nyomán fogalmazza meg a Zsidókhoz írt levél a következőket: Mivel Ő kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek (Zsidókhoz írt levél 2,18), hogyne tudna megindulni Ő az erőtlenségeinken (Zsidókhoz írt levél 4,15).
Tehát Isten, Jézus Krisztusban valóságos emberré lett. Tudja, mit jelent ebben a hasadt világban embernek lenni, testben élni, éhezni, elfáradni, szomjasnak lenni, sírni, kísértést szenvedni. Jézus tudja, mit jelent e testben élve szenvedni, testi gyötrelmeket átélni. Jézus szenvedéstörténete erről is szól. Természetesen teológiai értelemben ennél sokkal többről van szó Jézus szenvedései esetében, ezt majd a későbbi igehirdetésekben kifejtjük. De most ez a hangsúlyos: Jézus testileg-lelkileg valóságosan szenvedett, mint ember. Kimondhatjuk azt is, hogy ebben a szenvedésben Jézusnak halálfélelme is volt. A Gecsemáné-kerti imádságban megfogalmazza ezt: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár (Máté 26,39). Persze ismerjük a folytatást is, de most ez az első tagmondat legyen a hangsúlyos. Jézus tudta, mit jelent szenvedni, mit jelent az, amikor ez a test fáj, amikor az emberen úrrá lesz a halálfélelem sokféle kétség közepette.
Legvégül Jézus meghalt, kínhalált halt (Máté 27,50). Jézus tudja mit jelent ebben a testben meghalni. Ebben a tényben hatalmas vigasztalás van. Ő aztán igazán átérzi emberlétünk minden kérdését, kételyét, gyötrelmét. Ha lehet empátiáról szólni, amelyben valaki igazán beleérez a másik helyzetébe, mert maga is átélte már azt, akkor Jézus Krisztus esetében ezt hitelesen és teljességgel kimondhatjuk.
Csakhogy Jézus Krisztus nemcsak valóságos ember volt, hanem valóságos Isten is.
Ez Jézus Krisztus kettős természetéről szóló tanítás.
A kettőről – igaz istenségéről és emberségéről – mindig együtt kell szólni. Ezt a kettőt nem lehet egymással szemben kijátszani, hiszen éppen ebben van az evangélium. Az élő Isten Krisztusban valóságosan emberré lett, de az élő Isten lett Krisztusban valóságos emberré.
Ez azt jelenti, hogy Isten mindenható hatalommal vette magára az emberlétet. Ez a megváltó hatalom Jézus Krisztus egész földi életében megmutatkozott: tanításai, csodái, kereszthalála, feltámadása által.
Ez az isteni hatalom az, amely egyedül tud segíteni rajtunk. Isten hatalma teremtő és újjáteremtő hatalom, mindeneket helyreállító isteni erő és határtalan szeretet. Isten, Jézus Krisztusban, ezzel a hatalommal vette magára az emberlét minden nyűgét, terhét, megoldhatatlan problémáját; Jézus feltámadása által pedig megpecsételte számunkra, hogy van győzelem, megoldás; van kiút…
Soha ne felejtsd el: ennek a hatalmas, minket megváltó, megtartó, mindeneket helyreállító, győztes, szeretettel könyörülő Úrnak a kezében van az életünk!
Ebből a bizonyosságból – akármilyen helyzetben vagy is – mindig öröm és reménység fakad.
Ez az egyetlen tagmondat – Jézus megéhezett – ezt jelenti az evangéliumok összefüggésében.
Jézus megéhezett. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Őbenne az élő Isten valóságos emberré lett. Ezt a tényt megerősítve, ezt mondhatjuk: Az élő Isten lett Jézus Krisztusban valóságos emberré. Ő legyőzte az emberlét minden korlátozottságát, diadalt aratott a halál felett is. Isteni ereje, Jézus Krisztusban, minden rosszat eltörölve vette magára sokféleképpen terhelt emberlétünket.
Jaj, de jó tudni ezt; nagy áldás ebben megnyugodni; boldogság ebben a bizonyosságban vasárnapról vasárnapra megerősödni, miszerint nem az események, nem a megbízhatatlan emberek, nem is a fondorlatos gonosz kezében, hanem a megváltó Úrnak kezében van az életünk.
Kegyelmi állapot, ha hitben meg tudjuk ragadni ezt a boldog örömüzenetet.
*
Haladjunk tovább!
Jézus megéhezett, MESSZIRŐL MEGLÁTOTT EGY ZÖLDELLŐ FÜGEFÁT, mivel éhes volt, közelebb ment a fához (13).
Jézus messziről meglátta ezt a fügefát: szép volt, terebélyes, formás, látványos, messziről feltűnt, láthatóvá vált, megakadt rajta a szem.
Az éhes Jézus Krisztus számára is messziről láthatóvá lett ez a zöldellő fügefa.
Ez olyan, mint amikor messziről feltűnik valaki nekünk: szép, látványos, formás, okos, tehetséges, zseniális az illető, ezért azonnal, „messziről” észrevesszük őt. Ha valamilyen formában „éhesek” vagyunk, ez még inkább így van…
De mit látott Jézus közelről?
Messziről látjuk azt, ami valamiért feltűnő, ám ez csak a keret, a kirakat, a felszín, a látvány.
Ilyenkor mindig nagy kérdés az, hogy mi van akkor, amikor közelebb megyünk; amikor nemcsak messziről, látványosan csodálunk valakit, hanem közelebbről megismerjük őt.
Jézus közelebb ment ehhez a zöldellő fügefához, hogy gyümölcsöt szakítson arról.
Döbbenetes az evangélium tömör leírása: Jézus nem talált rajta gyümölcsöt, egyet sem; nem talált rajta semmit.
Szép ez a fügefa, látványos, és mégis hiányzik a lényeg: gyümölcstelen a fa, nincs rajta semmi, ami táplálna. Pont a lényeg hiányzik.
Ismerjük ezt az emberi kapcsolatokban is: messziről olyan szimpatikus, vonzó vagy tiszteletet érdemlő az illető, és amikor közelebb kerülünk egymáshoz, amikor tartósabban együtt vagyunk, így jobban megismerjük egymást, akkor jövünk rá, hogy nem úgy van, ahogy az látszott. Szélsőséges esetben az is kiderülhet – micsoda csalódás –, hogy üres, gyümölcstelen az egész ember, „nincs rajta, benne semmi”; lufi, látvány az egész, mely könnyen kipukkanhat.
Az ilyen szép fügefák nagy, látványos lombozattal rendelkeznek, így árnyékot vetnek másokra, és a közelükben, az árnyékukban semmi más növény nem élhet meg. Ilyenek azok a magabiztos, szép, okos, tehetséges, domináns emberek, akik halálos árnyékot vetnek másokra, pedig életükből gyakran hiányzik a valóságos isteni gyümölcs. Az ilyen emberek mellett mások labdába sem rúghatnak.
Ha figyelmesen hallgattátok a felolvasott Igét, akkor van itt egy tagmondat, ami meghökkent.
Jézus messziről meglátta a zöldellő fügefát, egészen a közelébe ment annak, mert éhes volt, de nem talált rajta gyümölcsöt, mert nem volt fügeérés ideje (13).
Uram, nem értelek! Ha nem volt fügeérés ideje, akkor fel lehet róni ennek a szegény fügefának, hogy nem volt rajta gyümölcs? Számonkérsz bennünket a gyümölcstelenségért, amikor nincs is gyümölcsérés ideje, azaz a gyümölcstermés semmiféle feltétele nem áll a rendelkezésünkre.
A talentumok példázatának párhuzamos példázatáról, „A minák” példázatáról Lukács evangéliumában olvashatunk. A gazda számadásra hívja szolgáit. Végül előáll az a szolga, aki a legkevesebb összeget kapta, mindössze egy minát, ezért a következőt mondja: Mindig tudtam, hogy kegyetlen, számonkérő úr vagy, aki ott is aratni akarsz, ahol nem vetettél. Nesze itt van az egy minád, visszaadom neked! (Lukács 19,21)
Még rajtunk, hívő embereken is átsuhan ez a perlekedő gondolat. Hányszor halljuk ugyanezt a világban. Most úgy tűnhet – a mai igeszakasz eme tagmondata szerint –, hogy még valami jogalapja is lehet ennek a lelkületnek? Jól figyeljetek, itt egy hatalmas üzenet rejtőzik!
Abban az égövben a fügefa folyamatosan termett, mindig hordozott valamiféle gyümölcsöt; gyümölcskezdeményt, érett gyümölcsöt vagy aszalódottat. De a termőre fordult fügefán – és ez egy termőre fordult fügefa volt – folyamatosan találtak gyümölcsöt. Amikor fügeérés ideje volt, akkor volt a fán a legtöbb gyümölcs, akkor megtelt gyümölccsel.
Itt megint az örömhírt szeretném megfogalmazni.
Az első örömhír így hangzott: A hatalmasan kegyelmes Isten kezében van az életünk, aki igaz Isten, és Krisztusban valóságos emberré lett.
Jó megfogalmazni a második evangéliumi örömhírt: Az Úr Lelke, a hívő ember életében, az Ő népe életében, mindig ajándékoz látható gyümölcsöket azok számára, akiknek közelében élnek. Bizony, ez ránk vonatkozó, vigasztaló üzenet! Nem lesz tele roskadásig az életünk gyümölcsökkel, de Isten Lelke mindig ad egy-egy olyan gyümölcsöt, amire aznap valakinek szüksége van. Olyan gyümölcsöt, amely nem keserű, azaz nem keseríti a másik életét; amely édes gyümölcs, vagyis megédesíti a másik életét; amely érett gyümölcs, mert érett hitből fakad. Nem roskadásig telített az életünk a Lélek gyümölcseivel, de ami aznapra kell, azt az egyet-egyet a Lélek gyümölcseiből mindig megadja nekünk az Úr, hogy azt táplálóan továbbadhassuk másoknak.
Melyek a Lélek gyümölcsei? Szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Galata 5,22–23). Ezekből a gyümölcsökből ad mindig legalább egyet-egyet a mi Urunk, aztán ha jön a fügeérés ideje – amikor nagy a szükség és a keserűség –, akkor több is adatik egyszerre ezekből. Áldott legyen az Úr, hogy felhasznál bennünket, és így gyümölcstermő életet élhetünk.
*
Térjünk ezután rá a harmadik versre!
Jézus éhes volt, messziről meglátott egy fügefát, ám amikor közel ment ahhoz, akkor látta, hogy a fa gyümölcstelen, majd a következőket mondta a fára: NE TEREMJEN RAJTAD GYÜMÖLCS SOHA TÖBBÉ! (14)
Ízlelgessük egy kicsit ezt a súlyos jézusi kijelentést: Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé.
Azért, hogy legyen időnk ízlelgetni, hadd fűzzem hozzá azt, amivel zárult ez az igeszakasz, vagyis, hogy mindezt Jézus tanítványai is meghallották. Nemcsak hallották, meghallották ezt, hanem: Jézus szava áthatolt az értelmükön és a szívükön.
Ez Lélek-ajándék, amikor Jézus egy-egy szava úgy megérint, úgy megtalál, úgy megszólít bennünket, úgy nekünk jön, hogy az elkezd izgatni minket. Halljuk, meghalljuk Jézus szavát? Mit hallunk meg belőle? Mit hallunk ki abból?
Hamarosan magyarázni fogjuk a következő szakaszt. Egy nap múlva ismét elhaladtak a szóban forgó fügefa mellett. Péter ekkor azt mondta Jézusnak: Nézd Uram, az a fügefa, amelyet megátkoztál, teljesen kiszáradt (Márk 11,21).
Az evangélista leírása szerint Jézus átkozta meg a fügefát, vagyis ez a kifejezés nem szerepel a mai igeszakaszban. Péter mégis már így kommentálja mindazt, amit hallott: A fügefa, amelyet megátkoztál, íme kiszáradt.
Ha egymással beszélgetünk, mit hallunk meg, mit hallunk ki a másik szavaiból? Miként adjuk azt tovább? Elferdítve? Milyen módon? Milyen lélekkel? Messzire vezetne ez a gondolat, virtuálisan, névtelenül is véleményt nyilvánító világunkban különösen…
De van ennek a kérdésnek egy még fontosabb aspektusa: ha halljuk az Igét, ha halljuk Jézus Krisztus szavát, akkor meghalljuk-e abban az evangéliumot, az örömhírt? Kihalljuk-e a Bibliából – annak minden Igéjéből – a legfontosabb üzenetet, Isten megváltó szeretetének örömhírét? Meghalljuk-e a Szent Írásokból Istennek keserű életünket igazán vigasztalni akaró, reménységre hangoló, megtartó szándékát? (Róma 15,4)
Ennek ismeretében vegyük komolyan Jézus kemény szavát, amit kijelent a terméketlen fügefa előtt: Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé.
Ez nem átkozódás, nem átokmondás, de vegyük nagyon komolyan azt! Engem is eltalált ez az Ige.
Ez az ítélet jézusi szava; mégpedig – mondjuk ki – a végső ítélet szava.
Kaptál kegyelmi időt újra és újra, sokat. Napról napra megújult az Isten kegyelme az életedben, miként Isten népének életében. Mire használtad ezt a kegyelmet? Visszaéltél ezzel a kegyelemmel? Gyümölcstelen az életed?
Amikor a kegyelmi idő lezárul, akkor az az állapot, amiben vagyunk – ebben az esetben a gyümölcstelen állapot – abban a pillanatban állandósul rajtunk. Ez döbbenetes. Ez „a terméketlen fügefa esetében” a kárt vallott élet definíciója. A gyümölcstelen, üres, öncélú, csak önmagának élő, tetszelgő élet: maga a kárhozat.
Egyszer lezárul a kegyelmi idő. Isten akkor azt mondja: eddig és nem tovább! Ekkor az az állapot állandósul rajtunk, amiben éppen vagyunk, hitünk és életünk terén.
Figyeljünk, mert a napot és az órát senki sem tudja (Máté 24,36), de folyamatosan kapjuk az idők jeleit is! (Máté 16,3)
Az evangéliumot szeretném hirdetni közöttetek, a mai igeszakasz harmadik verse alapján is: Ha fáj, ha izgat, ha megdöbbent, ha meggyötör Jézus szava – Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé! – akkor az Isten Lelke már munkál benned, akkor Ő nem fog a kár gyümölcstelen állapotában hagyni, akkor már az Övé vagy. Ez a gyötrelem már azt jelenti, hogy az Úr a megtérés felé visz, illetve megnyert hitedben folyamatosan erősít téged.
Isten, az életünk során, életutunk bizonyos szakaszaiban, részleges ítélettel sújt bennünket. Ez nem a végső ítéletet, de ítélet, hogy figyelmeztessen, felrázzon és életre vezethessen bennünket, kegyelméből.
Isten ugyanis végül nem ítéletet akar, hanem kegyelmet.
Ő nem kárhoztatni akarja a világot, hanem megmenteni (Lukács 9,56; János 3,17)
Minél jobban kiárad a bűn, annál inkább megsokasodik a kegyelem (Róma 5,20).
Isten a kegyelmet akarja előkészíteni, Jézus Krisztusban. Jézus éppen ezért vonult be Jeruzsálembe, ezért halt meg és támadott fel a halálból.
Isten kegyelme az is, hogy megragadhatjuk az Ő kegyelmét, hit által. Ez a kegyelem aztán kinyitja életünket az öröklét felé. Ekkor a kegyelmi idő soha nem zárul le számunkra, hiszen Jézus Krisztusban a kegyelmi idő örök, mert életünk kitárult az örök élet boldog tágassága felé.
De, aki megragadhatta ezt a kegyelmet, az elkezd gyümölcsöt teremni, az folyamatosan megújul, abban egyre inkább kiformálódik a Krisztus (Galata 4,19).
Hiszen ezzel az isteni kegyelemmel nem lehet visszaélni. Akiben az Isten Lelke munkál, az nem élhet vissza az Isten kegyelmével, mert ez a kegyelem nem olcsó kegyelem, hanem drága véren szerzett kegyelem, a Krisztusban.
Időben a végső ítélet előtt vagyunk; figyelmeztetéseket, próbatételeket kapunk, mert Isten kegyelmezni akar nekünk, és az öröklét felé, az üdvösség felé akarja kinyitni földi életünk zártságát, már itt, ebben a világban.
Hadd emlékeztessem a gyülekezetet a mai igeszakasz, „A terméketlen fügefa” történetének párhuzamos helyére, amely a Lukács evangéliuma 13. fejezetében olvasható (Lukács 13,6–9). A gazda – az élő Isten – szemlét tart a kertjében. Meglát egy gyümölcstelen, terméketlen fügefát és azt mondja a szolgájának: Vágd ki, ne foglalja árnyékával a helyet más életek elől, mert gyümölcstelen! Ekkor a szolga, a vincellér – Jézus Krisztus – kérleli a gazdát a fügefáért. Azt kéri a vincellér: Uram, ne vágd ki, adjunk még neki időt; megkapálom, felásom, megtrágyázom, megöntözöm, és hátha még terem gyümölcsöt…
„Hátha!” Ez a „hátha”, Jézus Krisztus értünk a „legfőbb széknél” szót emelő kegyelme által bizonyossággá lesz számunkra. Gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztus közbenjáró imádsággal könyörög érettünk, még az Atya jobbján is.
–
Fedezzük fel ezt a kegyelmi időt!
Ebben élünk, a mai napon is! Ez a gyönyörű, Balaton-parti verőfényes nap Isten kegyelmi ideje az életünkben.
Adjunk hálát a kegyelmi időért, amely Jézus Krisztusban számunkra örök, és amellyel soha vissza nem élhetünk. Isten Lelke munkál bennünk, az Övéi vagyunk, nem gyümölcstelen az életünk; sőt, egyre több gyümölcsöt teremhetünk az Ő dicsőségére. Ez a kegyelmi állapot pedig arra indít bennünket, hogy mások életét is az Isten kegyelmes szeretete felé vezessük.
Örüljünk annak, hogy tart még a kegyelmi idő, kegyelem alatt vagyunk: nem „soha többé” (14), hanem „örökké”. Ez az „örökké” Úr kegyelmének munkája. Nem gyümölcstelenség, hanem örökké gyümölcstermő élet.
Záró énekünk – a 295. dicséret – gyönyörűen összefoglalja a mai igei üzenetet:
Jézusom, ki árva lelkem, megváltottad véreddel, kárhozattól óvtál engem, bűnös szívem, ó, vedd el! Add, hogy néked megháláljam, hogy nem hagytál a halálban, s megmutattad, bármit adj: Én oltalmam csak te vagy.
Ámen.
Imádkozzunk!
Áldunk Téged Megtartó Urunk! Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban megtartod, hordozod életünket mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig.
Magasztalunk Téged, szabadító Urunk. Köszönjük, hogy kegyelem alatt vagyunk, hogy tart még a kegyelmi idő. Köszönjük, hogy a bajból kimenekítesz, a bajban mennyei erőt adsz, és a baj ellenére megszabadítasz.
Dicsérünk Téged, Megváltó Urunk, azért a szeretetért, amellyel értünk, emberekért, üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk.
Így könyörgünk egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, a világért, mindenkiért.
Kérünk Urunk, megváltó szereteted öröme járja át, fordítsa termőre sokféleképpen gyümölcstelen életünket.
Áldunk Téged azért, hogy mi, akik itt vagyunk, a Te kegyelmedből gyümölcstermő életet élhetünk. Ha nem is roskadozunk a gyümölcsöktől, áldott légy Urunk, hogy Te Szentlelked által mindig, újra és újra megadod azt az egy-egy gyümölcsöt, amellyel táplálhatjuk, megédesíthetjük a ránk bízottak életét.
Tarts meg bennünket Urunk, ebben az állapotban mindörökké, hogy amíg e-világban élhetünk, másokat is Tehozzád vezethessünk! Dicsőség Teneked ezért, életnek Ura!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. június 19.
24. hét.
Szentháromság utáni 1. vasárnap.
Márk sorozat: 77.
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2009. április 5.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2014. április 13.