(1) Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Egy ember szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott.
(2) Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja tőlük a részét a szőlő terméséből.
(3) De azok megragadták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel.
(4) Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt pedig agyba-főbe verték, és megalázták.
(5) Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is; némelyeket megvertek, másokat pedig megöltek.
(6) Volt még egy szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.
(7) A munkások azonban ezt mondták egymás között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség!
(8) Megragadták, megölték őt, és kidobták a szőlőn kívülre.
(9) Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt.
(10) Vajon nem olvastátok a Szentírásban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő;
(11) az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”?
(12) Ekkor el akarták Őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták Őt, és elmentek.
(Márk 12,1–12)
(Márk 12,01)
Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során ez a negyedik igehirdetés erről a jézusi példázatról.
Az első alkalommal az egész példázatot áttekintettük, annak ívét, legfontosabb üzenetét hangsúlyoztuk, miközben felragyogott előttünk a krisztusi evangélium.
A második igehirdetésben a szőlőmunkások szempontjából szemléltük ezt a példázatot.
Ebben a második igehirdetésben egy prófétai, intő, figyelmeztető hang szólított meg bennünket.
Egy héttel ezelőtt, a sorozat harmadik igehirdetésében, a Gazda felől, az élő Isten felől szemléltük a példázat értelmét, ahol szintén megnyugtatott és felemelt bennünket a krisztusi evangélium: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett, sarokkővé lett, amely minden bűn és rontás ellenére, krisztusi erővel egyben tartja életünk épületét.
Azzal az örömmel, bizonyossággal távozhattunk el akkor a templomból, hogy az Úr kegyelmét dicsőítettük, amely csodálatos a mi szemünk előtt.
Most, a példázatról szóló negyedik igehirdetésben, amely egyben a sorozat záró igehirdetése, egyetlenegy tagmondatot szeretnék kiemelni, amely több okból megelevenedett előttem.
Azt is meg kell említenem, hogy ez a gondolatsor, ez az üzenet nem tartozik már szorosan a példázat homiletikumához, tehát azokhoz az üzenetekhez, amelyet e példázat kapcsán rendszerint el szoktak mondani.
Engedjétek meg, hogy most, az úri szent vacsora sákramentumára készülve, hadd szóljak a jézusi példázat eme szokatlanabb üzenetéről.
Ez az üzenet a példázat egy tagmondata alapján szólal meg közöttünk, miután a példázat lényegi mondanivalóját és összefüggéseit már jól ismerjük.
A kiemelt tagmondat így hangzik, a példázat első verse alapján: A Gazda elutazott idegenbe. A Gazda mindent szépen előkészített, aztán a Gazda elutazott.
A Gazda elutazott.
Mit jelent ez?
Ezt vizsgáljuk meg most röviden!
*
Induljunk ki abból, hogy A GAZDA MINDENT ELŐKÉSZÍTETT (1).
A Gazda szőlőt telepített nagy gonddal, szeretettel.
A példázat eme képe a teremtő Isten dicsérete.
Isten minden életnek forrása (Zsoltárok 36,10–11). Az élet csoda, az élet isteni ajándék.
Isten szőlőt telepített, életteret teremtett, abban életet teremtett, embert teremtett, majd az emberre bízta a szőlőskertjét, hogy hűséggel műveljük és őrizzük azt.
Áldott légy Urunk – akármilyen helyzetben vagyunk is –, hogy adtad nekünk az élet ajándékát!
A teremtés csodája emberileg felfoghatatlan csoda: Isten életet ajándékozott nekünk.
Az élet titkát – akármilyen fejlett legyen is a tudományunk – soha nem tudjuk megfejteni.
Te vagy, Urunk egyedül az élet, és amikor életet ajándékoztál nekünk, akkor lényed lényegéből ajándékoztál nekünk, önmagadból ajándékoztál nekünk, éltető Szentlelkedet adtad nekünk.
Ha olyan helyzetben vagyunk éppen, hogy megkísért minket a gondolat: „nem jó élni”, akkor adjunk hálát Isten teremtő hatalmáért, aki céllal, értelemmel adta nekünk az élet ajándékát, így létünk a legnyomorultabb helyzetben sem hiábavaló.
A Gazda szőlőt telepített, és utána körülvette a szőlőskertjét kerítéssel.
A példázat eme képe Isten gondviselő szeretetére utal.
Teremtő Istenünk van, aki gondviselő Isten is egyben. Ő hatalmas szeretetével mindeneket fenntart és igazgat, minden gyarlóságunk, méltatlanságunk, hűtlenségünk ellenére is.
Bizony, még mindig tart a kegyelmi idő. Isten, gondviselő szeretetével még mindig mindeneket fenntart és igazgat; óvó szeretetének kerítésével körbeöleli egyéni, házassági, családi életünket, egzisztenciánkat, az egyházat és a világot egyaránt. Mindennél nagyobb biztonságot jelent ezt hinni és ebben a bizonyosságban megnyugodni.
Isten gondviselő szeretete arra bátorít minket, hogy minden aggodalmaskodástól és kishitűségtől megszabaduljunk, tudván, hogy akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van.
A Gazda szőlőt telepített, körbevette kerítéssel és őrtornyot is épített a szőlőskertbe.
Az őrtorony Isten kijelentését, Isten szavát, Igéjét jelenti itt.
Az őrtorony az a hely, amelyből felhangzik az Isten szava, tartva velünk, szőlőmunkásokkal a kapcsolatot.
Isten Igéje pedig szó és tett egyszerre. Isten Igéje megújítja az életünket. Isten teremt és újjáteremt. Tehát Isten teremt, gondot visel ránk, továbbá nem akar bennünket abban a halálos állapotban hagyni, amibe a bűn miatt kerültünk; Ő újjáteremti életünket.
Urunk az Ő szolgáin, valamint minden keresztyén bizonyságtételen keresztül, továbbá a keresztyén kultúra jelenlétén át hirdeti az Ő Igéjét.
Isten Igéjének négy fajtája van, amely mind az őrtoronyból szól és újjáteremt bennünket.
Isten Igéje evangélizál, hitre hív, ébresztget bennünket, ébresztgeti alvó hitünket és folyamatosan növeli azt.
Aztán Isten Igéje lelkigondoz minket; bátorít, amikor csüggedünk; erősít, amikor elfáradunk; reménységet ad, amikor nem látjuk a jövőt. Talán átéltük már a csodát istentiszteleteinken: erőtlenül jöttünk ide, és erővel, reménységgel, örömmel felvértezve távozhattunk el innen.
Isten Igéje tanít bennünket az Ő üdvözítő rendjére, amikor az őrtoronyból megszólal az Úr. Arra a rendre tanít minket Istenünk, ami a javunkat szolgálja, ami nélkül nem teljesedhet ki az emberi élet, amely rendet, ha semmibe vesszük, akkor tönkretesszük egymást, magunkat, világunkat; akkor elveszünk.
Isten Igéje prófétai szó is, amely a nagy bajban figyelmeztet: Ember eddig, és ne tovább! A gonosz szőlőmunkásokról elhangzott igehirdetés-sorozat második prédikációja egy ilyen prófétai hang volt, Isten féltő szeretettel felhangzó figyelmeztetése.
Az őrtoronyban szól az Ige. Itt és most ez a templom egy őrtorony. Szól Isten Igéje, miközben a teremtő, gondviselő Isten újjáteremt, megújít bennünket evangélizáló, lelkigondozó, tanítói és prófétai szava által.
A Gazda borsajtót is épített a szőlőskertbe,
Itt, a borsajtóban préselik ki a szőlőszemekből a mustot, hogy az aztán borrá érhessen.
Ez a borsajtó a példázatban a szenvedésre utal.
Most, itt, az úri szent vacsora sákramentumára készülve, és a példázat fő üzenetéhez híven hadd mondjam el, hogy ez a borsajtó elsőrenden nem a mi emberi szenvedéseinkre mutat, hanem Jézus Krisztus szenvedésére, aki minden bűnünket, terhünket és nyomorúságunkat, egész gyarló, halandó és törékeny életünket magára vette. Jézus Krisztus miattunk, érettünk és helyettünk szenvedett, meghalt, de aztán feltámadott a halálból.
A borsajtó képe azt hirdeti nekünk ebben a példázatban, hogy nemcsak teremtő, gondviselő, újjáteremtő, hanem megváltó Urunk is van. Az úri szent vacsora bora, a bor jegye ezt pecsételi meg számunkra – a kenyér jegye mellett – látható módon. Amilyen valóságosan megisszuk a bort, ugyanolyan valóságos az Isten megváltó szeretete, miszerint Isten megoldotta az emberlét minden, emberi erővel megoldhatatlan problémáját, a bűn, a betegség, a halál kérdését.
Isten, a Gazda, mindent szépen előkészített, elkészített; Ő mindent szépen, a mi javunkra elintézett.
Jöjjetek, íme, minden készen van! (Lukács 14,17)
Adjunk hálát azért, ha életünk bizonyos időszakaiban a mennyei Gazda felvitt bennünket a megdicsőülés hegyére, és életünk csúcsélményei közepette Isten-tapasztalatot, Isten-élményt, Krisztus-élményt, üdvösség élményt kaptunk Őtőle (Márk 9,2), miközben megszólított bennünket az Ő Igéje, és ez az Ige valóban vigasztalt, bátorított, hitre hívott, tanított, figyelmeztetett minket.
Isten Igéje szó és tett egyszerre.
Áldott legyen az Isten, hogy az Ő Igéje cselekedni kezdett bennünk, újjászült és egyre krisztusibb emberré formál bennünket.
Sőt, áldott legyen az Urunk, aki életeseményeinket is úgy intézte – mert Ő a történelem és az események Ura is –, hogy az Ő útján maradjunk, és le ne térhessünk arról.
Gondold át, hányszor tapasztaltad meg kis és nagy dolgokban egyaránt, szóban, tettben, eseményekben az Isten hatalmát!
Adj hálát azért, amikor Isten-élményed, Isten-tapasztalatod, Krisztus-élményed volt és a zsoltáros boldogságát élted át: Isten közelsége oly igen jó nekem (Zsoltárok 73,28).
A Gazda, a gondviselő, a teremtő, újjáteremtő, megváltó Úr mindent szépen előkészített.
*
Itt következik a fordulat a példázatban.
A Gazda mindent szépen előkészített, aztán fogta magát, és elutazott idegenbe.
A GAZDA ELUTAZOTT (1).
A Gazda kiadta a szőlőskertjét munkásoknak, nekünk, de Ő maga elutazott.
Gondolkodjunk el ezen a tagmondaton. Mit jelent ez: A Gazda elutazott?
Megelevenedett előttem ez az egy tagmondat, nem akarok semmit belemagyarázni, de hadd mondjam el nektek, mire jutottam!
A Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közötti időben mi itt vagyunk a szőlőskertben, de a Gazda elutazott.
Mi a szőlőskertben dolgozunk, a Gazda pedig elutazott.
A Gazda velünk van, Igéje és Lelke által, de nincs a közelünkben, nincs a sarkunkban.
Ez történetileg, üdvtörténetileg egy olyan időszakot jelent, hogy igazából folyamatos, közvetlen, átütő Isten-élményeink nincsenek.
Kiemelkedő helyzetekben vannak Isten-élményeink, és ez csodálatos ajándék (11), de nem folyamatosan.
Mi hívő emberek is gyakran azt éljük át, hogy felkelünk és fáradtan kelünk fel. Ahogy telik az idő felettünk, fáj ez a test, még ha nem is vagyunk betegek. Itt fáj, ott fáj, amott fáj. Kedvetlenül kelünk fel. Kísért a gonosz, fárasztanak az emberek, ránk zúdulnak az ügyek és nincs csend, nincs csendesség. Olyan nehéz elkérni a csendességet. Kinyitjuk a Bibliát és nem mindig szól az Ige, nem mindig értjük. Nem akarom tovább sorolni. Mindezeket ismerjük be őszintén, az Isten színe előtt nem lehetünk képmutatóak. Kezdődik az őszi időszak, a munkás időszak rengeteg feladattal, és sok napon éljük majd át ugyanezeket.
Nincsenek folyamatos, közvetlen, átütő Isten-élményeink, hanem valami egészen mást élünk át, ami a hívő ember számára szinte elviselhetetlen.
Mert nem így kellene élnie a hívő embernek, hanem nem félni, nem fáradtnak lenni, tele kellene lenni örömmel, reménységgel! Ám sokszor nem ilyenek vagyunk.
Éppen ezért az egyház nagyon sokszor szeretné kikényszeríteni ezeket az Isten-élményeket, Krisztus-élményeket.
Az egyház folyamatosan próbálkozik azzal, hogy különböző technikákkal, módszerekkel, hatásokkal, közösségi élményekkel, hatásos prédikációkkal, szónoklatokkal, missziói módszerekkel kikényszerítse az Isten-élményt, mert nem akarja tudomásul venni azt, hogy a Gazda mindent szépen előkészített, elkészített, de elutazott.
Nyilvánvalóan sokkal könnyebb lenne a keresztyén élet, ha minden napra jutna egy rendkívüli Isten-élmény, Krisztus-tapasztalat, lelkesedés, ha minden nap egyformán szólna az Ige, akkor arra a napra egyszerűbb lenne az Istennek kedves engedelmesség is. Minden napon: egy Isten-élmény, egy engedelmesség; aztán másnap megint egy Isten-élmény, megint egy engedelmesség.
Ha minden nap felvinne minket Jézus a megdicsőülés hegyére, akkor nagyobb hittel, reménnyel, szeretettel indulnánk el aznap.
Nagy hiba, hogy az egyház – benne az egyes hívő emberrel – sokszor nem akarja tudomásul venni ezt a tagmondatot: A Gazda mindent szépen elkészített, de aztán elutazott.
Tehát: Isten velünk van, de nincs a közelünkben, nincs a sarkunkban; velünk van Igéje és Lelke által, de felment a mennybe, ott könyörög érettünk; és mi még nem vagyunk a színről színre látás birtokában; ezért a folyamatos, átütő, közvetlen Isten-élmények híján vagyunk.
Akkor most mi van? Mi a feladat? Ebben az összefüggésben mi az az életprogram, amit mondhatunk nektek a példázat alapján, a mai igeszakaszra figyelve? Mit mondhatunk a mostani, őszi időszak előtt, mert tényleg tele vagyunk bizonytalansággal…
*
A Gazda mindent elkészített, aztán a Gazda elutazott, mi pedig VÁRJUK A GAZDÁT (2–11).
Várjuk az Urat, miközben hűséges munkásként, szolgaként végezzük feladatunkat az Úr szőlőjében, a magunk helyén.
Tudjátok, az Urunkra való várakozásnak, a Jézus mennybemenetele és visszajövetele közötti időben – ebben az ellentmondásban, a már igen és a még nem feszültségében – egyetlenegy lehetőséged van: beállsz a helyedre, a szőlőskertbe; oda, ahova az Úr állított, és hűséges munkásként végzed a feladatodat. Ha éppen nincsenek rendkívüli Isten-élményeid, akkor is.
Próbálom elvi szintre emelni az üzenetet, remélem érthető lesz: A keresztyén élet első rendben nem extatikus, hanem egzisztenciális meghatározottságú.
Isten, Krisztusban, nem infantilis, hanem nagykorú keresztyéneknek nevel bennünket. Ha nincsenek közvetlen Isten-tapasztalataink – hanem csak közvetettek –, ha nincsenek folyamatos és átütő Isten-élményeink akkor is tudjuk, hogy az Övéi vagyunk, és hűségesen szolgálnunk kell az Ő szőlőskertjében, a magunk lehetőségei és keretei között.
Gondoljunk Pál apostolra! Az apostolnak sok fájdalmat okoztak a frissen megtért korinthusi hívők, akik dicsekedve számoltak be az apostolnak átütő Isten-élményeikről, rendkívüli látomásaikról. Az apostol pedig így fogalmazott levelében: Gyarló módon én is beálltam a dicsekvők sorába, de én csak annyit tudtam mondani, hogy egyszer, tizennégy évvel ezelőtt én magam is elragadtattam, és ettől megváltozott az életem (2Korinthus 12,2). Egyszer, tizennégy éve! Az apostol egy rendkívüli Isten-élményéről tudott beszámolni, tizennégy évvel ezelőttről. Tudjuk, az apostol itt a megtérésére utalt. Azóta pedig rendkívüli látomások és élmények nélkül végezte hűséggel azt a szolgálatot, amivel Ura megbízta. Az apostol legfeljebb az erőtlenségeivel, törékeny cserépedény életével, kínzó testi bajával, töviseivel, félelmeivel és rettegéseivel dicsekedhetett, nem pedig valami rendkívüli isteni látomásokkal (1Korinthus 2,3; 2Korinthus 12,7; 2Korinthus 4,7). Gondoljunk csak bele, mi, mai hívők, az apostol alázatába! Hiszen mi is a nagy és rendíthetetlen hívőt szeretjük mutatni keresztyén életünkből, akik mindig tele vagyunk örömmel, akik nem félünk és akiknek semmi sem fáj, illetve mindenre panasz nélkül van erőnk. Lám, Pál apostol nem ilyen volt. Körülötte dicsekszenek a korinthusiak – milyen Isten-élmények, micsoda látomások birtokosai vagyunk, szuper hívők vagyunk, örömmel, erővel felvértezve –, és az apostol csak annyit tud erre „visszadicsekedni”: Nekem is volt Isten-élményem egyszer, tizennégy éve, de azóta sok küzdelem és erőtlenség között – ám mindig elégséges mennyei erővel – végzem a szolgálatot ott, ahová az Uram állított engem. Így várom az Urat, abban a szolgálatban, amire Ő felhatalmazott. Az apostol valóban a józanság Lelke által vezérelt ember, de ez a Lélek egyben az erő Lelke is (2Timóteus 1,7).
Várjuk az Urat, és az Ő szőlőskertjében hűséggel, a józanság Lelke által vezetetten végezzük a munkánkat.
Sőt, a teljes példázatra kitekintve hangsúlyozzuk, hogy várjuk az Urat, aki sokszor úgy jön közénk, hogy nem ad, hanem elvesz.
Mi az Isten érkezésére úgy szeretünk gondolni, mint aki, ha jön, akkor ad: erőt, vigaszt, vezetést, bátorítást, gyógyulást, életet, jobb életet, sikert…
Ez a példázat pedig arról szól, hogy jön az Úr és kéri a részét, mert az a rész amúgy is az Övé. Jön az Úr, és nem ad, hanem elvesz.
Sőt, jön az Úr, és úgy kéri a részét, hogy akár mindent is elvehet tőlünk, mert minden az Övé.
Az Úr úgy is ad, hogy elvesz.
Ennek megtapasztalása is Isten-élmény, a leghitelesebb Isten-tapasztalat.
Ilyenkor ki tudjuk-e azt mondani, amit Jób kimondott, mérhetetlen nyomorúságában: Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve (Jób 1,21).
Én magam is, aki ezt hirdetem, megyek össze, törpévé leszek, mert milyen hatalmas hit kell ahhoz, hogy valaki ezt a tapasztalatot is Isten-élménynek tartsa.
Várom az Urat hűséggel, átütő Isten-élmények nélkül is, a szőlőskertben munkálkodva, hittel elfogadva azt is, hogy ha az Úr érkezik, akkor nem mindig ad, hanem el is vehet tőlünk.
Egyszer Ő mindent elkér majd, mert minden az Övé, de azáltal, hogy Ő elvesz, azáltal is ad, mert Krisztusban az örök életet ajándékozta nekünk, a legtöbbet, amit csak kaphatunk.
Az úri szent vacsora sákramentuma most arra hív bennünket, hogy éljük át ezt a csodát: Az Úr mindent előkészített, az Úr elutazott, nincsenek mindig kiugró Isten-élményeink, de mi várjuk az Urat, miközben már minden a miénk, Őbenne.
Várjuk az Urat. Hitvallásunkkal együtt zengve tudjuk, hogy Ő visszajön, és teljessé teszi majd rajtunk a megváltás művét.
Nekünk elég ez a bizonyosság.
Imádságunk most, az úrvacsorára készülve, a Biblia utolsó előtti verse: Jövel Uram, Jézus! (Jelenések 22,20)
Az Úr szeretetétől senki és semmi el nem válaszhat minket, még ha a legelesettebbnek gondolnánk is magunkat, rendkívüli Isten-élmények nélkül élve (Róma 8,38–39).
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. augusztus 21.
Illusztráció: Nincs.
33. hét.
Szentháromság utáni 10. vasárnap.
Márk sorozat: 84.
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2008. július 13.