(6) Ünnepenként pedig szabadon szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit kértek.
(7) Volt akkor egy Barabbás nevű fogoly a lázadók között, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el.
(8) A sokaság tehát felmenve Pilátus elé kérte, hogy tegyen eleget a szokásnak.
(9) Pilátus pedig megkérdezte tőlük: Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?
(10) mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok.
(11) A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék.
(12) Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok?
(13) Azok ismét felkiáltottak: Feszítsd meg!
(14) Pilátus megkérdezte tőlük: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltották: Feszítsd meg!
(15) Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék.
(Márk 15,6–15)
(Márk 15,15)
Ez az ötödik igehirdetés erről az evangéliumi jelenetről.
Ezzel befejezzük ennek a jelenetnek a magyarázatát, és az Úr kegyelméből haladunk majd tovább.
A következő gondolatmenet szerint haladunk a mai igemagyarázatban.
Engedjétek meg, hogy először röviden felidézzem azt a drámai szituációt, amely meghatározza ezt a jelenetet, így ennek a jelenetnek imént felolvasott zárását, Pilátus végső döntését is.
A szituáció elemzése után magunkra alkalmazzuk az evangéliumi jelenet tanulságait, meghallva abból az Isten Lelke által készített üzenetet, majd így önvizsgálatot tartva készülünk az úrvacsorára.
Végezetül, a szituáció elemzése és az alkalmazás után, reménység szerint felragyog előttünk az evangélium, a krisztusi örömhír.
*
A SZITUÁCIÓ (Márk 15,1–15).
Először röviden tehát felidézem azt a drámai szituációt, amely meghatározza ezt az evangéliumi jelenetet, így ennek a jelenetnek imént felolvasott zárását, Pilátus végső döntését is.
Pilátus beszélgetett Jézussal, közben Isten Szentlelke munkált ebben a beszélgetésben.
Pilátus nemcsak elcsodálkozott, hanem rácsodálkozott Jézus személyére és hatalmára.
Jézus az isteni szeretet hatalmával tanította Pilátust az Isten országáról, az Isten igazságáról, az Ő küldetésének, jövetelének céljáról.
Ez megérintette Pilátust. Megsejtett valamit az élő Isten felemelő, újjászülő közelségéből. Rákérdezett Jézus személyének titkára, miként sokan kérdezték ugyanezt, megtapasztalva Jézusban Isten mentő szeretetének hatalmát: Honnan való vagy Te, ki vagy Te? (János 19,9; Márk 4,41)
Ezért Pilátus számos kísérletet tett arra nézve, hogy szabadon bocsássa Jézust (9).
Ekkor a Nagytanács tagjai, mindezt észrevéve, azonnal határozottan kontráztak.
Ahol munkál a Szentlélek, ott támadásba lendül a gonosz is.
A Nagytanács megzsarolta Pilátust (János 19,12–13): Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak; nekünk nem királyunk van, hanem császárunk – mondják ők.
Döbbenetes ezeket hallani.
Közben a főpapok által felhergelt nép, Pilátus mentő kísérletére, kérdésére – ezt elemeztük két héttel ezelőtt – „Barabbás”-t és „feszítsd meg!”-et kiáltott (11; 13; 15).
Ekkor – és ez a lényeg, tartsunk önvizsgálatot – Pilátus megrettent, félelem szállta meg (János 19,8), nem vállalta tovább a konfliktust.
A konkrét zsarolást hallva Pilátus nagy énje és ebből fakadó minden mulandó és önző érdeke saját maga fölé kerekedett, nem volt hajlandó tovább feszegetni a határokat. Pilátus féltette a hatalmát, a pozícióját, a karrierjét, az egzisztenciáját, a jövőjét; féltette önmagát. A zsidók többször beárulták már Rómában – említettem ezt korábban – így vigyáznia kellett.
Pilátus döntött.
Pilátus kihozatta a márvány padozatra, az ítélkezés helyére a székét (János 19,13), leült, szimbolikusan megmosta a kezeit. Ezt a jelenetet Máté evangélista írta le: Mosom kezeimet – mintegy áthárítván a felelősséget –, én ártatlan vagyok ennek az igaz embernek vérétől! (Máté 27,24) Pilátus ártatlannak mondta magát, noha gyarló félelemből döntött Krisztus ellen. Pilátus hárított, nem látta be mérhetetlen bűneit, ahogy mi is folyton csak hárítunk, ártatlannak vallva magunkat, bűnlátás és bűnbánat nélkül, amíg a Szentlélek meg nem könyörül rajtunk. A sokaság Pilátus kézmosását látva felkiáltott: Vére rajtunk és a mi fiainkon (Máté 27,25).
Pilátus döntött, és így döntött!!!
Pilátus, saját magát védve, elbocsátotta Barabbást, kimondta a halálos ítélet végrehajtásának lehetőségét, és kiszolgáltatta Jézust. Pilátus féltette önmagát, meg akarta tartani a saját életét, és nemet mondott Jézusra. Pilátus féltette önmagát, ezért megfélemlítve, megzsarolva, rettegve eleget tett a nyomásának.
*
AZ ALKALMAZÁS (10–15).
Döbbenetes e jelenet feszültsége.
Az erről szóló öt igehirdetésben ezt folyamatosan érzékelhettük.
Most, úrvacsorára készülve aktualizáljuk ezt a jelenetet, és fogalmazzunk meg magunkra nézve üzeneteket a szóban forgó evangéliumi jelenettel kapcsolatban.
A Szentlélek munkája, amikor ebben a rohanó világban valamiképpen mégis gyönyörködni tudunk a mennyei világ földi világot is átható szépségében.
A Szentlélek munkája, amikor az istentiszteleten megszólít bennünket az Isten Igéje, vagy a hétköznapok rohanásában megérint bennünket valamilyen módon az Isten, ezáltal egy emelkedettebb állapotba kerülünk, rádöbbenünk arra, hogy lehetne szebben is élni, az Isten eredeti gondolata szerint.
Ilyenkor valamit megsejtünk, megízlelünk az Isten közelségéből, az Isten szerinti élet teljességéből; a minőségibb, boldog élet lehetőségéből.
A Szentlélek a hit, reménység és szeretet Lelke, a békesség, a szépség Lelke.
Ebben a szentlelkesen emelkedett állapotban – miként azt Pál apostol leírta – elkezdünk gyönyörködni az Isten törvényében (Róma 7,22).
Pilátus is ezt a gyönyörködést élte át a Jézussal való beszélgetés során.
Ám ahol munkál a Szentlélek, ott nagy bevetéssel támad a gonosz is.
Amint ezt a „felemelt” állapotot megéljük, abban a pillanatban a gonosz „életünk biciklijének küllői” közé egy botot helyez, és máris hatalmasat röpülünk, ismét a mocsárban találva magunkat.
A gonosz munkája ebben a jelenetben, hogy a jézusi tanításban gyönyörködő, és Jézust szabadon bocsátani igyekvő Pilátust azonnal megzsarolják.
Most „csak” ezt a zsarolási tényt aktualizálom. Hányféleképpen tudjuk sakkban tartani, bántani, zsarolni egymást, ügyes manipulációkkal! Sokszor finom lelki zsarolásokhoz folyamodunk; máskor keményen, leplezetlenül, szó szerinti értelemben zsaroljuk azt az embertársunkat, akivel éppen feszültségünk támadt, hogy a saját, gyarló érdekeinket érvényesíthessük.
Mindez ördögi… Az ördögi énesség, önösség, önmagunkba szédült üresség hajszol ilyenkor bennünket. Pál apostol elénk tárja ezt a bennünk dúló feszültséget. Gyönyörködünk az Isten törvényében a belső ember szerint, ám tagjainkat, testünket, zsigereinket egy másik törvényt irányítja, amely kényszerít arra, hogy vétkezzünk. Ez a kettősség az ember nyomorúsága (Róma 7,22–24).
Bizony, határhelyzetekben, éles helyzetekben, az élet terepén minden ihletett gyönyörködést mocsárba ránt a gonosz.
Felemel bennünket az Isten, és ahogy a legkisebb sérelem éri a nagy énünket, azonnal zuhanunk vissza. Legyőz bennünket az énesség, az önösség, az önmagunkba szédült üresség. Pannenberg, nagy teológus beszél így az emberi bűnről. Irigység támad bennünk, miként Márk evangélista is megfogalmazta: Pilátus átlátott Jézus vádlóin tudva, hogy Jézust irigységből adták a kezére (10). Eközben pedig eláruljuk a legszentebb küldöttet és a legnemesebb ügyet is, csakhogy a magunk gyarló érdekeit óvjuk. Lám, itt Jézus ellenségei még a hazájukat is elárulják, és az idegen, megszálló hatalmat veszik védelmükbe Jézus ellenében.
Ördögi lelkület ez: zsarolunk és zsaroltatunk.
A zsarolás, az irigység, az árulás a mai igeszakaszból következő igazolásai nyomorúságunknak, ám a sort lehetne folytatni… Nem teszem.
Ahol a Szentlélek munkál, ott ellentámadásba lendül a gonosz is, de Isten Szentlelke mindig hatalmasabb a gonosz erejénél; ezért ilyen helyzetekben még inkább kiárad ránk a Lélek, így újból elkezdünk gyönyörködni az Isten szépségében és rendjében, miközben a mocsárban kapálózva újból felemel, kiemel minket az élő Isten a halálos süllyedésből.
Csakhogy a gonosz ekkor sem hagyja magát.
Erre a harcra példa mai igeszakaszunk is.
Egyen-egyenként, a Lélek munkája által, higgadt és nyugodt pillanatainkban, a legnyomorúságosabban és legönzőbben manipulált helyzetekben is belátjuk, hogy mi az, amit mondani, képviselni, dönteni kellene Isten akarata és mindannyiunk java szerint. A Lélek csodája, hogy egyen-egyenként felragyog előttünk; mi az Istennek kedves, szép, életes, igaz, gyönyörűséges, boldogító, teljesség felé vezető. Egyen-egyenként tudjuk, hogy Jézus Krisztust kellene megvallani, aki az út, az igazság és az élet; Őt kellene kiáltani, az Ő nevét, nem pedig Barabbás nevét.
A gonosz azonban támad, és mi, akik egyen-egyenként Jézust akartunk kiáltani – Őt bocsássák szabadon, Ő legyen velünk, Ő vezessen bennünket! –, a döntő pillanatban, együtt, mégis Barabbást kiáltunk. Ez a tragédia újból és újból tetten érhető az emberiség történetében. Persze, mindenkor vannak olyanok is bőséggel, akik eleve, és felhergelve még inkább, Barabbást kiáltanak, mert a Lélek világossága nem ragyogott még rájuk. De most nem erről a csoportról beszélünk, hanem azokról, akik már kapták a világosságot, és egyen-egyenként beláthatták: Jézust kellene kiáltani, ám a többiekkel együtt mégis Barabbást kiáltanak.
Karinthy Frigyes novelláját ebben a témában mindenki ismeri: Újból megadatik a döntés lehetősége – mert amíg tart a kegyelmi idő, addig újra és újra készen van számunkra ez a lehetőség –, és az érintettek egyen-egyenként el is határozzák, hogy Jézust fognak kiáltani, Őmellette tesznek hitvallást, mert csak ez a helyes, ez a jó, ez a szép, ez az üdvösséges, ez az egyetlen megoldás az ember számára. Ám az újabb lehetőséggel is rosszul élnek, és amikor dönteni kell, együtt mégis Barabbást kiáltanak; nem mernek kiállni, nem mernek színt vallani, maguk érdekeit védve gyávák Jézusért kockázatot vállalni, mások előtt.
A huszadik századi zeneszerző, Vajda János, Karinthy novellájából egy gyönyörű operát komponált, amelyben a zene által még megrendítőbben érint meg bennünket egész elrontott életünk, döntéseink, ismét és ismét elszalasztott életmentő lehetőségeink tükre; egyben a gonosz hatalma, amely a Lélek mentő munkáját akarja megoltani bennünk, hogy aztán önző, önmagunkat féltő életünk pilátusi módon elpusztítson bennünket.
Hadd említsek a szóban forgó, gonosz énességre, önösségre két példát, miszerint a hétköznapok éles helyzeteiben, a terepen tényleg csak egy igen szűk határig megyünk el, szóban, tettben, hitvallásban, a másikért hozott áldozatban. Legyünk bár humanisták, vagy vallásosak, az önzés és önmagunk védelme többnyire legyűr bennünket még akkor is, ha emelkedett pillanatainkban beláttuk, hogy nagyobb szeretetben és békességben kellene élnünk.
Mindkettőre mondok példát.
A humanista bukással kezdem. Nemrégiben olvashattam el Kurt Vonnegut „Áldja meg az Isten Mr. Rosewater” című regényét. Itt Vonnegut kifejti a világlátását, a szegényekhez való viszony lehetőségét. Valaki hatalmas, dollármilliárdnyi vagyont örököl. Ez a vagyon egy alapítványba kerül, amelyre sokan szemet vetnek, főként, amikor a tulajdonos fia és egyetlen örököse elkezdi szétosztani a szegények között ezt az óriási summát, azzal sem foglalkozva, hogy visszaélnek nagylelkűségével és szimplán bolondnak nézik azok is, akiken segít. Vonnegut szerint regénye főhősében megjelent a krisztusi jóság, pont az, amit Jézus Krisztus hirdetett. Nem véletlen, hogy a Hegyi beszédből olvashatunk egy „mottó-idézetet” erre nézve a regény elején. Lám, Jézus itt a szegények jótevőjévé zsugorodik, mint olyan sokszor az azóta eltelt kétezer év alatt. Ám ez az egyébként nagy téma most nem ide tartozik. A lényeg most arra vonatkozik − miként ezt a regény utószavának tanulmányában is leírják −, hogy amikor Vonnegut világhírű lett a regényei okán, így ő maga is dollármilliárdokra tett szert, akkor ez a helyzet már őt is zavarba hozta. Igen, ez már egy más helyzet volt, mint mindig, amikor az illetőt is elevenen érinti az, amit korábban maga hangzatosan hirdetett. Vonnegut saját vagyonának szétosztásáról már nem esett szó.
Egy „vallási”, keresztyén példa is álljon itt arra nézve, hogy meddig megyünk el egymásért. „Egyházi” emberekkel úton vagyok egy távolabbi cél felé. Időre kell megérkezni. Egyszer csak valaki leint bennünket az úton. Egy hatalmas teherautó, amely térköveket szállított, beleragadt a sárba az út mentén és segítséget kért tőlünk: a mikrobuszunkon van vonóhorog, húzassuk már ki. Kiszállnak a többiek, majd határozottan reagálnak: Nem tudunk segíteni, mert a kocsink hátulja kiszakadna, ilyen hatalmas súly vontatásától, arról nem is beszélve, hogy időre kell megérkeznünk egy fontos programra. Ezzel továbbhajtottunk. Mire észbe kaptam, és megkérdeztem, mi történt, már nem is láttam a sárba ragadt teherautót. Felhördültem: Most komolyan, itt hagytuk ezt az embert segítség nélkül? Az autó elejéből megszólal egy hang – hívő, keresztyén emberekről van szó −: Nem segíthetünk ott, ahol bennünket több tekintetben kár ér.
Elgondolkoztam. Uram, hogy is van ez? Ez a pilátusi lelkület. Gyönyörködünk a Krisztus szépségében, aztán támad a gonosz, leránt ismét a mocsárba; Isten szeretete és hatalma azonban nem mond le rólunk, ismét és ismét fel akar emelni bennünket, ám mi mégis Barabbást kiáltunk Jézus helyett. Ez a mi nyomorúságunk, tart a kegyelmi idő, mi pedig újból és újból kudarcot vallunk, visszaélve az Isten szeretetével. Sajnos a saját tapasztalataim mindezt megerősítik; nekem is bűnbánatot kell tartanom, rólam is szó van!
*
EVANGÉLIUM (15; Máté 27,25; János 19,5).
Tehát részleteztem az igeszakasz szituációját, majd ezt a pilátusi lelkületet aktualizáltam.
Most álljunk meg egy pillanatra, vegyünk egy nagy lélegzetet…
Valami olyan szünetet éljünk meg, mint Csajkovszkij Hatodik szimfóniájában, az első és a második tétel között… Az első tétel felkavaró, a szünet utáni második tétel pedig megnyugtató, hatalmas ívű dallamban teljesedik ki.
Így ragyogjon fel előttünk az evangélium!
Mit mondanak a zsidók, amikor Pilátus a kezeit mosva ártatlannak hangoztatja magát Jézus kiontott vére kapcsán: Vére rajtunk és a mi fiainkon! (Máté 27,25)
Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása óta, a mi számunkra, akik hittel tudunk feltekinteni a keresztre, mindez evangélium: Jézus Krisztus vére rajtunk!
A mi számunkra Jézus Krisztus kiontott vére nem ítélet, hanem kegyelem; bűnbocsánat, új élet, örök élet, üdvösség! Jézus Krisztus vére éppen az énességből, az önösségből, az önmagunkba szédült ürességből, azaz a bűnből szabadít és tisztít meg bennünket. Ez Jézus Krisztus megtartó, megváltó halálának titka, amelyet Isten, Jézus Krisztus feltámadása óta elfogadott és ránk nézve érvényesített.
Pilátus messze nem ártatlan Jézus halálában, de a legnagyobb baj az, hogy Pilátus Jézus ellen döntött, így érintetlen maradt Jézus Krisztus őt megtisztító vérétől is.
Pilátus kiállítja Jézust a sokaság elé, és ezt mondja. Íme, az ember! (János 19,5)
Pilátus, tudta nélkül, evangéliumot hirdet, noha ő csak annyit akar mondani a Nagytanácsnak és sokaságnak, hogy íme, az az ember, akit halálra adtok.
Ám Pilátus, a Szentlélek által, sokkal többet mond: Nézzétek, íme, az ember; ilyen az Isten eredeti gondolata szerinti ember, mint Jézus.
Isten, Jézus Krisztus vére által, ilyen krisztusi emberekké akar újjászülni bennünket, akik nem csak humanisták és nem csak vallásosak, hanem Jézus Krisztusban újjászületett hitvalló emberek.
A krisztusi emberre pedig többek között az jellemző, hogy helyesen, krisztusi módon tudják érvényesíteni az énesség határát.
Ez itt, a mai Igében alapvető kérdés: krisztusi, keresztyén értelemben hol van az énesség határa; mennyire képviselhetjük önmagunkat, miközben Jézus Krisztust követjük?
Legelőször is, válaszként e kérdésre, tartsunk bűnbánatot: Urunk, Istenünk, bocsásd meg nekünk, hogy olyan sokszor elbukunk énességünk érvényesítése kapcsán a mindennapokban! Ki kell mondanunk, hogy ebben a világban minden kicsi és nagy – akár háborús – konfliktus gyökere valójában piti, gyarló emberi érdekeink határtalan érvényesítésének akarásából ered. Inkább vesszen mindenki és minden, de lehetetlen, hogy én maradjak alul! Bocsásd meg nekünk Urunk ezt a lelkületet!
Hol van az énesség érvényesítésének krisztusi határa? Mit felelhetünk erre a fontos kérdésre? Isten Igéje a Nagy Parancsolatban kitér erre a kérdésre (Márk 12,30–31): Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Önmagunkat is szeretnünk kell és lehet, hiszen csak ha én magam rendben vagyok és sokféle építő javakban gazdagodom, akkor tudok adni másoknak is. Sőt, Jézus Krisztusban bízva élhetünk önmagunknak is, a feltámadott Urat követve is megvan a mi kis részünk, időnk, vagyonunk, amivel életörömmel és feltöltekezve lehetünk jelen ebben a földi világban. A krisztusi önmegtagadás nem önfeladás, nem az én eltűnése, hanem annak újjászületése.
Ám, amint Isten Szentlelke munkálni kezd bennünk, és Ő vezet minket a megszentelődés útján, egyre inkább Keresztelő János bizonyságtétele lesz valóságos tapasztalattá számunkra is: Jézus Krisztusnak növekednie kell, nekünk pedig egyre kisebbé lennünk (János 3,30). Ez egy áldott, szentlelkes folyamat: A nagy, önző, romboló, gőgös énünk egyre inkább eltörpül, miközben újjászületett, krisztusi énünk egyre láthatóbbá formálódik, vagyis maga Jézus Krisztus lesz naggyá a szolgálatunk és az életünk által, és egyre fontosabbá lesznek azok az embertársak, akiket az Isten ránk bízott. Az Úr pedig többé nem enged minket letérni erről a krisztusi útról, amelyen haladva ráébredünk, hogy egyre kevesebb kell nekünk, és egyre többet szeretnénk adni a másiknak, munkálva az Isten országát. Nem számít többé a nagy énem. Ha éppen visszaélnek a szeretetemmel, akkor is egyre többet szeretnék adni a másiknak; rendkívüli helyzetekben pedig akár mindent is oda tudok adni. Ez a Krisztus követésének lényege.
Bizony, vannak ilyen emberek itt, közöttetek is. Ilyen emberek vagyunk… Ilyen emberekké lehetünk… Egyre inkább ilyen emberekké akar bennünket formálni Isten Szentlelke.
Pilátus, félelmében önmagát képviselve, nemet mondott Krisztusra, meg akarta nyerni az életét, ám hét év múlva kegyvesztetten halt meg; elvesztette az életét, amit annyira meg akart nyerni.
Abban az évben, amikor Pilátus kegyvesztett lett, egy Saul nevű ember gyilkos indulattal sietett Damaszkuszba, hogy az ottani keresztyéneket megfélemlítse. A damaszkuszi úton azonban Isten Lelke földre kényszerítette önhitt, önigazult, gyűlölettel teli énjét, a feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretete megszólította őt (Cselekedetek 9,1–9). Ez a Saul, a későbbi Pál apostol ott, a megtérése helyén, a damaszkuszi úton igent mondott Jézus Krisztusra. Látszólag elveszítette az életét – addigi hatalmát, karrierjét, sikereit, egzisztenciáját –, igazából azonban akkor nyerte meg az életét. Ez a Pál mindent kárnak és szemétnek tudott ítélni, azért az e-világi és örökkévaló gazdagságért, amit Jézus Krisztus ajándékozott neki (Filippi 3,7–8).
Míg Pilátus kegyvesztett lett, Pál apostol kegyelmet nyert.
Soha ne felejtsük Jézus Krisztus szavát – az értelmünk és a szívünk hústábláira írjuk fel azt, készülve az úrvacsorára –: Aki meg akarja tartani az életét, elveszti azt; és aki elveszti az életét énértem, megnyeri azt! (Márk 8,35)
–
Egyetlen záró gondolat: Pilátus ügye Jézussal a tartomány rengeteg ügye között egy kicsiny ügy volt a sok közül, és mégis ez lett üdvösségüggyé.
Ez pedig azt jelenti, hogy Krisztus gyermekeinek a legkisebbnek tűnő ügyhöz is a legnagyobb komolysággal, hittel és szeretettel kell viszonyulniuk, mert a legkisebb ügy is életügy, üdvösségügy, Jézus Krisztus jelenléte és szolgálata.
Jöjjetek, az újjászülő és hitben megerősítő kegyelem asztalához, mert íme, minden készen van! (Lukács 14,17)
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. szeptember 3.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 13. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 124.