(22) És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem.
(23) Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan,
(24) és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.
(25) Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában.
(Márk 14,22–25)
(Márk 14,22)
Virágvasárnap ünnepén, Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során, már nagyheti igerész szólít meg bennünket, igazából nagycsütörtöki igerész ez.
Az utolsó vacsora, az első úrvacsora, benne az úrvacsora szereztetésével, fontos, üdvösséges, életfontosságú üzeneteket tartogat számunkra.
Ebből az igeszakaszból most csak az első tagmondatot – a kezdő igeverset – emeljük ki: Vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, tanítványainak adta, és ezt mondta; vegyétek, egyétek, ez az én testem.
Az úrvacsora szereztetési Igéinek második felét, ha az Úr akarja és élünk, akkor húsvét ünnepén, a húsvéti úrvacsorára készülve fogjuk majd magyarázni.
*
MIKÖZBEN ETTEK (22).
Induljunk ki abból, miként Márk evangélista bevezeti az úrvacsora szereztetését, mert ez is nagyon fontos, üzenetértékű.
Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret.
Sokszor elmondtuk már, hogy az utolsó vacsora egy úgynevezett zsidó páskavacsora volt.
Ennek jelentését, értelmét többször részleteztük már.
Ennek a páskavacsorának gyönyörű, ékes, szép rendje volt.
Hadd mondjam tehát el, hogy miként folyt le egy zsidó páskavacsora!
Így látni fogjuk, miként történt, milyen rendben az utolsó vacsora, és ennek a rendnek mely pontján szerezte a mi Urunk Jézus Krisztus az úri szent vacsora sákramentumát! Hiszen a mai igeversünk pont erre hatalmaz fel bennünket: Miközben ettek – Jézus és a tanítványai –, az előírt rend szerint, adott időben, adott ponton vette Jézus a kenyeret, majd ehhez kijelentést adott, magyarázatot fűzött.
A páskavacsorát családi közösségben fogyasztották el.
A páskavacsora kezdetén a családfő – ez esetben Jézus – megemelte a kelyhet.
Ez volt a vacsora nyitányaként az első pohár, a megszentelés pohara, amellyel a családfő jelezte, hogy ez az étkezés egy szent étkezés, ahol minden elemnek lelki jelentése, lelki üzenete van.
Vette tehát a családfő a megszentelés poharát; imádkozott, áldást mondott, hálát adott; majd körbeadta a kelyhet.
Ezután a családfő megmosta a kezét. Ez egy rituális kézmosás volt, a megtisztulást fejezte ki.
Az asztalon három kovásztalan kenyér volt a családfő előtt.
Ezek közül vette a középső kovásztalan kenyeret, megtörte, átadta a családtagoknak, ezzel kifejezve a szent étkezésben az egymással való közösséget.
Utána a családfő másodszor is vette a kelyhet. Ez a második pohár volt az emlékezés pohara.
Miközben körbeadták, úgynevezett Hallél zsoltárokat énekeltek – a 113. és a 114. zsoltárokat –, amelyek Istent dicsérő zsoltárok, hiszen mindig Isten dicséretére hívó felszólítással kezdődnek: Dicsérjétek az Urat!
A pohár körbeadása előtt a családfő emlékeztette a család tagjait arra, hogy mit ünnepelnek ezen a vacsorán; felidézte azt, hogy Isten hatalmas kézzel szabadította ki népét Egyiptomból, a szolgaság házából. Ezért dicsérték Istent a Hallél zsoltárok, mint szabadító Urat. A második poharat pedig ezért nevezték az emlékezés poharának.
Ezután a családfő körbeadta az emlékezés poharát a család tagjainak, és mindenki ivott abból.
Ezt követően mindannyian kezet mostak. Tehát folytatódott a rituális kézmosás.
Erre a kézmosásra azért volt szükség, mert a vacsora következő mozzanataként az előétel következett.
Erről is szóltunk egy héttel ezelőtt.
Keserű füveket ettek, amelyeket kovásztalan kenyérdarabokkal együtt a nagy tálban található, szárított gyümölcsökből készített édes mártásba mártogatták. Ehhez a mártogatáshoz a második kovásztalan kenyeret törték meg és adták körbe egymásnak.
A keserű füvek az egyiptomi fogság keserűségét idézték fel bennük, amelyet Isten szabadító kegyelme megédesített, miként a keserű füveket az édes mártás.
A vacsora emelkedett része volt az, amikor a mózesi törvények szerint elkészített páskabárányt elfogyasztották.
Szintén magyaráztuk már ennek lelki üzenetét, miszerint Egyiptomban a feláldozott bárány vére számukra az életet, a megmenekülést jelentette a pusztulás idején.
A páskabárányt teljesen el kellett fogyasztani, ha valami megmaradt volna belőle, azt tűzön kellett elégetni. Ennek is lelki üzenete volt, előremutat ez Jézus Krisztusra, akinek a halál nem ronthatta meg a testét, hiszen Ő feltámadott a halálból.
A családfő ezt követően újból vette a kovásztalan kenyeret.
Ez volt a harmadik kovásztalan kenyér, amit szintén megtörtek és továbbadtak egymásnak.
Előtte újból imádkoztak – áldást mondtak és hálát adtak –, majd a családfő megtörte a kenyeret és továbbadta a megtört kenyér darabjait a családtagoknak.
A harmadik kenyér vétele után a családfő harmadszor vette a poharat is.
Ez volt a vacsora során a harmadik kenyér után a harmadik pohár, amelyet a hálaadás poharának hívtak.
Miközben körbeért ez a harmadik pohár, ismét Hallél zsoltárokat énekeltek imádságként, a 115. zsoltártól a 118. zsoltárig.
Végül a páskavacsorát lezárták a negyedik pohárral, amely a megemésztés poharaként lett ismertté.
Valószínűleg Jézus ebből a negyedik pohárból már nem ivott, hiszen utalt arra, hogy legközelebb Atyja országában iszik majd a szőlőtő terméséből (25).
Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret.
A páskavacsora imént részletezett rendjében, mikor vette Jézus a kenyeret úgy, mint amihez kijelentést fűzött; vagyis miként vette kézbe úgy a kenyeret, mint úrvacsorai kenyeret?
Azután, miután megették a páskabárányt. Ekkor vette Jézus kezébe a harmadik kovásztalan kenyeret, áldást mondva hálát adott, megtörte, odaadta tanítványainak, majd a szent cselekményhez kijelentést mondott, ahhoz magyarázatot fűzött: Ez az én testem. Ennek jelentésére mindjárt kitérünk.
Ezt követően vette Jézus harmadszor a poharat. Ezt a pohárvételt nevezték a páskavacsora rendjében a hálaadás poharának. Közben zengtek a Hallél – Istent dicsérő – zsoltárok. Ehhez a harmadik pohárhoz Jézus azt a kijelenést adta: Ez az én vérem, a szövetség vére (23–24).
Tehát, miközben ettek, a páskavacsora ékes rendjében, a páskabárány elfogyasztása után vette Jézus az úrvacsora kenyerét és poharát; szavával, Igéjével ekkor szerezte az úri szent vacsora sákramentumát.
A páskavacsora ékes, szép rendjével kapcsolatban annyit hadd fogalmazzak meg üzenetként, hogy ez az istentiszteleti ékes és szép rend életmentően fontos ránk nézve.
Ott teljesedhet ki az emberi élet, ahol a mindennapjainkat, a hétköznapjainkat is átjárja ez az isteni, békességes, mennyei rend.
Azért kell istentiszteletre jönni, hogy ebből a boldog, üdvösséges mennyei rendből részesüljünk, és ennek nyomán e-világi életünknek is örökkévaló értelme, tartalma, szentséges szépsége legyen.
Az isteni, békességes mennyei rend nélkül minden szétesik, így előbb-utóbb értelmetlenné, tartalmatlanná, bántóvá, gonosszá, pokolivá torzul az emberi élet; mi magunk csúfítjuk azt ilyen nyomorúságossá.
*
Tehát miközben ettek, JÉZUS VETTE A KENYERET (22).
A mai istentiszteleten erre fókuszáljunk!
Számos üzenete van ennek a gyönyörű, szent mozdulatnak, cselekménynek, és mindannak, amit Jézus hozzáfűz ehhez, vagyis amit kijelent nekünk a kenyér vétele kapcsán.
Jézus a kenyeret vette.
A kenyér – a kovásztalan kenyér – ezen a gazdag ünnepi asztalon bizonyos tekintetben a legegyszerűbb étek volt. A kenyér minden ünnepi asztalon a legegyszerűbbnek tűnő étel…
De a kenyér mégis a legelemibb, a legalapvetőbb, a leglényegesebb étel; tulajdonképpen nélkülözhetetlen.
Ennek a nélkülözhetetlenségnek üzenete van.
Nélkülözni kell ahhoz, hogy észrevegyük a kenyér nélkülözhetetlenségét.
A kenyér itt, – hiszen az egész vacsora jelképes értelmű – Isten sokféle nélkülözhetetlen ajándékát fejezi ki. Nélkülözni kell Isten ajándékait ahhoz, hogy értékelni tudjuk azokat! Éhezni kell ahhoz, hogy a kenyeret becsülni tudjuk. Nem fogyókúrázni… Hanem arról van szó, amikor külső körülmények miatt nincs mit enni, hetekig nincs mit enni, amikor kínok között megtapasztaljuk, mit jelent valójában éhesnek lenni. Ilyenkor döbbenünk rá igazán arra, hogy milyen nélkülözhetetlen az éltető, mindennapi kenyér. Ha van kenyér – mindennapi kenyér –, akkor minden van.
Ekként sorolom tovább az Isten ajándékait. Betegnek kell lenni ahhoz, hogy az ember értékelni tudja az egészséget. Békétlennek kell lenni ahhoz, és háborúságot kell elszenvedni ahhoz, hogy az ember értékelni tudja a külső és a belső békességet. Jólétben kell élni ahhoz, hogy rádöbbenjünk: az elkényeztetett dúskálások között mégis mennyi minden hiányzik nekünk; mindenünk megvan és mégis üres a lelkünk; jólétben élünk, de nincs jóllétünk, mert nincs lelki kenyerünk. A sort még lehetne folytatni.
Vette a kenyeret.
Amikor Jézus kezébe vette a kenyeret, akkor az Ő ajándékainak nélkülözhetetlenségére mutatott rá. Jézus kezébe vette a nélkülözhetetlen kenyeret, és ezzel azt jelentette ki, hogy lám, mindenünk, amink van, az Ő kegyelmének ajándéka.
Őneki van, Őnála van, Őnélküle nekünk nincs…
Nekünk ezek az ajándékok nincsenek meg önmagunktól. Hiszen mindig a határán vagyunk annak, hogy meddig van kenyér, meddig adatik egészség és békesség; meddig kapunk lelki nyugalmat, lelki kenyeret, a jólét mellett jóllétet, üdvösséges jóllétet.
Felkiálthatunk: Urunk, nekünk nincs, de Teneked van, hiszen Tenálad vannak mindezek a nélkülözhetetlen javak. Könyörülj rajtunk!
Jézus vette a kenyeret. Jézusnál van: Ő adja a mindennapi kenyeret, az egészséget, a békességet, a lelki kenyeret. Jézus Krisztus kegyelme adja mindezeket az ajándékokat, amelyek számunkra nélkülözhetetlenek. Hiszen Őneki gazdagon vannak e javak, Őnála bőséggel vannak…
Még tovább megyek. Jézus Krisztus olyan gazdag és kegyelmes, hogyha mindezeket nem adná, akkor ad még többet: bizonyosságot a nélkülözésben, hálaadást a megtöretésben. A mai Ige pont erre utal: Jézus vette a kenyeret, hálát adott, és megtörte azt.
Testvéreim, rendüljünk meg, hogy Jézus Krisztus, aki pontosan előre látott mindent, tudott mindent, hiszen a mennyei Atya neki mindent kijelentett; tudta, mi vár rá, szenvedés és kínhalál. Mégis – mindezen történések előtt – tudott hálát adni. Mennyei, rendkívüli, isteni megélése ez az eseményeknek. Jézus Krisztus megváltó hatalma mindezekkel minket is meg akar ajándékozni: Bizonyosság a nélkülözésben, hálaadás a megtörettetés idején. Jézus Krisztus előre hálát adott a szenvedésekért, a próbatételekért, a megtöretésért is.
Jézus Krisztus – miként a kenyeret megtörte –, mint az élet kenyere, szétosztotta önmagát, nem önmagáért élt. Jézus testét és életét megtörték, „szétszedték”. Ám halálra adói, noha nem tudták ezt, mégis Isten akaratának végrehajtói voltak. Jézus Krisztust megtörte az Isten jogos ítélete, amelyet minden emberi bűnünk és mocskunk miatt Ő maga szenvedett és hordozott el helyettünk. Jézus Krisztus Isten ítéletét szenvedte el, hogy Isten kegyelme rajtunk könyörülhessen.
Jézus Krisztus azonban nemcsak Isten ítéletét szenvedte el – elsősorban azt –, hanem ebben a megtörettetésben az emberek haragját is elhordozta. Ugye érzékelitek, Testvéreim, hogy egy halálosan felhergelt, gyűlölettel teli világban élünk. Ha valakit bántalom ér, az azonnal elégtételt követel, gyarló igazának érvényt szerez, sérelméért mindenképpen bűnbakot akar, akin bosszút állhat, és indulatait kiöntve, ő maga felmentést és nyugalmat leljen, mint aki tökéletes és hibátlan. Jézus Krisztus ezt a halálos, gonosz, gyilkos, tobzódó emberi indulatot is elhordozta, ott a kereszten, az Isten ítélete mellett. Mindezt hálaadással tette, Istent magasztalva szétosztotta magát. Jézus Krisztus bizonyossággal és hálaadással végigjárta a szenvedés útját, amikor megtörték a testét és az életét.
Ez lenne a krisztusi élet, kedves Testvéreim: szétosztani önmagunkat, és vállalni a megtörettetést, bizonyossággal megállni a nélkülözésben és hálaadással a megtöretésben, tudva azt, hogy Isten javunkra fordít mindent, amit e siralomvölgyben ránk bocsát. Jézus ezzel a bizonyossággal és hálaadással túllátott szenvedésein a feltámadására.
Mi azonban önző módon nem akarjuk szétosztani magunkat, mert csak önmagunknak akarunk élni. Eljuthatunk odáig is, hogy már nem tudjuk szétosztani magunkat, mert már nincs mit adnunk. Én is érzem ezt sokszor, annyi mindent várnak tőlem, ám felteszem a kezem, és azt mondom, nem tudok ennél többet adni már, képtelen vagyok rá, nincs több… Nem akarunk, vagy már nem tudunk többet adni; szinte menekülünk önmagunk szétosztása és a megtöretés elől.
Egy interjúban hallottam… Egy neves ember nyilatkozza a következőket: Elmúltam 50 éves, már csak arra törekszem, hogy lehetőleg csak azokban a dolgokban vegyek részt, amelyek hozzátesznek az életemhez, és nem elvesznek az életemből. Felragyogott az arcom, az értelmemmel egyből rezdültem erre a mondatra… Igen, erre kellene nekem is törekednem, másoktól is ilyen okos és féltő tanácsokat kapok. Beláttam azt is, hogy annyi olyan „dologban” kényszerülök részt venni, amelyek elvesznek az életemből, és nem hozzátesznek ahhoz. Mindez az egyházban is így van… Ám ahogy mindezeket végiggondoltam, abban a pillanatban elszégyelltem magam: Hát ez a krisztusi hozzáállás; nem akarom és nem tudom bizonyossággal teli hálaadással szétosztani magam; hát ilyen gyenge vagyok? Ez elszomorító, elkeserítő!
Vegyétek a kenyeret!
Jézus vette a kenyeret. Amikor vette a kenyeret, megmutatta nekünk, hogy Őnála bőséggel megtalálunk minden nélkülözhetetlen ajándékot, amelyre a teljes testi és lelki élethez szükségünk van.
Amikor pedig Jézus, hálát adva, megtörte és kiosztotta a kenyeret tanítványainak, akkor ezeket az ajándékokat nem tartotta meg magának, hanem odaadta azokat övéinek, nekünk. A mi Urunk Jézus Krisztus részesített bennünket ezekben a nélkülözhetetlen ajándékokban: a mindennapi kenyérben, az egészségben, a békességben, a lelki kenyérben; mindenben, ami nélkül lehetetlen élni; ám ezeknél még többet ajándékozott nekünk, bizonyosságot a nélkülözés idején, hálaadó lelkületet a megtöretés során. Ő az, aki újjászülő hatalmával elvégzi bennünk, hogy amikor megtörnek minket, szét tudjuk osztani magunkat, mint az Ő követői, és ne csak önmagunknak éljünk. Jézus Krisztus erre váltott meg bennünket. Az Ő megtöretése megszabadít minket arra, hogy szét tudjuk osztani magunkat, ha erre van szükség! Ez emberi logikával képtelenség! Csak az Úr megváltó hatalma által lehetséges.
Jézus vette a kenyeret és odaadta a tanítványoknak: Vegyétek.
Mindezt látva ekként könyöröghetünk! Urunk, nekünk ez nem megy! Nekünk nincs! Ha van is mindennapi kenyerünk, olyan sokszor nincs lelki békességünk, lelki kenyerünk, gyakran nélkülözzük az egészséget, nincs békességünk a békétlenség idején, végképp nincs bizonyosságunk a nélkülözés idején és hálaadásunk a megtörettetés próbáiban! Urunk, nekünk nincs, Teneked bőséggel van. Te mondtad: Vegyétek ezeket a mennyei javakat! Urunk, adj tehát nekünk ezekből!
Lehet kérni ezeket a krisztusi, nélkülözhetetlen, üdvösséges ajándékokat: kérjetek, és adatik nektek; zörgessetek és megnyittatik; az Úr tökéletes akarata szerint igenis adatik nekünk (Máté 7,7–8).
Minden szó hangsúlyos itt, az úrvacsora szereztetési Igéiben: Jézus vette a kenyeret, majd a kenyeret – vagyis az Ő ajándékait – továbbadta. Vegyétek!
Vegyétek, ez az én testem!
Sőt, még tovább ment Jézus Krisztus, amikor ehhez a szent cselekményhez kijelentést fűzött, és annak egy egészen új, üdvösséges értelmet adott, szavai, Igéi által: Vegyétek, ez az én testem!
Ezzel Jézus nemcsak azt mondta, hogy Őneki van, azaz Őnála vannak ezek a mennyei javak, és Ő nekünk ajándékozza ezeket a javakat, hanem azt jelentette ki ezekben az Igékben, hogy Ő maga – Jézus Krisztus maga – a testi kenyér, a békesség, az egészség, a lelki kenyér, a jólét, a jóllét, az üdvösség, a bizonyosság a nélkülözés idején és a hálaadás a megtörettetés idején. A feltámadott Jézus Krisztussal való közösségben adatnak nekünk ezek az ajándékok. Ez az úrvacsora egyik titka, áldása!
Itt álljunk meg egy pillanatra! Hadd magyarázzam meg röviden, tömören, hogy mi protestánsok miként értjük ezt az Igét: Vegyétek, ez az én testem! Nagyon fontos, miként értelmezzük az úrvacsora szereztetési Igéit, így ezt a kijelentést is!
Jézus vette a kenyeret, odaadta a tanítványoknak – vegyétek –, és ezt a magyarázatot, kijelentést fűzte ehhez a cselekményhez: Ez az én testem.
Itt egy jelképes szent cselekvésről van szó.
A külső jel, jegy a kenyér.
A jel – ez esetben a kenyér – a jelzett „dologra”, a jelzett üzenetre mutat. A kenyér, Jézus Igéje által, túlmutat önmagán, megjeleníti Isten üdvösségben részesítő szeretetét, valamint azokat az ajándékokat, amelyeket az imént részleteztünk. Amilyen valóságosan megfogjuk és magunkhoz vesszük a kenyeret, ugyanolyan valóságos az Isten üdvözítő szeretete, a Jézus Krisztus által.
Mit jelent az üdvösség? Az üdvösség az egyetlen megoldás az emberlétre, amit csak az Isten adhat nekünk. Az üdvösség a hiánytalan és maradéktalan jó, az élet teljessége. Isten üdvösségre teremtett minket, és Jézus Krisztus megváltó áldozata által Isten az üdvösséget ajándékozza vissza nekünk. Isten teremt és újjáteremt. Az üdvösség Isten mindenre elégséges jelenléte az életünkben. Az üdvösség: Velünk az Isten! (Máté 1,23). Ha pedig Isten velünk, ki lehetne ellenünk! (Róma 8,31) Az üdvösség a végső, boldog, egyetlen megoldás számunkra, az örök megtartatás, a Krisztusban közölt megváltás.
Jézus Krisztussal közösségben tapasztaljuk meg az üdvösséget. Az úrvacsora sákramentumáról ezt a definíciót adhatjuk: Az úrvacsora, az élő, feltámadott Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítása, a bűnbocsánat, az új élet és az örök élet bizonyosságában.
A kenyér, mint jel, ezt a jelzett üdvösséges valóságot jeleníti meg, Isten Lelke által pedig részesít az üdvösség boldog javaiban, nyomorúságunkban is megpecsételi szívünkben a krisztusi megoldás bizonyosságát.
Így a jelképes cselekményben – mi protestánsok ezt így valljuk – a következő történik. A kenyér megmarad kenyérnek. Nem is kovásztalan kenyereket adunk a híveknek, hanem kovászos kenyeret veszünk magunkhoz. Nem is próbáljuk utánozni a kovásztalan kenyeret. Az utolsó vacsora semmiféle külsőségét sem próbáljuk utánozni az úrvacsorában. Az utolsó vacsorán párnákon fekve, kovásztalan kenyeret ettek. Mi nem így részesülünk az úrvacsorában. Mert nem a külső jelben történik a csoda. Ismét mondom, a kenyér megmarad kenyérnek. Nem átlényegülés történik – a protestáns értelmezés szerint –: a kenyér megmarad kenyérnek, a bor megmarad bornak.
De, amiként vesszük a kenyeret és a bort, akként részesülünk a feltámadott Jézus Krisztussal való közösségünkben, hit által, az üdvösség bizonyosságában és az abból következő, nélkülözhetetlen ajándékokban. Így is mondhatnám, hogy az úrvacsora jegyeiben nem átlényegülés történik, hanem átjelentősülés. A változás nem a kenyérben történik, hanem bennem, benned, bennünk megy végbe. Ez egy üdvösséges változás. Megújul az életünk ebben az üdvösséges kapcsolatban, és ismét bekerül az örök élet véráramaiba.
Jézus vette a kenyeret, hálát adott, megtörte, odaadta tanítványainak: Vegyétek, részesüljetek az üdvösség ajándékaiból, mert amiként veszitek és eszitek a kenyeret, akként valóságos megoldást ajándékoztam nektek.
Isten megváltó szeretete kézbe veszi az életünket.
Ez a szent cselekmény ezt fejezi ki. Isten úgy veszi kézbe az életünket, hogy soha többé nem vonja meg tőlünk az Ő megtartó szeretetét.
Erre a szavát adta. A mi Urunk hordoz bennünket mindörökké. Erre a szavát adta, Igéjét adta nekünk.
Ha Ő hordoz bennünket, akkor azt éljük át, amit az ötezer ember megvendégelésében átélt a sokaság, miként az öt kenyérből és a két halból sokezren jóllaktak (Márk 6,42–44). Jézus Krisztus kezében a kevésből sok lesz, bőséggel elég lesz, még marad is. Jézus Krisztusban mindenkor a mindenre bőséggel elégséges mennyei több adatik nekünk (Lukács 12,23). Hiszen Ő az élet kenyere, amely a mennyből szállt alá (János 6,48). Nekünk erre a mennyei többre van szükségünk, mert e mennyei több nélkül nem lehet élni.
*
Befejezve, személyessé teszem ezt a magyarázatot: MINDEZT LÁTJUK-E? MINDEZT TUDJUK-E? MINDEZT FELISMERTÜK-E?
Látjuk-e Őt, Jézus Krisztust?
Felismerjük-e Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót?
Látjuk-e az Ő ajándékait?
Meg tudjuk-e látni mindenben Őt és az Ő ajándékait, bármi történik is velünk, abban a bizonyosságban, hogy az Isten mindent a javunkra tud fordítani.
Emlékezzetek arra, amikor Jézus feltámadott a halálból, megdicsőült testében sokaknak megjelent, szólt hozzájuk, és a tanítványok nem ismerték fel Őt (Lukács 24,16). Az emmausi tanítványok csalódottan ballagtak Jeruzsálemből Emmaus felé, hiszen akiben bíztak, a Mesterüket kereszten végezték ki, így amikor a feltámadott Jézus hozzájuk társult az úton, beszélgetett velük – Igét hirdetett nekik –, nem ismerték fel Őt csalódottságuk és szomorúságuk miatt. Ha beleragadunk a bajainkba, vakokká leszünk az Isten szabadító csodáira. Ezek a tanítványok akkor ismerték fel Jézust, amikor este hazaérve behívták Őt a házukba, ahol Jézus az asztalközösségben, ugyanezzel a mozdulattal megtörte a kenyeret, és odaadta azt nekik (Lukács 24,30–31), miként azt nemcsak az utolsó vacsorán tette, hanem az ötezer ember megvendégelésének csodájánál is.
Ez az úrvacsora másik nagy csodája: Felismerjük az Urat, felismerjük az Úr ajándékait, még jobban értjük az Ő szavát, miközben érlelődik, erősödik, tisztul a hitünk. Mert egészen más megismerni az Urat – hiszen sok mindent tudunk a Bibliáról, akár Jézus Krisztusról is, sőt jókora elméleti és teológiai vitákat folytathatunk az ezzel kapcsolatos kérdésekről –, de nem elég a megismerés; arra az üdvösséges felismerésre van szükségünk, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, Megváltó; e felismerés nyomán pedig annak elismerése következik az életünkben, hogy csak Őrá hagyatkozhatunk.
Látod-e Jézus Krisztust? Látod-e az Ő ajándékait? Felfedezed-e az Ő szeretetét életed minden történésében? Megismerted, felismerted, elismerted-e az Urat? Részesültél-e az Úr ajándékaiban, amelyeket ebben a prédikációban végig részleteztünk?
Kedves Testvéreim! Az istentisztelet, benne a prédikáció, mint a hirdetett Ige, valamint az úrvacsora, mint a látható Ige – amit húsvétkor kiszolgáltatunk majd – nem valami járulékos, fényűző, érzelgős ünnepi dísz, amelynek e-világ valóságához, a realitásokhoz, a hétköznapok kemény törvényeihez semmi köze.
Mert nagyjából mi így gondoljuk. Ez az én tapasztalom az egyházban is. Ha tartunk egy tanácskozást, akkor gyorsan Igét olvasunk, imádkozunk, letudjuk a formális részt, aztán gyorsan essünk már neki a lényegnek, a különböző projekteknek, szervezéseknek, menedzseléseknek…
Ezzel a lelkülettel pedig mintegy azt ismerjük el, hogy amit mi hirdetünk, annak e-világ valóságához semmi köze.
Pedig, kedves Testvéreim, pont ez a Jézus Krisztussal való üdvözítő, megoldást ajándékozó közösség az egyetlen valóság, amelyben kiteljesedhet az emberi élet.
Ez az egy szükséges dolog, amit nem vehetnek el tőlünk soha (Lukács 10,42).
Ezt az üzenetet vegyük komolyan, mert minden e-világi valóság, amiért itt hajtottunk, elmúlik egyszer, annak minden javaival és dicsőségével együtt!
A testi szemeinkkel ugyanis azt látjuk – egyre inkább én is azt látom –, miként a homokóránál, hogy az idő múlásával egyre inkább beszűkül az emberi élet. Testi szemeinkkel ezt a beszűkülést látjuk. Ám, mint a homokóránál, van egy pont, amikor kiderül, hogy ez a beszűkülés valójában a kiteljesedéshez vezető út része. A hit látása felismeri ezt, amit testi szemeinkkel soha nem érzékelhetünk így.
Meglátogattam egy nyugdíjas kollégát. Kiváló újszövetséges, bibliai görög nyelvet ismerő tudósról van szó. Nyugdíjasként beköltözött egy hetven négyzetméteres lakásba. Megkérdezem tőle: Te, hát hol van az egykori hatalmas könyvtárad? Azt felelte: Szétosztogattam, amit lehetett, meg kidobáltam a dolgaink nagy részét. Hetven négyzetméteren nem fér el több „cucc”. Meglátogattam egy másik nyugdíjas lelkésztestvéremet. Ott már nem hetven négyzetméterük van, hanem csak huszonöt négyzetméterük; a feleségének pedig már csak egy ágy az élettere, hiszen ágyhoz kötött.
Testi szemekkel azt látjuk, hogy egyre inkább beszűkül az emberi élet. De említett nyugdíjas Testvéreimre tekintve, hitben szemlélve életüket, mégiscsak azt láttam rajtuk, hogy egyre inkább kiteljesedik az életük. Ez a hit látása, felismerése, boldog tapasztalata. Joó Sándor hangsúlyozta: Jézus Krisztusban nem múlik az élet, hanem telik, azaz egyre inkább betelik. Igen, a Jézus Krisztusba vetett hit által adatik nekünk az egy szükséges dolog, amit nem vehetnek el tőlünk soha.
Jézus vette a kenyeret, vette nélkülözhetetlen, Őtőle való ajándékait, és ezeket az üdvösséges ajándékokat megosztotta velünk; Sőt, Ő maga lesz ezekké az ajándékokká, az Ővele való közösségben. Ezt látod-e? Ezt megismerted, felismerted és elismerted-e? Nincs más megoldás!
Szakonyi Károly írt egy csodálatos színdarabot. Szerte a világon játsszák. 1969-ben íródott. Nem is értem, hogy akkor ezt a darabot miként lehetett publikálni, illetve engedélyezni annak előadását. Márpedig a Vígszínház tűzte műsorára a darab ősbemutatóját 1970-ben. Azóta mind a mai napig játszák ezt a darabot, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte.
A darab címe: Adáshiba. Tömören összegzem a darab cselekményét. Akkoriban lett elérhető a háztartások számára a televízió. Akkoriban mindenki a televíziót nézte. Ma is az egész világ – bocsánat a kifejezésért – egy képernyőt bámul, ez már nem a televízió, hanem a számítógépek és okostelefonok világa, de a jelenség ugyanaz. Nem egymásra nézünk, hanem egy képernyőre, miközben beleveszünk egy virtuális világba, annak minden áldását és főként átkát hordozva. A darab szereplői, egy család tagjai, együtt vannak egy ünnepi estén, fiuk születésnapján. Az ünnepség abból áll, hogy nézik a tévét, és kommentálják, amit látnak. Minden más tevékenység mellékessé törpül a tévére koncentráló tekinteteket látva… Nem figyelnek egymásra, elbeszélnek egymás mellett, nem is érdekli őket a másik… Csak arra figyelnek, amit a képernyőn látnak. Nem veszik észre azt sem, hogy milyen rendkívüli albérlőjük van, egy Emberfi nevezetű, akihez tizenkét barátja is feljár az albérletbe. Ezt az Emberfi nevű albérlőt is meghívják az ünnepi estére. Ám nem veszik észre, miközben a tévét nézik, hogy ez az Emberfi, amikor elfogyott a boruk, a vizes kancsóból tölt a poharukba, ők pedig a legfinomabb bort isszák. Nem veszik észre azt sem, hogy velük tévéző, tolókocsis szomszédjuk egy érintésre felugrik a kerekesszékéből, és nem is ül többet vissza oda. Amikor pedig adáshiba akasztja meg a televíziózást, akkor kétségbe esnek a jelenlévők, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ám az Emberfi egyetlen érintésével megjavul a tévé. Nem veszik észre ezt a csodát sem, hanem csak nézik tovább a tévét….
Ott van velük Jézus Krisztus. Ott van a közvetlen közelükben az élet teljességének lehetősége. Számos ajándékot vesznek, csodákat tapasztalnak meg. De mindezt észre sem veszik.
Az Emberfi aztán elmegy, otthagyja őket…
–
Jézus vette a kenyeret, nekünk adta, Önmagát adta érettünk: üdvösséget, megoldást, hatalmas ajándékokat kaptunk.
Felismerjük-e üdvözítő Urunkat?
Urunk, add, hogy felismerjünk Téged, és részesülhessünk üdvözítő ajándékaidból!
Add, Urunk, hogy szétosztva magunkat, tovább tudjuk adni életet kiteljesítő, nélkülözhetetlen, üdvözítő ajándékaidat másoknak is, mint a Te követeid!
Add, hogy ebben az önző világban ne csak önmagunknak éljünk!
Urunk, ne menj el tőlünk, ne hagyj itt bennünket, maradj velünk, mert mindjárt este van! (Lukács 24,29; 511. dicséret, 1. verse, az 1948-as énekeskönyv szerint).
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. április 2.
Illusztráció: nincs
Böjt hatodik vasárnapja, virágvasárnap
- hét.
Márk sorozat: 106.