(3) Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárdusolaj volt egy alabástromtartóban, és az alabástromtartót feltörve, ráöntötte az olajat Jézus fejére.
(4) Némelyek pedig maguk között bosszankodtak: Mire való az olajnak ez a pazarlása?
(5) Hiszen el lehetett volna adni ezt az olajat több mint háromszáz dénárért, és a pénzt szétosztani a szegényeknek. És korholták az asszonyt,
(6) de Jézus ezt mondta: Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem.
(7) Mert a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek.
(8) Azt tette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésemre.
(9) Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.
(10) Ekkor Júdás Iskáriótes, egy a tizenkettő közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja Őt nekik.
(11) Amikor azok ezt meghallották, megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő pedig várta a megfelelő alkalmat, hogy elárulhassa Jézust.
(Márk 14,3–11)
(Márk 14,10–11)
A mai Igében Júdás megrendítő titka áll előttünk.
Ezt a titkot próbáljuk megközelíteni a felolvasott Ige és a teljes Írás ide vonatkozó kijelentései alapján.
Hangsúlyozom, csak annyira fogjuk Júdás titkát megközelíteni, amennyire az Isten megengedi, és ha már nem enged bennünket tovább, ott megállunk…
Nem okoskodunk, nem teológizálunk, nem spekulálunk.
Prédikációm gondolatmenetét előre elmondom a Testvéreknek, hogy követhető legyen mindaz, amit Isten rám bízott a mai alkalommal.
Júdás megrendítő titkát először általánosan, kortörténeti ismeretek alapján közelítjük meg, majd teológiai magasságokban és mélységekben szemléljük azt; ezek után pedig ezeket a közelítéseket próbáljuk gyakorlativá tenni, üzenetté formálni a magunk számára; hogy az igehirdetés végén egy bűnbánati és bizonyossággal teljes könyörgésben még e nehéz igeszakaszból is felragyogjon előttünk a megváltó evangélium.
Isten ugyanis az evangéliummal most is meg akar találni és meg kíván erősíteni bennünket.
*
JÚDÁS MEGRENDÍTŐ TITKÁRÓL ELŐSZÖR HADD SZÓLJAK ÁLTALÁNOSAN, kortörténeti ismeretekből kiindulva! (10)
Iskáriótes Júdás, egy a tizenkettő közül, árulta el Jézust.
Maga a név előtt álló jelző is beszédes a jelentését illetően, és valamilyen tekintetben közelebb visz Júdás titkához.
„Iskáriótes” Júdás. Az „is” férfit jelent. Így az „iskáriótes” vezetéknév egy Kairót városából való férfit jelent. Júdás tehát Kairót városából származott.
Ezzel a jelzővel különböztették meg őt a tanítványi névsorban a másik Júdástól. Jézus tanítványai között ugyanis két Júdásról olvasunk: Taddeus Júdásról és Iskáriótes Júdásról.
A bibliatudósok kutatásai szerint Kairót városa nehezen azonosítható, de némely régész szerint ez a város Izráel országának déli részén feküdt.
Érdekes módon Jézus összes tanítványa, Júdást kivéve, északról származott, Galileából. Egyedül Júdás volt délről való, Júdeából.
Itt Júdeában tisztábban, kiműveltebben, tudós pontossággal tanították és élték meg a zsidó vallást, szemben a „pogányok Galileájával”; így csúfolták ugyanis lesajnálóan az északi részt, éppen erre a különbségre utalva.
Délen értelemmel is közeledtek a zsidó tanításhoz, az ószövetségi iratokhoz, azok magyarázatához, hagyományozásához. Talán nem erőltetett a megkülönböztetés, amikor azt mondom – senki ne értse ezt félre –, hogy északon halászok laktak, hiszen Jézus tizenegy tanítványa is halász volt, délen pedig értelmiségiek éltek. Iskáriótes Júdás délről származott, ő nem kétkezi munkás volt, nem halászként kereste a kenyerét, hanem értelmiségi volt. Júdás Jézushoz, annak tanításához is az értelmével közeledett.
Itt kezdődtek a problémák, amiért egy ponton Júdás meghasonlott a Jézus-mozgalommal, és annak vezetőjével, Jézussal.
Jézus, mint rabbi, tanított a szeretetről; majd egy ponton kijelentette magát a megígért Messiásnak.
Júdás az értelmével próbálta mindezt megragadni: az önátadó szeretet Jézus által hirdetett hatalmával miként lehet Jézus Messiás? Hiszen a zsidók a Messiást azért várták, hogy állítsa helyre Izráel választottságát, emelje Izráelt a népek fölé, szabadítsa meg őket a római elnyomás alól, tehát e-világi Messiást vártak.
Mindannyian tudjuk, hogy mit tanított Jézus a szeretetről, gondoljunk a Hegyi Beszéd magyarázatára. Jézus azt is kijelentette, hogy az Ő országa nem e-világból való (János 18,36). Júdás az értelmével közeledett Jézus tanításához és a messiási kijelentéséhez, ellentmondást látott a kettő között: Önátadó szeretettel miként lehetne megoldani az e-világi problémákat; hogyan lehetséges alázatos szeretettel legyőzni a rómaiakat? Erő kell, akarás kell, győzelem kell! – gondolta Júdás, aki éppen ezért nem tartotta alkalmasnak Jézust e-világi Messiásnak.
Ezért Júdás meghasonlott a Jézus-mozgalommal.
Az imént elhangzottakkal kapcsolatban egy rövid üzenetet hadd fogalmazzak meg! Meddig lehet értelemmel közeledni az Isten kijelentéséhez? Ez egy nagy kérdés. Isten minden szavát az értelmünkkel is végig kell gondolnunk, hiszen Isten kijelentése „logosz”, értelmes, logikus beszéd. Ebből következően lehet kérdéseket is feltenni, lehetséges reflektív gondolatokat megfogalmazni, azokat a kérdések-válaszok egyre magasabb szintű összefüggéseiben végiggondolni. De mindezeket gyakorolva is tudnunk kell: bűntől meghomályosodott értelmünk van, e-világban nem vagyunk minden tudás birtokában, így az értelmünkkel csak egy határig mehetünk el. Isten kijelentésének megragadásában szükségünk van a szívünkre is. A hit nemcsak ismeret, hanem szívbéli bizalom is. De az emberi szív, az emberi érzelem ugyancsak gyarló, részrehajló, megtéveszthet és félrevezethet minket. Tehát nem elég az értelemmel megragadott és a szívvel személyesen magunkévá tett, azaz minket egzisztenciálisan is megérintett tudás. Mindenekelőtt élő hitre van szükségünk, amelyet a Szentlélek ajándékozott nekünk. A hit az az érzékszervünk, amellyel a mennyei világ gazdagságát, az Isten kijelentésének teljességét fogadhatjuk be. A hit túllép az értelmen, túllép a hullámzó emberi érzelmen, és teljességgel ráhagyatkozva az Isten kegyelmére, elfogadja azt is, amit értelemmel már végképpen nem tud befogadni, ami túl van minden emberi logikán, azok kategóriáin. Ez a hit csodája, mint Isten ajándéka. Hát igen, az Isten kijelentése, az Isten szeretete és békessége minden emberi értelmet felülhalad (Filippi 4,7). A szív egyébként a Bibliában az ember egész valóját jelenti, értelmét és érzelmeit együtt, amelyet a hit szül újjá, hogy Isten üdvözítő ajándékaira is fogékonyak legyünk, így valóban halljunk, lássunk, értsünk és igazán éljünk.
Júdás azonban csak gyarló értelmére hagyatkozott, látta a jézusi önátadó szeretet és az e-világi messiásvárás közötti feloldhatatlan ellentmondást, így egy ponton meghasonlott a Jézus-mozgalommal: Szeretettel nem lehet a világ problémáit megoldani, ahogy azt Jézus hirdeti, ezért lehetetlen, hogy Ő legyen a megígért Messiás.
Júdás elgondolása szerint erőből lehet a problémákat megoldani.
Ezért Júdás szikáriussá lett. Az „iskáriótes” melléknév a bibliatudósok szerint erre is utalhat.
A szikáriusok a zsidó nép azon közéleti mozgalmához tartoztak – a zelóták pártján belül –, akik határozottan küzdöttek a római uralom ellen. A szikáriusok még a zelóták között is a legradikálisabbaknak számítottak. Tőrt hordtak a hosszú ruhájuk alatt, és a tömegben leszúrták azokat – gyilkossá lettek –, akik az elnyomó rómaiakkal együttműködtek.
Júdás idáig jutott ebben a meghasonlásban.
Rettenetes ez a meghasonlás, megrendítő.
De az igazán megrendítő még ezen túl van. Eddig csak a kortörténeti és igen hiányos adatokból felsejlő felszínt tapogattuk.
Hatoljunk mélyebbre Júdás titkában!
*
JÚDÁS MEGRENDÍTŐ TITKÁRÓL EZUTÁN TEOLÓGIAI ÖSSZEFÜGGÉSEKBEN SZÓLOK (11).
Tehát lépjünk egy fokkal tovább, és a mai Ige alapján, de a teljes Írás kijelentését szem előtt tartva, vizsgáljuk meg Júdás titkát teológiai szempontból.
Próbáltam ezt a nehéz területet összefoglalni.
Kérlek benneteket, ne csak az értelmetekkel próbáljátok a hallottakat megragadni – noha igyekszem a téma értelmes kifejtését elétek tárni –, hanem vegyük figyelembe azt, hogy titokról van szó, olyan területről, ahová az Isten csak egy pontig enged el bennünket Júdás megrendítő titkát felfedezni.
Jézus halálra adatott.
Isten egyértelmű akarata, terve, döntése volt az, hogy az embervilág megváltását egyszülött Fia, Jézus Krisztus kereszthalála által hozza el erre a világra.
A váltsághalál, a kereszthalál evangéliumi üzenetét már sokszor hirdettem nektek erről a szószékről: miattunk, érettünk, helyettünk halt meg a mi Urunk. Sokszor „énekeltem” már nektek a kereszt titkáról. Márk evangéliumának magyarázata során a szenvedéstörténet következik; ennek kapcsán gyakran hirdetjük még a prédikációkban Jézus Krisztus váltsághalálának üdvözítő áldásait.
Most számunkra az a lényeges, hogy Isten akarata volt Jézus kereszthalála; Isten terve, Isten döntése volt az, hogy ekként váltja meg népét az üdvösségre, Fia egyetlen, tökéletes, örök áldozata által.
Jézus háromszor is hangsúlyozza: Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik… (Márk 9,31) Ez az „adatik”, „átadatik” kifejezés, ez a passzív szerkezet azt jelzi, hogy az Isten adja Őt kereszthalálra, akarata, örök döntése és elhatározása szerint.
Jézus halálra adatott, Júdás által; hiszen Júdás árulta el Őt, és ez az árulás adta át Jézust a főpapoknak, akik elindították a halálos ítéletet kimondó eljárást.
Vegyük itt végig azokat a jelzőket, amelyeket a Biblia Júdással kapcsolatban kijelent.
Ezek a jelzők valóban megrendítőek, döbbenetesek…
Júdás, az áruló; éppen ezért Júdás az, aki tetten érhető módon megtagadta az Urat. Júdás, aki meghasonlott az Úrral, aki perlekedett Ővele. Júdás az, akire ezek a rettenetes cselekedetek ráégtek: ő az, aki elárulta az Urat; ő az, akinek neve kapcsán mindig az elrettentő, kárhozatos árulás jut mindenki eszébe. Júdás neve mellett, mindegyik evangélium tanítványi listájánál olvasható: Júdás, az Iskáriótes, aki el is árulta Őt (Máté 10,4).
Júdás, aki tolvaj volt (János 12,6; 13,19). Júdás, aki, amikor egy odaadó asszony megkente Jézus fejét és lábát a drága nárdus olajjal (Márk 14,3–9) – ezt az evangéliumi jelenetet olvastuk fel most lekcióként, egy héttel ezelőtt pedig részletesen magyaráztuk ezt az igeszakaszt –, akkor Júdás ezt a hitvalló, mindent Jézusnak átadó tettet pazarlásnak bélyegezte, majd képmutatóan a szegényekre hivatkozott, azokkal takarózott, miszerint a kenet árát el lehetett volna adni, és oda lehetett volna adni azt a szegényeknek. „Tanítványai közül az egyik, Júdás Iskáriótes, aki el akarta Őt árulni, így szólt: Miért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek? De nem azért mondta ezt, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem azért, mert tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek.” (János 12,4–6). Júdás tehát tolvaj volt, mert elszedegetett a közös pénzből. Júdás tolvaj volt, és talán gyilkos is, hiszen szikárius lehetett, miként erről már szóltunk.
Azt olvassuk Júdásról, hogy belement a Sátán, ördög volt benne (János 13,2).
Más helyen a Biblia Júdást a veszedelem fiának, a kárhozat fiának nevezi, akinek az élete kárt vallott élet volt (János 17,12).
Megrendítő, döbbenetes mindezt hallani!
Isten keresztre adta üdvösségünkért Jézust, de Júdás által.
Júdást, bűne kapcsán, mindez nem menti.
Jézus elhívta Júdást a tanítványának, de Isten nem választotta ki Júdást az üdvösségre. Így mondják ezt a teológusok. Ismét mondom, ezért olvassuk minden tanítványi listánál Júdás mellett azt, hogy ő árulta el, ő fogja elárulni Jézust (Máté 10,4).
Isten adta kereszthalálra Jézust Júdás által, ám Júdás bűnét ez nem mentesíti. Noha Júdás az Isten akaratát hajtotta végre, de Júdás tettének konkrét indítéka nem Isten akaratának megvalósítása volt, hanem a hitetlen haszonlesés mozgatta őt.
Egy egyszerű képpel hadd szemléltessem ezt a titkot. Amikor valaki ittasan halálra gázol egy másik valakit, akkor – hitben szemlélve ezt a tragikus eseményt – elmondhatjuk, hogy tragikus esemény történt, de aki meghalt, annak Isten eddig rendelte el kimért idejét. Életem ideje kezedben van Istenem… (Zsoltárok 31,16) Én tudok olyan konkrét tragikus balesetről, ahol az illető, aki meghalt ebben a balesetben, bizony súlyos beteg volt már, és valószínűleg sok nyomorúságtól és kíntól kímélte meg őt az Isten; így pedig hirtelen hazahívta beteg gyermekét. Tehát az Isten akarata volt ez a haláleset, de az ittas vezetőt mindez a tény nem menti fel a bűne alól.
Isten kereszthalálra adta Jézust Júdás által, de Júdást ez nem menti fel rettenetes bűne alól.
Jézus halálra adatott az Isten akaratából.
Ismét hangsúlyozom, Isten adta Jézust kereszthalálra. Isten az események Ura, itt a szenvedéstörténetben, mindenkor, mindvégig.
Isten szuverén Úr!
Olyan jó ezt tudni! Hiszen, ha Isten tartja kezében az eseményeket, akkor Ő végül mindent szépen és jól intéz; üdvösségesen. Éppen az az üdvösségünk jele, hogy ezt a legválságosabb időkben is bizonyossággal tudjuk.
Tehát Isten előre tudta, előre látta az eseményeket Jézussal kapcsolatban; Júdást pedig felhasználta az Ő üdvtervében; beépítette, beletervezte mindezeket üdvösséges cselekvésébe…
Itt van az a pont, ahol már csak leborulhatunk vagy nem mehetünk tovább; ennél közelebb már nem juthatunk ehhez a misztériumhoz, ehhez a titokhoz, amelyet Júdás megrendítő titkának nevezünk. Álljunk tehát meg!
Mindezekhez kapcsolódva hadd oldjam egy kissé az evangélium irányában ezt a nehéz teológiai gondolatmenetet! Idézem Joó Sándor Júdással kapcsolatos igehirdetésének egy üzenetét. Bizony nem csak Júdás tagadta meg Jézust. Péter is megtagadta az Urat. Isten megtartó kegyelmében bízva hamarosan sorra kerül majd ennek az igeszakasznak a magyarázata is (Márk 14,66–72). Péter háromszor tagadta meg Urát; harmadszorra már átkozódva és esküdözve, hogy nem ismeri Jézust. Sőt, a tanítványok is mind megtagadták Mesterüket, amikor elfogták Őt; félelmükben szertefutottak. Ezt Márk külön is kihangsúlyozza, hiszen Márk evangéliumának egyik jellemvonása a „negatív tanítványkép” (Márk 14,50). A döntő pillanatban egyik tanítvány sem tartott ki Jézus mellett, mert annyira megrettentek, hogy őket is elfogják és kivégzik. A Biblia ihletettségének egyik bizonyítéka az őszintesége; nem gyárt hősöket, mint mi, emberek. Most a főpapokról, írástudókról nem is beszélek; ők kezdettől fogva Jézus ellen fordultak (Márk 3,6). És mi? Hányszor tagadjuk meg az Urat a bűneinkkel, a konkrét vétkeinkkel? Mi, az Isten népének tagjai? Világunk pedig alapállapotában Jézus Krisztus megtagadója… Nekem nagyon fáj a világ mostani konkrét helyzete – amely ennek az állításnak szomorú, sírnivaló igazolása –, gondolva egyik oldalon és másik oldalon is azt a gyomorforgató képmutatást, amely háborúságot és világméretű feszültséget hozott ránk. Mennyi bűn és konkrét vétek terhel minket, minden szinten, amellyel Jézus Krisztus keresztjét ácsoljuk mindnyájan. Nemcsak Júdás, hanem Péter, a többi tanítvány, az akkori és a mai vezetők, egyház és világ hányszor, de hányszor megtagadjuk az Urat. De Péter és a többi tanítvány is, erre egyszer töredelmes szívvel rádöbbenhettek. Péter sírva fakadt (Máté 26,75), bűnbánatot tartott és könnyei között kereste a bűnbocsánatot az Úr színe előtt, megragadva az Úr irgalma által elkészített, megváltó kegyelmet. Jézus Krisztus ezért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett (Lukács 19,10). Júdás pedig – hangsúlyozza Joó Sándor – nem ragadhatta meg, nem ragadta meg ezt a kegyelmet. Ez Júdás megrendítő titka. Joó Sándor egyenesen kimondja: Pedig még erre a rettenetes, kárhozatos bűnre is lett volna bocsánat – noha minden bűn kárhozatos, de ez kiáltva az –, ha Júdás is megragadja, megragadhatja a kegyelmet, és tettének rettenetét később belátva nem lesz öngyilkos, azaz elfogadja az isteni bocsánatot (Máté 27,5).
Íme, Júdás megrendítő titka.
Kortörténeti értelemben általánosan, és teológiai értelemben is próbáltam összefoglalni mindazt, amit e titokról elmondhatunk.
Vegyük komolyan, hogy csak egy pontig mehetünk közel ehhez a titokhoz!
Itt álljunk meg, mert itt az Isten állít meg bennünket.
*
JÚDÁS MEGRENDÍTŐ TITKA A BŰN „TERMÉSZETRAJZÁT” TÁRJA ELÉNK (11).
Vagyis ezek után tegyük gyakorlativá az eddig elmondott üzeneteket.
Mit tanulhatunk Júdás megrendítő titkából?
Amit Júdás kapcsán kijelent az Ige – nemcsak a most leírt két versben, hanem az evangéliumok más helyein is –, azzal arról beszél, hogy miként „működik” a bűn.
Milyen a bűn „természetrajza”?
Nehéz lesz mindezekkel szembesülni, de gyertek még velem, próbáljunk együtt „haladni”, együtt figyelni, hogy meghalljuk Isten kemény, de féltő szeretettel nekünk szánt üzenetét.
Hat rövid jellemvonását sorolom fel a bűnnek, a bűn természetrajzával kapcsolatosan. Egyiket sem fejtem ki, csak felsorolom, gondoljuk azokat tovább, a mai Igéből kiindulva.
A bűn természetének első jellemvonása, hogy hátat fordít az Istennek, ahogy Júdás hátat fordított az Istennek, és ahogy mi is gyakran hátat fordítunk a teremtő, gondviselő és megváltó Istenünknek, aki nélkül pedig nem tudunk élni.
Ha az Úr nélkül próbálunk élni, akkor olyan lelki vákuum támad az életünkben, hogy ez a vákuum beszippantja a gonoszt az életünkbe, és egyszerre csak minden összedől, összeroppan körülöttünk.
Júdásba belement a Sátán, így írja le az evangélista: „A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja Őt a kezükre. Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa Őt, amikor nincs jelen a sokaság.” (Lukács 22,3–6).
Szívesen tanulmányozom a repülőgépek működésének csodáját, ha van egy kis pihenésre szánt időm. Láttam egy filmet, amelyben egy középméretű repülőgép két hajtóművének erejét illusztrálták. Képzeljünk el egy ezer négyzetméter nagyságú, hatalmas, stabil csarnokot, hangárt, amelyben kényelmesen elfér egy ilyen repülőgép. Ha ebben a hangárban beindítanák a gép két hajtóművét, azok egy másodperc alatt kiszippantanák onnan az összes levegőt, és olyan vákuum keletkezne, hogy annak ereje azonnal összeroppantaná az egész épületet. Ilyen ereje van ennek a két hajtóműnek.
Bizony ilyen a bűn ereje is. Ha elfordulunk az élő Istentől, ha hátat fordítunk Őneki, akkor a gonosz ereje azonnal kitölti az űrt, és mindent összedönt körülöttünk. Gondoljunk a mostani helyzetre, amiben vajúdik ez a világ! Már utaltam rá, nem mondom el ismét…
A bűn természetének második jellemvonása, hogy nem tisztel semmiféle szentséget.
A főpapok, az írástudók és Júdás a zsidók legnagyobb ünnepére, a páska ünnepére készülve, a „templom közelében” akarták végrehajtani gyilkos tervüket, Jézus elfogását és halálra adatását.
A zsidók vallási vezetői nem tisztelik sem a szent időt, az ünnepet; sem a szent helyet, a templomot; sem a szent várost, Jeruzsálemet. Még Isten népének vezetői sem tisztelik a szentet.
Nem tisztelnek ezek sem Istent, sem embert (Lukács 18,2).
Értitek, ebben vagyunk. Senki és semmi nem számít. Már nincs szent, csak profán van, mindent profanizálunk. Életünk hitetlen vákuumában ott tombol a gonosz, és beszippantja a profánt is.
Nincs szent, nincs felemelt állapot, senkit és semmit nem tisztelünk.
Nem éljük át azt a csodát, amit Mózes átélt az Isten jelenlétét kifejező égő csipkebokor előtt, amikor Isten parancsára levette saruit, mert szent volt az a hely, ahol állt (2Mózes 3,5).
Pedig a szent tisztelete nélkül nem lehet élni.
A bűn természetének harmadik jellemvonása az, hogy tudatos.
A bűn előre megfontolt: keresi az alkalmat a bűnre.
A főpapok és az írástudók keresték az alkalmat arra, hogy elfogják Jézust. Erről külön igehirdetés hangzott el (Márk 14,1–2).
Júdás, ahogy beszippantotta őt a gonosz, maga ajánlkozott Jézus elárulására, és kereste az alkalmat arra, hogy miként adja Jézust a főpapok kezére.
A gyerekek szokták megkérdezni: Hát miért kellett Júdásnak Jézust elárulni, hiszen ismerték Jézust a főpapok és az írástudók is? A páska ünnepén nagyon sokan voltak Jeruzsálemben. Júdásnak az árulás során azt kellett megmutatni, hogy Jézus, a feltűnés nélküli elfogás alkalmas idejében, éppen hol tartózkodott, a tanítványaival együtt.
A főpapok, az írástudók és Júdás keresték az alkalmat…
Értitek, nem hirtelen felindulásból követték el a bűnt, hanem ravasz módon, tudatosan, előre megfontoltan hajtották végre azt.
Hát ez a bűn természete. Tudatosan rákészülünk, eltervezzük a bűnt, nem vesszük figyelembe az Isten figyelmeztetését.
A bűn természetének negyedik jellemvonása az, hogy a bűn mindig titokban akar maradni.
A főpapok, írástudók és Júdás tudatosan készültek Jézus elveszítésére, de magukat féltve mégis titokban akarták azt tartani.
Arra törekedtek Jézus elfogatása kapcsán, hogy az ne az ünnepen történjék – hanem az ünnep előtt vagy az ünnep után –, nehogy magukra haragítsák az ünnepre érkező sokaságot, hiszen Jézus kedvelt volt a nép körében, emiatt nehogy zavargás támadjon, így a római hatóságokkal nehogy összeütközésbe keveredjenek.
Tehát tudatosan, de ugyanakkor titokban készültek gyilkos tettük végrehajtására.
Ha valamit titkolsz, rejtegetsz, az többnyire Istennek nem kedves dolog; amit sötétben teszel, azaz nem mersz azzal kijönni a világosságra, az bizony vétekkel terhelt lehet az életedben.
„Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat.” (János 3,19–21)
A bűn természetének ötödik jellemvonása az, hogy haszonleső (11).
Ez is megrendítő megállapítás.
Júdást pénzzel motiválják a főpapok, hiszen nagyon megörültek Júdás felajánlásának.
Mivel lehet motiválni? Pénzzel lehet motiválni.
Harminc ezüstpénz egy rabszolga ára volt akkoriban.
Nem tudom, hogy ma ezt az értékmeghatározást miként lehet összegszerűsíteni. De nem is azon van a hangsúly, hogy harminc ezüstpénz sok-e vagy kevés.
Abba gondoljunk bele, hogy ezért a tettért!!! Jézus elárulásáért???
Ezek után már nem is szabad aktualizálni a gondolatot, mert azzal csak gyengítjük az árulás rettenetét, a harminc ezüstpénz ördögien bagatell voltát.
Mindenesetre döbbenetes abba belegondolni, hogy mit beáldozunk a pénzért. Meg tudunk keseredni azon a tényen, hogy bizonyos helyzetekben mi az ára annak, hogy feljebb juthassunk, így vagy úgy? Amikor pedig elértük, akkor még több kell, minek hol a vége? Egyébként pedig mit kezdünk azzal, amit elértünk?
Gondoljunk a „Bolond gazdag” példázatára: Ó, te bolond, holnap elkérik a te lelkedet, azaz holnap meghalsz; mit kezdesz akkor mindazzal, amit felhalmoztál? (Lukács 12,20)
A bűn természetének hatodik jellemvonása az, hogy nem kívülről támad, hanem beférkőzik a testvérek közösségébe, és onnan támad.
A tanítványok között ott van Júdás (Máté 10,4).
Mindig veszélyesebb a belülről való árulás és bomlasztás, mint a kívülről fenyegető támadás.
A kívülről érkező veszélyben összefogunk, eggyé leszünk; az ilyen helyzet áldássá is lehet számunkra.
De ha belülről bomlasztanak, az rettenetes.
Ennek a félelmetes helyzetnek mindenkor valós az alapja; ugyanakkor adott egy lelki értelme is: belénk fészkel a gonosz, mint egy romlott kovász vagy mint egy rákos kelés, és mire eszmélünk, már végünk van (János 13,27).
Kedves Testvéreim!
Tudom, hogy súlyos volt mindezeket végiggondolni; de itt ennél az igerésznél mindezeket el kellett mondanom.
Fontoljuk meg az elhangzottakat az Isten színe előtt!
*
JÚDÁS MEGRENDÍTŐ TITKA EGYETLEN LEHETŐSÉGET KÍNÁL NEKÜNK.
A mi egyetlen lehetőségünk: a bűnbánó szívvel és bizonyossággal megáldott könyörgés.
Bűnbánó szívvel álljunk meg az Úr előtt!
A tanítványok ott ülnek majd az utolsó vacsora asztalánál Jézussal együtt (Márk 14,17–21)
Jézus ekkor felfedi a tanítványok előtt, hogy egy közülük elárulja Őt. Erre a tanítványok ijedten kérdezik, szinte mind a tizenegy: Én vagyok az Uram (Márk 14,19); én leszek az Uram; nehogy én legyek az Uram?!
A tanítványok ekkor megrendülnek. Jézus kérdése során feltámad bennük gyarlóságuk és gyengeségük tudata, valamint a félelem ettől a rettenetes tettől. A tanítványokban ott munkál az Isten Lelke által támasztott alázat: Jaj, milyen gyarló vagyok, milyen törékeny, milyen esendő!!! Nehogy én legyek az Uram! Óvj meg ettől a rettenetes tettől! Csak ettől óvj meg! Akkor mindentől megóvtál!
Ismeritek Nemes Nagy Ágnesnek „Istenről” című versét, amely valójában egy Istennel való perlekedés? Tavaly volt Nemes Nagy Ágnes centenárium. Amikor elém tették ezt a verset, hogy írjak róla egy esszét, akkor szíven csapott ez a vers. A költőnő szinte perlekedik az Úr előtt – most csak tartalmilag idézem a vers egy-egy részletét –: Uram, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk; ki vagyunk vetve ebbe a világba, és Te nem tudod mit jelent betegnek lenni, szenvedni, haldokolni, fuldokolni, gyötrődni, kínlódni; Istenem, milyen világot teremtettél? Ez a vers egy perlekedés az Istennel.
Ám, ahogy olvastam a verset, azt vettem észre: Hát igen, ezt én magam is átélem, ezt én is megfogalmazhatnám, rezonálok rá; erre az Isten elleni perlésre én magam is kísértést érzek, csak soha nem mertem még magamnak ezt bevallani.
Mi is megvallhatjuk, hogy gondoltunk már hasonlót…
Éppen ezért, bűnbánó szívvel könyörögjünk az Úr előtt!
Ekképpen könyörögjünk, személyesen: Könyörülj, Uram! Óvj meg ettől, Uram! Ettől a rettenettől óvj meg engem! Nehogy Júdássá legyek! Nehogy így kelljen elmennem ebből a világból!
Egy református énekünk is énekli: Ments meg Uram engem az örök haláltól! (364. dicséret)
Könyörögjünk! Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Nehogy árulóvá legyek, Uram; nehogy Téged valaha is megtagadjalak; nehogy Teveled egy határon túl perlekedjek; nehogy Teveled szemben tolvajjá és gyilkossá legyek; nehogy megszálljon az ördög; irgalmazz, nehogy a veszedelem fiává torzuljak, mint akinek az élete kárt vallott! Ettől óvj meg! Ments meg, Uram, engem az örök haláltól!
Bűnbánó szívvel, de bizonyossággal könyöröghetünk!
Itt felharsan az evangélium, még ennél a rettenetesen nehéz igerésznél is: Jézus érettünk –érted és értem – ment a keresztre, hogy Ő megmentsen bennünket mindezektől.
Ő megmentett minket az örök haláltól! Üdvösségünk van! Az Úréi vagyunk! Az Úr megtartó és megváltó szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39). Ezért Urunk, az életünk során egyre inkább megtisztít bennünket; Ő hitre segít, hitünket egyre inkább érleli, növeli; Ő egyre közelebb és közelebb von minket magához, egyre inkább átöleli életünket az Ő védő, óvó, üdvösséges szeretete.
De jó ezt tudni! Ez a mi boldog, minden értelmet felülhaladó bizonyosságunk!
Olyan valóságos ez a bizonyosság, mint amikor majd húsvét ünnepén, a böjti időszak után vesszük az úri szent vacsora sákramentumát. Ez a látható Ige lényege, üdvbizonyosságunk láttatása és megpecsételése. Amiként megfogod a kenyeret, ahogy megtapintod, magadhoz veszed, lenyeled; amiként megfogod a kelyhet, ahogy megiszod a bort, az sejtjeid részévé válva megelevenít; akként valóságos az Isten üdvözítő szeretete.
Itt már nem Júdásról van szó.
Itt már a mi üdvösségünkről van szó, üdvbizonyosságunk öröméről. Megmentett bennünket a mi Urunk.
–
Júdás megrendítő titka, számunkra ekként mégis evangélium, örömhír.
Júdás megrendítő titkához nem mehetünk tovább, csak eddig…
Hagyjuk meg a titkokat az Úrnál, és kapaszkodjunk bele az evangélium kijelentett örömhírébe, boldog bizonyosságunkba! (5Mózes 29,28)
Ne kérjétek tőlem, hogy Márk evangéliuma szenvedéstörténete során Júdásról ennél többet elmondjak. Júdás még szóba kerül. De mi ezzel ezt a témát – ezt a nagyon nehéz témát – lezártuk.
Júdás megrendítő titkából számunkra maradjon meg a ránk vonatkozó, imént kifejtett örömhír!
Menjünk el bűnbánó, könyörgő, Isten szeretetébe és kegyelmébe kapaszkodó üdvbizonyossággal!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. március 12.
Illusztráció: nincs
Böjt harmadik vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 103.