Lectio: Ezékiel 37:1-14
Deo volente Balatonalmádiban, 2015. november 1-én
Köszönjük, Urunk, hogy Lelked által elkészítetted nekünk mára ezt az imént hallott prófétai Igét, Ezékiel megrázó látomását a megszáradt csontok megelevenedéséről. És habár jól tudjuk: ez a gyönyörűséges bibliai kép elsődleges jelentésében jelképesen, Isten népének újjáéledésére értendő, mi most mégis inkább a szó szerinti értelmét szeretnénk előtérbe helyezni. Úgy, hogy zökkenőmentesen hozzátesszük a hallottakhoz, Uram, a Rólad már eddig tudottakat. Hogy Te az élet, a halál, a feltámadás és az örök élet Ura vagy. Ezért is énekeltünk arról az előbb, hogy „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is – mint egykor Ezékiel – nem félek, mert te velem vagy…” (Zsoltárok 23:4) Köszönjük, hogy velünk voltál az ide vezető úton és nem esett bajunk, amikor olyan erős a forgalom, hisz sokan sietve igyekeznek a temetők sírkertjeibe. Hálaadással magasztaljuk háromszor szent nevedet azért, hogy most elcsendesedhetünk ezen a szent helyen, esdekelve várva áldó szavadat. Köszönjük, hogy ez az áldó szó különösen is kibeszélhetetlen érték a számunkra, ha odaátra elment szeretteink miatti fájdalmunkban vígasztalsz bennünket. Úgy hogy ki is mondjuk Neked alázatos szívvel azt, amit először Péter apostol mondott szent Fiadnak: „…Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad.” (János 6:68) Kérünk, édes Atyánk ezt az örök élet beszédét add most mindnyájunknak, hogy megerősödjünk erőtlenségünkben, hogy megvígasztalódjunk az elmúlásra gondolásunk során. Uram, Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam s add, hogy ne én szóljak, hanem Te szólj! Ámen!
2
Textus: I.Tesszalonika 4:13-18
Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vígasztaljátok tehát egymást ezekkel az
igékkel!
Egyáltalán nem véletlenszerű az, hogy a Világ-protestantizmus Reformáció-emléknapját, október 31-ét, a Katolikus Világegyház minősített két nagy ünnepe követi a naptárban; november 1-én a Mindenszentek és másnap pedig a Halottak Napja. Tudjuk a történelemből: az isteni tervezés és eleve-elrendelés intézte úgy, hogy 1517. október 31-én – éppen a katolikus kiemelt ünnepet, Mindenszentek napját megelőző napon – induljon el világhódító útjára a reformáció szent és magasztos eszméje. Tetszett Istennek, hogy a tizenhatodikszázadi emberiséget alkotók hitének egén kigyúljon egy tündöklő fényes hajnali csillag, a reformáció.
Tudnunk és vallanunk kell, hogy Luther Márton egyáltalán nem egyházszakadást akart, amikor Wittenberg derék polgárai előtt meghirdette az egyház megújulását célzó tételeit.
3
A két esztendő híján már majd’ félévezredes reformáció áldásaiért, hatalmas isteni ajándékáért adtunk hálát tegnap. Ma pedig Isten Szentlelkének segítségül hívásával, alázattal próbáljuk keresni a két katolikus ünnep, Mindenszentek és Halottak Napja biblikus, református tanítás szerinti üzenetét. Tesszük ezt azzal a modern, korszerű ökumenikus nyíltsággal és nyitottsággal, hogy előre bocsátjuk és leszögezzük: a 21. század az ökumené százada. Az egyes vallásfelekezetek egymáshoz való közeledése immár nem csupán vágyálom, hanem hálaadással nyugtázott, megélt valóság. Nem kell ezt különösebben magyarázni. Mindannyian tudjuk: hitvalló keresztyén-keresztény családjaink nagy többségének élén vegyes vallású házasfelek állnak. Éppen ezért kell nekünk nagyon vigyázni arra, hogy miközben természetesen ragaszkodunk a konfirmációnk által megismert hittani rendszerünk egyes hitcikkelyeihez, aközben nagy-nagy szeretettel és prudenciával, tágölelésű ökumenikus lelkülettel fordulunk a más hitvalláson lévő keresztyén testvéreink felé. Nem valami újdonság az, hogy mi, protestánsok tisztelettel megünnepeljük katolikus Testvéreink ünnepeit. Már az 1985-ben megjelent s jelenleg is érvényes istentiszteleti rendtartásunk, református ágendás könyvünk külön fejezetet szentel a halottak napi is istentiszteletnek.
Mi sem indokolja ezt jobban, mint az a letagadhatatlan tény, hogy vannak bizonyos kérdések, amelyekben abszolút egyet tudunk érteni másvallású testvéreinkkel. Az egyik ilyen grandiózus exisztenciális kérdés éppen az élet-halál-feltámadás-örökélet komplex kérdésköre.
E monumentális kérdéscsomagot öleli fel és taglalja mai Igénk, a brilliáns elméjű Szent Pál apostol figyelemre méltó tolmácsolásában. De erről szólt már a szentleckénk is, más megközelítésben, Ezékiel próféta látomását felvillantva.
4
Napjainkban frekventáltan és sokféle megközelítésben előtérbe kerül a sokakban felmerülő exisztenciális kérdés: mit hoz a jövő, mi történik holnap? A kérdés egyáltalán nem újkeletű. Mintegy 1917 esztendővel ezelőtt a tesszalonikaiak körében is szájról szájra járt: mi lesz, mi fog történni? Igaz, ők egészen más vonatkozásban szembesültek a kérdéssel. Az őskeresztyének hite és váradalma középpontjában Jézus Krisztus visszajövetele állott. A Bibliában a Krisztus-történetnek egyetlen mozzanata sincs annyira kihangsúlyozva, mint a visszajövetele. Több mint ötszáz vonatkozásban említi az Újszövetség. Visszatértét minden nap, minden órában várták. Második eljövetele azonban késedelmet mutatott az emberek számítása szerint. Közben mi történt? Jézus visszatérte előtt számosan meghaltak a közösségben. Ez a tény felettébb megzavarta hitüket. Kérdésükkel az Apostolhoz fordultak: mi lesz azoknak a sorsa, akik Jézus visszajövetele előtt meghaltak? Az apostol válaszában a jövendőt takaró fátylat egy pillanatra szétlebbenti. Ugyanakkor minket is megerősít elhunyt szeretteink felőli reménységünkben. Éppen most, amikor ezekben a napokban vagy akármikor máskor is lélekben vagy valóságosan felkeressük szeretteink sírját. A kérdés tehát ilyen formájában előttünk is bőven ismerős. Hiszen nincs közöttünk senki, akinek ne lenne halottja. A halál állandóan közöttünk jár. Egyszer majd értünk is eljön. Hogy mikor és hogyan, nem tudjuk. De hogy jön, az bizonyos. Ezért foglalkoztat bennünket is a kérdés: mi lesz velem, belőlem? Hova vezet életútam?
Az Apostol azt mondja: „Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt…”
5
Van tehát a bizonytalanságban valami, ami bizonyos. Amit biztosan lehet tudni. Nem vagyunk ráutalva találgatásra, sejtelmekre. Olyan tényekről van tudomásunk, amelyek egészen biztos alapot adnak a halál utáni reménységünknek. Mik ezek a tények? Mint az életben az égvilágon minden, ezek a tények is Krisztussal kapcsolatosak. Nagy kérdéseink mind életünkben, mind halálunkban a Krisztus-történetbe torkollanak.
Két hatalmas tényre, már megtörtént eseményre utal az apostol. Az egyik döntő tény az, hogy Jézus meghalt. Az ártatlan, bűnnélküli, tiszta, szent, az egyetlen, aki nem tartozott a halálnak, mégis meghalt. Vállalta a halált, mint büntetést helyettünk. Ezzel fizette a bért – mondja úrvacsorai énekünk. Halála helyettünk való elégtétel volt. A haláltól minket megváltó halál. Eggyé lett velünk, hogy mi vele eggyé legyünk. Hogy már most Vele legyünk.
De az Apostol továbbmegy. Ugyanaz a Jézus, Aki így meghalt, feltámadott! A halál sötét börtönfalát, amely körülzárja az életet, áttörte. Feltámadásával olyan rés nyílt a halálon, amely nyitva is marad. Megnyílt az út a földi életből az örök élet felé. Jézus az első zsenge. Ahol pedig első van, ott van második és harmadik és ezredik és beláthatatlan sora van azoknak a Krisztus-követőknek, akik az elsővel összekapcsolódva, általmennek a halálbólaz örökkévaló életre. A meghalás fizikai-biológiai folyamat. Elkerülni nem lehet. Igaz marad a tétel, hogy „…A halál vár kit-kit készen, / Mert halálra született…” (417. dicséret 1.) De már reménységben halhatunk meg és gondolhatunk elment szeretteinkre. Abban a szilárd reménységben, hogy a meghalás igazi veszedelmét, a bűn büntetését már elszenvedte helyettünk Jézus. Aki hisz és a meghalt és feltámadott Krisztusban már részesül az Ő megváltó halála és feltámadása
6
áldásában, az boldog megtapasztalás birtokosa. Pál apostol ezt így önti szavakba: „…mindenkor az Úrral leszünk…”
Mi a meghalt és feltámadt Jézus Krisztusban hiszünk. A világ körülöttünk nem nagyon osztja ezt a hitet. Az életét, társadalmát Isten nélkül berendezni akaró globalista-individualista világ csak addig megy el, hogy Krisztus meghalt. Letűnt korok vallásos személyiségét látja Benne. Aki meghalt. Aki volt. Nem lehet tehát szava a XXI. század modern emberéhez. Nem lehet életideálja a mai fiatal nemzedéknek. Sajnálatos és/vagy ellenséges félremagyarázása ez a keresztyén világnézetnek. Merthogy a hit alapja éppen az, hogy Krisztus nem volt, hanem van és mindörökre lesz. Krisztus feltámadt! Előttünk jár és mutatja az útat a bővölködő élet felé. Sőt: Ő maga az út a halálból az életre. Mert ránk is érvényes, amit az Apostol így mond: „…Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt…” Előhozza tehát úgy, ahogy Jézust. Ez a vele együtt tehát a halál határain túl is érvényes. Aki a halálon innen Ővele együtt élt, az a halálon túl is Ővele együtt van. Aki hisz Jézusban, az – az Ő szavaival – „…ha meghal is, él.” (János 11:25)
A meghalás a hívő ember számára is egy bizonyos értelemben véve véget jelent. A múlandóság végét. De maga az élet, melyet Jézusban megtalált, megy tovább. Sőt ott teljesedik ki, teljes dicsőségében.
Hol vannak hát halottaink? Mi lett velük? Ha hittek Őbenne, akkor Ővele együtt vannak. Ott vannak az Úrnál. És így mi is, akik még itt vagyunk Isten kegyelméből, mennél közelebb vagyunk Jézushoz erről az oldalról, annál közelebb lehetünk azokhoz is, akik a tulsó oldalról vannak, szintén mellette. Mert az a valaki, akit szerettünk, aki minket szívével szeretett, karjával megölelt, az nem az urnában, a koporsóban és nem a temetőben van, hanem Krisztussal együtt.
7
A hangsúly mai Igénkben nem a feltámadás tényének részleteiben van. Nem is azon, hogy hogyan megy az végbe. Hanem sokkal inkább azon, amit az apostol így hirdet meg: „…Mindenkor az Úrral leszünk. Vígasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!”
Tehát ahol az élő Úr Jézus Krisztussal való kapcsolat valóban megvan, ott többé nincs elszakadás sem ebben, sem az eljövendő világban. Aki itt az Úrnál van, az mindenkor az Úrral lesz. A földön, a halálban s a halál után. A halál utáni reménység azonban semmiképp se jelenti a világ, az élet problémái előli menekülést. A feltámadást hívő ember a mennyei világért nem fogja elhanyagolni ezt a földit. Hanem még komolyabban veszi azt. Érdemes szeretni, szolgálni, áldozatot hozni, becsületesen élni, mert tudjuk: nem a halálé az utolsó szó. Hanem a feltámadott Jézusé! Éppen ez ad erőt a jóra, a szépre, a tisztára, az igazra, hogy hiszünk az életnek a halál utáni kiteljesedésében.
Illyés Gyula, a XX. századi magyarság géniusza és élő lelkiismerete hatalmas ívű pályájának során vívódott a feltámadás-hitével. Versében ezt vetette papírra:
Nem hiszem, hogy odaát meglelek
valakit is azokból, akikért
testem és lelkem nem bánta hogy élt.
De annyi boldogságot, örömet
vesztettem velük, kik már odaát
vannak, akárhol, és itt a világ
nélkülük annyival kegyetlenebb,
hogy lassan kezdek mégis odavágyni,
ahol ők vannak, akárhol, akármi
formában, kiket ideát szerettem
8
s azt kezdem hinni, hogy bármilyen alakban,
az az odatűnt boldogság is megvan, –
ha emléke oly örök a szívemben!
(Illyés Gyula: „Nem hiszem”)
Talán elég egyértelmű ez a költői megfogalmazás, még akkor is, ha vívódás, bizonytalanság van benne. De a vívódókat, a bizonytalankodókat szereti és megáldja az Úr!
Viszont még ennél is tovább jutott az a XXI. századi művészi bizonyságtétel, ami Zorán dalában így hangzik:
Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el
És most már akkor nincsen más hátra, minthogy ezen az ökumenikussá terebélyesedett mai katolikus ünnepen mi, reformátusok könyörögjünk a protestáns zeneszerző óriás, Johann Sebastian Bach: „János passio”-jának záró koráljával így:
Ó, Uram, angyalszárnyakon
Vidd lelkem majd a végnapon,
Fel, Ábrahám keblére.
A testem födje sírhalom,
Hol nincsen kín, csak nyugalom,
9
Míg jő az idők vége.
Ó, támassz fel majd engemet,
Hogy szemem lásson Tégedet,
Nagy örvendezve, Jézusom,
Én üdvöm égi trónodon.
Ó, Jézusom, ó halld ímé,
Ó halld ímé,
Én téged áldlak örökké!
Ámen!
Istenünk! Kérjük, Lelked által emlékeztess bennünket arra: nemcsakhogy kell, hanem a legerőteljesebb bizonyosságunk, hogy van „…ott fenn egy ország…” A Te Országod, amely várta és befogadta elment édes Szeretteinket és vár minket is. Hogy az elmúlásra emlékeztető lombhullás idején, Halottak Napja tájékán tudjunk feltámadást és örök életet ünnepelni. Krisztus által, Aki feltámadott a halálból. Mindenható Urunk! Megvalljuk, sokszor aggodalommal nehezedik a szívünkre a többirányú sorskérdés: Mi lesz velünk? Mi lesz szent közösségeinkkel? Mi lesz szélvészektől hányatott s most még a tömeges népvándorlással is sújtott magyar nemzetünkkel? „Isten, áldd meg a magyart…” Kiterjesztve imádságunk koncentrikus köreit, könyörgünk a Sinai Félszigeten lezuhant repülőgép 224 áldozatának és a Bucarestben történt tüzhalál 27 áldozatának hozzátartozóiért. Áldd meg a gyászolókat mindenre elégséges vígasztalásoddal! Hogy van feltámadás, van örök élet és lesz találkozás Velük, Akiket annyira szerettünk s szeretünk mindaddig, míg dobog a szívünk és még az után is, odaát is. Úr Jézus Krisztusunk! Köszönjük, hogy értünk haltál meg és értünk támadtál fel a halálból, hogy
a mi feltámadásunknak záloga, pecsétje lehess.
10
Könyörülj rajtunk, hogy megértsük feltámadásod üzenetét! Ámen!
Soli Deo Gloria!
Textus / Lekció: Ezékiel 37,01-14
Igehirdető: Nagy Lajos