„ (1) Dávid megöregedve és betelve az élettel, fiát, Salamont tette Izráel királyává. (2) Összegyűjtötte tehát Izráel minden vezetőjét, meg a papokat és a lévitákat. (3) Számba vették a lévitákat harmincévestől fölfelé, és a férfiak száma harmincnyolcezer fő volt. (4) Ezek közül huszonnégyezren intézzék az Úr házának a teendőit, az elöljárók és a bírák hatezren legyenek, (5) a kapuőrök négyezren, négyezren pedig dicsérjék az Urat azokon a hangszereken, amelyeket én készítettem az Úr dicséretére. (6) Azután Dávid csoportokba osztotta őket Lévi fiai, Gérsón, Kehát és Merári szerint. ”
(1Krónikák 23,1-6)
Hogyan megy el az Isten embere innen? Dávid király kapcsán szól erről az Ige.
1.
Egyik idős testvérem mondta nekem a következőket: Isten legnagyobb ajándéka az, amikor az ember, feladatát hitben és méltósággal elvégezve, BETELT AZ ÉLETTEL: vagyis hálával nyugtázhatja, hogy itt „ennyi” volt, „elég” volt, ezért reménységgel vágyik haza. Dávid megkapta ezt az ajándékot (1).
Ebben a beteljesedésben ott van a hála: – felismerhettem a feladatot; – elvégezhettem azt, amit az Úr rám bízott (a feladat soha nem kész, csak a rám bízott kis része lehet az); – és köszönöm, Uram, hogy méltósággal végezhettem el, nem engedtél megszégyenülni, bár sok volt a kudarc, a megalázó helyzet, a vita és a gyalázkodó ellenség.
Ebben a beteljesedésben ott található a reménység: Dávid tudja, hogy az Úr megbocsátotta vétkeit. Bár akkor még nem állt a gondolkodás középpontjában az örök élet, de Dávid reménysége túlmutat ezen a földi életen. Csak az örök élet, a folytatás, a bűnbocsánat reménységével a szívünkben lehet innen „betelt” szívvel távozni; – reménység nélkül ez lehetetlen. Mi Jézus Krisztusban már többet tudunk, ahogy ezt Ő feltámadásában, majd előtte Lázár sírjánál kijelentette, hogy Ő a feltámadás és az élet, és aki hisz Őbenne, ha meghal is, él (János 11,25). De Dávid reménysége lényegében ugyanez volt, kimondom: üdvbizonyosság.
Ebben a beteljesedésben ott virágzik a nyugalom, a békesség. A hívő ember, mint Dávid, békességgel nyugtázhatja, hogy ha eljött az idő; – itt „ennyi” volt, „elég” volt, ezért reménységgel vágyik haza. A hívő ember nyugalma azt jelenti, hogy ha menni kell, nem ragaszkodik görcsösen a földi élethez.
Betelni az élettel: hálával, reménységgel, nyugalommal menni innen, ha itt az idő. Ez az állapot kegyelem, mert a magunk erejéből mindezeket nem tudjuk produkálni. Szoktál volt mondani, hogy nem a haláltól félek, hanem a meghalástól. A mondat első tagmondata teológiailag hibás, mert csak féljünk a haláltól, ha nem hitben megyünk el; viszont a második tagmondat pontos, mert a meghalás a hívő ember számára is „kihívás”. Ám, betelve az élettel, Isten kegyelméből hálával, reménységgel és nyugalommal a szívünkben, fizikailag is könnyebb elmenni innen.
2.
De amíg a távozás pillanata, Isten akarata szerint nem jön el, addig – és ez a lényeg most (!) -, addig AZ ÚRTÓL VALÓ ÖRÖMMEL KELL SZOLGÁLNUNK ebben a világban. Csak így haladhatunk az Ige szerint említett „beteljesedés” felé (1).
Urunk, adj életörömöt, amely vezet a dávidi tapasztalat felé, hogy beteljünk az élettel, mire menni kell. Ez a boldog tapasztalat, „betelni az élettel”, nem korfüggő, de ahogy az Igében is olvastuk, „megöregedve” élhető meg igazán (1).
Mit tett Dávid? Életörömmel szolgált, kudarcai és bukásai ellenére is felállt az életörömre! Dávidot gazdagon megáldotta az Úr. Lett öröksége, amit átadhatott, amikor betelve az élettel, készült elmenni ebből a világból. Dávid Isten népének egymás mellett élő, egymással is háborúzó, „összevissza” népét egységesítette, összefogta, megerősítette és vezette, Isten akarata szerint. Ennek érdekében a fővárost Jeruzsálemben jelölte ki, ahol az élő Isten tiszteletét is biztosította. Mit tett Dávid? Ma azt mondanánk, hogy központosított. De ez rosszul csengő kifejezés, bántó politikai felhanggal, nem is pontos; ezért inkább így mondom, hogy Dávid király Isten népének életében érvényesítette Isten örök rendjét. Dávid rendet teremtett Isten népének közösségében, és ez a rend akkor is és ma is a megmaradást szolgálja. Ez a rend akkor is, ma is áldozatok árán jöhet létre. Akkor, a kor viszonyait ismerve véráldozat is kellett hozzá, harc, halál.
Mit tehetünk mi? Életörömmel, vagyis az Úrtól való örömmel, és a dávidi hálával, reménységgel és nyugalommal szolgálhatunk mi is, a magunk helyén, Isten dicsőségére, hogy a káoszban építsük az Isten vitathatatlan, üdvözítő, életet, beteljesedést, nyugalmat ajándékozó rendjét. Amikor gyógyítunk, akkor ezt a rendet szolgáljuk; – amikor a kertben gyomlálunk, ugyancsak ezt tesszük; – amikor nem csupán oktatunk, hanem nevelünk is, és kimondatlanul is hittel tesszük ezt, akkor ennek az isteni üdvözítő rendnek szerzünk érvényt; – amikor prédikálunk és bizonyságot teszünk Jézus Krisztusról, akkor ez az üdvözítő rend munkál nyomorult és gyenge szavainkban, a Szentlélek ereje által.
Ha pedig azt éreznénk, hogy hiábavaló a küzdelem, és fogyna az örömünk, mert építeni akarunk, és mégis omlik, dől, hullik szét minden, akkor teremtsük meg ezt a rendet a saját legkisebb területünkön. Nagy szükség van erre akkor, amikor egy kudarcokkal teli nap kimerültségét nyögve úrrá lenne rajtunk a kétségbeesés. Ilyenkor tegyünk rendet azon a pár négyzetméteren, ami nekünk a legfontosabb. Én például nem fekszem le addig, amíg az íróasztalomon nem tettem rendet. Ugyanis, ha az Úr nem ébreszt fel a következő napra, akkor legalább ezzel a négyzetméternyi renddel hadd hirdessem, hogy az Ő rendjét hirdettem ebben a világban, és az Ő kezébe tettem le lelkemet. Ilyenkor egy „kicsit” valósíts meg az örök, isteni rendből, hogy ne győzhessen le a gonosz káosz. Az Úr nem hagyja ezt válasz nélkül.
Az Isten embere nem hagy rendetlenséget maga után, hanem gondoskodik arról, hogy „örökségét” átadja Istentől rendelt „utódának”, és a szép rend, a nyugalom biztosítva legyen távozása után is (25). Itt soha nincsenek készen a „dolgaink”, de mégis tudni kell majd egyszer hittel és rendben lezárni egy földi életet, elengedni, átadni: Uram, ennyire jutottam, Tőled való indulattal elengedem, ha kell. Erre mindig készen kell lenni (Máté 24,44). Így tett Dávid is (2). Így elmenni, kegyelem.
3.
Ezt az Úrtól való örömöt, szolgáló örömöt, amely minden valódi életöröm forrása; – EZT AZ ÖRÖMÖT EL KELL KÉRNÜNK AZ ÚRTÓL (5).
Dávid számára ezért a legfontosabb az élő Isten tiszteletének továbbadása. Isten ügyét óvni és védeni kell, hiszen az istentisztelet az a cselekmény, ahol feltöltődünk a mennyei örömből, hogy életörömmel tudjuk szolgálni az Úr örök rendjét ebben a kaotikus világban, és a rendelt időben mi magunk is betelve az élettel, hálával, reménységgel és békességgel távozhassunk el innen.
Dávid védi és óvja az istentiszteletet, annak minden szolgálatával, hagyományával és élő áldásával (3-32). A hagyomány is fontos, mert a protestantizmus legnagyobb nyomorúsága, hogy minden nemzedék, a saját önző szempontjai szerint megújítja az egyházat: megöljük az állandó új ötlettel az ügyet, miközben saját magunkat akarjuk megvalósítani abban. A „mindig megújítandó” elv nem ezt jelenti.
Ismét mondom: Isten ügyét óvni és védeni kell, hiszen az istentisztelet az a cselekmény, ahol feltöltődünk a mennyei örömből, hogy életörömmel tudjuk szolgálni az Úr örök rendjét ebben a kaotikus világban, és a rendelt időben mi magunk is betelve az élettel, hálával, reménységgel és békességgel távozhassunk el innen. Az Igéből az is kiderül, hogy az istentisztelet alapja Isten dicsérete, amelyből öröm, életöröm, szolgálat, az élet beteljesedése fakad (5).
Dávid nem építheti fel az Úr házát, mégsem vonult sértődötten félre. Nem Dávid építheti fel a templomot, de előkészítette annak építését (1-4); mindent megszerzett az építkezéshez (14-16). Pedig Ő akarta felépíteni a templomot, de Isten nem engedte neki (7-8). Micsoda hit: beletörődni, hogy én akartam, de hiába, mert Isten másként rendelkezett; ám a háttérben továbbra is ott állok segítő szeretettel az ügy mögött.
Újra mondom: Isten ügyét óvni és védeni kell, hiszen az istentisztelet az a cselekmény, ahol feltöltődünk a mennyei örömből, hogy életörömmel tudjuk szolgálni az Úr örök rendjét ebben a kaotikus világban, és a rendelt időben mi magunk is betelve az élettel, hálával, reménységgel és békességgel távozhassunk el innen.
Dávid ezért nem csupán előkészítette a templom építését, hanem a papok és a léviták istentiszteleti szolgálati rendjét is előírta (2-6). Huszonnégyezer férfi lévita szolgált azért, hogy az istentiszteleten minden ékes és szép rendben történjen, a templom más területén szolgáló több ezer férfi lévitát most nem is említve. Csak zárójelben jegyzem meg: lám, akkor a férfiasság „mércéje” az Isten szolgálatának lehetősége volt; ma pedig valami egészen más (4).
Tehát miért volt az istentiszteletre vonatkozó rendelkezések sora mindennél fontosabb? Ahol az élő Isten tisztelete rendben van, ott minden egyéb rendezett, vagy rendezhető. Párhuzamos leírásokból tudjuk, hogy az itt olvasható „ideális” állapot csak a felszín. A krónikás erre teológiai meglátása miatt törekedett, ugyanis a bajokról beszélni, többnyire nem megoldja, hanem elmélyíti a válságot, kifelé pedig botránkoztató. Tehát a problémákról nem beszélni nem mindig képmutatás; sőt, hitvallás, szolgálat, bátorság. Pedig a háttérben akkor is voltak halálos csaták (3Mózes 10,1-7; 1Sámuel 22,11-20; 2Sámuel 8,17): Dávid ellen, a papok és a léviták között (12-13), a főpapi családok között. Mégis, ahol jelen van az élő Isten, ott még van valami remény, hogy lesz ez egyszer „jobb” is.
*
A feleségem tegnap epret főzött be. A kosár alján már rothadtak az eprek, egymással szépen közösségben pár órát is alig bírtak ki. Olyan jó tudni, hogy noha magától az életünk hamarosan megrothadna, mint másnapra az eper, de Ő „eltett”, megőrzött, megtartott bennünket a Jézus Krisztusban, szebb időkre.
Legutoljára mondom a lényeget: Isten ügyét óvni és védeni kell, hiszen az istentisztelet az a cselekmény, ahol feltöltődünk a mennyei örömből, hogy életörömmel tudjuk szolgálni az Úr örök rendjét ebben a kaotikus világban, és a rendelt időben mi magunk is betelve az élettel, hálával, reménységgel és békességgel távozhassunk el innen.
Istentisztelet, 2016. június 12.
Textus / Lekció: 1Krónikák 23,01-06.
Igehirdető: Steinbach József