“(1)Dávid zsoltára, abból az időből, amikor fia, Absolon elől menekült.
(2)URam, mily sok ellenségem van, mily sokan támadnak rám!
(3)Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten! (Szela.)
(4)De te, URam, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.
(5)Hangosan kiáltok az ÚRhoz, és ő meghallgat szent hegyén. (Szela.)
(6)Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az ÚR támogat engem.
(7)Nem félek a sok ezernyi néptől, amely körülvett engem.
(8)Állj mellém, URam, szabadíts meg, Istenem! Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait!
(9)Az ÚRtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden! (Szela.)“
(Zsoltárok 3)
A harmadik zsoltár műfaját tekintve panaszének, mégpedig egyéni panaszének.
Ennek az egyéni panaszéneknek az a különlegessége, talán észrevettük a zsoltár felolvasása során, hogy az utolsó versben átvált közösségi énekké. Ennek üzenetértéke van, majd rámutatok. Az egyes szám az utolsó versben többes számmá lesz. Az egyéni panaszének kollektív, közösségi énekké formálódik a gyülekezeti istentiszteleten.
A zsoltár felirata Dávid királynak tulajdonítja ezt az éneket, aki életének igen mélységes szakaszában imádkozta ezt a zsoltárt; – akkor, amikor a saját fia, Absolon a királyságára, szolgáló hatalmára és az életére tört. Több ilyen mélység volt Dávid életében, ezek közül is az egyik legsúlyosabb volt ez az élethelyzet, amelyből felkiált a harmadik zsoltár. Ennek részleteit Sámuel első könyvének 15. fejezetétől olvashatjuk, itt nem térünk ki rá.
Arról végképp nem szeretnék szólni, hogy a bibliatudomány valamelyik későbbi király vagy fejedelem énekének tartja ezt a zsoltárt, hiszen a zsoltárban Sion hegye Isten lakóhelyeként szerepel, de Dávid korában még nem állt templom a Sion hegyén, és ekkor még közismerten nem nevezték ezt a hegyet Isten lakóhelyének (5). Ezért a bibliatudósok egy későbbi király énekének tartják ezt a zsoltárt, akinek szintén temérdek ellensége volt, és aki Dávid király tekintélyével lépett fel, valószínűleg a babiloni fogság előtti időkben, a Kr. e. 7-6. század fordulóján.
Mi azonban bátran tartjuk Dávid énekének a harmadik zsoltárt, ezt a több mint háromezer éves imádságot, hangsúlyozva, hogy az üzenet szempontjából valójában lényegtelen a szerzőség kérdése, hiszen számunkra ez a zsoltár is Isten Igéje, Isten Lelke által ihletett üzenettel.
1.
A zsoltár alaphelyzete a halálos bizonytalanságból fakadó sírás és KÉTSÉGBEESÉS.
Érthetőbben megfogalmazva, leírva ezt a helyzetet, amit Dávid átélhetett, azt mondhatjuk: “Sok”. Vannak ilyen élethelyzetek, amikor annyira sok már a próbatétel, hogy az ember legszívesebben feladná, és azt mondaná: Uram, sok, nagyon sok, nem bírom tovább hordozni, elég volt. Illés próféta, Dávidhoz hasonlóan fogalmazta meg ezt a kétségbeesett helyzetet, azt kérve az Úrtól, hogy inkább vegye el az életét, de nem bírja tovább azt, amiben van, annyira elege lett (1Királyok 19,4).
Dávid élethelyzetére tekintve, részletezhetjük ezt a “sokat”. Dávid király Isten népének vezetője volt. Sok volt a feladata; – sok volt a felelőssége; – sok volt körülötte a félreértés, hiszen nagy döntéseket kellet meghoznia, és ilyenkor mindig sok a félreértés; – éppen ezért sok lett az ellensége is. Mindezeket csak hatványozta az a tény, hogy Isten népe sokszor lett hitetlenné (3), így az ellenségeskedés is határtalanul gonosszá lett (2). Ezt a sokféle próbatételt a végletekig fokozta a már említett nyomorúság, hogy nemcsak a saját népe, gyülekezete, testvérei között támadtak ellenségei, hanem a saját családjában is. Ez valóban a legnagyobb nyomorúság, és bizony gyakori ma is, amikor gyermek a szülőre támad, vagy bármiféle megoldhatatlan konfliktus támad egy családban.
Az élő Isten azonban nem feledkezik meg övéiről. Dávidról sem feledkezett meg. Amikor sok a próbatétel, amikor jogosnak tűnik a panasz, amikor kétségbeesés és sírás lesz úrrá rajtunk a minket körülvevő bizonytalanság miatt; – Isten akkor is el akar végezni valami fontosat az életünkben. Olyan ez, mint amikor a csúszós úton elbizonytalanodunk, és mielőtt elvágódnánk, azonnal valami biztos kapaszkodó után nyúlunk. Isten erre kényszerítette Dávid királyt, és erre késztet bennünket is, hogy amikor életünk alapjai csúsznának ki alólunk, és már-már elvágódnánk; alázatos és bátor szívvel keressük az egyetlen biztos kapaszkodót: Őt, az Urat.
2.
Ez a fordulat olvasható a zsoltárban is, a negyedik verstől: “De te, uram…”. A kétségbeesést követi a kapaszkodás; a sírást a hitvalló kiáltás, és az ebből fakadó bizonyosság és öröm; a megcsúszást a biztos KAPASZKODÓ megragadása. Ezt a megkapaszkodást részletezi a zsoltár. Vegyük sorra mi is (4-8).
De te, Uram, pajzsom vagy (4). Merjük szó szerint érteni a képet. A pajzs a testet védi, nem a lelket. Ez a kép tehát azt jelenti, hogy az Úr ismer bennünket, és a próbatételek idején testi fájdalmainkban sem terhel bennünket erőnk felett. Mindenkinek más és más, a testi fájdalmakat illetően is, az ún. fájdalomküszöbe. Urunk ismeri ezt. Pajzsunk Ő, nem terhel bennünket a testi fájdalomküszöbünkön túl.
Uram, dicsőségem vagy (4). Uram, tisztességem vagy, „felemeled a fejem”. Mit jelent ez? A hívő ember életében felragyogott az Isten dicsősége. Uram, dicsőségem vagy, tisztességem vagy, becsületem vagy, aki felemeled a fejemet, még a legmegalázottabb helyzetemben is; vagyis nem engeded, hogy saját dicsőséged – amely életemben, minden nyomorúságom ellenére ingyen kegyelmedből felragyoghatott – megfakuljon, elhalványuljon, megszégyenüljön. Senki sem tökéletes, a hívő ember sem az, de az Úr megvédi az övéit, megvédi a saját dicsőségét, minden ellenséggel szemben.
Uram, erőm vagy (5-7). Ez a gondolat már odavezet az Újszövetséghez, Jézus Krisztushoz, minden beleerőltetés nélkül. Isten ugyanis erőnk, mert velünk van (Máté 1,23), ezért mindenre van erőnk a Krisztusban, aki megerősít bennünket (Filippi 4,13). Plasztikusan, több versen át szemlélteti ezt a drága üzenetet a harmadik zsoltár. – Uram, erőm vagy, mert megtámogatóm vagy, az Úr a mi támaszunk. – Uram, erőm vagy, mert meghallgatóm vagy, amikor hangosan hozzád kiáltok, és akaratod szerint jól rendezed életemet. – Uram, erőm vagy, mert megnyugtatóm vagy, hiszen a legkifordultabb helyzetben is lefekszem és elalszom, nem félve sok ezernyi ellenségtől, sok ezernyi bajtól, amely körülvehet. – Uram, erőm vagy, mert megtámogatóm, meghallgatóm, megnyugtatóm vagy.
Uram, szabadítóm vagy (8). Itt olyan szabadításról van szó, amelyet a hívő ember Isten hatalmából, jó tetszésének tökéletes akarata szerint megmutathat rajtunk, konkrétan, már ebben a világban. Gondoljunk csak bele, hányszor segített, szabadított már meg az Úr bennünket, olyan helyzetekből, amelyekből álmatlanul forgolódva nem láttuk a megoldást; – és Ő reggelre könyörült, segített. Ne kerüljük ki ezt a nehéz igeverset, amely így hangzik: “Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait!”. Kemény ez a sor. Az Úr majd arcul veri gyermekeinek ellenségeit, kiveri a fogaikat. Tehát ez nem a mi feladatunk. Majd Ő megteszi, ha akarja. Ez a kép onnan való, hogy az ókori keleten a vadállatokat úgy próbálták ártalmatlanná tenni, hogy kiverték a fogaikat. Tehát nem bántották, csak ártalmatlanították őket. Az egyik magyarázó így értelmezi ezt a sort: Uram, te adsz az én böködőimnek és ellenségeimnek annyi elfoglaltságot, vagy némi gondot, hogy azoknak ne legyen idejük se velem, se másokkal „szórakozni”, mert ettől kezdve elég lesz nekik a maguk baja. Ez valóban nem az ellenség bántása, csak ártalmatlanítása, amit soha nem mi, hanem mindig csakis Isten végezhet el, akarata szerint.
Gyöngyszemek ezek az üzenetek, mennyei rendben. Nem a kétségbeesett sírásé, hanem a hitvalló kapaszkodásé a „főszerep” ebben a zsoltárban. Az Úr az én pajzsom, dicsőségem, erőm és szabadítóm.
3.
Itt érkeztünk el a harmadik zsoltár legfontosabb üzenetéig. Már említettük a bevezetőben, hogy az utolsó versben az egyéni panaszének már a gyülekezetben hangzik fel. Valóban Isten népének istentiszteletén közösen énekelték ezt a zsoltárt. Ezért olvasunk az utolsó versben az eddigi egyes szám helyett többes számot. Ez egy hatalmas teológiai fordulat. A kétségbeesésből fakadó hitvalló kapaszkodás KÖZÖS KÖNYÖRGÉSSÉ lett.
Bocsánat a saját életünkből vett példáért! Hányszor mondom a Feleségemnek, bizonytalanabb helyeken: „Édes, add ide a kezed!” Szükségünk van egymásra.
Együtt sokkal könnyebb lesz. Együtt kapaszkodunk, ezzel egymást segítjük. Valóságossá lesz így Isten Igéje: „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” (Róma 12,15). Valósággá lesz így egy másik igevers is, miszerint vannak olyan terhek, amelyeket csak mi hordozhatunk, azaz nem adhatunk át másnak, de vannak olyan terhek, amelyeket együtt hordozhatunk, ahogy a Galata levélben olvassuk: „Egymás terhét hordozzátok” (Galata 6,2).
Együtt, egymásért, egymásba kapaszkodunk, meglátva a másik „baját” is.
Minden ilyen egybekapaszkodás nemcsak szemlélteti és hirdeti az Úrba való kapaszkodás lehetőségét, hanem valójában már az is. Együtt könnyebb az Úrba kapaszkodni, hogy aztán saját, át nem ruházható terheink is Ővele, elhordozhatóak lesznek.
Együtt, egymásért kapaszkodunk az Úrba, miközben Jézus Krisztus egyházát jelenítjük meg. Nincs ennél nagyobb bizonyságtétel a világ felé, miközben így leszünk valójában családdá, gyülekezetté, egyházzá. Mert ahol a testvéri egység áldása gazdagít minket, ott ábrázolódik ki igazán Isten népének, a Jézus Krisztus testének, az egyháznak valósága. A napokban kaptam egy levelet, amelyben megróttak azért, hogy hogyan merészelek én az Ökumenikus Tanács elnöke lenni. Ezzel elárulom az igaz, igei hitet, a Jézus Krisztus ügyét…, – de nem idézem tovább a levelet. Ahol Isten népén belül is, „igaz tanokra és élő kegyességre” hivatkozva széthúzás darabol ellenséggé bennünket, ott hitetlenné leszünk, sőt nagy bajba kerülhetünk. Ma különösen. Persze ezzel együtt vallom, hogy az Ige igazságát soha nem lehet feladni; – Jézus Krisztus ügyét pedig végképp nem. Tehát marad: együtt, egymásért, az Úrba kapaszkodva a közös könyörgés; – az együttes kapaszkodás a feltámadott Jézus Krisztusba.
Ezt megtapasztalva bizonyosságunk van arról a szabadításról is, amely már túlmutat ezen a világon, amely nemcsak e-világi konkrét segítség, hiszen itt mindig újabb bajok támadnak, hanem megváltás, örök élet, üdvösség, Jézus Krisztus. Valóban az Úrtól jön a szabadítás, e-világon innen és túl (9).
*
Áldott az olyan ember, áldott az a nép: aki bizonytalan kétségbeesésében megragadja az egyetlen biztos kapaszkodót; és magányos istentisztelete közös könyörgéssé, együttes kapaszkodássá lesz az Úr színe előtt; együtt tapasztalva meg sokféle megoldást, valamint az egyetlen nagy örök szabadítást.
Isten áldása ez a közös kapaszkodás az Úrban. Legyen így az Úr áldása népén (9).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2016. szeptember 4.
Textus / Lekció: Zsoltárok 03
Igehirdető: Steinbach József