„(1) Amikor megöregedett Sámuel, a fiait tette Izráel bíráivá.
(2) Elsőszülött fiának Jóél volt a neve, a másodiknak Abijjá. Beérsebában bíráskodtak.
(3) Fiai azonban nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték; megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot.
(4) Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába.
(5) Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!
(6) Sámuel azonban rosszallotta, hogy ezt mondták: Adj nekünk királyt, hogy bíráskodjék fölöttünk! És imádkozott Sámuel az ÚRhoz.
(7) Az ÚR pedig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép szavára mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.
(8) Veled is ugyanúgy cselekszenek, ahogyan velem cselekedtek, mióta fölhoztam őket Egyiptomból, mindmáig: elhagytak, és más isteneknek szolgáltak.
(9) Hallgass tehát a szavukra, de szigorúan figyelmeztesd őket, és mondd meg nekik, hogy mi lesz a király joga, aki uralkodni fog felettük.
(10) Ekkor Sámuel elmondta az ÚR minden szavát a népnek, amely királyt kért tőle.
(11) Ez lesz a királynak a joga – mondta –, aki uralkodni fog fölöttetek: Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és ők futnak majd harci kocsija előtt.
(12) Parancsnokokká teszi őket ezer ember felett, és parancsnokokká ötven ember felett. Velük szántatja szántóföldjét, és velük végezteti aratását, velük készítteti hadifölszerelését és a harci kocsik fölszerelését.
(13) Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek.
(14) Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajligeteiteket elveszi, és udvari embereinek adja.
(15) Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és hivatalnokainak meg udvari embereinek adja.
(16) Szolgáitokat és szolgálóleányaitokat, legkiválóbb ifjaitokat, még a szamaraitokat is elveszi, és a maga munkáját végezteti velük.
(17) Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek.
(18) Akkor majd segítségért kiáltotok királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor nem fog válaszolni nektek az ÚR.
(19) A nép azonban nem akart Sámuelre hallgatni. Ezt mondták: Nem! Legyen csak király fölöttünk!
(20)Olyanok akarunk lenni, mint az összes többi nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!
(21)Sámuel végighallgatta a nép beszédét, és elmondta az ÚRnak.
(22)Az ÚR pedig így felelt Sámuelnek: Hallgass a szavukra, és válassz nekik királyt! Sámuel ezt mondta az izráelieknek: Menjen mindenki a maga városába!.“
(1Sámuel 8,1–22)
(Textus: 1Sámuel 8,6–7)
Ennek a fejezetnek, Sámuel első könyvéből az a legfontosabb üzenete, hogy az Úr a király.
Olyan ez a felismerés, mint amikor a kifogott halat mégis visszadobják a vízbe. Viszont ennek ellenkezője is nagy igazság, Örkény István idézve, miszerint ha egy doboz szardíniát visszadobunk a vízbe, nem lesz boldogabb tőle (Örkény István, Macskajáték).
Vagyis Isten királyságának felismerése nélkül sok földi jó körbevehet bennünket, valójában nem leszünk boldogabbak tőle; – és a sok baj sem a javunkat, hanem inkább a megkeményedésünket szolgálja.
1.
AZ ÚR A KIRÁLY!
Isten népe mégis így szólítja meg Sámuelt: „Adj nekünk királyt…” Addig ugyanis Isten népét nem királyok, hanem Úrtól elhívott próféták és bírák irányították, hiszen Isten népének valóságos királya az Úr volt. Sámuel rosszallotta ezt a kérést, és ezt a rosszallást határozottan ki is fejezte (5–6).
Sámuel rosszallása egyértelmű hitvallás arról, amely Isten népét mindig megtartotta, miszerint az Isten a király, aki az eget és a földet alkotta, hordozza, aki Isten népét kiválasztotta és elhívta, valamint aki Jézus Krisztusban minden népet megváltott.
Nincs más, nem is kell más király.
Teológiai szakkifejezéssel ezt a „rendszert” theokráciának nevezzük: Isten a mi Urunk és királyunk.
Ő az, aki összefogja ezt a világmindenséget, és megtartja az Ő népét minden körülmények között.
Ez a király az egyetlen olyan király, aki igazán szereti az „alattvalóit”, őértük él, hal. Saját, ezen a területen alkalmazott fogalmainkkal tudjuk igazán megérteni ezt az üzenetet.
Vagyis Isten az egyetlen olyan király, akinek az „alattvalói” egyben a testvérei és a barátai is, de ebben a viszonyban mindig Ő marad a „főnök”; – mégpedig olyan főnök, aki mindenben a rábízottak üdvösséges javát szolgálja. Jézus Krisztus mondja: „Ti az én barátaim vagytok…” (János 15,14). Más képpel kifejezve ugyanezt: Jézus Krisztus a jó pásztor, aki életét adja a juhaiért (János 10,11).
Ahol pedig Ő a király, ott már ebben a világban is üdvösséges rend honol az emberek között, amelyben mindenki tudja a maga helyét és betölti a maga rendeltetését, Mégpedig a többiek javára és saját maga boldogulására és boldogságára is.
Olyan ez, mint a méhkaptár, ahol tökéletes a rend. Nem vagyok szakember, de hallottam, hogy milyen ékes rendben éli szorgos életét minden egyes méhecske ebben az egész egységben, amely tagadhatatlanul hierarchikus egység, de ahol ezzel az alá–fölé rendeltségi viszonnyal senki nem él vissza, nem is érzi annak, hanem mindenki ott boldog, ahol éppen van; – és amikor elvégezte feladatát, akkor csendben „elmegy”. Éppen ez a rend termi meg azt a csodát, ami a méhkaptárban történik, amikor a virágporból egy „szent transzformációs folyamat” által a virágporból tápláló méz formálódik.
2.
HA AZONBAN NEM AZ ÚR A KIRÁLY, akkor nagy baj van. A bevezetőben már érzékeltettük ezt a bajt.
Ha nem az Úr a király, akkor borul minden.
Olyan ez, mint amikor egy épület esetében a csúcs helyet akarna cserélni a fundamentummal. Képzeljük el azt, hogy a mi templomunkban a toronysüveg helyet akarna cserélni a láthatatlan, de életfontosságú fundamentummal. Abszurd példa, de valójában erről van szó.
Ha nem az Úr a király, akkor borul minden: borulnak a hittartalmak, borul az ebből fakadó áldott kultúra, borulnak az örökkévaló értékek és az Istentől rendelt hatalmi viszonyok; borul házasság, család; borul az élet…
Részletezi is ez a fejezet, hogy mit jelent ez a kaotikus borulás.
Először is Isten népe újból elhagyta Urát, a nagy bűnbánati fogadalom ellenére is (1Sámuel 7,5–6). Isten népe ismételten nem hallgatott az Úr szavára, a Sámuel próféta által tolmácsolt Igére (19), más isteneket kezdett el imádni (8), megvetette Istenét (7), minden figyelmeztetés ellenére (9).
Másodszor, ezt a kaotikus borulást szemlélteti a fejezet elején az a leírás, amelyben Sámuel fiairól szólnak az igeversek. Még Sámuel gyermekei is elfajzottak. Őket is sodorja magával a lavina. Sámuel fiai már nem olyanok, mint az apjuk volt, mert a maguk hasznát keresik, megvesztegetési ajándékokat fogadnak el, az igazságot elferdítik, vagyis nem Isten dicsőségére és mások javára élnek (1–4). Úgy gondolom, nem kell különösképpen aktualizálnom mindazokat, amelyeket Isten Igéje Sámuel fiaival kapcsolatban elénk tár.
Harmadszor, ennek a kaotikus borulásnak legjellemzőbb tünete az, amit Isten népe így fogalmaz meg: Adj nekünk királyt, ahogy az a többi népnél szokás, mert olyanok akarunk lenni, mint a többiek (20).
Erről a harmadikként felsorolt „borulásról” bővebben kell szólnunk. Ez Isten népének, ez az egyháznak legnagyobb kísértése ebben a világban. A szolgálatunkat illetően a legnagyobb kérdések ezek.
Amennyiben olyanok akarunk lenni, mint a többiek, akkor visszamegyünk a régibe, oda, ahonnan a mi Urunk kihívott bennünket. Milyen döbbenetes olvasni János evangéliuma végén a „kőszikla” Péter megjegyzését, a Jézus halála és feltámadása közötti nehéz időszakban: „Elmegyek halászni.” (János 21,3) Péter vissza akar menni a régibe, oda, ahonnan Ura kihívta.
Az egyház a kihívottak közössége, hogy hegyen épített várossá és lámpássá legyen a világban (Máté 5,14–16).
Az egyház nem töltheti be küldetését, ha a többségi elvet figyelembe véve, akár olcsó konformizmussal kiszolgálja a világot. Márpedig folyamatosan ezt műveljük. Annyi missziói stratégián és technikán keresztül akarunk hatni és megtalálni az utat világhoz.
Pedig ez az út, Jézus Krisztusban már készen van (János 14,6), nekünk csak járni kell azon és a többit az Úrra bízni. Ehelyett az egyháznak állandó kisebbségi érzése van a világban, állandóan kompenzál, mutogatva, hogy mi is vagyunk valakik, mi is tudunk valamit, mi is vagyunk olyan „profik”, mint a világ.
Ez a kompenzálás valójában hűtlenség a ránk bízott szolgálathoz és a zarándoklat helyett csavargás, vagy törtető harc, amit művelünk. Nem véletlenül fogalmaznak úgy azok, akik Sámuelt királyválasztásra kérik, hogy azért kell nekik király, hogy vezesse harcaikat (20).
Gyülekezeti filmklubunk legutolsó alkalmán az „Oly sokáig szerettelek” című filmet tekinthettük meg. Az alkotás lényegében az eutanázia nagy etikai kérdését feszegeti és észrevétlen profizmussal kiváló reklámot csinál az aktív eutanázia elfogadásának.
Ez is egy példa arra, hogy ha nem az Úr a király, akkor minden határt feszegetünk és abban is mi akarunk dönteni, amiben az Isten egyértelműen nem adott nekünk illetékességet, ezért ezt a témát sem logikai, sem értelmi, sem érzelmi alapon nem boncolgathatjuk. A film főleg az érzelmeket befolyásolva billent el bennünket abba az irányba, hogy már–már könnyezve elhisszük, amit állít.
Ilyen alkotások, ilyen kommunikációs csatornák tengere áraszt el bennünket, sodor magával és észre sem vesszük, hogy olyanok leszünk, mint a többiek; mi, az egyház is.
Félre ne értsük az üzenetet, itt nem valami gőgös különbségtételről van szó az egyház javára, hanem egy szolgáló, krisztusi elhíváson alapuló különbségtételről.
Ha nem Isten a király, akkor ebben a kaotikus világban egyetlen egy lehetőségünk van az életben maradásra: ez pedig a „törvény” útja, kerete, szigorú szabályzórendszere (22). Mindjárt érteni fogjuk, hogy pontosan miről van itt szó.
Szentlelkesen megható ennek a fejezetnek az a szakasza, amikor Isten enged ingatag népének és királyt ad nekik, vagyis még mindig kegyelmes engedetlen választottaihoz, akiket nem enged pusztító káoszba süllyedni.
A király feladata az lesz, hogy rendet tartson. Isten akarata szerint, teológiai értelemben, az lenne itt a pontos képlet, hogy a nép engedelmeskedik az Isten általkiválasztott királynak (uralkodónak, vezetőnek), aki pedig engedelmeskedik az őt elhívó Istennek. A király mindig csak egy időre kap mandátumot.
Isten azonban figyelmezteti népét, hogy ebben a bűnrontotta világban ez a képlet nem fog tökéletesen működni, és rengeteg szenvedést okozhat (10–18).
Egyrészt a király, vagy a mindenkori, bármelyik szinten jelenlévő vezető folyamatosan visszaélhet hatalmával. Ennek szélsőséges formája a diktatúra.
Ugyanakkor a nép is folyamatosan engedetlenné lehet vezetőjével szemben, és a demokrácia túlhajtott formája nyomán létrejön az „én” határtalan hatalma, amely előbb–utóbb valamiféle anarchiához vezet.
Kálvin is hangsúlyozza, Isten Igéje alapján (Róma 13,1–7), hogy Isten népe minden körülmények között engedelmeskedik világi vezetőjének is; – nem szidja, hanem imádkozik érte; – teszi ezt azzal a bizonyossággal, hogy amennyiben a vezető visszaél mandátumával, az Úr azt számonkéri rajta.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen a mi viszonyulásunk a saját vezetőinkhez, bármilyen szintről van is szó. Imádság helyett mocskolódást hallunk mindenütt. Imádkozni kellene értük, bárkik is azok, bármilyenek is. Ebben a tekintetben nincs „de”…
Ne felejtsük el, hogy az értük való imádság az engedelmesség része, a minden rend forrása, és mindenekelőtt bibliai parancs, mert ettől függ a mi jólétünk és jóllétünk, hogy nyugodt és csendes életet éljünk (1Timóteus 2,2).
3.
Tehát az Isten a mi Urunk és királyunk. Ha pedig nem Ő a királyunk, akkor minden borul és halálos káosz vesz körül bennünket. A távoli és a közeli események is mindezt igazolják.
Mit tehetünk mi, „kicsi emberek” a világ megjobbításáért? Egy neves színésznő nyilatkozta, hogy már nem néz híradót, nem hallgat híreket, mert csak tehetetlenséget érez.
Pedig egyet mindenképpen tehetünk, és ebből következően akár több mindent is. Ez az egy pedig az imádság, ahogy Sámuel is azonnal elkezdett imádkozni, amikor Isten népe király kért tőle (6).
Ennek az imádságnak pedig legszebb és legtömörebb formáját a Biblia utolsó előtti igeversében olvassuk: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) JÖJJ URUNK!
Jöjj Urunk, jelenj meg a te néped között, rázd fel a te egyházadat, adj ébredést, erősítsd meg az egyes hívő ember hitét, és ezáltal a látható egyház üdvösséges szolgálatát, hogy sok emberhez eljuthasson az evangélium.
Jöjj Urunk, jelenj meg a világot vezető emberek életében, minden vezető döntésében.
Adj nekünk általad küldött vezetőket, akik nemcsak tehetségesek, nemcsak a mi értelmezésünk szerint karizmatikusak, hanem Szentlelked által vezetett emberek, akik téged követve szolgálnak.
Jöjj Urunk, adj nekünk ilyen vezetőket, mert általuk újból Te lehetsz a mi királyunk és így visszaálljon életünk eredeti rendje.
Jöjj Urunk! Folytathatnánk még imatémánk sorát, hogy hova mindenhova jöjj. De legyen elég ez a fenti két konkrétum, amihez hadd fűzzünk egy nagyon lényeges harmadikat: Jöjj Urunk vissza, és tedd teljessé rajtunk a megváltás művét!
Jöjj végleg közénk, mert a szakadékra ugyan épült már híd általad, de ha Te visszajössz, akkor végleg eltűnik a szakadék.
Tudjuk, hogy az általad rendelt időben Te visszajössz. Addig pedig türelemmel várunk, adventben élünk, imádkozunk és dolgozunk.
Sámuel imádkozott amikor a nép királyt kért. Mi is imádkozunk, a fentiek szerint. Mert, ha az Úr eljön, az kimondhatatlan áldást jelent erre a világra és a túlnani világra nézve is.
Erre a világra nézve az Ő „eljövetele” olyan, mint amikor a rendetlen szobában végre kitakarítunk és felhúzzuk a redőnyöket, vagy mint amikor egy hosszú költözés után végre az utolsó dobozból is helyére kerülnek a dolgaink.
Jöjj Urunk, mert erre a világra nézve a Te jelenléted olyan, mint amikor a halat visszadobják a vízbe, a kertben megöntözik a virágot, vagy az almádi öreghegyi kilátóból széjjel nézünk, csodálva a tágas összefüggéseket.
Jöjj Urunk, mert a Te visszajöveteled, a túlnani világ tekintetében olyan ránk nézve, mint amikor a halálra ítélt nyakáról mégis leveszik a kötelet, mert mégis kegyelmet kapott. Bocsánat a képért, de ténylegesen mégis csak erről van szó, hiszen kivétel nélkül mindannyiunk nyakán ott van az a láthatatlan kötél és csak idő kérdése, hogy mikor rúgják ki alólunk a sámlit. Köszönjük Urunk, hogy amikor Te végleg visszajössz, akkor lekerül nyakunkról a kötél, megtapasztaljuk a Te kegyelmed teljességét, a megváltott ember örömét.
Ez az állapot pedig olyan, mint amikor egy cseresznyefa tavasszal virágba borul.
Vagyis igaza van Örkénynek, jobb a szardíniának, ha nem a konzervdobozban hajítják vissza a tengerbe, hanem még élve elengedik. Köszönjük Urunk, hogy mi vallhatjuk: Te vagy a király, nélküled minden borul, nélküled konzervdobozban vesz körül bennünket az életet adó víz, de te nem engeded, hogy idáig jussunk. A kifogott halat visszaengeded a vízbe, életeleme közé. A tieidet magadhoz öleled.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. március 26.
Textus / Lekció: 1Sámuel 08,01-22 (06-07)
Igehirdető: Steinbach József