“(14) Fölmentek tehát a városba. Éppen beértek a városba, amikor Sámuel szembejött velük, hogy fölmenjen az áldozóhalomra.
(15) Az ÚR pedig ezt a kijelentést adta Sámuelnek egy nappal Saul érkezése előtt:
(16) Holnap ilyenkor küldök valakit hozzád Benjámin földjéről. Kend fel őt népemnek, Izráelnek a fejedelmévé, mert ő szabadítja meg népemet a filiszteusok kezéből. Hiszen megláttam népem nyomorúságát, és feljutott hozzám segélykiáltásuk.
(17) Amikor Sámuel meglátta Sault, ezt mondta neki az ÚR: Ez az az ember, akiről azt mondtam neked, hogy ő fog uralkodni népemen.
(18) Saul pedig a kapuban odalépett Sámuelhez, és megkérdezte: Mondd meg nekem, hol van itt a látó háza?
(19) Sámuel így felelt Saulnak: Én vagyok a látó. Gyere föl előttem az áldozóhalomra, és egyetek ma velem! Reggel majd elbocsátalak, és azt is megmondom neked, amin gondolkozol.
(20) A ma három napja elveszett szamarak miatt pedig ne aggódj, mert megkerültek. Különben is kié mindaz, ami becses Izráelben? A tied és egész családodé!”
(1Sámuel 9,14–20)
(Textus: 1Sámuel 9,15–17)
Virágvasárnap a mi Urunk Jézus Krisztus bevonult Jeruzsálembe, hogy Istentől rábízott küldetését teljesítse: szenvedjen; – meghaljon miattunk, érettünk és helyettünk, mert csak Ő tudja elhordozni, isteni hatalmával azt a terhet, ami ránk és a világra nehezedik, a bűn halálos terhét.
Jézus Krisztus azonban azzal a bizonyossággal vonult be Jeruzsálembe, hogy látta küldetése célját és végét, amit a tanítványoknak is kijelentett, miszerint harmadnapon feltámad a halálból (Márk 10,32–34), a mi feltámadásunk zálogaként, megmutatva, hogy Ő az élet, az örök élet, vagyis az üdvösség királya (1Korinthus 15,20).
Virágvasárnap üzenete a soron következő igeszakaszunkból is felragyog, miközben folytatjuk Sámuel első könyvének magyarázatát.
Isten szabadítót küld népének, szabadítót küld nekünk. Ez a mai ószövetségi igeszakasz üzenete, és ez virágvasárnap és az egész Biblia üzenete is.
1.
Induljunk ki onnan, hogy ISTEN LÁTJA NÉPE NYOMORÚSÁGÁT (16).
Isten népe állandóan küzdött az őket körülvevő népekkel, itt most éppen a filiszteusokkal.
Ez az állandó küzdelem általános érvényű nyomorúságot okoz az élet minden színterén, mindegyik fél számára. Ez azt jelenti, hogy állandó küzdelemben élünk egymással. Ebben a világban az „adok-kapok” jelensége, nyomorúsága soha nem változik, csak az összefüggések mások, amiben ez a pofozkodás történik. Ember és ember, csoport és csoport, nép és nép, vallás és vallás, kegyesség és kegyesség állandó, halálos harca ez, amelynek alapvető motívuma nagyon prózai és gyarló: lenni, élni, jobban élni, többre jutni, uralkodni.
Ennek a küzdelemnek általános értelme mellett fellelhetjük annak ide vonatkozó üzenetét is. Isten népe állandó harcban állt a környező népekkel. Ez a küzdelem mind a mai napig tart. Felvetődik a kérdés, hogy szükséges-e ez a küzdelem? Krisztusi módon küzdünk-e? Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése mennyiben lehet a másik ember legyőzése és teljes átformálása? Ebben a folyamatban ugyanis mindig kísért az emberi gyarlóság, ezért az ilyenfajta küzdelemből is sok nyomorúság fakad. Ezért jól jegyezzük meg, hogy a keresztyén misszió csak akkor áldott, ha az az Isten cselekvése, és nem a miénk, mert mi csak rombolni tudunk, még Isten nevét emlegetve is; – az Úr az, aki épít és újjászül. Az egyház szolgálata nem lehet más, mint hitelesen meghirdetni a krisztusi evangéliumot, és a többit az Isten cselekvésére bízni. Ennyi! Vagyis nem kell hatni, nem kell akarni azt, hogy magunkat, akár a hit ürügyén is, a másikra erőltessük, mert akkor ez az egész folyamat egy gyarló, sok nyomorúságot okozó emberi cselekvéssé lesz. A „misszió” mindig Isten cselekvése és nem a miénk!
Jézus Krisztus látta ezeket a nyomorúságot, népe, egyháza, az emberiség nyomorúságát, amikor bevonult Jeruzsálembe.
Isten népe állandóan küzdött saját hitetlenségével.
Az előző nyomorúság az ember-ember kapcsolatából fakadt.
Ez a nyomorúság pedig az Isten-ember viszony rendezetlenségéből fakadó nyomorúság. Valójában azonban ebből fakad minden egyéb nyomorúság is, így az ember-ember közötti viszonyokból támadó sokféle szenvedés is.
Isten népe folyamatosan küzdött a saját hitetlenségével, a bálványok uralmával, az idegen istenek tiszteletével, vagyis azokkal a csábító, halálos vagy élettelen hatalmakkal, amelyek azóta is az élő Isten első helyét el akarják foglalni az életünkben.
Isten népe folyamatosan küzdött a saját hitetlenségéből fakadó kisebbrendűségi érzésével, amit meg is fogalmaztak, amikor királyt akartak maguknak: „olyanok akarunk lenni, mint minden más nép…” (1Sámuel 8,20). Pedig kiválasztotta őket az Úr, szerette, vezette, hordozta őket. Mai is kísért ez a kisebbrendűségi érzés, amelynek kompenzálásaként mindenáron be akarjuk bizonyítani a világnak, hogy mi is itt vagyunk, fontosak vagyunk, elismerhetőek vagyunk; – tehát vegyen észre bennünket, ismerjen el és értékeljen minket a világ.
A legnagyobb nyomorúság azonban az, hogy máig meghúzzuk az üzenet vonalát, amikor Isten népe és az emberek szíve már bele sem facsarodik ebbe a nyomorúságos állapotba, mert annyira megszokta. Már nem tűnik fel neki mások szenvedése, a sok durvaság és indulat, ami megkeseríti ezt a világot.
Innen aztán csak egy lépés, hogy vagy belecsömörülünk az egészbe, vagy beállunk a pofozkodók közé; – igen szomorú ez, de sokszor észre sem vesszük, hogy beálltunk a sorba, és felfelé „nyalunk”, lefelé pedig taposunk.
A legnagyobb nyomorúság az, ha már nem tudunk sírni, nem tudunk sóhajtani, és végképp nem tudunk kiáltani, mert vagy nem érzékeljük ezt a nagy nyomorúságot, vagy elnyomjuk fájdalmunkat, mert belecsömörültünk ebbe az egészbe, vagy mi is beálltunk a sokszor kiütéssel végződő bokszmeccs ütlegelői közé.
2.
Virágvasárnap evangéliuma éppen az, hogy Isten nem hagy bennünket ebben az állapotban. ISTEN CSELEKSZIK NÉPÉÉRT (14-17).
Isten cselekvő szeretete kiolvasható a mai igeszakaszból is.
Isten nem hagyja ebben az állapotban népét.
Isten nem adja fel a népéért való küzdelmet. Isten a végsőkig elmegy azért, hogy hatékonyan cselekedjen népéért.
Isten látta népe nyomorúságát, ezért cselekvő szeretete egy embert küldött hozzájuk, aki majd segít rajtuk (16-17).
Ez az ember az Isten eszköze; – ebben az esetben egy szép, magas, tekintélyes, vagyonos Saul nevű ifjú, akit átmenetileg Isten népe fejedelmének rendelt az Úr, és akiről Sámuel prófétának kijelentést is adott (15).
Az is mekkora szeretetre vall, hogy Isten cselekvése nem szolgálja ki a gyarló emberi elvárásokat, de először mindig figyelembe veszi azokat, és igazodik azokhoz: itt például abban, hogy népe tekintélyes kinézetű királyt kívánt.
Isten, Jézus Krisztus eljövetelében, abban a tényben, hogy emberré lett, igazodott az ember földhöz kötött, korlátozott voltához, és mindahhoz, ami ebből következett.
Ez az ember, ez a küldött az Isten eszköze, ez esetben Saul, később Dávid, majd Salamon; – legvégül pedig az emberré lett Isten, Jézus Krisztus.
Ez az ember csak „előképe” az igazi, nagy szabadítónak, Jézus Krisztusnak.
Isten egy embert küld. De ezt az embert Ő küldi, és egy időre felhatalmazza az Ő erejével.
Így lesz ez az ember, egyébként akármilyen méltatlan is, egy időre az Isten alkalmas eszköze.
Isten cselekvő szeretete itt gyors, mert Isten a konkrét bajban mielőbb, elhordozható és látható módon segít.
Gyors, konkrét, de időleges isteni segítségről van itt szó, amit az Úr egy emberi eszközén keresztül végez el.
Ez a segítség ott akkor a filiszteusok kezéből is megszabadította népét.
Vagyis Jézus Krisztus tudja, hogy a jelen szenvedései egy idő után elviselhetetlenekké lesznek, ezért a jelen szenvedései között az időleges megoldások is fontosak. Ne becsüljük le Isten konkrét, ebben a világban megtapasztalható segítségeit, amelyeket az Ő tökéletes akarata szerint, a kellő időben, küldöttein keresztül ajándékoz nekünk. Vegyük észre ezeket!
Az Úr Jézus Krisztus mindig lehajolt a jelenben szenvedőkhöz, a betegekhez és a szenvedőkhöz. Gondoljunk csak azokra az összefoglaló evangéliumi tudósításokra, amelyek arról adnak hírt, hogy Jézus Krisztus sok beteget meggyógyított (Márk 1,32–39).
A mai igeszakaszban erről úgy olvasunk, hogy megkerültek Saul apjának szamarai (20).
Jézus Krisztus tudja, hogy min gondolkodunk, hogy mi a gondunk, ezért azokban is segítségünkre van, az Ő tökéletes akarata szerint, ahogy az a mi javunkat szolgálja (19).
Isten megváltó szeretete soha nem zárja ki az Ő mindennapokban megtapasztalható, gondviselő szeretetét.
Ám ezek az időleges megoldások mindig rámutatnak arra az örökkévaló, maradandó megoldásra, amit csak Ő adhat nekünk.
Ezek az időleges megoldások megállítanak, megszólítanak, ezeken keresztül Isten maga szól hozzánk (27), valamint az Ővele való megváltó közösségébe vonnak bennünket. Sámuel és Saul asztalközössége erre utal.
Isten így figyelmeztet minket a Jézus Krisztusban elhozott örökkévaló megváltásra.
Tehát Isten időleges cselekvő szeretete előre mutat a megígért szabadító, Jézus Krisztus végleges és maradandó szabadítására.
3.
Isten népe tehát nagy nyomorúságba jutott. De Isten cselekedett népéért, és egy emberen keresztül ideig való segítséget küldött nekik. Ő azonban ennél is sokkal többet tett értünk! ISTEN VÉGEZETÜL SZABADÍTÓT KÜLDÖTT NÉPÉNEK és a világnak, a megváltó Jézus Krisztust.
Ez a szabadító nem volt szép és tekintélyes, legalábbis a mi bevett szempontjaink szerint nem volt szép és tekintélyes.
Valóban, a mi Urunk Jézus Krisztus nem volt szép és tekintélyes, sem tanításában, sem szegénységében, sem alázatában; – sem abban, hogy nem lovon, hanem szamárháton vonult be Jeruzsálembe; – sem abban, hogy nem látványos politikai megoldásokat hozott; – nem volt szép és vonzó alázattal elhordozott szenvedésében, az ellenségeiért való könyörgésében; – nem volt szép és vonzó kereszthalálában a fájdalmak alázatos férfija, ahogy ezt Ézsaiás kiemelte (Ézsaiás 53,2–4).
Ez a szabadító nem olyan volt, mint Saul, akit éppen fejedelemmé (16), királlyá kenni készült Sámuel (1Sámuel 10). Ez a Saul ifjú, szép, magas, tehetős ember volt, noha népe legkisebb törzséből származott. Ez a Saul bejárta az egész országot, és ismertté tette magát egy aprócska kis mutatvánnyal („haknival”), amikor apja szamarait kereste mindenütt (1–5).
Igen, Jézus Krisztus megváltó szeretete, alázata, irgalma ma sem szép és tekintélyes; – legalábbis a mi nagyravágyó, pökhendi, gőgös, hatalomvágyó, minél többet hajszoló életünknek, szívünknek, világunknak nem az.
Saul tehát szemrevaló, szép és tekintélyes ember volt; – Jézus Krisztus pedig ilyen értelemben nem volt szép és tekintélyes ember. Isten szabadítása nem a szépek és a tekintélyesek kiváltsága. Ez az üzenet képes egyedül az egész világon uralkodó nézőpontot is megváltoztatni.
Jézus Krisztus és az Ő ügye nem „szép” és tekintélyes, a mi kategóriáink szerint. Mégis Ő az egyetlen király, az örök élet és üdvösség egyetlen királya.
Jézus Krisztus a szabadító, aki nemcsak „fejedelem” volt, ahogy itt ezt a 16. vers Saullal kapcsolatban kiemeli, jelezve, hogy Isten népének királya továbbra is az egyetlen Úr, és senki más.
Ahogy már említettük, Isten egyszerűen, egy időre enged népe kérésének, igazodik azok gyarló szempontjaihoz, de véglegesen nem szolgálja ki őket az emberi elvárások mentén. Ezért lehet a szép és tekintélyes Saul, Isten népének fejedelmévé, köznyelven királyává.
Az igazi szabadító azonban a mi Urunk Jézus Krisztus, aki az örök élet királya. Egyedül Ő az, aki nem időleges megoldásokat, nem álmegoldásokat nyújt nekünk, hanem maradandó megváltást.
Miénk ez a megváltás, egész családunké, a Szentlélek által (20).
Ez a szabadító nemcsak a filiszteusok kezéből szabadít meg (16), hanem a bűntől, a betegségtől és a haláltól, megoldást ajándékozva ezzel az emberiség alapvető, és emberi erővel megoldhatatlan problémáira.
Egyedül az Úr végezheti el, hogy új emberré lehessünk, Isten megújult, újjászületett népévé.
Saul még Sámuel prófétához is elment, hátha a „látó”, mert így hívták akkor a prófétákat, láthatta valahol az apja szamarait (6–13).
Mi szívesen belekeverjük Istent a mi szamárságainkba.
Pedig a virágvasárnapi üzenet szerint is, nekünk kellene olyan „szamárrá” lenni, aki a mi Urunk Jézus Krisztust hordozza ebben a világban.
Ehhez Ő kell, aki újjászül bennünket, hogy ez a fordulat megtörténjen az életünkben.
*
Egy eseménnyel szemléltetem mindazt, amiről szólt ez az igehirdetés. A jövő héten a költészet napját ünnepeljük, ami az idén éppen nagyhétre esik. Jó szándékkal valaki elgondolta, hogy milyen nemes megünneplése lehetne a költészet napjának az, ha az adott kisváros diákjai, sokszázan együtt szavalnának egy verset. Elsőként helyszínnek a református templom főlépcsőjét jelölték ki, és több ok miatt Petőfi Borozó című versét szavalta volna ott nyolcszáz diák, köztük egyházi iskolák diákjai is, amit a televízió is rögzíteni tervezett. Természetesen tiszteljük Petőfit, és az említett vers is fontos és értékes a maga helyén. Ugyanakkor egy demonstratív helyzetben, éppen nagyhéten (de azon túl is), és éppen abban a szituációban, amiben most szorong a keresztyénség, ráadásul keresztyén diákok részvételével zengeni az alábbi sorokat enyhén szólva problémás: Csak a bor istene, akit én imádok, aki e kebelnek mindene… Egykor majd borocska mellől a halál, ha űzni jő, még egy korty, s nevetve dűlök jégöledbe, temető… Miközben Isten helyett sorsot emleget a költő! Nesze neked Isten, nesze neked keresztyénség, nagypéntek és húsvét, megváltás, feltémadás, örök élet! A legnagyobb probléma azonban az ebben a történetben, hogy a szervezők nem értik, hogy ez miért lehet probléma, akár egyházi iskolák részvételével is, nagyhéten meg végképp? Ez egy tipikus elvilágiasodott, kultúrkeresztyén hozzáállás, ami nem az evangéliumot szolgálja.
Megismétlem az előbb említett virágvasárnapi üzenetet! Mi szívesen belekeverjük Istent a mi szamárságainkba. Pedig a virágvasárnapi üzenet szerint is, nekünk kellene olyan „szamárrá” lenni, aki a mi Urunk Jézus Krisztust hordozza ebben a világban.
Szóval ebben a nyomorúságban vagyunk! Mégis hisszük, Isten már ebben a világban konkrét segítséggel cselekszik népéért, hiszen örök szabadítással váltott meg bennünket az üdvösségre, és az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38).
Összegezve: Isten népe tehát nagy nyomorúságba jutott. De Isten cselekedett népéért, és egy emberen keresztül ideig való segítséget küldött nekik. Isten végezetül örök szabadítót küldött népének és a világnak, a megváltó Jézus Krisztust.
Ez virágvasárnap evangéliuma a reformáció ötszáz éves évfordulójának nagyhetére készülve.
Virágvasárnap a balatonfűzfői templomot egy kedves testvérünk mindig virágokba borítja: a bejáratot, a padokat, az úrasztalát. Igen, leborulunk mi is, földig hajolunk az oda szórt virágokkal együtt, a virágvasárnapi király előtt, aki nagy nyomorúságunkban az egyetlen tényleges segítségünk és valóságos Megváltónk!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. április 9.
Textus / Lekció: 1Sámuel 09,14-20 (15-17)
Igehirdető: Steinbach József