„(24) Dávid tehát elrejtőzött a mezőn. És amikor eljött az újhold, a király asztalhoz ült, hogy egyék.
(25) Leült a király a székére, mint máskor, a fal melletti székre; vele szembe Jónátán, Saul mellé pedig Abnér ült; Dávid helye azonban üresen maradt.
(26) De Saul semmit sem szólt azon a napon, mert azt gondolta: Történhetett vele valami, ezért nem tiszta. Igen, biztosan nem tiszta!
(27) Amikor azonban másnap, az újhold utáni napon is üresen maradt Dávid helye, ezt kérdezte Saul a fiától, Jónátántól: Miért nem jött el Isai fia se tegnap, se ma az étkezésre?
(28) Jónátán így felelt Saulnak: Engedélyt kért tőlem Dávid, hogy elmehessen Betlehembe.
(29) Ezt mondta ugyanis: Engedj el engem, mert áldozati lakomája van nemzetségünknek a városban, és rám parancsolt a bátyám. Azért, ha jóindulattal vagy hozzám, engedd meg, hogy elmenjek megnézni a testvéreimet. Ezért nem jött el a király asztalához.
(30) Akkor elöntötte Sault a düh Jónátán miatt, és ezt mondta neki: Te romlott és engedetlen fajzat! Jól tudom, hogy te Isai fiát pártolod a magad szégyenére és anyád gyalázatára.
(31) Mert míg Isai fia él a földön, nem lesz belőled és a királyságodból semmi. Azért küldj érte, és hozasd ide hozzám, mert a halál fia ő!
(32) Jónátán azonban így válaszolt apjának, Saulnak: Miért kell meghalnia? Mit követett el?
(33) Erre Saul feléje dobta a lándzsáját, és át akarta vele ütni. Ekkor megértette Jónátán, hogy apja elhatározta Dávid megölését.
(34) Majd fölkelt Jónátán az asztaltól izzó haraggal. Nem evett semmit az újhold második napján, mert bánkódott Dávid miatt, akit gyalázott az apja.
(35) Reggel azután kiment Jónátán a mezőre a Dáviddal megbeszélt időben, és egy kisfiú volt vele.
(36) Ezt mondta a fiúnak: Szaladj, és keresd meg a nyilakat, amelyeket kilövök! A fiú elfutott, ő pedig úgy lőtt ki egy nyilat, hogy túlmenjen rajta.
(37) Amikor a fiú arra a helyre ért, ahova Jónátán a nyilat lőtte, Jónátán utánakiáltott a fiúnak: Messze előtted van a nyilam!
(38) Még ezt is utánakiáltotta Jónátán a fiúnak: Siess, fuss, meg ne állj! A fiú fölkapta Jónátán nyilát, és visszament az urához.
(39) A fiú semmiről sem tudott, így csak Jónátán és Dávid értette a dolgot.
(40) Azután odaadta Jónátán a vele levő fiúnak a fegyvereket, és ezt mondta neki: Eredj, vidd be a városba.
(41) A fiú elment, Dávid pedig fölkelt a kő déli oldala mellől, arcával a földig hajolt, és háromszor leborult. Azután megcsókolták egymást, megsiratták egymást, míg csak Dávid erőt nem vett magán.
(42) Akkor ezt mondta Jónátán Dávidnak: Menj el békével! Abban pedig, amiről mindketten megesküdtünk az Úr nevére, legyen az Úr a tanú közöttünk és utódaink között mindörökre!”
(1Sámuel 20,24–42)
(Textus: 1Sámuel 20,42)
Az Úr legyen közöttünk a tanú!
Így könyörög Dávid és Jónátán, amikor egymással kötött szövetségüket megújítják, majd akkor is így imádkoznak, amikor búcsút vesznek egymástól.
Ez az imádság keretként meghatározza a mai igehirdetést, hiszen ezzel kezdődött (23), és ezzel zárult (42) felolvasott igeszakaszunk.
Ez a könyörgés, a feltámadott Jézus Krisztusban, a Szentlélek által megtapasztalható valóság: Az Úr tanúként jelen van közöttünk, és utódaink között, mindörökké.
A tanév kezdetén, az 500 éves reformációért hálát adva áldott üzenet ez az egyház szolgálatára, az Ige egyházának szolgálatára nézve.
1.
Örömhír, bátorítás, evangélium ez a szolgálatunkra nézve: AZ ÚR VELÜNK, BENNÜNK, KÖZÖTTÜNK VAN; – A TANÚSKODÁSBAN! Ő mindig velünk, bennünk, közöttünk van, amikor róla tanúskodunk! (23; 42)
Az Úr velünk van!
Ez az evangélium lényege, kezdete és vége: „Velünk az Isten!” (Máté 1,13).
Az az Isten van velünk, akinek adatott minden hatalom, mennyen és földön, és aki ezt a hatalmát megváltó szeretetében nyilvánította ki, a Jézus Krisztusban; – márpedig Ő velünk van, minden napon, a világ végezetéig (Máté 28,18–20).
Pál apostol ezt a bátorítást így summázza: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!” (Róma 8,31)
Az Úr velünk van, és bennünk van, Igéje és Lelke által.
Szintén az apostol fejti ki ennek lényegét: Én Krisztusban és Krisztus bennem! (Galata 2,20)
Ez a megszentelődés: Minden nyomorúságunk ellenére egyre inkább kiábrázolódik bennünk a Krisztus (Galata 4,19–20), ahogy dicsőségről dicsőégre átformálódunk az Ő képére (2Korinthus 3,18).
Aki tehát ránk tekint, hozzánk fordul, az minden hiányosságunk ellenére is egyre inkább Jézus Krisztus arcát látja felragyogni rajtunk.
Az Úr velünk, bennünk és közöttünk van.
Szó szerint így említi ezt Isten Igéje. Ha a feltámadott Úr velünk és bennünk van, akkor az meglátszik azon, ahogy Isten népének tagjaiként egymáshoz viszonyulunk, hiszen a testvérek közössége vagyunk, a kihívottak közössége, a szentek közössége.
Minden gyarlóságunk ellenére, igenis a testvérek közössége vagyunk, az Úr közöttünk van, és ez tetten érhető azon, ahogy kérdéseinket, problémáinkat, konfliktusainkat hordozzuk, kezeljük, megoldjuk egymás között; – másként, mint ahogy a világban ez szokás.
Nem vagyunk tökéletesek ebben, de egyre inkább krisztusiak vagyunk, testvérei egymásnak. Örüljünk ennek, adjunk hálát ezért.
Az Úr velünk, bennünk, közöttünk van, hogy általunk tanúskodjon ebben a világban Igéjéről, az evangéliumról, Jézus Krisztusról.
Micsoda méltóság ez!
Micsoda bátorítás, örömhír, hogy ebben a tanúskodásban, ebben a szolgálatban nem vagyunk egyedül, mert Ő van velünk, bennünk, közöttünk.
Ugyanakkor ez a bátorítás imádságra késztet: Urunk, könyörülj, Te szólj általunk, Te szólalj meg rajtunk keresztül, ne mi szóljunk, ne mi mondjuk a magunkét.
Vegyük észre ennek a bátorításnak egy fontos részletét is: Az Úr van jelen közöttünk tanúként, és utódaink között mindörökké.
Vagyis Ő nemzedékről nemzedékre jelen van közöttünk: jelen volt, jelen van, jelen lesz. Ez a mostra, és a jövőre nézve is erőt ajándékoz nekünk.
Erről tesz bizonyságot a 90. zsoltár: Uram, Te voltál hajlékunk, nemzedékről nemzedékre (Zsoltárok 90,1–2).
Ezt vallja meg a Heidelbergi káté 54. kérdés felelete, hangsúlyozva, hogy Isten a világ kezdetétől fogva, annak végéig megtartja az Ő népét!
Nincs miért aggódni, nincs mitől félni! Ez az ígéret mindenre elégséges bizonyossággal vértez fel minket; – csak maradjunk meg hűséggel az Őróla való tanúskodás szolgálatában.
2.
Ez a bátorítás elégséges arra, hogy az Ige következő üzenetét is merjük komolyan venni: AZ ÚR DÖNTÉSRE VEZET A TANÚSKODÁSÉRT (24–34).
Az Úr döntött felőlünk, ezt hangsúlyoztuk az imént. Ezt a döntést Ő mindeneknek előtte meghozta. Ez kegyelmi állapot.
Ennek nyomán azonban megtérésre fordítja életünket, szolgálatra hív el, és kivételezett időkben hitvalló döntésre – döntésekre vezet bennünket az Ő kegyelme.
Ez azt jelenti, hogy sokáig érvényes a békességszerző szolgálat (Máté 5,9), ahogy itt Jónátán és Dávid a legvégsőkig elmennek a békességszerzés szolgálatában, hogy a gonosz hatalma alatt álló, gyilkos gyűlölettől tobzódó, még regnáló, de Isten által már elvetett Saul királyt békességre vezessék (32–33).
Eljön azonban az a pillanat, amikor érvényesül a „Krisztus–effektus” az Ő követői életében is, amit János evangéliumának kezdete így fogalmaz meg: „Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (János 1,11)
Nem fogadták be! Ezért egy idő után „kenyértörésre” kerül sor. Nem mi akarunk szakadást, de ha nincs befogadás, és hűtlenek nem lehetünk a ránk bízott ügyben, felvállaljuk ezt a tényt; – ahogy felvállalta a mi Urunk is; – ahogy felvállalta Pál apostol is a zsidókhoz való viszonyában, és attól kezdve a nem zsidóknak hirdette az evangéliumot; – ahogy felvállalták ezt a reformátorok is, akik nem akartak kiszakadni… (33).
Felvállaljuk mindezt, de nem önhitt gőggel, hanem hitvalló alázattal, miközben e–világ bűnrontotta nyomorúságaként éljük meg ezt az állapotot, sírunk felette és könyörgünk megváltásért belőle, de adott helyzetben nincs számunkra más választás. Mi nem haragszunk rájuk, imádkozunk értük, mi csak békességben hozhatjuk meg ezt a döntést, soha nem gyűlöletben, egyébként emberileg cselekszünk!
Az Úr döntött felőlünk, és ez a kegyelmi döntés, döntésre vezet minket is. Kivételezett helyzetekben mindez azt jelenti, hogy egy ponton hitvalló nyilvánossággal dönteni kell, hová tartozunk; – főként az Úr ügyét illetően.
Dávid és Jónátán szakítottak Saullal, tehát Jónátán a saját apjával is kénytelen volt szakítani.
Adódnak olyan helyzetek, alakulhatnak úgy az események, konkretizálódhatnak olyan cselekvési tervek, markánsan kirajozlódhatnak olyan „szellemi frontvonalak”; – amelyekben állást kell foglalnunk, le kell tennünk a voksot valahová, nem maradhatunk semlegesek; – illetve ilyen egyértelmű kihívások között lehetetlen, hogy ne képviseljük nyilvános hitvalló bátorsággal az Úr ügyét.
Ez pedig adott ponton nem lehetséges másként, csak úgy, ha tényként elfogadjuk, hogy bizonyos emberekkel szakításra kerül sor. Dávid nem csak azért nem ült le Saullal egy asztalhoz, mert féltette az életét (27–28). Egy ponton túl nem ülhetünk le azok asztalához, akik megvetik a ránk bízott ügyet, és Isten nélkül „lakomáznak”.
Jónátán is ezért állt fel végül ettől az asztaltól (34). Dávid pedig inkább vállalta a bujdosást, a „városon kívül”. Tudjuk, hogy kinek az előképe lett ezzel, Isten akarata és terve szerint (Zsidókhoz írt levél 13,12–13). Mózesről írja ugyanebben a bibliai könyvben Isten Igéje: „Inkább vállalta az Isten népével való együtt szenvedést, mint a bűn ideig való gyönyörűségét!” (Zsidókhoz írt levél 11,25).
Ismét hangsúlyozom: Mi nem haragszunk azokra, akikkel szakítanunk kellett, mert ők kényszerítettek bennünket erre; – imádkozunk értük. Mi csak békességben hozhatjuk meg ezt a döntést, soha nem gyűlöletben, egyébként emberileg cselekszünk!
Az Úr döntött felőlünk, és ez a kegyelmi döntés, döntésre vezet minket is. Kivételezett helyzetekben mindez azt jelenti, hogy egy ponton hitvalló nyilvánossággal dönteni kell, hová tartozunk; – főként az Isten ügyét illetően. Ezt a döntést pedig a saját gyarló érzelmeinkkel szemben is meg kell hoznunk bizonyos esetekben. Ez mindennél nehezebb feladat, valójában csak Isten erejével lehet!
Ezt látjuk Jónátán és Dávid elválásában, amelyet részletesen, meghatóan fest le elénk Isten Igéje (35–42). Ez az elválás nagy próbatétel, de adott helyzetekben ezt is el kell hordoznunk Isten ügye érdekében; – bízva abban, hogy ez a próbatétel csak egy ideig tart, mert Isten majd könyörül rajtunk, és visszaadja nekünk örökre azokat, akik ebben a világban, éppen az Ő rendelése által fontossá lettek számunkra.
Ez az érzelmeink ellenében meghozott döntés, valójában az ó–emberünkkel való végleges szakítás, hiszen akit még az érzelmei irányítanak, az ó–emberi…
Az érzelmek pedig erős motivációval rendelkeznek, és a hitéletben különösen veszélyesek. A nyugati, jóléti társadalmakban, az egyéni, individuális, értelmi keresztyénség túlsúlya jellemző: az én hitem, lelkem, életem, üdvösségem, boldogságom, békességem, kiteljesedésem… Az igaz hit nem lehet egyéni, érzelmi kérdés, hiszen a ránk bízott ügyben nemcsak rólunk van szó, hanem ez a szent ügy túlmutat rajtunk.
Dávid és Jónátán nemcsak egymást könnyezik meg, persze fontosak ezek a könnyek, ebben az értelemben is (41). A hívő ember is ember, nem gép, Isten őrizzen bennünket ettől. Lehet sírni, kell sírni, lehet megrendülni. Rettenetes az érzelmi sivárság, de ez egy külön igehirdetés tárgya lehetne.
Dávid és Jónátán könnyei azonban saját elválásuk siratásán túl, saját értelmeiken túl, megkönnyezik azt a helyzetet is, ami itt kialakult, ezt a lehetetlen helyzetet, ami őket is elválásra kényszeríti. Ezek a könnyek az ember nyomorúsága felett sírnak, és Isten segítség, megváltás után kiáltanak (Máté 5,4). Ezek a könnyek afelett is sírnak, hogy sehol és sehogysem jó, noha ők emberileg mindent megpróbáltak, de hiábavaló volt minden emberi erőlködés. Ugyanis az élő Istenbe vetett hit nélkül nem megy. Saul és udvara pedig hitetlenségben tobzódva tesznek lehetetlenné és nyomorúságossá mindent. Ez a helyzet a világban is, akkor is így volt, ma is így van ez. Sírni, kiáltani kell! Ez több mint csak érzelmi sírás, ez hitbeli könyörgés, miközben Dávid és Jónátán a saját érzelmeik ellenében is felvállalnak döntéseket, hogy szolgálni tudják az Úr ügyét.
Kedves filmrendezőm Fábri Zoltán. Pihenésként, bizonyos időközönként megnézem egy–egy filmjét. Legutóbb a „Fábián Bálint találkozása Istennel” című alkotását néztem újra. Zseniálisan, ihletetten szól ez a film, éppen erről: bárhová állunk ebben a világban, az Úr nélkül mindenhol pokol az élet, rossz döntések, szenvedések, gyilkolások sorozata az önző igazság nevében; – megváltás kell, az Úr kegyelme, újjászülő irgalma segíthet csak.
Dávid és Jónátán könnyei tehát nemcsak egymásért hullatott könnyek, hanem a világért hullatott, könyörgő könnyek, ahonnan hiányzik az élő hit. Olyan ez a sírás, ahogy Jézus sírt Jeruzsálem felett (Máté 23,37–39). De ez több mint csak érzelmi sírás, ez hitbeli könyörgés, miközben Dávid és Jónátán a saját érzelmeik ellenében is felvállalnak döntéseket, hogy szolgálni tudják az Úr ügyét.
3.
Az Úr velünk van a tanúskodásban, nyilvános döntésre hív a hiteles tanúskodásért; továbbá AZ ÚR SZÓBELI BIZONYSÁGTÉTELRE HÍV, HALLHATÓ TANÚSKODÁSRA (42).
Szükség van arra, hogy mondjuk, továbbadjuk az üzenetet, az Igét, az evangéliumot; – amit alátámasztanak döntéseinkkel hitelesített tetteink; – hiszen az Úr van velünk, bennünk, közöttünk ebben a tanúskodásban. Szükséges, hogy szavainkkal számot adjunk a bennünk lévő reménységről (1Péter 3,15).
Állapítsunk meg itt egy fontos különbségtételt, amire igeszakaszunk is utal (35–42). Vannak olyan dolgok, amelyek nem nyilvánosak, vagy csak szűk körben azok.
Van, amikor az szükséges, hogy a gyülekezet közössége, magában legyen, és „belterjesen” egymás hite által épüljenek, és ne legyenek ott mások. Csak ez az áldott visszavonulás vértez fel az „odakinti” szolgálatra.
Van, amikor olyan ügyről van szó, ami csak ránk tartozik, és senki másra; – vagy rajtunk kívül még a legszűkebb szeretteinkre.
Ez esetben arról volt szó, ami csak Dávidra és Jónátánra tartozott, senki másra. Jónátán, előre megbeszélt, a nyilak kilövésével kapcsolatos jelekkel adta hírül Dávidnak, hogy mi az apja, Saul szándéka vele. Ezért a jeladásba bevont gyermektől messze őelé lőtte a nyílvesszőket, ami a megbeszéltek szerint azt jelentette, hogy Dávidnak menekülnie kell, mert Saul biztosan az életére tör. Az eseményekbe bevont gyermek ebből semmit sem értett, nem is kellett, hogy értse, hanem összeszedte a nyílvesszőket és hazament (39–41).
Vannak olyan dolgok, amelyek nem nyilvánosak, vagy csak meghatározott szűk körre tartoznak. Nem azért, mert valamit is titkolnunk kellene, hanem azért, mert a másik nincsen az üggyel kapcsolatban minden szükséges információ birtokában, így azt félreértheti, rosszul adja tovább és abból félreértés és baj támadhat.
Ezzel szemben, sajnos ezt ki kell mondani: Az egyházban minden „kimegy”, nincsenek titkok, pedig nálunk is lenne, ha nem is teológiai értelemben, un. gyónási titok; – itt mindenki mindent tud, azt is, amit nem; – itt mindenki mindenhez ért, mindent jobban tud, mint a másik; – itteni mindenki azonnal jogot formál arra, hogy „véleményezzen”, akár a másik hitét is véleményezze („sovány lelkek”). Nem jól van ez így. Vegyük komolyan ezt az intést! Vannak olyan dolgok, amelyek nem nyilvánosak, vagy csak meghatározott szűk körre tartoznak. Ilyen értelemben ránk is vonatkozik a gyónási titok.
De, és most ez a lényeg, van olyan üzenet, amelyik nyilvános: Ez Isten Igéje, Jézus Krisztus evangéliuma, amely ebben a tanúskodásban ránk bízatott.
Ez pedig, ahogy Károli fordítása mondja, nem zugolyában történt dolog, nem titkos, hanem nyilvános (Cselekedetek 26,26). Na, erről kell szólni! Erre a szóbeli, és döntéseinkkel alátámasztott bizonyságtételre hív bennünket a mi Urunk, ehhez ad elhívást és erőt!
Ne kövessük el azt a hibát, hogy amiről nem beszélhetünk, arról beszélünk; – amiről pedig szólnunk kellene, arról hallgatunk, vagy hitvány módon szólunk róla.
Isten Igéje, a megváltás evangéliuma nyilvános, ezért világos szóbeli közléssel kell azt meghirdetnünk (Róma 10,17).
Tesszük ezt hűséggel, vagyis az Ige üzenetét, egyre érettebb, Krisztusba vetett hittel tolmácsoljuk, és csak azt mondjuk, amit Isten Igéje ránk bízott a Jézus Krisztus evangéliumára nézve. Valaki megjegyezte nekem egyszer: – „Mostanában egyre keményebbek a prédikációid, és őszintén szólva, nekem ez a váltás nem tetszik!” Minden gondolkodás nélkül, hiszem, hogy a Lélek által vezérelten azt feleltem neki: – „Sajnálom, de ez nem tetszési index kérdése!” Ezt jelenti a sáfár hűsége (1Korinthus 4,1–2).
Tesszük ezt szeretettel, vagyis az Ige üzenetét nem a mi gyarló szeretetünkkel, hanem az Úr bennünk munkáló szeretetével adjuk tovább. Az igazság felkoncol szeretet nélkül. Ne felejtsük, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette (János 3,16), vagyis az Ő evangéliumát nem lehet életidegen, szeretetlen, frusztrált, agresszív módon hirdetni, csakis krisztusi szeretettel adható az tovább.
Tesszük ezt hitelesen, vagyis úgy hirdetjük az Igét, hogy az életünk, minden nyomorúságunk ellenére sem mondhat ellent annak, amit hirdetünk.
Tesszük ezt úgy, hogy az Ige hirdetése nyomán, Isten Lelke által az övéi erőt és békességet nyernek, ahogy itt Dávid és Jónátán a búcsú és a könnyek után szilárd lélekkel, megnyugodva folytatták szolgálatukat (41–42). Az eredmény pedig ezen felül nem a mi „hatáskörünkbe” tartozik.
*
Összegezve: – Az Úr velünk, bennünk, közöttünk van, hogy általunk tanúskodjon ebben a világban az evangéliumról; – amit hitvalló döntéseink; – és szóbeli bizonyságtételeink által végez el ebben a világban.
Ebben a világban élünk és szolgálunk, de nem vergődünk a világban, végképp nem sodródunk a világgal, hanem világítunk a világban, nem mi, hanem általunk az Úr világít, aki a világ világossága (János 8,12).
Ma szeptember első vasárnapja van, évnyitók vannak mindenütt. Érdekes, hogy egyből ősziesre fordult az idő, a forró nyár után, minden átmenet nélkül, borús, szürke napunk van, esik az eső. Olyan a kertünk ebben a nyálkás időben, mint egy sötét „őserdő”, ahogy Dante sorai írják: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötét erdőbe jutottam…”. Kell a krisztusi világosság; – főként nem az őszies időjárás miatt.
Áldott legyen az Úr, hogy Ő jelen van közöttünk tanúként, és utódaink között is minörökké (42).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. szeptember 3.
Textus / Lekció: 1Sámuel 20,23-42 (42)
Igehirdető: Steinbach József