„(1) Dávid ezután útnak indult, Jónátán pedig visszament a városba.
(2) Dávid Ahímelek paphoz ment Nóbba. Ahímelek remegve ment Dávid elé, és ezt kérdezte tőle: Miért vagy egyedül, és miért nincs veled senki?
(3) Dávid ezt felelte Ahímelek papnak: A király megbízásában járok, de azt mondta, hogy senki se tudjon meg semmit arról, amiért elküldött, és amivel megbízott. A legényeket is ezért rendeltem máshová.
(4) Most azért mi van kéznél? Adj nekem öt kenyeret, vagy ami éppen akad!
(5) A pap ezt felelte Dávidnak: Közönséges kenyér nincs nálam, van azonban szent kenyér, de csak akkor, ha a legények megtartóztatták magukat az asszonytól.
(6) Dávid pedig ezt válaszolta a papnak: Valóban el volt tiltva tőlünk az asszony egy ideje. Amikor elindultam, szent volt a legények teste. Ez az út közönséges ugyan, de a testük meg van szentelve.
(7) Ekkor odaadta neki a pap a szent kenyereket, mert nem volt ott más, csak áldozati kenyér, amit el szoktak venni az Úr színe elől, és frissen sült kenyeret tesznek oda, ha amazt elvették.
(8) Saul egyik udvari embere, név szerint az edómi Dóég azon a napon éppen ott volt, mert el volt különítve az Úr színe előtt. Ő volt Saul pásztorainak a felügyelője.
(9) Dávid azután megkérdezte Ahímelektől: Nincs itt kéznél lándzsa vagy kard? Mert nem hoztam magammal sem a kardomat, sem a fegyvereimet, olyan sürgős volt a király megbízatása.
(10) A pap így felelt: A filiszteus Góliát kardja, akit te vágtál le az Élá–völgyben, köpenybe csavarva itt van az éfód mögött. Ha el akarod vinni, vidd el, de ezen kívül nincs itt egyéb. Dávid ezt mondta: Nincs annál megfelelőbb. Add ide!
(11) Dávid még aznap elindult, és Saul elől Ákíshoz, Gát királyához menekült.
(12) Ákísnak ezt mondták udvari emberei: Hiszen ez Dávid, az ország királya! Róla énekelték a körtáncban: Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!
(13) Amikor Dávidnak tudomására jutott ez a beszéd, nagyon félni kezdett Ákístól, Gát királyától.
(14) Félkegyelműnek tettette hát magát előttük, és amikor köztük volt, úgy viselkedett, mint egy eszelős: firkálgatott az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta.
(15) Akkor ezt mondta Ákís az udvari embereinek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide?
(16) Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?”
(1Sámuel 21,1–16)
(Textus: 1Sámuel 21,15–16)
Egy kiáltó különbségre hívom fel a figyelmet, miközben ezt a szövevényes igeszakaszt magyarázom, Sámuel próféta első könyvének soron következő fejezete alapján.
Ez a különbség a bolond ember és a bölcs Isten között feszül, az egyik a föld, a másik az ég.
Ugyanakkor ez a különbség, amelyet majd részletezni fogunk, végül leborulásra, Isten magasztalására késztet bennünket, hiszen Isten bölcsessége, megváltó szeretete elveszi a mi hitetlen bolondságunkat, és a világ szerinti értékrendben a hit szent bolondságává formálja azt.
Nézzük tehát, hogy miként szól erről felolvasott igeszakaszunk, Sámuel próféta első könyvének 21. fejezete, bízva abban, hogy miközben a fő gondolat mentén haladunk, e nehéz igeszakasz is kibomlik előttünk, és Isten Lelke által élő, ma is aktuális üzenetté, emészthető lelki táplálékká lesz számunkra.
1.
Szóljunk először A BOLOND EMBERRŐL (15–16), aki ebben az esetben a bolond Dávid személyében áll előttünk, aki nemcsak tetteti ezt a bolondságot, hanem valóban bolondul is viselkedik.
Mindjárt az elején szögezzük le, hogy Dávidot nem a hite miatt tartják itt bolondnak.
Tehát nem arról van szó, amit Pál apostol megélt, amikor Agrippa király előtt bizonyságot tett a feltámadott Jézus Krisztusról, amire legyintve azt felelte a király: „Bolond vagy te, Pál…” (Cselekedetek 26,3).
Ez a bolondság nem a hit bolondsága, nem a bizonyságtétel, nem az igehirdetés bolondsága (1Korinthus 1,21), hanem a hitetlenség bolondsága.
Pál apostol magával kapcsolatban is szól erről, korábbi állapotára utalva, amiből kihívta és megváltotta őt az ő Ura: „…hitetlenségemben bolondul, tudatlanul cselekedtem.” (1Timóteus 1,13)
Ez a hitetlen bolondság abból a helyzeti–lelki mélypontból fakad, amiben Dávid került.
Valóban nem könnyű, sőt nagyon súlyos helyzet ez.
Az előző fejezet magyarázata során említettük, hogy a még regnáló, de Isten által már elvetett Saul királlyal végérvényesen megszakította a kapcsolatot, menekülnie kellett, hiszen a király az életére tört; – s ezzel egyidőben egyetlen hűséges barátjától, Jónátántól is búcsút kellett vennie.
Dávid a pusztába menekült, teljesen egyedül van, életveszélyes helyzetben retteg, miközben testi és lelki éhség gyötri.
Ebben a nyomorúságos helyzetben még Isten ígéreteit sem tudja felidézni, amit azzal kapcsolatban kapott, hogy ő az Isten szíve szerint választott ember, Isten népének leendő királya (1Sámuel 16,12–13).
Az elviselhetetlen jelenben, Isten ígéreteire való hívő emlékezés nélkül reménytelenné lesz a jövő is.
Nincs ennél nyomorultabb állapot.
Nagy kérdés, hogy egy ilyen helyzetben hogyan viselkedünk mi, az Istennek népe, és mint egyes hívő emberek? Látszik–e rajtunk ilyenkor valami is a hitünkből?
A hitetlenség bolondsága szerint a helyzeti–lelki mélypontból hitbeli mélypont következik Dávid életében.
Milyen döbbenetes, hogy az a Dávid, aki a zsoltárirodalom nagy részét jegyzi, és aki olyan nagy hittel tudott szorongattatott helyzetében az Úrhoz kiáltani, mert tudta, hogy ilyen helyzetekben kihez kell fordulni, most erről elfeledkezik. Itt Dávid nem imádkozik, nem kiált az Úrhoz. Itt valami egészen más történik.
Ezt a történést azzal a kifejezéssel érzékeltethetem, amit „mozgásviharnak” nevezünk.
Olyan ez, mint amikor egy állatot ketrecbe zárnak, aki ettől megvadul, és irdatlan erővel, végkimerülésig döngeti ketrecét.
Vagy másik példával élve, olyan ez, mint amikor egy madár beszorul egy szűk helyre, és nem találva a kijáratot, kétségbeesve repdes, amíg kimerülten, vagy akár élettelenül hullik alá. Dávid szinte pánikba esik, és ennek a pániknak következménye az, amit „mozgásviharnak” nevezünk. Egyfajta túlpörgött állapot ez.
A mai modern ember szinte ugyanez. Nincs egy perc nyugta sem, állandó rohanásban, időzavarban, elviselhetetlen ingermennyiségek között, folyamatos tevékenységmániában, a saját erejéből akarja megoldani életének problémáit, amíg kimerülten, vagy éppen élettelenül dől ki a sorból.
A hitetlenség bolondsága ez, mind Dávidnál, mind a ma emberénél is.
Kicsit konkretizáljuk az eddig elmondottakat, hogy ez által a felolvasott Igét is jobban értsük.
Dávid először az akkori szentélybe menekül, amely Siló után Nóbban szolgálta az Isten tiszteletét, Ahímelek pap vezetésével. Itt kér segítséget Dávid Ahímelek paptól, aki nem ismeri a hátteret, és Dávidban a király vejét és neves vitézét tiszteli, ezért segíti őt, kenyeret ad neki, és átadja neki Góliát ott őrzött kardját is (1–10).
Nem tudom, felfigyeltünk–e az igeszakasz olvasása során arra, hogy Dávid becsapja Amihelek papot, mert hazudik neki. Dávid hazudik, hiszen azt mondja, hogy a király küldte őt ide, és küldetését nem árulhatja el, valamint a vele lévő legényeket is távolabb hagyta. Ez egyszerűen nem igaz, nem így van, ez hazugság (3).
Majd, ha tovább olvassuk és magyarázzuk ezt a bibliai könyvet, a következő fejezetből kiderül, hogy Ahímelek pap a jóságáért keményen megfizet. Szinte Jézus Krisztus előképe ebben. Az történik ugyanis, mivel minden helyen van egy spicli, Saul király embere, az edómi Dóég éppen ott tartózkodott a szentélyben, látott mindent, jelentette Saul királynak, aki olthatatlan dühében nemcsak Ahímeleket és családját ölette meg, hanem a nóbi papok mindegyikét kiirtatta szeretteikkel együtt, sőt Nób egész lakosságát, férfiakat, nőket, gyerekeket, csecsemőket, ökröket, szamarakat kardélre hányatott (1Sámuel 22,11–19). Szóval Dávid hazugságának tömegmészárlás lett a vége. Láttunk már sok ilyet a világtörténelemben, és az egyház történetében is.
Ennek a „mozgásviharnak”, hitbeli mélységnek másik jelenete egy hasonlóképpen elkeserítő mélység, amikor Dávid ezek után népének ellenségéhez, azokhoz a filiszteusokhoz menekül, akik ellen korábban harcolt. Gátban a filiszteus királynál Ákísnál kér menedéket (11–16).
Itt azonban felismerik (12), ezért Dávid bolondnak tetteti magát, így Ákís király nem foglalkozik vele, nem engedi a maga közelébe, és udvari embereit is erre utasítja, hiszen van körülötte bolond elég, ne kerüljön már egy újabb bolond a házába, miközben kikéri magának, hogy a bolondját járassák vele a saját emberei azzal, hogy egy újabb bolondot engednek a közelébe.
Ákísnak ez a megfogalmazása egy külön prédikáció tárgya lehetne, de erről most nem szólunk. Bizony, van körülöttünk bolond elég, miközben folyamatosan a bolondját járatjuk egymással, és a legsúlyosabb az, hogy nem vesszük észre a mi hitetlen bolondságainkat.
Dávid tehát hitetlenségében bolondul cselekedett, helyzeti–lelki mélypontja hitbeli mélypontra taszította őt, amelyben össze–vissza kapkodva, pánikoló tettekkel úgy viselkedik, mint az elefánt a porcelánboltban, hibát hibára halmoz, ahelyett, hogy az Úrhoz kiáltana.
Ezek a hibák súlyos hibák, másokat is nyomorúságokba taszító következményekkel: hazudik, tetteti magát, kardot ragad (Máté 26,52), és hazugsága által tömeggyilkossá lesz.
Tartsunk önvizsgálatot, hogyan viselkedünk szorongattatott helyzetünkben? Ne kapkodjuk el a választ! Nem egyszerű kérdések ezek. Nem lehet hívő sablonokkal válaszolni mindezekre.
Én is hányszor követek el kapkodva bolondságokat, amelynek nyomán a helyzet csak rosszabb lesz, a válság csak elmélyül.
Az ember kétségbeesésében sok bolondságot elkövet, amikor a saját erejéből akarja megoldani azt, ami emberileg megoldhatatlan, és ebben a pánikszerű „mozgásviharban” csak ütjük–vétjük a dolgokat.
Ilyenkor először mindig kiáltani kell, az Úrhoz.
2.
A bolond Dávid, a bolond ember ellentéte, A BÖLCS, MINKET SZERETŐ ISTEN, aki bolondságunkon könyörül, és megváltóan bölcs szeretetével belenyúl az életünkbe, hogy átformálja azt (4–7; 11–10).
Ezt a mai igeszakasz és a teljes Szentírás összefüggésében fogom igazolni.
Először is a bölcs Isten a mai Igében is szembesít bennünket valóságos állapotunkkal. A mai igeszakasz egy tükör, amelyet elénk tart az Isten: ilyen vagy, ilyenek vagyunk önmagunkban.
Ez a szembesítés kellemetlen, de szükséges, nélkülözhetetlen.
Ez a szembesítés Isten kegyelmi tette, mert aki ebbe a tükörbe néz és megrémül, az valóban elkezd kiáltani az Úrhoz.
Később Dávid is ezt tette. Erre példa a zsoltárirodalom: „Hozzád kiáltok, Uram… Téged hívlak, Uram, kősziklám…” (Zsoltárok 28,1).
A bölcs és szerető Isten nemcsak szembesít bennünket nyomorúságos állapotunkkal, hitetlen bolondságainkkal, hanem hangsúlyozza, hogy továbbra sem vetett el bennünket.
Az Ő terve megmásíthatatlan.
Dávidot továbbra is, a hitetlen, gyalázatos mélypontjai ellenére, szíve szerint való, kedves embernek tartja, majd egyre inkább azzá is formálja őt, aki Isten népének következő királya lesz, ígérete szerint, hogy aztán Jézus Krisztus ősapja lehessen, a világ megváltásának áldott ügyében.
Hasonlóképpen, hogy újszövetségi példát is hozzak, így találkozott Jézus és Péter tekintete azon az estén (Lukács 22,61), amelyen Péter megtagadta Urát, a feltámadott Jézus mégis megszólítja őt, megkérdezi tőle, hogy szereti–e Őt, de ebben a kérdésben Jézus örökkévaló szeretete a kiindulópont, majd ennek nyomán küldi el Pétert a szolgálatra (János 21,15–19).
Soha ne felejtsük el, hogy Isten rólunk való terve sem változott, minden nyomorúságunk ellenére sem. Éppen ezt jelentette ki Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.
Ez a tény, hatalmas örömhír, amely mindenkor erőt ad (Róma 11,29).
Isten azonban bolondságaink miatti nyomorult helyzetünkben konkrétan is a segítségünkre siet; – nem mindig, de sokszor. Tökéletes akarata szerint teszi ezt.
Vegyük észre, amikor Ő konkrétan is segít, és szabadulást ad nyomorult helyzetünkből, amelybe a saját bolondságaink juttattak bennünket.
Mondjuk ki bátran, hogy szükség is van erre a konkrét segítségre, mert az ember súlyos nyomorúságában, az itteni világ keretei között konkrét segítséget vár az adott helyzetben. Erre utal Dávid is, amikor azt kérdezi: „Most azért mi van kéznél?” (4) Vagyis kézzel fogható segítség kell az embernek.
Isten gyakran ad ilyen kézzel fogható konkrét segítséget. Vegyük észre ezeket. Adjunk ezekért hálát az Úrnak. Hányszor történik meg velem is, hogy feltorlódnak a problémák, egészen súlyos ügyek, és nem látom a megoldást, már–már kétségbeesve kapkodnék, amikor aztán az egyik reggel megújul az Isten irgalma, és „úgy magától”, szinte egyszerre megoldódik az egész sereg gond. Ez „a magától” a kegyelem. Sok ilyet tapasztaltam már. Vegyük észre ezeket mi is. Sokszor nincs szemünk ezekre, ezért vagyunk mindig elégedetlenek.
A mai Ige szerint Dávid két esetben is konkrét segítséget tapasztalt meg itt, Isten kegyelméből, a saját bolondsága okozta nagy nyomorúságában is.
Ahímelek pap megetette a szent kenyerekkel, mivel más kenyér nem volt a szentélyben, csak ezek (4–7). Tudni kell, hogy ezeket a kenyereket, mivel az Úrnak voltak szentelve, nem lett volna szabad közönséges célokra használni. De éppen Jézus Krisztus magyarázata szerint az irgalmasság felülír minden vallási törvényt. Ezt a „kalásztépés” eseményéhez fűzve fejti ki a mi Urunk (Máté 12,1–8), majd később is hangsúlyozza ugyanezt, miszerint, ha valaki egy Istennek elkülönített áldozati ajándékkal segíthetne másokon, főként a közvetlen családtagjain, akkor az bátran használja az irgalmasság eszközeként (Márk 7,14). Isten mindig jól él ezzel az irgalmassággal, amely szükséghelyzetben felülírja a rideg vallási törvényeket. Jézus Krisztus is mindig jól élt ezzel. Ugyanakkor az a baj, hogy az ember viszont minden irgalmassága határtalanul visszaél. Ezért ki kell mondani, hogy ebben a világban kellenek a kőkemény törvények, polgári és vallási törvények egyaránt, mert csak ezen belül mozogva maradhat meg a rend, egyébként pedig mindent felemészt a kárhozatos káosz.
Dávid megtapasztalta Isten konkrét segítségét abban is, ahogy Ákís, filiszteus királynál egy kemény kutyaszorítóban is megtalálhatta a kimenekedés útját. Isten megítéli a tettetést (Máté 22,18), mindenféle színlelést és képmutatást, de nem engedi el övéi kezét. Ennek egyik jele, hogy Isten konkrétan segít, ahogy itt Dávidon másodszor is kézzel fogható módon segített (11–16).
Isten konkrét segítsége azonban nem a végső megoldás, hiszen mindig újabb és újabb problémák támadnak ebben a világban az emberi bűn miatt, ezért a konkrét segítség mindig időleges.
Isten azonban végső megoldásról gondoskodott, véglegesen, maradéktalanul megváltott egyszülött Fiában, a Jézus Krisztusban.
Ő, az engedelmes Isten Fia, aki soha nem hazudott, soha nem tettetett semmit, soha nem bántott senkit emberi indulat erőszakával, aki bűntelen volt; – Ő halt meg, miattunk, érettünk, helyettünk; – Isten végtelen irgalmából; – hogy aztán harmadnapon feltámadjon a halálból a mi feltámadásunk, megváltásunk zálogaként.
Egyedül ez a tény életünk végleges megoldása. Nincs más. De nincs is ennél nagyobb örömhír. Ez valóságos maradandó, örök örömöt ajándékoz nekünk.
Isten konkrét segítsége tehát mindig az Ő tökéletes akaratán múlik. Vegyük ugyanis tudomásul, hogy Isten akkor is segít, ha kézzel fogható módon éppen nem segít. Ezt látjuk a jó szándékú Ahímelek halálában, akin akkor éppen kézzel fogható módon nem segített az Isten, de ez nem azt jelenti, hogy elvetette volna őt.
Ezért valljuk, hogy ha Isten nem tenné is a konkrét segítség adott helyzetben szükséges cselekedetét velünk, mi akkor is valljuk, hogy Ő az Úr, és a Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott végleges, maradandó szabadítás elvehetetlenül a miénk (Dániel 3,16–18).
Éppen ezért, ebből a bizonyosságból kiindulva tudjuk, hogy Urunk egyre inkább hitre segíti népét, övéit, és ebben a hitben folyamatosan erősít bennünket, hogy hitetlen bolondságunk a hit szent bolondságává legyen, ha már ezt a világ így ítéli meg (Cselekedetek 26,3).
A hit eme bolondságával, Őrá hagyatkozva hordozzuk terheinket, miközben az Ő tökéletes akaratában megnyugodva várjuk konkrét szabadítását, és akkor is valljuk, hogy Ő az Úr, ha ez a kézzel fogható szabadítás nem érkezik meg, hiszen már minden a miénk.
Ez a bizonyosság elég ahhoz, hogy a legszorultabb helyzetben is hitben döntsünk, miközben naponta imádkozunk kegyelemért, hogy ebben a hitben maradva mehessünk el ebből a világból, bármi történne is.
3.
Láttuk tehát egyik oldalon a hitetlenségében bolond embert, a másik oldalon pedig a bölcs, minket szerető Istent.
Kettejük találkozása a mai igeszakasz igazi evangéliuma, amely minket, hitetlenségünkben bolond embereket a hit szent bolondságára segít, és ugyanakkor ISTEN MAGASZTALÁSÁRA indít.
Álljunk meg itt egy pillanatra.
Tegyünk úgy, mint a római katolikus liturgiában a passiószolgálatok ama részénél, amikor bejelentik Jézus halálát, „ezeket mondva, kilehelte lelkét”. Itt a liturgiában leborulnak, és hosszan néma, döbbent, szent csend tartja a templomfalakat.
Erre a csendre van most szükségünk nekünk is, miután Isten Igéjére figyeltünk, a nehéz, szövevényes igeszakasz mégis áldott üzenetére.
Erre a csendre van most szükségünk, hogy töredelmes szívvel belássuk a magunk hitetlen bolondságait, amelyeknek annyi súlyos következménye van; – és ennek nyomán Isten Igéje és Lelke által elkezdjen bennünk munkálkodni Isten bölcsessége, amelyet Ő megmutatott Jézus Krisztus megváltó szeretetében.
Ezt a határtalan szeretetet ugyanis meg lehet hirdetni, de nem lehet megmagyarázni, hanem csendben le lehet borulni Isten megváltó szeretetének hatalma előtt.
Majd a bűnbánat hosszas csendje után gyönyörködni lehet ebben a szeretetben, magasztalva az Isten bölcsességét.
Olyan ez az örömhír, amely a mi hitetlen bolondságaink ellenére a bölcs Isten aláhajló szeretetéből fakad, mint amikor borús, sötét, őszi, esős időben egyszerre csak felragyog a nap, és szivárvány ível az égboltozaton, amely Isten szövetséges szeretetét hirdeti, és amelyet az egész világgal kötött (1Mózes 9,13–17).
A mai vasárnapon éppen ilyen sötét, borús őszi napunk van, odakint esik az eső. Most azonban, amikor véglegesítem az elmondott igehirdetést, már hozzá tehetem, hogy délután messze Somogyba mentünk hálaadó istentiszteletre, Böhönyére. Az odaúton szakadt az eső, visszafelé ragyogott a nap és tisztán fénylett az égboltozat.
Itt a visszaúton egy másik élmény is ért, mert ebben a ragyogó napsütésben elhaladtuk az előtt a laktanya előtt, ahol még a múlt rendszerben, lelkészjelöltként katona voltam. Nagyon nehéz, reménytelen, hosszú időszak volt az a másfél év. Azóta a laktanya gazdátlan, felszámolták, hiszen azóta eltörölték a sorkatonaságot, pedig ma már tudom, hogy sok pökhendi fiatalember szarvát kellene még az elején letörni egy ilyen kiképzéssel, mint amit mi ott kaptunk. Isten ezzel is a hitünkben és az alázatunkban erősített meg bennünket. Ott álltam a rozsdás kék nagykapu előtt, a laktanya főbejáratánál, ahol harminchárom évvel ezelőtt többször teljesítettem portai szolgálatot is. Az ott eltöltött időszakot nem részletezem. Azt az élményt azonban nem tudom leírni, amit a leszerelés napja ajándékozott számunkra. Kellett a nyomorúság, hogy értékelni tudjuk a mindennapok ajándékait, kellett a szigorúság, hogy jól tudjuk megélni a szabadságot, kellett a hitünk miatti megbélyegzés is, hogy még erősebb legyen a hitünk. Ahogy kinyílt a laktanya ajtaja, és véglegesen hazamehettünk, egyszerre minden felragyogott, az is, amit előtte észre sem vettünk, minden megtelt értelemmel, miközben előttünk állt az egész élet.
Igen, ehhez a leszerelési élményhez tudom hasonlítani a megváltás örömhírét. Gyenge hasonlat ez, de valamit érzékeltet abból, amit Dávid átélt, mi is átélhetünk, amikor Isten bölcsessége könyörül rajtunk, és lehajol érettünk.
*
Magasztaljuk tehát az Urat, leborulva előtte, mert a hitetlenség bolondságából átvezetett bennünket a szent, megváltó bolondságába, amely a világ szerint bolondság, számunkra azonban Istennek ereje (1Korinthus 1,21).
Ez a megváltó erő elnézi majd azt is, hogy ne járassuk a bolondját egymással, legalább az egyházban, a testvérek közösségében ne.
Csak szabadon idézem Pál apostol himnuszát ezzel kapcsolatosan: Ó, Isten bölcsességének, gazdagságának mélysége, milyen kikutathatatlanok az Ő útjai, ki tudna neki bármit is visszafizetni, bizony, tőle, általa, érte van minden, Övé a dicsőség örökkön örökké (Róma 11,33–36).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. szeptember 17.
Textus / Lekció: 1Sámuel 21,01-16 (15-16)
Igehirdető: Steinbach József