(18) Akkor Abígajil sietve vett kétszáz kenyeret, két tömlő bort és öt juhot elkészítve, öt mérték pörkölt búzát, száz csomó aszú szőlőt, kétszáz fügekalácsot, és szamarakra rakta.
(19) A legényeinek ezt mondta: Menjetek előttem, én is megyek utánatok. De a férjének, Nábálnak nem szólt semmit.
(20) Amikor a szamáron ülve egy hegy takarásában ment lefelé, Dávid éppen szembejött lefelé embereivel együtt, és hirtelen összetalálkozott velük.
(21) Dávid azt mondta: Bizony, hiába vigyáztam ennek az embernek mindenére a pusztában, hogy semmi se vesszen el abból, ami az övé, mert ő a jót rosszal viszonozta.
(22) Úgy bánjon Isten Dávid ellenségeivel most és mindenkor, hogy reggelre egyetlen férfit sem hagyok meg mindabból, ami az övé!
(23) Amikor Abígajil megpillantotta Dávidot, sietve leszállt a szamárról, arcra esett Dávid előtt, és a földre borult.
(24) Lábai elé borult, és ezt mondta: Uram, én vagyok a bűnös! Hadd szóljon mégis hozzád szolgálóleányod, és hallgasd meg szolgálóleányod szavát!
(25) Kérlek, uram, ne törődj Nábállal, ezzel a megátalkodott emberrel, mert olyan ő, amilyen a neve. Bolond a neve, hát bolondságot csinál. A te szolgálóleányod azonban nem látta az én uram legényeit, akiket küldtél.
(26) Most pedig, uram, az élő Úrra és az életemre mondom, hogy az Úr tartott téged vissza a vérontástól és attól, hogy te magad állj bosszút. Úgy járjanak ellenségeid, mint Nábál, és akik vesztedre törnek, uram!
(27) Ezt az ajándékot pedig, amelyet szolgálóleányod hozott neked, uram, adják a legényeknek, akik az én urammal járnak együtt!
(28) Bocsásd meg azért szolgálóleányod hibáját, mert a te házadat, uram, bizonyosan maradandóvá teszi az Úr, hiszen az Úr harcait harcolod, uram, és nincs benned semmi rossz, mióta élsz.
(29) És ha akad, aki üldöz, és az életedre tör, az életed, uram, akkor is az élők erszényébe lesz kötve Istenednél, az Úrnál. Ellenségeid életét pedig parittyája közepéből hajítja el.
(30) Ha majd az Úr véghezviszi az én urammal mindazt a jót, amit megígért, és Izráel fejedelmévé tesz meg téged,
(31) akkor ne legyen egy ilyen botlásod, és ne furdaljon, uram, a lelkiismeret, hogy ok nélkül ontottál vért, és te magad álltál bosszút, uram! És ha majd az Úr jót tesz veled, uram, ne feledkezz meg szolgálóleányodról!
(32) Akkor ezt mondta Dávid Abígajilnak: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy elém küldött most téged.
(1Sámuel 25,18–32)
(Textus: 1Sámuel 25,32)
Advent első vasárnapján folytatjuk Sámuel első könyvének magyarázatát.
Ezen a vasárnapon, ünnepélyes keretek között fogadalmat tesznek az újonnan megválasztott presbitereink, valamint a gyülekezet gondnoka.
A mai Ige, Nábál és Abígajil története gazdag üzenetekben.
Ezen az ünnepi istentiszteleten most csak a legfontosabbakra tudunk figyelni, hiszen erről a fejezetről egy egész evangélizációs sorozatot lehetne tartani.
Először hadd foglaljam össze röviden magát a történetet, mert ennek csak egy részletét tudtam felolvasni. Viszont az üzenet megértése szempontjából fontos, hogy az egész történet világos legyen előttünk.
– Dávid ebben az időszakban már felkent király volt, de még nem foglalta el hivatalát.
A már elvetett Saul király volt még hivatalban, aki olthatatlan gyűlölettel üldözte Dávidot.
– Dávid csapatai védték a körülöttük élő embereket, így a mai történetben szereplő gazdag Nábál pásztorait is.
Amikor eljött a birkanyírás ideje, ami abban a korban egy nagy népünnepély volt, a birkanyírást vezető gazda köszönetet mondott azoknak, akik az előtte lévő időszakban segítették őt.
Ezt a köszönetet kisebb ajándékokkal fejezte ki a tulajdonos, jelezve, hogy gazdagságát sokaknak köszönheti.
Dávid is joggal várhatott volna, embereivel együtt egy jelképes ajándékot, hiszen ők is védték Nábál pásztorait és nyáját, a rablóktól, ragadozóktól.
Erre Dávid és a vele lévők rászorultak volna, hiszen gyakran éheztek, ő és emberei.
– Amikor Nábált figyelmeztették arra, hogy Dávid nem kapta meg szolgálata köszönetét, akkor Nábál durván megsértette Dávidot, hiszen azt kérdezte: Ki az a Dávid, ki az az Isai fia, kik ezek a csavargók?
Ez durva sértésnek számított, nem is beszélve arról, hogy az országban már mindenki tudta, hogy Dávid lesz a következő király; – sőt, a Dávidhoz fűződő próféta ígéreteket is sokan ismerték már.
– Ennél azonban súlyosabb a történet folytatása, amikor Dávid, a valóban durva sértés hallatán annyira felindult, hogy négyszáz emberével azonnal Nábál ellen fordult, és bosszút akart állni a sértés miatt, megölve Nábált, kiirtva családját, elkobozva gazdagságát, állatait és mindenét.
– Ekkor, Isten Lelke által Nábál felesége, Abígajil jár közben Dávidnál; – ő az, aki megakadályozza a tragédiát, mentő szolgálatával.
Abígajil hitből fakadó, mentő szolgálata a mai Ige csúcspontja, örömhíre, evangéliuma.
Hiszen a mai igeszakasz elkeserítő eseménysorát olvasva joggal fakad fel szívünkből az imádságos, adventi kiáltás: „Jöjj, szabadító Urunk!”
Akár Nábálra, akár Dávidra tekintünk, ez az imádság, mint igazi adventi imádság szólalhat meg bennünk és közöttünk: „Jöjj, szabadító Urunk, segítségünkre!”
1.
Figyeljünk először AZ ELTÉVELYEDETT NÁBÁLRA (1–11; 36–38).
Ki is volt ez a Nábál?
Ez a Nábál korának egy gazdag embere volt.
Mint korának gazdag embere, zsarnok volt és önző, aki csak az érdekeivel foglalkozott.
Ebből következett, hogy nem lehetett vele beszélni és szót érteni, hiszen csak a saját érdekei irányították.
Nábál hasonló volt a jézusi példázat bolond gazdagához (Lukács 12,16–21), hiszen Nábál neve azt jelenti, hogy ostoba. Ahogy a jézusi példázat bolond gazdagja viselkedett, olyan ostobán viselkedett a saját önző gazdagságában ez a Nábál.
Ugyanakkor zsarnok, önző gazdagsága nem akadályozta meg abban, hogy esténként lerészegedjen (36); – vagyis saját magának határtalan szabadságot adott, miközben másokat szigorúan fogott.
Nábál korának gazdag embere volt, és gazdagságában hálátlan is volt egyben, mint minden gazdag ember.
Régebben úgy mondták ezt, hogy gazdag zsugori volt, fukar volt, aki még egy „köszönömöt” sem tudott mondani másoknak.
Nábál nem tudta elismerni azt, mint sok efféle gazdag, hogy a saját gazdagsága sok–sok ember kisebb–nagyobb, vagy szinte rabszolgaszerű fáradozásának eredménye.
Ezért felejti el birkanyíráskor is, a jelképes ajándékok korabeli szokás szerinti szétosztását.
Hálátlansága miatt feledkezik el még Dávidról is.
Gondoljunk csak bele, hogy mennyire így van ez manapság is, és sajnos nem kell ahhoz gazdagnak lenni, hogy hálátlanok legyünk.
Egyre ritkábban tudunk manapság is köszönetet mondani.
Ezért Isten Lelke, a mai Igére figyelve késztessen arra, hogy minden nap legalább egy embernek mondjunk kösznetet valamiért.
A Szentlélek indítása tegye tudatossá bennünk az erre való törekvést.
Higgyük el, hogy jól esik ez a köszönet a másiknak, mint ahogy jól esik a „köszönöm” nekünk is.
Merjük kifejezni hálánkat, köszönetünket, még akkor is, ha kiferdült gondolkozásunk mások köszönete hallatán felveti bennünk: „Mit hízeleg ez nekem?”
A hála kifejezésének kockázatát felvállalva is merjünk megköszönni dolgokat azoknak, akik mellettünk állnak, akik szeretnek, segítenek, támogatnak bennünket, fáradoznak érettünk…
Nábál a hála helyett igen durva sértegetéssel „köszönte meg” Dávid segítségét. Gondoljunk csak bele, valóban durva, igen sértő, minden határt túllépő módon utalt Nábál Dávidra, amely messze meghalad minden pökhendiséget és cinikusságot.
Ez a magatartás is rámutat a gazdag Nábál jellemére, durva, önző, hálátlan természetére.
Nábál tehát egy gazdag, hálátlan ember volt; – mondjuk ki, hitetlen ember volt.
Hitetlensége pedig abban nyilvánult meg, hogy mint minden hitetlen ember, csak testileg látott, lelkileg nem.
Nábál a lényegi dolgokat nem volt képes meglátni, észrevenni, megköszönni; – éppen ezért nem volt képes hálát adni sem.
Nábál csak a felszínt látta, a mögötte elrejtett lényeget soha. Nábál nem látta „a magasságokat és a mélységeket” (Efezus 3,18).
Nábál képtelen volt észrevenni a mennyei „többet”, a mennyei láthatatlant.
Hogyan látta volna meg ez a lelkileg vak Nábál, a prófétai ígéretek szerint, Dávidban a leendő királyt.
A jóléti társadalmakban hasonlóképpen nézünk ki… Önző módon gazdagok vagyunk, mi mindnyájan; – hálátlanok vagyunk; – mert hitetlenek vagyunk; – és éppen ezért képtelenek vagyunk meglátni a názáreti Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót.
Mivel pedig hitetlenek vagyunk, hiába fitogtatjuk erőinket, mint Nábál; – ha váratlan vagy tartós próbatétel adatik az életünkben, azonnal összeomlunk, ahogy ez Nábállal is megtörtént (36–38). A hitetlen embernek nincs tartása.
A gazdag, hálátlan és hitetlen Nábálra tekintve joggal hagyja el szánkat, szívünket az adventi imádság: „Jöjj, szabadító Urunk!”
2.
Ez a történet azonban csak ezután lesz igazán nehézzé és súlyossá; – amikor az eltévelyedett Nábál után az ISTEN KEDVELTJE, DÁVIDRA tekintünk (12–17).
Döbbenetes, ahogy Isten kedveltje, Dávid reagál Nábál gúnyos szavaira, durva sértésére.
Mondhatnánk, hogy ez az eltévelyedett Nábál olyan, amilyen.
De, hogy az Isten kedveltje, Dávid ilyen legyen, az döbbenetes.
Egy héttel ezelőtt, az előző fejezetre figyelve azt tárgyaltuk, ahogy Dávid maga kérte Sault, hogy ne legyen indulatos (24. fejezet).
Akkor Dávid maga hangsúlyozta, hogy Isten majd igazságot szolgáltat közöttük!
Tehát Saul ne álljon bosszút rajta, vegye észre az ő iránta való jóindulatát, és hagyjon fel az üldözésével, bosszúálló gyűlöletével.
Most pedig, amikor Dávidot magát éri sérelem, amikor Dávidot magát éri durva próbatétel; – akkor ő, az Isten kedveltje, választottja, a már felkent király, azonnal indulatos lesz, és bosszúhadjáratot indít, gyilkos szándékkal.
– Rettenetes még belegondolni is, hogy Dávid, embereivel együtt azonnal felkerekedik, és meg akarja ölni Nábált, egész családját, és el akarja kobozni mindenét.
Isten kedveltjének, Dávidnak is elönti szívét, értelmét a vér, az indulat, a fékezhetetlen gyűlölet.
– Amikor őróla volt szó, akkor kéri Sault, hogy ne álljon rajta bosszút, ne legyen indulatos.
Most, amikor őt éri sérelem, akkor azt nem tudja elhordozni, hanem ugyanolyan indulatosan cselekszik, ahogy a másiktól kérte, hogy ne úgy cselekedjen.
– Bizony, megállapíthatjuk azt, hogy amikor az ember a saját bőrén tapasztal meg dolgokat, akkor derül ki az, hogy ki is ő valójában, mekkora a hite, milyen ember is az illető…
Itt nem elég az empátia, annak ellenére sem, hogy ez egy „szimpatikus lélektani fogalom”, és fontos is lehet ez a magatartás, beleérezni a másik helyzetébe, és így viszonyulni a másikhoz.
Csakhogy nem tudunk addig igazán beleérezni a másik helyzetébe, amíg a saját bőrünkön nem érezzük ugyanazt; – amíg meg nem tapasztaltuk ugyanazt, amit az illetőnek át kellett élnie.
Dávid most a saját bőrén tapasztalja, mit jelent, amikor ő szenved kudarcot, amikor ő marad alul, amikor őt bántják meg, amikor őt vetik meg, amikor őt éri sérelem; – hiszen emberileg Saul ugyanezt élte át; – akkor azt nem tudja elhordozni, és ugyanúgy reagál, mint Saul király.
Erre a jelenségre utalva olvassuk Jób könyvében azt, amikor a kísértő említi: Az ember sok mindent odaad a bőréért (Jób 2,4).
Isten kedveltje tele van gyűlölettel?
Aktualizálhatnánk ezt a gondolatot, ami a mai Igéből következik.
Mert az eltévelyedett Nábál olyan, amilyen; – de az Isten kedveltje, Dávid is ilyen?
Akkor rémülhetünk meg igazán, amikor az egyházban, a gyülekezetben, Isten népe körében, hívőnek nevezett emberek között tapasztalunk olthatatlan gyűlöletet, szinte gyilkos indulatot…
Tehát nemcsak az eltévelyedett Nábálra, hanem az Isten kedveltje, Dávidra tekintve is adventi imádság fakad fel a szívünkből: „Jöjj, szabadító Urunk!”
3.
Az eltévelyedett Nábál; – és az Isten kedveltje, Dávid után; – végre valóban a KRISZTUSI ABÍGAJILRA tekinthetünk (18–32).
Erre az asszonyra tekintve ragyog fel előttünk az örömhír: Lám, lehet így is, sőt csak így lenne érdemes viszonyulni a legnehezebb helyzetekben is egymáshoz…
Ez az asszony a békéltetés mentő szolgálatát végzi.
– Ez az asszony, Abígajil nemcsak szép, okos asszony; – hiszen mi mindig innen indítjuk el a szimpátiánkat, és erre rakódik a többi: – szép és okos ez a nő; – jóképű, okos ez a férfi; – ezért észreveszem más pozitív tulajdonságait is, akár fel is nagyítom azokat.
Itt ez most lényegtelen.
– A lényeg az, hogy Abígajil hitben járt.
Éppen ezért a „helyén” volt.
Rendezett volt az Istennel és az emberekkel való kapcsolata, még az ostoba férjével való kapcsolata is, hiszen hűséggel és türelemmel elhordozta hitetlen férjét, ahogy ezt az apostol parancsolta (1Korinthus 7,13–14).
– Abígajil, amint értesül a súlyos helyzetről, azonnal elővezetteti szamarát, felpakolja rá Dávid számára a hála ajándékait, és elindul Dávid elé, aki már útban van, hogy bosszút álljon a férjén.
Amikor találkoznak, és ez a találkozás önmagában evangélium (erről egy külön igehirdetést lehetne mondani), akkor Abígajil az; – aki leborul Dávid előtt; – magára vállalja a felelősséget, magát nevezi meg hibásnak; – bocsánatot kér Dávidtól; – és kéri azt, hogy álljon el gyilkos szándékától (23–25).
– Ez az asszony a békéltetés szolgálatát végzi, békekövetté lesz.
Őbenne beteljesedik Jézus Igéje, miszerint boldogok a békességszerzők (Máté 5,9).
Békekövetté lenni pedig csak úgy lehetséges, hogy mi lépünk hátra, mi alázzuk meg magunkat, mi tesszük meg az első lépést a másikért, mi hozunk áldozatot a másikért, noha testi szemekkel úgy tűnik, hogy ő tartozna nekünk. Mert mi önző emberek mindig így érezzük, így gondoljuk, hogy folyton a másik tartozik nekünk.
– Itt az áldozat nem a hála ajándékaiban van, amit Abígajil felpakolt a szamarára, hanem az alázatos, felelősséget átvállaló, megelőző szeretet–cselekedetben.
Ez az áldozat valójában az önmegtagadás.
Enélkül nem létezhet, nem „működhet” a békéltetés szolgálata.
– Ez az Abígajil a békéltetés mentő szolgálatát prófétai Igékkel is alátámasztja.
Ezzel ez a szolgálat igehirdetéssé lesz.
Ez az asszony ugyanis figyelmezteti Dávidot azokra a prófétai Igékre, amelyek vele kapcsolatban elhangzottak, miszerint ő lesz Isten népének királya, nagy ígéreteket gondolt róla az Úr, nagy szolgálattal bízta meg őt. Ezért nem teheti Isten népének leendő királya, a majdani igaz Szabadító útkészítője, hogy bosszút áll (26–32).
– Abígajil tehát prófétai, mentő szolgálatot végez, áldozatot hoz, miközben békekövetté lesz, és ezáltal egy ponton küldetésben jár; – de csak ebben az Istentől rendelt időben „küldetéses”; – majd visszatér a dolgos hétköznapjaiba, amit szintén hittel élt meg.
Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az Isten őrizzen meg bennünket a folyamatosan „küldetéstudatos” emberektől, akik egy idő után csak kárt okoznak, és romboló teherré lesznek.
– Az Úr áldja meg a következő ciklus presbitereit, gondnokait, hogy ebben a dinamikában, krisztusi lelkülettel tudjanak szolgálni az előttünk álló időszakban, mint akik hitben végzik a hétköznapi feladataikat, miközben a kellő időben látható szolgálatot vállalnak, és bárhol vannak is, Krisztus követeiként a békéltetés prófétai, mentő szolgálatát végzik.
Abígajil a békéltetés mentő szolgálatát végezte, és ezzel ez a krisztusi asszony Dávid utódjára a szabadító Jézus Krisztusra mutatott.
– Őbenne Isten megbékéltette, kiengesztelte a világot önmagával, és a békéltetés szolgálata által lebontotta a válaszfalakat: ember és ember között, kegyesség és kegyesség között, felekezet és felekezet között, vallás és vallás között, kultúra és kultúra között; – már így is messze mentem, de folytathatnám még a sort…
Hiszem, hogy Jézus Krisztusban lehet folytatni a sort, mert Őbenne nincs többé sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad (Galata 3,28).
Ne felejtsük el, Jézus Krisztus megbékéltette a világot Istennel, pontosabban fogalmazva, Isten Őáltala megbékült a világgal, megbocsátott a világnak, üdvözítette a világot (János 3,16).
– A megbékélés pedig mindig több, mint a kibékülés.
Hiszen a kibékülés arról szól, hogy felhúztuk a falakat egymás közé, és nincs többé nyilvános háború, „elvagyunk” egymás mellett.
De azok a falak kellenek, mert anélkül robbanna minden.
Bizony, ebben az állapotban vagyunk most is, az egyházban is, a világban is.
Kellenek a falak, mert egyébként nagy baj lenne.
A falakat csak akkor lehet ledönteni, ha nemcsak kibékültünk, hanem megtérve, újjászületve a Jézus Krisztusban megbékültünk, kiengesztelődtünk egymással.
– A krisztusi Abígajil arra a Jézus Krisztusra mutatott, aki a golgotai kereszten meghalt érettünk, felvitte oda minden terhünket, minden indulatunkat, minden bosszúvágyunkat; – hogy mi már ne feszítsük egymást keresztre ebben a világban.
A golgotai kereszt, majd utána a húsvéti üres sír hirdeti, hogy van megoldás, van maradandó örök megoldás minden emberi problémára, a legelmérgesedettebb konfliktusra is.
Ez a megoldás pedig csak Jézus Krisztusban, csak újjászületve adatik nekünk; – viszont Őbenne a legnehezebb helyzetben is.
Jézus Krisztusra tekintve a megbékéltetés mentő szolgálatát tudjuk végezni, akárcsak a krisztusi Abígajil; – amely életet ment, szószerinti és üdvösséges értelemben egyaránt.
Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus, aki ebben a történetben elküldte a krisztusi Abígajilt, és áldott üdvözítő találkozásban Dávid megállt, nem ment tovább, nem állt bosszút.
Mert, és ez nagyon fontos, első olvasatra úgy tűnik, hogy az eltévelyedett Nábál, és az Isten kedveltje, Dávid között nincs különbség.
Hadd hirdessem, hogy van.
A különbség éppen az, hogy az egyik kegyelem alatt van. Ez pedig Dávid.
Vegyük észre, hogy mennyire kegyelem alatt vagyunk, mi hívő emberek, akik nem vagyunk tökéletesek; – és mégis hordoz bennünket a mi Urunk, nem engedi, hogy egy határon túl menjünk; – megállít bennünket, krisztusi eszközöket küld elénk, mint itt Dávid elé elküldte Abígajilt.
Pont az a különbség Nábál és Dávid között, hogy Dávid meghallotta a figyelmeztetést, kellő időben megállt, és ezt meg is köszönte Abígajilnak, rajta keresztül az Úrnak, hogy megállította őt.
Dávid töredelmes szívvel leborult, meghallotta a prófétai intést, megállt, megváltozott (32).
Ezt Dávid konkrétan meg is fogalmazta a mai Igében, amit ki is emeltünk: „Áldott az Úr, Izrael Istene, hogy elém küldött most téged.” (32)
Igen, a prófétai lelkek engednek a prófétáknak. Dávid engedett az Úrnak, az Ő követének, ebben az üdvözítő találkozásban, mert kegyelem alatt volt.
Miközben Nábál, amikor másnap meghallotta a feleségétől, hogy mi történt, részegségéből kijózanodva gutaütést kapott (36–38).
Tehát első látásra Nábál tizenkilenc, Dávid egy híján húsz; – de Isten értékrendje szerint igenis van különbség kettejük között.
Ez a különbség pedig az Isten kegyelme által jön létre.
Hangsúlyozom ismét: Vegyük észre, milyen kegyelem alatt vagyunk.
*
Joggal fakad fel tehát az imádság, az adventi könyörgés szívünkből, szánkról: „Jöjj, szabadító Urunk!”
Áldott legyen az Isten,
– hogy eljött a Szabadító az első karácsonyon;
– áldott legyen az Isten, hogy vissza fog jönni a mi szabadító Urunk, hogy maradéktalanná tegye rajtunk a megváltás művét;
– és áldott legyen az Isten, hogy e két időpont között, azaz a mi korszakunkban folyamatosan eljön Igéje és Lelke által, krisztusi küldöttjei által, hogy figyelmeztessen, megállítson, újjászüljön, hitünkben erősítsen bennünket.
Áldott legyen az Isten, hogy minket is felhasznál: – hogy mi is lehetünk krisztusi Abígajilok; – nem eltévedt Nábálok; – nem méltatlanul viselkedő Dávidok; – hanem krisztusi Abígajilok; – vagy megtérő Dávidok.
Jöjj, szabadító Urunk!
– Köszönjük, hogy eljöttél;
– köszönjük, hogy maradandóan eljössz;
– és köszönjük, hogy addig is folyamatosan itt vagy velünk.
Őnélküle ugyanis, nincs mit szépíteni a dolgokon, ezernyi lövészárokból tüzelünk egymásra, miközben a lövészárkokon belül is hadakozunk egymással.
Hétvégén már hideg volt, mínuszok ugráltak odakint.
Az adventi első gyertya meggyújtása mellett begyújtottam a kandallóba is.
Kell a meleg!
Kell a fény!
Kell az otthonosság, ebben a rideg világban.
Kell az Úr megváltó szeretete!
„Velünk az Isten!” (Máté 1,23)
Istentisztelet advent első vasárnapján, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. december 3.
Textus / Lekció: 1Sámuel 25,18-32 (32)
Igehirdető: Steinbach József