(1) A filiszteusok Aféknál vonták össze csapataikat, Izráel pedig Jezréelben, a forrásnál táborozott.
(2) Amikor a filiszteusok városfejedelmei ezredeikkel és századaikkal együtt fölvonultak, Dávid a maga embereivel Ákís mögött vonult.
(3) De a filiszteusok vezérei ezt kérdezték: Mit keresnek itt ezek a héberek? Ákís így felelt a filiszteusok vezéreinek: Dávid ez, Izráel királyának, Saulnak az udvari embere, aki már jó ideje, évek óta nálam van. Nem találtam benne semmi kivetnivalót attól a naptól fogva, hogy átpártolt hozzánk, mindmáig.
(4) A filiszteusok vezérei azonban felháborodva ezt mondták neki: Küldd el ezt az embert, térjen vissza a maga helyére, amelyet kijelöltél neki! Ne jöjjön velünk a csatába, nehogy az ellenfelünk legyen, amikor harcra kerül a sor! Mert mivel nyerhetné vissza jobban ura kegyeit, mint ezeknek az embereknek a fejével?
(5) Hiszen ez az a Dávid, akiről így énekelnek a körtáncban: Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert!
(6) Ákís ezért magához hívatta Dávidot, és ezt mondta neki: Az élő Úrra mondom, hogy én becsületes embernek tartalak, és jónak látom, hogy velem együtt járj–kelj a táborban, mert semmi rosszat sem találtam benned attól a naptól fogva, hogy eljöttél hozzám, mindmáig. De a városfejedelmek nem bíznak benned.
(7) Most azért térj vissza békével, és ne tégy semmit, amit rosszallanának a filiszteusok városfejedelmei!
(8) Dávid ezt felelte Ákísnak: Mit követtem el, és mi kivetnivalót találtál szolgádban azóta, hogy nálad vagyok, mindmáig? Miért nem mehetek el harcolni az én uram, királyom ellenségei ellen?
(9) Ákís ezt felelte Dávidnak: Tudom, hogy te megbízható vagy, akár az Isten angyala, de a filiszteusok vezérei megmondták, hogy nem vonulhatsz velünk a harcba.
(10) Most azért kelj föl korán reggel urad szolgáival együtt, akik veled jöttek! Keljetek föl korán reggel, mihelyt kivilágosodik, és menjetek el!
(11) Dávid tehát korán fölkelt embereivel együtt, hogy még reggel elmenjen, és visszatérjen a filiszteusok földjére. A filiszteusok pedig fölvonultak Jezréelbe.
(1Sámuel 29,1–11)
(Textus: 1Sámuel 29,9)
Néhány fejezet van még hátra Sámuel első könyvének magyarázatából, amelyet egy esztendővel ezelőtt kezdtünk el igehirdetésekben feltárni a gyülekezet előtt.
Minden vasárnap a soron következő fejezetben kerestük Isten üzenetét, és ezen a folyamatos igemagyarázaton sem az üdvtörténeti ünnepeken, sem egyéb kiemelt alkalmakon nem változtattunk, hanem tartottuk magunkat az előírt rendhez.
Egy fejezetről olykor–olykor több igehirdetés is elhangzott.
Hiszem, hogy Isten megáldotta ezt a közös munkát, hűséget és figyelmet, és ebben a nehéz ószövetségi bibliai könyvben is feltárult előttünk az örömhír.
Sámuel első könyvének soron következő fejezete, a 29. fejezet alapján Isten kegyelméről adhatok tanítást, a mi Urunk megbízásából.
Ez a fejezet arra indít bennünket, hogy rácsodálkozzunk Isten kegyelmére, és ezért a kegyelemért hálát adva, magasztaljuk az Urat, és életünk megteljen örömmel és reménységgel.
Csodálkozzunk rá tehát, hogy kegyelemben élünk; – azaz a kegyelem „ernyője” alatt élhetünk, Isten kegyelmének keze hordoz bennünket, Isten kegyelmének ölelése fogja körül az életünket; – az a kegyelem, amelyet Ő egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban ajándékozott ennek a világnak.
1.
Isten kegyelme akkor ragyog fel igazán ebben a fejezetben, amikor alaposan szemügyre vesszük Dávid helyzetét.
Pár fejezettel ezelőtt is szóltunk már Dávid életének mélységeiről.
Ebben a fejezetben azonban olyanokat tudunk meg Dávidról, amelyeknek alapján azt mondhatjuk, hogy emberileg ennél „lentebbre” nincsen.
Dávid, Sámuel első könyvének tudósítása szerint, most van a LEGMÉLYEBBEN. (8)
A filiszteusok és Izrael csapatai hadrendben álltak már egymással szemben, Ákís, filiszteusi király és Saul király vezetésével. Dávid pedig népe ellenségének oldalán, Ákís mögött vonult harcba saját népe ellen (1–2).
Igen, a fronton, a terepen, a hétköznapokban derül ki rólunk az, hogy milyenek is vagyunk valójában.
Dávidról is itt derül ki sok minden.
Először is kiderül Dávidról az, amit már korábban is hangsúlyoztunk, hogy hűtlenül elhagyta saját népét, saját helyét, feladatát, és népének ellenségéhez, a filiszteusokhoz menekült.
Nagyon belefáradhatott már Saul állandó zaklatásába, az élet–halál harcba, és ahogy az ember megfárad, úgy menekül a terhek elől, miközben egyre inkább a bőrét menti az ember, és fokozatosan már csak a saját érdekeit képviseli.
Ezért hangsúlyoztuk azt is, hogy más az üldözött, és más a menekült, teológiai értelemben. Az üldözött teljesen lehetetlenné vált saját helyén, és isteni jóváhagyással hagyja el azt, hogy életben maradva, kellő időben visszatérhessen kijelölt helyére, és ott elvégezhesse Istentől rábízott feladatát. A menekült azonban önző módon a saját bőrét félti, és hűtlenül, isteni jóváhagyás nélkül hagyja el helyét.
Dávid ilyen hűtlenül viselkedett.
Nagy kérdés, hogy megfáradhat–e annyira egy ember, hogy már csak a saját bőrét menti, és mindenekfelett már csak a saját érdekeit nézi, akár kétségbeesett védekező állásba vonulva, akár támadólag teszi is ezt? Ne hamarkodjuk el a választ erre a kérdésre.
Dávid hűtlenségét nagyítja ki mai fejezetünk, amikor is Dávid hazug, képmutató módon, kaméleon módjára viselkedik.
Isten kétszer is felajánlja neki ebből a lehetetlen helyzetből a szabadulás lehetőségét, hogy ne kelljen saját népe ellen harcolnia, egyszer a filiszteus hadvezérek bizalmatlansága által, másrészt pedig Ákís király szavai által, aki hadvezérei bizalmatlansága okán kéri Dávidot, hogy menjen vissza a városába.
Döbbenetes, hogy Dávidot úgy kell kényszeríteni arra, hogy kilépjen végre ebből a lehetetlen helyzetből, mert ő maga még a második alkalommal felkínált szabadulással sem akar élni. Ehelyett szinte kérleli Ákís, filiszteus királyt, hogy hadd vonulhasson hadba az ő oldalán, saját népe ellenében (8).
Döbbenetes, ahogy Dávid, hazug és képmutató módon csak a saját érdekeit nézi, és a jelenben meg akar felelni éppen annak, akivel beszél, éppen ott, ahol van.
Nincs félelmetesebb ennél a hazug képmutatásnál, amely mindig a saját érdekeit nézi, gátlástalanul, és mindig az adott helyzethez igazodva, akarja kihozni a maga számára a maximális hasznot, nem ismerve sem elveket, sem tisztességet, sem hitet és szeretetet, még akkor sem, ha hangzatosan emlegeti azokat.
Ilyen mélyre süllyedt Dávid.
Nem megyek bele a részletekbe, de saját képmutatásainkról, esetleg a keresztyén képmutatásról is lehetne mit mondani. Nem véletlenül hangsúlyozta a mi Urunk: „Jaj, nektek képmutatók!” (Máté 15,7)
Dávid tehát hűtlenné, hazuggá lett élete egyik legmélyebb szakaszában.
Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, egészen konkrétan, hogy Dávid árulóvá lett, csak saját magát és érdekeit képviselve.
Akik olvasták a „Pál utcai fiúk”–at, azok értik, ha így fogalmazom meg Dávid állapotát, hogy Dávid Gerébbé lett, vagyis árulóvá, a sajátjait elárulóvá lett.
A gond azonban ennél nagyobb, hiszen életünk mélypontjaival nemcsak magunkat hozzuk lehetetlen helyzetbe, hanem sokakat, másokat is mélységekbe taszíthatunk.
Akik figyelmesen hallgatták a felolvasott fejezetet, azok számára feltűnt, hogy itt nemcsak Dávid került nehéz helyzetbe a saját hűtlensége, hazug képmutatása és árulása miatt, hanem lehetetlen helyzetbe kerültek a vele lévők, de ugyanebbe a szorult helyzetbe jutottak a filiszteusok, a filiszteus hadvezérek, és a Dávid mellett kitartó Ákís, filiszteus király is.
A saját hűtlenségünk a körülöttünk élőket is megnyomorítja, és helyzetünktől függően akár sok embert, akár egy egész nemzedéket, nemzedékeket tehet tönkre.
2.
Micsoda mélységek ezek!
Éppen ezért érthetetlen, emberi logikával felfoghatatlan az a tény, hogy noha Dávid ilyeneket művel, MÉGIS VELE VAN AZ ISTEN. (4–5; 10–11)
Dávid mélységei ellenére mégis vele van az Isten, mégis szereti őt, mégis kitart mellette, mégsem vetette el őt bűnei miatt az Úr.
Először is úgy mutatkozik meg Isten szeretete Dávid iránt, hogy Ákís, filiszteus király bízik Dávidban.
Ezt a bizalmat Isten keze ajándékozza Dávidnak. Ezt a bizalmat Isten támasztja Ákís király szívébe Dávid iránt. Ez a bizalom Isten kegyelmi tette Dávid felé, amely szinte kiáltva hirdeti meg, hogy Dávid mélységei ellenére mégis vele van az Isten.
Ákís szinte vakon bízik Dávidban, annak ellenére, hogy saját hadvezérei figyelmeztetik őt, sőt határozottan kérik, hogy küldje haza Dávidot, mert ők nem bíznak benne, és félnek attól, hogy egy ponton a harcban ellenük fordul, és saját népe oldalára áll (4–5).
Itt természetesen tarthatnék egy kitérőt a bizalom és a bizalmatlanság nagy témájáról, de az most félrevinné az igehirdetés gondolatmenetét, elterelne bennünket a lényeg meglátásától. Annyit azonban megjegyzek, hogy valóban döntő kérdés: Szabad–e vakon bízni valakiben is? Mindehhez további kérdések kapcsolódnak: – Mikor váltja fel a bizalmat a bizalmatlanság; – visszaadhatjuk–e újra a bizalmat annak, aki eljátszotta azt; – kimondhatjuk–e, hogy vannak olyan helyzetek és történések, amikor megbocsájthatunk ugyan, de bizonyos emberek tőlünk a bizalmat már soha nem kaphatják vissza, és ilyenkor Isten más embereket keres, akik tényleges bűnbánat esetén bizalmukkal megajándékozzák az illetőt, és ezzel segítik annak felépülését, megújulását?
A lényeg azonban itt az, hogy Ákís nem megérdemelt bizalma Dávid iránt annak a jele, hogy Dávidot életének legmélyebb szakaszában sem hagyta el az Isten.
Szintén Isten kegyelmét igazolja az a tény, hogy Dávid nemcsak bizalmat, hanem prófétai szót, isteni eligazítást is kap életének mélységeiben.
Ilyenkor a prófétai szó kegyelemi állapot.
Ezt a kijelentést most direkten a filiszteus hadvezérek fogalmazzák meg, akik nem is tudják, mennyire Isten eszközei ebben, és mennyire azt mondják, ami Dávid számára konkrét útmutatás, eligazítás lehetne.
A filiszteus hadvezérek ugyanis kerek perec kimondják Dávidról, hogy ez az ember térjen vissza a maga helyére, oda, amit kijelöltek neki (4). Ezzel Isten mondja általuk, hogy Dávid térjen vissza a saját helyére, a saját feladataihoz, a saját szolgálatába, oda, ahova az Isten eredetileg állította.
Dávid minden bűne ellenére, mégis vele van az Isten, mert az Úr keze érdemtelenül bizalmat ajándékoz neki, mert az Úr szava konkrét eligazítást ad számára; valamint, mert az Úr konkrét szabadulást nyújt Dávidnak abból a lehetetlen helyzetből, amiből őt és sokakat a saját hűtlen hazugsága, árulása juttatott.
Hány olyan lehetetlen helyzet nyomorgat bennünket, ahová a saját bűneink miatt jutottunk, és amibe a mi hűtlenségünk miatt szorultak be mások is.
Isten nagy kegyelme az, hogy Ő mégis konkrét szabadulást ad ezekből a lehetetlen helyzetekből, amelyekből a saját erőnk és bölcsességünk már–már nem is látja a kiutat, vagy talán nem is akarja meglátni, mert nem is tudatosodott benne annak mélysége.
Isten szabadításának ajtaja megnyílt Dávid számára, amikor a filiszteus hadvezérek bizalmatlansága nyomán már maga Ákís király, Dávid ellenállása ellenére is, szinte kényszeríti Dávidot arra, hogy térjen vissza városába, és ne harcoljon saját népe ellen (10–11).
Isten kényszeríti ezzel Dávidot, szinte kikényszeríti ebből a lehetetlen helyzetből arra a szabadulásra, amelyet ő még fel sem fogott.
Isten szabadításának ajtaja Dávid ellenére is megnyílt számára.
Dávid mélységei ellenére, mégis vele volt az Isten: bizalmat, kijelentést, konkrét szabadulást ajándékozott neki.
3.
Láttuk tehát, hogy milyen mélyre jutott Dávid; – majd láttuk azt, hogy mélységeiben mégis Dáviddal volt az Isten; – a kettőt összegezve kimondhatjuk a mai legfontosabb üzenetet: EZ A KEGYELEM, ilyen az Isten kegyelme, érthetetlen, felfoghatatlan, emberi logikával követhetetlen, mégis csodálatos (3–9).
Összegezve tehát, azt a tanítást adhatjuk Isten kegyelméről, hogy bűneink ellenére velünk van az Úr mindvégig.
Dávid is ezt tapasztalta meg: bűnei ellenére vele volt az Isten mindvégig.
Minden kifejezés hangsúlyos ebben a fenti tételben, amely Isten kegyelmének lényegét fogalmazza meg: – Velünk az Isten Jézus Krisztusban (Máté 1,23); – mindvégig velünk az Isten, mert Jézus Krisztus tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8); – mégis velünk az Isten, mindvégig, bűneink ellenére is (Zsoltárok 32,1).
Bűneink ellenére még fel is magasztal bennünket a mi Urunk.
Ezt látjuk ebben a fejezetben, Dáviddal kapcsolatban is, mert erről a mostani hűtlen, hazug, áruló emberről azt mondja Ákís király: Nem találtam benne semmi hibát (3), semmi rosszat sem találtam benne, becsületesnek tartom (6), megbízhatónak tartom, akár az Isten angyalát (9).
Egy ilyen embert ennyire másnak látni, ez szinte felháborító, ahogy a filiszteus hadvezérek fel is háborodnak ezen (4).
Ilyen Isten kegyelme, emberi logika szerint felháborító, érthetetlen, és mégis munkál, és elvégzi az áldott megújulást, ahogy Dávid életében is elvégezte.
Isten így tekint ránk is, ahogy Ákís Dávid királyra, nem a bűneinket nézi, hanem Jézus Krisztus érdemét, tisztaságát, tökéletes áldozatát, és ezen keresztül, mint egy „szemüvegen” keresztül tekint le ránk, igaznak tart bennünket, noha nem vagyunk azok.
Ez a megigazulás. Olyan, bocsánat a már ismételt példáért, mint amikor egy térhatású moziban szemüvegben nézzük a filmet, de ha levesszük a szemüveget, tiszta homály lesz minden, ezért újból fel kell vennünk a szemüveget, hogy kristálytiszta lehessen a látás. Ez a „szemüveg” Jézus Krisztus. Isten Őrajta keresztül tekint ránk. Ez az Isten kegyelme.
A megigazulást azonban követi a megszentelődés.
Ahogy Isten Dávidnak konkrét szabadulást adott, úgy ad nagy szabadulást Övéinek az Úr a bűnből, a betegségből, a halálból, a gonosz hatalmától.
Nemcsak úgy nyilvánul meg Isten kegyelme, hogy bűneink ellenére velünk van az Úr, és megigazító kegyelme érdemtelenül felmagasztal bennünket, hanem úgy is, hogy bűneinkből szabadulást ajándékoz nekünk, vagyis újjászül bennünket, gyermekeivé formál minket, valósággal megtisztulóvá teszi életünket.
Ezt látjuk Dávid esetében is, aki megvallotta bűneit, megragadta az Úr kegyelmét, és ebből a kegyelemből erőt merítve valóban új életet kezdett. Az 51. zsoltárban adja bizonyságát Dávid ennek a megújulásnak. Ettől kezdve az ő életében is érvényes az Ige, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül (Máté 24,13).
A megigazulást mindig követi a megszentelődés. Isten ingyen kegyelme hatékonyan munkálkodni kezd az irgalmat nyert ember életében. Isten kegyelme ugyanis drága véren szerzett kegyelem, és nem olcsó kegyelem, azzal nem lehet csak úgy visszaélni.
Isten embere újjászületett ember, noha nem tökéletes ember, de megújult életű ember, aki Isten kegyelmébe kapaszkodva mindvégig kitart.
Dávidot is újjászülte ez a kegyelem, noha soha nem lett tökéletessé, de visszatérve saját helyére, elvégezte azt, amit az Úr rábízott: királlyá lett az Isten akaratából, Isten népének királyává; – a legnagyobb királynak, Jézus Krisztusnak, a világ megváltójának elődjévé lett.
*
Ahogy telnek az évek az ember felett, és ahogy telik az élet, Isten egyre inkább kivesz mindent Övéi életéből, hogy csak Ő maradjon, és csak az Ő kegyelme maradjon az ember számára; – így csak ezt a kegyelmet lehessen megragadni, minden körülmények között.
Aki ezt a kegyelmet megragadja, az minden mással leszámolt itt.
Az ilyen ember számára egyre inkább törpül minden itteni dolog jelentősége; – félre ne értsük, nem a dolgok értéke csökken, mert ez a földi élet Isten ajándéka mindenestől, annak utolsó percéig; – tehát nem a dolgok értéke csökken, hanem azok jelentősége.
A kegyelmet nyert ember tudja, hogy Isten akkor is megtartja őt, ha mások zuhanni látnák az életét, illetve akkor is megtartja őt, ha elmegy ebből a világból.
Gyülekezeti házunk felújítása során most jutottunk el odáig, amely a beruházás legnehezebb része.
Ebben a munkafolyamatban több főfalat kellett kiváltani, hogy a sok kis helyiségből egy régen várt nagytermünk legyen végre.
A munkások vasbeton pilléreket emeltek, arra hatalmas acélgerendákat helyeztek, amelyeket egymáshoz csavaroztak, majd több helyen ideiglenesen aládúcolták a második emeleti födémet, aztán elkezdték kibontani a főfalakat.
Szinte fellélegzés volt, ahogy a sok fölösleges fal lebontása után kitárult előttünk egy százhúsz főt befogadni képes nagyterem, amely szinte akkora, mint a templomunk.
A lényeg azonban ezután következett. Ekkor a második szinten erős sodronyokkal egymáshoz húzták a falakat, stabilizálták őket, majd a mérnökök, statikusok jelenlétében szép lassan elbontották az ideiglenes aládúcolásokat. A szakemberek azt mondták, hogy ilyenkor a nagy fesztáv miatt minimum fél centit süllyed a fönti födém, ahogy teljes súlyával ráül az új acélgerendákra. Valóban, belé is roppant az épület, de nem történt semmi nagy baj, már az új megtartó gerenda hordozza a terheket, miközben alul minden fölösleges fal eltűnt, és gyönyörködhetük a tágas, nagy térben.
Pontosan így van ez Isten kegyelmével kapcsolatosan is. Csak ez tart meg. Alóla minden fölösleges falat, dolgot elbont az Isten, ha közben meg is roppan egy picit az életünk, de közben tágas térré leszünk, ahonnan minden limlom kikerült, hogy „lelki szegényként” (Máté 5,3) befogadhassuk az Isten kegyelmes jelenlétét, Igéjét, áldását, megtartó irgalmát.
Jó, hogy egy idő után már csak ez marad nekünk, az Isten kegyelme, csak ebbe lehet kapaszkodni, és ez az ingyen kegyelem minden önhittséget térdre kényszerít (Efezus 2,9; Filippi 2,10), miközben megújultan felemel.
Dávid életének legmélyebb szakaszában, mégis vele volt az Isten mindvégig: Ilyen a kegyelem!
Ilyen az Isten megtartó és újjászülő kegyelme.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. január 14.
Textus / Lekció: 1Sámuel 29,01-11 (09)
Igehirdető: Steinbach József