(10) Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok.
(11) Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.
(12) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.
(13) Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.
(14) Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.
(15) Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül,
(16) mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre.
(17) Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.
(18) Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként.
(19) Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.
(20) A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.
Filippi 4,10-20
(Filippi 4,10)
A filippi gyülekezet tagjai adományt küldtek az apostolnak, római fogságába, Epafroditosszal.
Az apostol, Epafroditoszt visszaküldve Filippibe (2,25–30), egyúttal küldi ezt a levelet is, megköszönve benne a levél végén a filippi gyülekezet gondoskodó szeretetét: a pénzbeli adományt és a „szeretetcsomagot”.
Nagy az apostol öröme!
Elsősorban nem a neki juttatott segítségnek örül; persze az is jólesik nyomorúságos helyzetében.
Az apostol öröme egyben hálaadás a filippi gyülekezet hitéért, gondoskodó szeretetéért, amelynek egyik látható jele a neki küldött adomány.
Az apostol öröme nagy öröm, mert az Úrban való öröm.
Erről az örömről többször szólt már az apostol (4,4).
Valójában az egész Filippi levél az öröm levele.
Mai igeversünk ismét erre az örömre utal, és egyben ennek az Úrban való örömnek újabb jellemzőit tárja fel előttünk.
A gondoskodás öröme, az Úrban való öröm:
– az adni tudás öröme;
– az elfogadás öröme;
– és a megváltottság feletti öröm.
1.
Ez az öröm az ADNI TUDÁS ÖRÖME.
Az 1975. évi újfordítású Bibliában így olvasható ez az igevers: „Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre már elég erősek vagytok arra, hogy gondoskodjatok rólam: akartatok is gondoskodni, de nem volt rá alkalmatok.” (10)
Először ezt emeljük most ki, ebből az igeversből: gondoskodjatok…
Az adni tudás öröme a gondoskodás öröme, a másokról való gondoskodás öröme.
Az adni tudás, a másokról való gondoskodás mindig hitből fakad: a Jézus Krisztusba vetett hitből fakad.
Jézus Krisztus meggazdagít. Ebből a „gazdagságból” másoknak is jut. Jézus Krisztus gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk (2Korinthus 8,2–9).
Bizony, az ajándékozó bővelkedik, és aki másokat felüdít, az maga is felüdül (Példabeszédek 11,25). Az adni tudás, maga bővelkedővé tesz, felüdít. Hitben adatik ez a csoda.
Az adni tudás öröme zúgolódás és „kürtöltetés” nélküli öröm (Filippi 2,14; Máté 6,2).
A macedóniai gyülekezetek szegények voltak, és mégis ezek lettek a legadakozóbbak. Szegénységükből a jószívűség gazdagsága lett; nem önmaguktól, hanem a Krisztusban (2Korinthus 8,2).
Kicsit részletezzük ezt a hitből, „mennyei” gazdagságból fakadó, adni képes örömöt.
Ez a gazdagság „mennyei”, kifogyhatatlan gazdagság, amely nem köthető direkten e-világi állapotunkhoz, itteni javakhoz.
Megnyilvánulhat ez a „mennyei” gazdagság itteni, látható, kézzel fogható áldásokban is, de lényege mégis az, hogy azoktól függetlenül „gazdaggá” tesz.
Sőt, a szegénység, a kudarcok, a veszteségek közepette is olyan létező „gazdagság” ez, amely még ilyenkor is tud adni másoknak.
Nem is mi adunk ilyenkor, hanem a bennünk munkálkodó Jézus Krisztus, aki örök, mennyei, elvehetetlen javakkal gazdagított meg bennünket.
Így, a krisztusi ember minden helyzetben adhat, még akkor is, amikor ő szorul másokra.
Tény, hogy az elkényeztetett, gazdag, sikeres ember sokkal önzőbb és zsugoribb, mint a „szegényebb”.
A „szegénység” önmagában nem tesz alázatossá, de a hitben megélt szegénység igen.
Az ilyen ember mindig tud adni.
Az adni tudás öröme, a másokról való gondoskodás öröme, hitből fakadó öröm, és elsősorban a ránk bízottakra vonatkozik.
Hiszen sok a rászoruló, megszámlálhatatlanul sok. Sokféle „szűkölködés” nyomorgatja az embert. Sokszor sajnos közéleti provokáció kérdése, hogy ezekből „kiket, miket” emelünk ki éppen.
A kérdés eleven: – Kik azok, ezek közül a sokféleképpen szűkölködő sokak közül, akikért mi vagyunk felelősek? Ki a te rászorulód, akinek adhatsz, akit meggazdagíthatsz?
Egyszerűen felelek. A közvetlen szeretteid az elsők, majd a gyülekezeted, azután a közvetlen környezetedben élők közül valaki. Ezeken túl „plusz” még egy valaki, aki egészen más, mint te. Elsősorban a közvetlen szeretteid, környezeted szűkölködőiért vagy felelős, adni tudó, gondoskodó szeretettel; – de még egy valakit fel kell vállalnod, belterjes körödön túl. Így lesz igazán krisztusi az adni tudás öröme.
A világ összes nyomorúságát nem tudjuk felvállalni. Nem is várja ezt tőlünk az Úr. Mindenki a saját területén tenné azt, amiről az imént konkrétan szóltunk, akkor közös vállalásainkban, csodák történhetnének. De ezek a csodák csak hitben történhetnek, egyébként mindent visz az önzés. A világ össztermelésének harminc százalékából még mindig meg lehetne oldani a már túlnépesedett föld minden szociális problémáját. De bele sem megyek ebbe, mert az emberi bűn nem engedi meg a közös vállalásokat, hanem csak egymásra mutogatunk és éljük az önző életünket.
Szóval nem minden rászorulót, hanem a rád bízottak közötti rászorulókat kéri rajtad számon az Isten, meg azokon kívül még egy valakit, aki lehet bizonyos időközönként más és más. Bocsánat a példáért. Ha elmegyek egy kutyamenhelyre, hogy örökbe fogadjak egy kutyust, akkor az összesen megeshet a szívem, de nem vihetem haza az összeset, az nekik és nekem is a biztos pusztulás lenne. Egyet kiválasztok, arról gondoskodni fogok felelősen…
Az adni tudás öröme, a másokról való gondoskodás öröme: hitből fakadó öröm, amely elsősorban a ránk bízottakra vonatkozik, és aki krisztusi örömmel ad, az ténylegesen ad.
Mit jelent ez?
A tényleges gondoskodás egyszerre konkrét, szakszerű segítség és ugyanakkor szeretettel teli.
Aki szakszerűen, de ridegen segít, az nem segít valóságosan.
Nem az egészségügyről szól az alábbi példa, hiszen csak tisztelettel szólhatunk az ott folyó szolgálatról, a nehéz körülmények ellenére tetten érhető hűségről. Egy barátom haldoklott, fuldoklott. Jeleztem a nővérszobán. Mire azt a választ kaptam a monitorra tekintő nővértől: – Az oxigénszint rendben. – De fulladozik! – jeleztem ismét. – Az oxigénszint rendben! – hangzott ellentmondást nem tűrően újra a rideg, szakszerű válasz. Monitor előtt minden eldől manapság, és a nővér nem jött be a kórterembe. Szakszerű, de szeretet nélküli segítség ez.
A szeretettel teli, kedves gondoskodás sem nélkülözheti a szakértelmet, a konkrét segítséget. De bizonyos helyzetekben, amikor már emberileg nem lehet többet tenni, a legmagasabb szintű szakmaisággal sem, a kedves szeretet, egy percnyi biztató, személyes odafigyelés akkor is hatékony és áldott.
Az adni tudás öröme tényleges segítséget jelent: a szeretet és konkrét, szakszerű segítség szent egységében.
Az adni tudás krisztusi örömével nevelve segítünk!
Szójátékkal élve ez azt jelenti, hogy feltétlen feltételekkel segítünk.
A feltétlen, krisztusi szeretetből fakadó segítségnek mégis vannak feltételei abban az értelemben, hogy a segítségre szorulót közben neveljük, intjük, motiváljuk. Világossá tesszük számára, hogy mit tegyen és mit ne tegyen, vagyis nem élhet vissza a segítséggel, és nem várhat el folyton mindent a másiktól…
Bizony ez a szempont azt is jelen ti, hogy a krisztusi, adakozó szeretetben mindig ott rejtőzik annak kockázata, hogy szeretetünkkel visszaélnek. Éppen a segített érdekében, ilyenkor határozottan szólnunk kell, vagyis intenünk, nevelnünk kell a rászorulót.
Erre is említek egy példát.
Egy reptéren óriási tömeg várakozott, késtek a gépek az időjárás miatt.
Nem volt hova leülni, már moccanni is alig lehetett. Mi öten várakoztunk együtt. Udvariasan egy anyának és serdülő lányának átadtunk két helyet a magunkéból. Biccentve köszönték. Majd, amikor én is felálltam, odatették a táskájukat a helyemre, és már engem sem engedtek visszaülni.
A krisztusi, adni tudó szeretetből visszaélés lett: mi engedtünk, és elkezdtek kiszorítani bennünket. Ezt eltűrni? Semmiképpen sem ez a krisztusi szeretet! Határhelyzetekben ez is lehet krisztusi szeretet. A mindennapokban azonban nem ez a krisztusi szeretet és gondoskodás. Ilyenkor csak szimplán hülyének néznek minket.
Ezért határozottam szóltam: tessék letenni az asztal alá a táskát, mert vissza akarok ülni a helyemre; illetve valaki mást oda akarok engedni azok közül, akik állnak. A kemény hang meglepte őket, és észbe kaptak. Tanítanunk is kell másokat a krisztusi szeretetre.
Tehát, az adni tudás öröme kegyelmi állapot: hitből fakad, a ránk bízottakon kezdődik, valamint tényleges és nevelő gondoskodást jelent
2.
Ez az öröm, amiről az apostol szól: az adni tudás öröme mellett AZ ELFOGADÁS ÖRÖME.
„Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre már elég erősek vagytok arra, hogy gondoskodjatok rólam: akartatok is gondoskodni, de nem volt rá alkalmatok.”
A gondolatmenetet folytatva emeljük most ki ebből az igeversből azt, amit az apostol ekként fogalmaz meg: gondoskodjatok rólam…
Az elfogadás öröme: a gondoskodást szorult helyzetünkben másoktól elfogadó képesség öröme és szabadsága.
Az elfogadás krisztusi öröme nem megalázó.
Valóban, csak Jézus Krisztusban lehet úgy megélni mindezt, hogy ne megalázásként éljük meg az elfogadást.
Az elfogadás krisztusi öröme nem elkötelező, nem lekötelező.
Újból el kell mondanom: csak Jézus Krisztusban lehet úgy megélni az elfogadást, hogy ne valami elkötelező, megalázó üzleti viszonyt sejtsek mögötte, amit szükségből ugyan el kell fogadnom, kényszer kompromisszumokat kötve, de várva azt, hogy mikor és hogyan nyújtják majd be mindezért a számlákat.
Az elfogadás krisztusi öröme nem elkötelező, nem lekötelező.
Az elfogadás krisztusi öröme ugyanakkor nem elváró, nem gátlástalan elvárásokat támasztó képesség.
Az apostol hangsúlyozza ezt: akartatok segíteni már eddig is, de nem volt rá alkalmatok.
Az elfogadó nem tapintatlan, nem követelődző, nem gátlástalan, amellyel valójában mindent a másiktól vár, és egész elrontott életéért a másikat okolva, mindig, mindenben a másiktól várja a megoldást.
Az elfogadó tud elfogadni, de nem követel. Sőt, az elfogadó tudja azt, hogy a másiknak is ezer baja van; ha akar segíteni, akkor sem biztos, hogy tud segíteni; vagy, ha tud segíteni, akkor is csak részben képes erre.
Megértem a másikat: akarna, de nem tud, nincs ideje, ereje. Nem várok tőle lehetetlent.
Az elfogadás öröme, áldott, krisztusi képesség, a fentiek szerint, az újjászületett ember ajándéka, az Úrban.
Megvallom nektek őszintén, hogy mai napig küszködök, itt különösen, az ó-emberemmel, mert igen nehezemre esik elfogadni, bárkitől bármit kérni.
Tényleg nehéz, emberileg megalázó, elkötelező, elvárások tömegével terhelt minden elfogadás.
Tényleg benyújtják a számlát mindenért, tényleg jogos a rettegés, amikor valamit is elfogadunk.
Csak Jézus Krisztusban adathatna mindez másként.
Jobb adni, mint kapni (Cselekedetek 20,35).
De ahhoz, hogy tudjak adni, ahhoz tudni kell kapni is.
Aki nem kap, aki nem töltekezik, aki nem tud elfogadni, az nem tud adni sem.
A keresztyén üzenet is arra épül, hogy Istennel szemben csakis elfogadók lehetünk! Őbenne meggazdagodva tudunk adni másoknak. Őbenne leszünk képesek arra, hogy adott helyzetben emberektől is képesek legyünk elfogadni.
Eljön ugyanis az az idő, amikor nincs más lehetőségünk: csak elfogadni!
Ez már átvezet a legfontosabb, záró üzenethez!
3.
Ez az öröm, amiről az apostol szól: az adni tudás öröme, az elfogadás öröme, leginkább pedig a MEGVÁLTOTTSÁG FELETTI ÖRÖM: a krisztusi megváltó szeretet feletti öröm.
„Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre már elég erősek vagytok arra, hogy gondoskodjatok rólam: akartatok is gondoskodni, de nem volt rá alkalmatok.”
A gondolatmenetet lezárva végül emeljük ki ebből az igeversből azt, amit az apostol ekként fogalmaz meg: elég erősek vagytok arra, hogy gondoskodjatok rólam…
Ez az erő, az Isten ereje.
Ez az erő kegyelmi állapot.
A gondoskodás, mindkét irányban, az adni tudás és az elfogadás irányában is kegyelmi állapot.
Gondoskodásra szorulunk, előbb–utóbb mindannyian.
A „hasadt”, „Eredetétől elszakadt” emberlét természete ez: életünk minden szakaszában kell, hogy gondoskodjanak rólunk.
De vannak olyan életszakaszok, helyzetek az ember életében, amikor ez a „szorultság” egyértelművé lesz: a csecsemő és gyermekkor odaadóan elismert rászorultsága, az időskor kiszolgáltatottsága; a túlterhelt dolgos időszak kifáradása; a váratlan események, határhelyzetek, vagy a betegség szorultsága.
Igen, vannak olyan életszakaszok, a hívő ember életében is, amikor rá kell jönnie, hogy fogy a „muníció”. Noha adatik a kegyelem minden napra, amíg megtart az Úr, az ember egyre inkább rájön, hogy kevesebbet és kevesebbet tud adni, miközben egyre többet kell elfogadnia. Vannak olyan időszakok, amikor az ember annyira kifárad, hogy már nem tud adni, csak elfogadni. Vegyük észre, ne írjuk le, segítsük az ilyeneket. Ez az igazi szeretetszolgálat.
Vagy, aki folyamatosan ad, igyekszik megfelelni az elvárások rengetegében, de egy adott ponton túl nem tud már többet adni! – Ha agyon csaptok, akkor sem tudtok többet kitaposni belőlem! Nincs több! Ennyit tudok adni!
Ez az emberlét! Gondoskodásra szorulunk. Kifejező önmagában is a szó: Szorulunk!!!
Egymás gondoskodására szorulunk, az emberlét szorult helyzetében.
De úgy szorulunk egymásra, a hitben, mint Jézus Krisztus eszközeire.
Ha hitetlenül szorulunk egymásra, az olyan kényszerhelyzet, aminél nyomorúságosabb nincs. Emberek kezébe esni, kiszolgáltatottan: valóban nincs ennél rettenetesebb (2Sámuel 24,14).
De annál sincs rettenetesebb, mint amikor az ember azt éli meg, a bethesdai beteghez hasonlóan, hogy „nincs embere”, aki igazán, hittel, szeretettel, egy adott, döntő pillanatban segítene, „beemelne innen oda” (János 5,7).
Az egymásról való gondoskodás csak hitbeli közösségben élhető meg.
Gondoskodni az tud a másikról, aki közösségben van Jézus Krisztussal, ezért közösséget tud vállalni a másikkal is, a nyomorúságban (14). Akit valamiért megbélyegeztek – joggal, vagy méltatlanul, nem érdekes – azzal is közösséget vállalok, bármely nyomorúságban (14).
A filippiek ezt tették az apostollal (14–15). Pál ezt köszöni meg nekik.
Tudunk-e egymásról így, az Úrban, hittel, krisztusi örömmel gondoskodni? Tudunk-e adni? Adni nem könnyű. Hiszen mindig rólunk van szó. Az „adásban” is ott rejtőzik a kísértés, hogy vállon veregetjük magunkat.
Tudunk-e krisztusi önzetlenséggel adni és elfogadni? Nincs nagyobb áldás, „szentebb művészet”, mint megélni, az adás és elfogadás kölcsönös viszonyát, egymással közösségben, az Úrban (15).
Krisztus gondoskodására szorulunk!
Isten gondoskodott rólunk, a Jézus Krisztusban!
A gondoskodás maximuma az evangélium szerint a megváltás, a maradéktalan, üdvösséges megoldás.
Ezt egyre kevesebben akarják már hallani, az egyházon belül is, mert az itteni problémák megkerülésének bélyegzik.
Döbbenetes látni, ahogy a keresztyén üzenet szívét, a Biblia centrumát, a Jézus Krisztusban közölt megváltás evangéliumát, amely túlmutat ezen a világon, és egyedül képes áldottá tenni ezt a világot is, kilúgozzák…
Csak az kell a keresztyénségből, ami ebben a világban jó, siker, öröm, happy, meg azonnali csoda, megoldás, segítség. Gyakran lesz a keresztyénség egyszerű szeretetszolgálattá: már-már humanizmussá. Segíts a szegényeken, légy emberséges! Ez fontos, de édeskevés, és emberi erőből lehetetlen is.
Egy határon túl nem tudunk gondoskodni még a közvetlen szeretteinkről sem: elfogy az idő, az erő, a türelem, kiadjuk őket bérbe, életünk legaktívabb ideje az ő gyengülésükre esik. Könnyebb a világ szegényeiről általánosságban beszélni, egymásra hárítani a felelősséget, miközben a közvetlen mellettünk élőkről sem igazán gondoskodunk. Elsorvad mellettünk a házastársunk, elvadulnak a gyerekeink. Mi meg a világ nagy dolgait akarjuk megoldani, azokról vitatkozunk. Miről beszélünk?!
Egy határon túl mindent visz az emberi önzés, mindent bedarál az emberi bűn.
Megváltás kell, az Úrtól való maradéktalan megoldás, emberen túli megoldás!
Az a mi egyetlen reménységünk, hogy van olyan ország, az Isten országának kiteljesedése, ahol Isten gondoskodó, megváltó szeretete minden könnyet letöröl a szemünkről (Jelenések 21,4).
Van megváltás! Ez az evangélium! Ezt kell hirdetni! Ez a mi nagy örömünk.
Ez a hívő reménység tesz késszé bennünket arra, hogy örömben tudjunk adni, örömben tudjunk elfogadni, mint az Úr megváltottjai!
Örömben gondoskodunk egymásról az adás és elfogadás viszonyában (15), mert Isten egyszer és mindenkorra gondoskodott rólunk, a Jézus Krisztusban!
*
Lisszabonban járhattam a közelmúlt hétvégéjén.
Ennek a városnak sok csodája közül az egyik az elhelyezkedése. Valóban hét dombon épült, amely sokkal szembetűnőbb, mint Róma esetében. Száz méterenként akár tízemeletnyi szintkülönbséget is le kell győznünk.
A völgyben az orrunkig sem látunk. Aztán meg kitárul a teljes tér a csúcson, és a részletek a helyükre kerülnek az egészben: ott voltunk, oda fogunk eljutni; ott pedig a hatalmas tölcsértorkolattal óceánba ömlő Tajo folyó nyugszik meg, mint aki hazaért.
Aki egyszer már járt a csúcson, az a völgyben, a sikátorokban is az egészet látja.
Ez a megváltott ember hitének reménysége, öröme.
A gondoskodás öröme, az Úrban való öröm:
– az adni tudás öröme;
– az elfogadás öröme;
– és a megváltottság feletti öröm.
És még valami!
Lisszabonban az óceán tövében egy hatalmas híd ível át a folyó túlsó oldalára, ahol – Braziliához hasonlóan – egy hatalmas áldó Krisztus-szobor öleli magához a várost.
Pökhendi protestánsként ennek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget.
Most a megváltozott, „mozgó” világban megértettem, hogy mit jelent egy ilyen szobor, a keresztyénségét felvállaló országban.
Igen, ez „hitelesebb” teológiailag, mint egy szabadság szobor.
Nem a szobrokban bízunk. De Krisztus áldó keze a város fölött emlékeztet arra, amit a ma keresztyén embere is elfelejtett: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23)
Velünk a megváltó Isten üdvösséges gondoskodása!
Nincs semmi baj!
Örülhetek!
Adhatok!
Elfogadhatok!
Generális Vizitáció, Ajka, 2018. november 11.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. november 18.
Filippi sorozat 28.
45. hét 2018.11.04. Lisszabon SZTH utáni 23.
46. hét 2018.11.11. Ajka GV SZTH utáni utolsó előttit megelőző: „Ítélet”
47. hét 2018.11.18. BA-BF SZTH utáni utolsó előtti: „Reménység”
Textus / Lekció: Filippi 04,10
Igehirdető: Steinbach József