Utánam jön, aki erősebb nálam — Igehirdetés 2020. augusztus 2-án

Utánam jön, aki erősebb nálam

(1) Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. 

(2) Amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében: „Íme, elküldöm előtted követemet, aki elkészíti utadat; 

(3) kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”,  

(4) megjelent Keresztelő János a pusztában, és hirdette a megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára. 

(5) Akkor kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek is mind, és amikor megvallották bűneiket, megkeresztelte őket a Jordán folyóban.  

(6) János teveszőr ruhába volt öltözve, derekán bőrövet viselt, sáskát evett és vadmézet.  

(7) Ezt hirdette: Utánam jön az, aki erősebb nálam, és én arra sem vagyok méltó, hogy lehajolva saruja szíját megoldjam. 

(8) Én vízzel kereszteltelek meg titeket, Ő pedig Szentlélekkel fog megkeresztelni titeket. 

(Márk 1,1–8)

(Márk 1,7)

 

Felragyogott előttem Márk evangéliuma kezdetén, az első szakasz hetedik verse, annak is egy tagmondata, Keresztelő János bizonyságtételéből: „Utánam jön, aki erősebb nálam.”

 

Ebben a kijelentésben már ott van az evangélium lényege; mindaz, amiről Márk ír, itt a kezdésnél, és aztán végig.

 

Figyeljünk ma erre, hogy mit jelent ez a gyönyörű bizonyságtétel: „Utánam jön, aki erősebb nálam…”

*

Azért, hogy ezt a kijelentést igazán evangéliumi összefüggésekben lássuk, hadd szóljak először magáról az EVANGÉLIUMRÓL, hiszen így kezdődött a mai igeszakasz, Márk evangéliumának indítása is: „Ez Jézus Krisztus evangéliumának kezdete” (1).

Márk evangéliumot ír.

Hangsúlyozza, hogy ez az evangélium Jézus Krisztusról szól; ez Jézus Krisztus evangéliumának kezdete.

 

Az evangélium az a műfaj, amely a lényegről szól, a leglényegesebb üzenetről, Jézus Krisztusról; arról, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, a megtartó.

Ahogy az első keresztyének megvallották: Isten Fia Megváltó.

Márk evangéliuma, és minden evangélista, csakis erre koncentrál.

Ezért Jézus életéből az evangélisták mindössze három évet beszélnek el, hirdetve ennek a leglényegesebb kijelentésnek az alátámasztására, Jézus Krisztus tanításait, jelként adott csodáit, koncentráltan a szenvedéseit, megváltó halálát és feltámadását, amelyben nyilvánvalóvá lett az, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a megoldás, életünknek minden tekintetben az egyetlen megoldása.

Csak erről a lényegről, a leglényegesebbről szól az evangélium; Márk írása szerint különösképpen.

Hangsúlyozzuk, hogy minden részlet, amely az evangéliumban leíratott, az nem véletlenül íratott le, hanem azért, hogy minden részlet erre utaljon: a lényegre, a leglényegesebbre.

A filmművészet kapcsán, a rendezők elmondják, hogy egy valamirevaló filmben – most nem sorozatokról beszélek, hanem arról, ami filmművészeti alkotás – minden egyes filmkocka, minden egyes felvétel, nem véletlenül van ott; és úgy, ahogy azt megkomponálták. Minden egyes apró részletnek is jelentősége van a lényeget illetően, a film üzenetét illetően.

Még inkább így van ez, Szentlélektől vezérelten, az evangéliumokban. Minden részlet, minden, amit itt olvasunk, a leglényegesebbről szól, Jézus Krisztus evangéliumáról, az egyetlenegy fontos üzenetről, amire szüksége van ennek a világnak: Jézus Krisztus az életünk egyetlen, valóságos, örök megoldása; Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

 

Ezt a lényeget úgy tárja fel Márk, benne volt a mai Igében, hogy elmondja ennek az evangéliumnak a kezdetét, és elmondja annak a végét is.

Elmondja a kezdetet, és szól a végről is; de úgy, hogy ez a vég valójában nem pusztulás és halál, hanem egyre inkább a kiteljesedés.

Miként a mustármag példázatában hangsúlyozza majd Jézus – Márk evangéliumában is olvashatjuk ezt a példázatot (Márk 4,30–32) –, hogy a piciny kezdetből, a picinyke kis mustármagból nagy fa lesz; nagy fává növekszik a legkisebb mag.

Olyan nagy fává bontakoztatja ki a legkisebb magot a növekedést adó Isten, amely aztán árnyékot nyújt a tűző, tikkasztó napmelegben, megnyugvást ad a kietlen földön; és fészket raknak rajta az égi madarak – ahogy egy héttel ezelőtt szó volt erről –, védelmet, oltalmat, üdvösséget ajándékoz.

E kiteljesedés felé tart kicsiny életünk, az Úrban.

Jézus Krisztus a kezdet és a vég (Jelenések 21,6).

A vég pedig igazából kiteljesedés: lám, a piciny kezdetből mi is lehet valójában, Jézus Krisztus által, egyéni, egyházi, közösségi életünkre nézve, mert a kezdet és a vég, ilyen értelemben is, az Úr Jézus Krisztus kezében van.

 

Ez a lényeg, az ingerdús, kínálatdús lényegtelenségek között elvesző világunkban is!

Ez a legfontosabb, és ezért az evangélium örömhír.

Ezt jelenti maga a kifejezés is: örömhír.

Ezért mondhatjuk Pál apostollal együtt, hogy valóságos, mindenkori örömünk van az Úrban, a legnehezebb helyzetekben is, mert reménységünk van, mert látjuk a lényeget, a kezdetet és a kiteljesedést illetően is!

Bizonyosan látjuk a távlatokat, hogy valójában honnan, hová tart az életünk, az Úrban.

Ezért mindenkor tudunk örülni, az Úrban (Filippi 4,4).

 

Az evangéliumok mindezeket – ez is nagyon fontos –, az evangélisták bizonyságtételeként mondják el.

Amikor az evangélisták, a Szentlélek által hitre jutottak, és hitben járva világosan látták már, hogy mi is történt a Krisztus-eseményben, hogy Jézus története mit is jelent valójában.

Amikor mindez megvilágosodott az evangélisták előtt, a Szentlélek által, akkor egyszerre csak megragadták a lényeget, majd hitben visszatekintve beszélték el Jézus Krisztus történetét.

Az evangéliumok tehát bizonyságtételek, hitvallások; a hit szemével nézve, elbeszélve, hangsúlyozva megváltásukat.

Az evangélisták maguk is részesedtek Jézus Krisztus megváltó szeretetéből, ők maguk is érintettek az üzenetben; ők tanúk.

Vagyis az evangélium egy igenis „optikás történetírás”, a hit szemével leírt, értelmezett, továbbadott történet-elbeszélés.

Szögezzük le, hogy nincs olyan történet, nincs olyan elbeszélés és történetírás, amely semleges lenne, hiszen mindegyik elbeszélés valamilyen nézőpontból, optikából mindenképpen kénytelen szemlélni az eseményeket.

Az evangélisták a hitre jutott ember hitvalló szemléletével beszélik el a Jézus-eseményt: hangsúlyozva, hogy Jézus a Krisztus.

Ez az evangélium, a lényeg, a kiteljesedő kezdet, örömmel tölt el bennünket is, és erre a bizonyságtételre indít minket.

*

Ennek az evangéliumi szemléletnek egyik definiálását olvassuk a mai kiemelt Igénkben, amely arra utal, hogy miként élhetjük meg mindezt, amit én az imént röviden összefoglaltam.

A hetedik versben találhatjuk Keresztelő János bizonyságtételét Jézus Krisztusról.

Őszintén megmondom, nagyon jól ismerem minden sorát ennek az igeszakasznak, többször prédikáltam már erről az igeszakaszról, de így még ez a vers nem ragyogott fel előttem.

Vagyis, Keresztelő János azt mondja Jézus Krisztusról: UTÁNAM JÖN, AKI ERŐSEBB NÁLAM (7).

 

Ezt a kijelentést, bizonyságtételt megértve, hadd mondjam el azt, hogy evangélisták nem mindegyike beszéli el Jézus Krisztus születéstörténetét és gyermekségtörténetét. Például Márk sem és János sem, mert mindjárt a lényeg lényegére koncentrálnak. Márk evangéliumáról azt mondják, hogy az valójában Krisztus szenvedéstörténete, egy bevezetővel, hiszen Jézus Krisztus személyének titka szenvedésében, halálában és feltámadásában tárul fel.

De mindegyik evangélista szól Keresztelő Jánosról és erről a bizonyságtételről, amellyel Keresztelő János Jézus Krisztusra mutat. Ezek szerint Jézus Krisztusról nem lehet úgy szólni, hogy ne szólnánk az előfutárról, Keresztelő Jánosról, és erről a kijelentésről, amely Jézus Krisztusra mutat, az evangéliumra, az evangélium ajándékozójára: „Utánam jön, aki erősebb nálam…”

Vegyük sorra ennek a kijelentésnek minden szavát.

 

Utánam jön! – mondja Keresztelő János, így mutatva Jézus Krisztusra.

A bizonyságtétel lényege: „Én erőtlen vagyok, gyenge vagyok, pici vagyok, méltatlan vagyok; annyira méltatlan vagyok, hogy még arra sem vagyok méltó, hogy a saruja szíját megoldjam Jézus Krisztusnak.”

Ez a bizonyságtétel, a teológia nyelvén kifejezve, Keresztelő János munkásságára nézve azt jelenti: „Én vízzel keresztelek…” (8)

 

Keresztelő János ezt mondja: „Én erőtlen, gyenge vagyok, szavaimban, tetteimben, csak vízzel tudok keresztelni, de utánam jön az, aki erősebb nálam.

Ez a mi reménységünk: Utánunk jön, aki erősebb nálunk, aki a legerősebb, akinél nincs erősebb, és aki ezt az erejét nem világi módon, hanem isteni hatalmával, a megváltó szeretetben mutatta meg. Ő az, aki nemcsak vízzel keresztel, hanem Szentlélekkel keresztel, aki élővé és hatóvá teszi bennünk, közöttünk, általunk az evangéliumot, hogy ne csak halljuk, hanem értsük és befogadjuk az Isten Igéjét.

 

Utánam jön, aki erősebb nálam! Ez szolgálatunk lényege.

Keresztelő János szolgálatának is ez volt a lényege.

Ez a mi szolgálatunk szívverése is, hogy Jézus Krisztus, az erősebb, majd követi a mi gyenge szolgálatunkat. Ő maga, az élő Isten, maga Jézus Krisztus lesz az, aki igazából cselekszik, aki megnyitja az emberi értelmet, és megnyitja az emberi szívet, a Szentlélek által.

Vagyis a mi keresztyén szolgálatunk, bizonyságtételünk lényege abban van, hogy amikor valamit megértettünk – akármilyen picit is – az Isten igazságából, egy Ige igazságából, azt mondjuk tovább, azt adjuk tovább! Amit te tudsz erről mondani, azt mondd tovább; amit a magad helyén hitelesen tudsz tenni az Isten országának építésében – akármilyen töredékesen is –, azt tedd meg; és utánad majd jön, aki erősebb nálad, aki ezt kiegészíti, aki igazán cselekszik, aki igazán egyengeti majd az ösvényt… Ez a keresztyén szolgálat szívverése.

Ez teljesedett be Keresztelő János szolgálatában is: „Kiáltó hangja szól a pusztában, készítsétek, egyengessétek az Úr útját!” (3; Ézsaiás 40,3)

Legyünk kiáltó szó! Valamikor hallgatni kell, nem kell sokat beszélni! Nem kell mindig beszélni, egy szóáradatos, egy ingerdús világban; de amikor az Isten alkalmat készít, akkor hitvalló módon szólni kell, akkor nem lehet hallgatni, akkor kiáltani kell, bátran, prófétai, szeretetteli reménységgel!

Kiáltani kell az élet pusztaságában, mert sok tekintetben tele van az életünk pusztasággal! Hányféleképpen élünk pusztaságban, ebben a világban, egyéni és közösségi értelemben?

Az Úr kiáltó hangjává kell lenni a pusztaságban, és egyengetni, készíteni kell az Úr ösvényét! Sok mindent elrontunk, sok mindent nem jól teszünk; de utánunk jön, aki erősebb nálunk, aki a mi görbeségeinket kiegyenesíti.

Ő, az Úr az, aki igazából a Szentlélek pecsétjét majd ráteszi töredékes szolgálatunkra, hogy áldássá legyünk; mert a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban! (1Korinthus 15,58)

*

Azért, hogy világosan értsük, miről is van szó, és miért ilyen gyönyörűségesen fontos ez a Keresztelő János által felhangzó bizonyságtétel, hadd említsek még NÉHÁNY PÉLDÁT, SZEMLÉLTETVE, HOGY MIT JELENT EZ A HITVALLÁS: „Utánam jön, aki erősebb nálam…”

 

A vigasztalást illetően említem az egyik példát.

Bizonyára téged is kerestek már meg embertársaid, testvéreid, barátaid nehéz helyzetben, hogy vigasztald őket, hallgasd meg őket, bátorítsd őket, adj valami tanácsot.

Engem lelkipásztorként sokszor ér ez a megtiszteltetés.

Alázattal „megyek össze” minden ilyen feladat előtt, mert mit tudok én tenni, ha valaki megkeres, és kiönti előttem a szívét, az életét; abban a reménységben, hogy ez a gyónás az Isten színe előtt történik.

Annyit tehetek, hogy figyelemmel meghallgatom, egy rohanó világban azt, aki bizalommal hozzám fordult; akkor tényleg rá figyelek, és nem másra gondolok közben; ha engedi, felteszek néhány kérdést; próbálom tanácsolni – tanácsot nem adhatok –, és ha lehet, ez lenne a legfontosabb, Igét olvasunk, imádkozunk.

Ennyit tehetek. Megoldást nem adhatok, békességet, megnyugvást sem.

Hányszor álltam fel egy ilyen vigasztaló, lelkigondozói beszélgetés után úgy, hogy – azt éreztem – szinte semmit nem tudtam adni.

Csak az a reménységem maradt, hogy utánam jön az, aki erősebb nálam, aki majd elvégzi a csodát, megoldást és megnyugvást ajándékoz.

Mi tesszük azt, amit mi tehetünk; de utánunk jön, aki erősebb nálunk, és aki ténylegesen és üdvözítően cselekszik.

Ez a bizonyosság reménységgel tölti el a keresztyén szolgálatot: az Úr igenis érkezik utánunk, és ráteszi a pecsétet, a Szentlélek pecsétjét, a gyarló emberi szolgálatra.

 

A másik példa az istentisztelet műfaját illetően hangzik fel.

Itt vagyunk együtt, vasárnapról vasárnapra.

Mi itt, Almádiban és Fűzfőn, elkényeztetettek vagyunk. Áldott legyen az Isten értetek, hogy sokan vagyunk télen is, és még többen nyáron. Most ugyan érthetően – és ez a helyes eljárásmód a vírushelyzet miatt – kevesebben vagyunk a templomban, mert egymástól távolabb kell ülnünk a szent térben, de szerintem sokkal többen ülünk kint a templomudvaron, ahol kihangosítva hallható az istentisztelet. Szinte megtelt az udvar is, valamint az oldalterem, ahol kivetítőn látható az istentisztelet. Tehát sokan vagyunk most is együtt, sok család, fiatal felnőttek a gyermekeikkel. Áldott legyen ezért az Úr.

Az istentisztelet műfaja mégis egy olyan műfaj, amely akkor, ha nem jön utánunk az Úr, aki erősebb nálunk, ha Ő nincs jelen itt közöttünk, akkor – bocsássatok meg a túlzó kifejezésért –, lehetséges, hogy a világ legunalmasabb műfaja mindez…

Külső szemlélő számára, a református istentiszteleten az történik, hogy feljön valaki a szószékre, beszél 20-25 percen keresztül, vagy még tovább beszél, beszél és beszél. Úgy tűnik, az egész egy monológ. Tudok-e figyelni arra, ami elhangzott, mond-e valamit, kapok-e valamit? Be tudok-e kapcsolódni az éneklésbe, imádságokba, a közösségbe? Átélem az istentisztelet csodáját?

Csak az a reménységünk – de ez a reménységünk megvan –, hogy mégis megtörténik a csoda, hogy utánunk jön az Úr, itt van velünk, Igéje és Lelke által, aki erősebb nálunk.

Mi vízzel keresztelhetünk, de Ő Szentlélekkel keresztel, és egyszerre csak megtörténik a csoda, hogy a dadogó, gyarló, töredékes, emberi beszéd az Isten szavává lesz. Közben pedig kapok egy „igemorzsát”, amit megértettem, ami int, tanít, bátorít, megnyugtat, utat mutat; valamint felragyog az evangélium, a megváltás örömhíre, a közös éneklésben, az imádságban, az együttlét örömében.

Átéljük-e ezt a csodát, miszerint a legfontosabb, a legáldottabb „műfaj” az istentisztelet: az Igére figyelés közben, az Úrral és az egymással való közösség csodája; bűnbocsánat, új élet, örök élet.

Csak erre van szükségünk: Isten népe közösségében találkozni az Úrral, hiszen előttünk jár és utánunk jöjjön a feltámadott Úr, aki erősebb nálunk!

 

A keresztyén tanításhoz kapcsolódik a harmadik példa, erre az Igére nézve.

Mindazt, amit tanít a keresztyénség, azt csak az egyház nyelvén lehet kifejezni.

De mit jelent az egyház nyelve ma, egy szekularizált világban; amelyben a mostani nemzedék már nem érti az egyház nyelvét, mert mi nem tanítottuk meg erre a nyelvre, az egyház nyelvére, a felnövekvő generációt.

Mit jelenthet ma sokaknak mindaz, amit Keresztelő János mondott, rámutatva Krisztusra, és az embereket megtérésre szólítva? „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg bűneitek bocsánatára!”

Ha ezeket a kifejezéseket ma kimondom: bűn, bűnbocsánat, megtérés, megváltás, üdvösség, akkor mit jelenthet ez a ma emberének? Alig valamit, szinte semmit, sokakból inkább valami érthetetlen ellenállást, akár indulatot válhat ki, ha ezekről hall.

Pedig csakis itt van a megoldás, amelyet ezek a kifejezések próbálnak az emberi nyelvre lefordítani. Hiszen valami nagyon nincs rendben ebben a világban. Amíg az élő Istent meg nem ismerjük, addig „hasadt” ez a világ, addig minden kettős, semmi sem teljes, minden töredékes; addig önzőek vagyunk, addig a gonosz uralkodik. Ezt jelenti a bűn kifejezés: az ember alapállapotát, az Úr nélkül.

Amikor belátjuk, az Isten színe előtt, az Isten Lelke által, hogy mi is nyomorult bűnösök vagyunk, hogy meg kell térni, hogy újjá lehet születni, hogy az életben adatik egy fordulat, amikor alapvetően megváltozik az emberi élet, és az Úr kegyelme által valóban mássá leszünk, akkor – minden, még itteni nyomorúságunk ellenére, már ebben a töredékes világban is – megjelenik az Isten országa, az üdvösség, az élet maradéktalan teljessége.

Erről szól Keresztelő János.

Amíg ezt az egyház magyarázza, tanban, teológiában, addig szinte érthetetlenek vagyunk azok számára, akiknek még zárt a fülük és a szívük. Csak az a reménységünk, hogy mondjuk, tanítjuk, továbbadjuk az Ige alapján a keresztyén üzenetet, a legfontosabb hívást, az egyház nyelvén; de utánunk jön, aki erősebb nálunk. Ő, az Úr, megérteti azt, hogy bűnös ember vagyok, ezért nem a másikra mutogatok, hanem belátom, hogy a bűnösök között első vagyok én (1Timóteus 1,15), sok mindent nem jól teszek; de van bűnbocsánat, megtérés, újjászületés, üdvösség, gyógyulás és megoldás.

Utánunk jön, aki erősebb nálunk!

Tehát nem elég Keresztelő Jánosnál leragadni; több kell, a legtöbb, Jézus Krisztus. Keresztelő János is megvallotta ezt: „Annak, Krisztusnak, növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem!” (János 3,30)

Nem elég Keresztelő Jánosnál megállni, nem elég a tan, nem elég a szűkkörű kegyesség, nem elég az istentisztelet, nem elég a vallásos cselekmények sora. Mindezek nagyon fontosak, de önmagukban nem elégségesek.

Nem elég Keresztelő János; Krisztus kell! Nem elég az egyház, mint intézmény, mert leragadt Keresztelő Jánosnál, ahogy ezt a katolikusok teszik. Fontos az egyház, ha utána jön, ha jelen van benne az élő Krisztus.

Nem elég az egyes hívő ember, akit sztárolunk, példaként magunk elé állítunk, ahogy ezt a protestantizmus teszi, hanem Krisztus kell! Nagyon fontos a hívő ember, meg a hívők közössége, ha Jézus Krisztus velük, bennük, közöttük van; ha Ő előttük jár, és utánuk jön, hogy szolgálatuk áldott legyen.

Nem elég az én szolgálatom – az Isten akarata szerint rendelt külső igehirdetés –, de ennél több kell, Jézus Krisztus, aki az emberi beszédet élővé és hatóvá teszi!

Ennek nyomán elmondhatjuk azt, amit a samáriai asszonynak mondtak az ott lakók, miután az bizonyságot tett nekik Jézusról: „Már nem a te beszédednek hiszünk, hanem mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban Ő a világ üdvözítője.” (János 4,42)

Utánunk jön, aki erősebb nálunk, aki a legerősebb!

Imádkozzunk azért, hogy ez így legyen!

Áldott legyen az Isten, hogy most is Őbenne erősödhettünk, Jézus Krisztusban.

Áldott legyen az Úr, hogy felragyogott előttünk az evangélium, miszerint Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

 

Tedd hűséggel feladatodat, végezd szolgálatodat, szóld bizonyságtételedet; amit meg tudsz tenni, tedd meg; amiben felismerésre jutottál, azt add tovább; éld, hidd, cselekedd az Isten ügyét; és megtapasztalod: utánad jön, aki erősebb nálad, aki ráteszi szolgálatodra az áldás pecsétjét!

A mi munkánk, a mi szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban (1Korinthus 15,58).

 

A hétköznapi hivatásodra nézve mindez ugyanúgy érvényes: Utánunk jön, aki erősebb, aki a legerősebb, és a mi munkánk, a mi hitünk nem hiábavaló az Úrban, mert Jézus Krisztus feltámadott.

 

Mi ebben az örömteli reménységben élünk!

 

Hiszem, hogy ezt az igehirdetést is így áldotta meg az Úr: Utánam, utánunk jön, aki erősebb, aki a legerősebb.

 

Áldott legyen az Ő neve!

 

Imádkozzunk!

Áldunk Téged, élő Istenünk, hogy itt vagy közöttünk, hogy velünk vagy!

Áldunk Téged, hogy most is felragyogott előttünk a lényeg, az evangélium, az örömhír bizonyságtétele!

Köszönjük azt, hogy a Te Szentlelked által részesei lehettünk az evangélium örömének!

Köszönjük, hogy a Te eszközeid lehetünk; hogy hirdethetjük és élhetjük az evangéliumot.

Óvj meg bennünket, a Te népedet, és egyen-egyenként bennünket is, hogy el ne csüggedjünk, ne féljünk a jövőtől, ne féltsük az egyház jövőjét, a közös ügyünk jövőjét, ne féljünk a magunk jövőjétől.

Köszönjük, hogy a kicsiny kezdet kiteljesedik! Jó tudni, hogy a kezdet és a kiteljesedő vég, az örök élet, Tebenned a miénk.

Áldott légy, hogy minden munkánkban, minden feladatunkban, minden erőfeszítésünkben, minden méltatlanságunk ellenére megtapasztaljuk ezt a csodát a hit által.

Urunk, növeld a mi hitünket!

Köszönjük, hogy Te utánunk jössz, hogy Te egyengeted az üdvösség útját, az életutunkat, a Te néped útját; amit mi nem jól tettünk, azt kiegyenesíted, szolgálatunkat megáldod, Szentlelked által megpecsételed.

Köszönjük, hogy nem hiábavaló az életünk, a szolgálatunk, a munkánk!

Áldott légy ezért!

Így mondunk közbenjáró könyörgést egymásért, azokért is, akik nem tudtak eljönni.

Urunk, Istenünk, bocsáss el bennünket evangéliumi örömmel, reménységgel, a Jézus Krisztusban!

Ámen!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. augusztus 2.

(Illusztráció: „Hálaadás a harminc évért”, 2020.08.02.)

  1. hét – Szentháromság utáni 8. vasárnap