Te vagy a Krisztus – Péter vallástétele — Igehirdetés 2021. november 07-én

Te vagy a Krisztus – Péter vallástétele

(27) Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek?

(28) Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül.

(29) Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus.

(30) Jézus pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljenek Őróla.

(31) És tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.

(32) Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva Őt feddeni kezdte;

(33) Ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megfeddte Pétert, és ezt mondta: Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.  

(Márk 8,27–33)

(Márk 8,29)

 

Márk evangéliumának közepe a nyolcadik fejezet.

 

Eddig a csodatévő Jézust mutatta be az evangélista, hirdetve, hogy Ő az Isten Fia, aki isteni hatalommal cselekszik.

 

Mostantól kezdve a szenvedő Jézusról szól az evangélium második fele, hirdetve, hogy Ő a Megváltó, akiben Isten emberek felé kinyilvánított szeretete szenvedésében, halálában és feltámadásában mutatkozott meg.

 

Márk evangéliuma egy passió, hosszabb bevezetéssel.

Eddig tartott a hosszabb bevezetés.

Most veszi kezdetét a passió.

 

Tehát a mai igeszakasz arra a fontos kérdésre keresi a választ, hogy Jézus miként lesz a mi megváltónk, Krisztusunk.

*

AZ EMBEREK MIKÉNT VÉLEKEDNEK JÉZUSRÓL? (27–28)

 

Ezt a kérdést teszi fel Jézus, először csak úgy általánosan: Kinek mondják Őt az emberek, mint gondolnak, mit mondanak róla, kinek tartják Őt?

Számunkra, emberek számára nem közömbös, hogy mit mondanak, gondolnak rólunk az emberek. Gyakran okoz szomorúságot, ha rosszat mondanak, gondolnak rólunk mások…, ha valami a fülünkbe jut ezzel kapcsolatosan.

Jézust is érdekelte ez a kérdés.

Nyilván érdekelte, hiszen erre utal a kérdés, de Jézust – küldetésének lényegét illetően – soha nem befolyásolta az emberek véleménye; nem ez határozta meg szolgálatát, hanem csakis az Őt elküldő Atya akarata.

 

Jézus azért teszi fel ezt a kérdést, mert emberi tekintetünket a látványosságokról a lényegre akarja irányítani.

Bizony, mi emberek gyakran megtapadunk a látványos felszínen, pedig ez kevés, hiszen a maradandó lényeg soha nem a látványosságokban van.

Életünk látványos lehet, de mégis olyan kevés, olyan halálosan kevés.

Olyan keveset élhetünk meg a valóságos életből, olyan kevés az, amit adhatunk egymásnak, akár a közvetlen szeretteinknek is.

Goethe írja a Wertherben: „Döbbenetes, hogy milyen kevesek lehetünk egymás számára!”

A tanítványok találgatnak, hogy válaszoljanak Jézus kérdésére, de nem találnak. Ilyen ez emberi élet önmagában: találgatunk, de nem találunk.

Az emberi élet – végül kiderül – dicstelenül, megoldhatatlanul, elhordozhatatlanul, terhelten, halálosan „kevés”, „hasadt” lét.

Jézus azért kérdez most, hogy a látványos kevésről a lényegre, az élet teljességére, az Isten éltető és életet kiteljesítő szeretetére irányítsa figyelmünket: „Több az élet!” (Lukács 12,23)

 

Jézus kérdésére olyan jó és szép válaszokat adnak itt az emberek.

Jézust ezek a válaszok a legnagyobbakhoz hasonlítják: Mózeshez, Illéshez, prófétákhoz.

Jézust jó, szép, nagy embernek tartják; karizmatikus embernek.

 

Ez mégis nagyon „kevés”, Jézus igazi valóját illetően.

Kiderül, amit Márk mindig is hangsúlyozott eddig az evangéliumában, hogy a látványos csodákból nem lehet felfedezni – hit nélkül végképp nem lehet felfedezni –, hogy ki is Ő valójában.

*

Ezért Jézus a tanítványokhoz fordul, hogy a tanítványok miként vélekednek Őróla.

A TANÍTVÁNYOK MIKÉNT VÉLEKEDNEK JÉZUSRÓL? (29–30)

 

Itt Jézus egészen személyessé formálja a korábban általánosan megfogalmazott kérdést: a tanítványok, az övéi kinek tartják Őt?

Mai tanítványai miként tekintenek Jézusra? „Ti kinek mondatok engem?” – kérdez most bennünket. Mit gondolunk, mondunk Őróla? Kinek tartjuk Őt? Döntő kérdés: miként, hogyan képviseli Jézust az egyház?

Sőt, még személyesebbé is tehető ez a kérdés. Te kinek mondod Őt? Hiszel, és miként hiszel Őbenne? Jézust megváltónak tartod, aki feltámadott a halálból érted? Az élő Isten előbb-utóbb mindenkit szembesít ezzel a kérdéssel, ha máskor nem, élete utolsó perceiben. Ezzel a kérdéssel mindenkinek szembe kell nézni!

 

Péter válasza így hangzott erre a kérdésre: „Te vagy a Krisztus.”

Itt nem hangzik el az, mint Máté leírása szerint, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.

Péter csak annyit mond, Te vagy a Krisztus, azaz Te vagy az Isten felkentje, héberül Messiás, görögül „Krisztus”, az ószövetségi megjövendölt „Emberfia”.

Márpedig a „Krisztus” kifejezés akkor egy terhelt kifejezés volt, a korabeli zsidóság esetében. Igazából a gyarló emberi váradalmaik beteljesítőjeként várták a zsidók a Messiást, hogy majd legyőzi az ellenséget, kiűzi a rómaiakat, és őket megszabadítva a népek fölé helyezi, mint Isten választottait. A Krisztus, azaz a Messiás név az ő gondolataikban politikai messiást jelentett, csak e-világi megoldást.

Ma is gyakran így használjuk a közbeszédben a Messiás kifejezést: az a valaki, aki emberi váradalmainkat teljesíti, vallási-kegyességi, egyéni, közösségi, közéleti értelemben, és érvényre juttatja a mi igazunkat.

 

Jézus meg is dorgálja Pétert ezért a válaszért.

Jézus megfenyíti Pétert, valamint megtiltja, hogy beszéljen erről a meglátásról másoknak; sőt később ezt a gondolatot a gonosztól valónak tartja: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (33)

Jézus korrigálja Péter válaszát, mert Ő valóban Krisztus, de nem a gyarló, e-világi, emberi váradalmak kiszolgálója, hanem az ember életének megoldója, megváltója.

Isten sokkal többet akar adni nekünk, mint amit mi gyarló vágyainkban kívánnánk magunknak.

 

Kiderül tehát, hogy sem a látványos jézusi csodák, sem a gyarló emberi elvárások nem vezetnek közelebb bennünket ahhoz, hogy ki is Jézus valójában.

Csak akkor tárul fel előttünk a Krisztus titka, ha Ő kijelenti magát nekünk, és ad hitet nekünk, hogy ezt a kijelentést megragadjuk, befogadjuk.

*

JÉZUS TEHÁT ÖNMAGÁRÓL SZÓL, KIJELENTI MAGÁT (31–33).

 

Ez Jézus önkijelentése.

Ez a legtöbb!

Ekkor szól Jézus először haláláról és feltámadásáról.

 

Jézus kijelenti szenvedését és a halálát, szemben a korabeli diadalmas messiási váradalmakkal.

Jézus korrigálja a tanítványok messiás-képét, krisztus-váradalmát; mindazt, amit az „Emberfiáról” gondoltak.

Mit jelent ez a döbbenetes fordulat: diadalmas győzelem helyett szenvedés és halál? Mit jelent Jézus szenvedése és halála?

Tömören, súlyos szavakkal foglalom össze a lényeget.

Jézus, emberként, az emberlét dicstelen, megoldhatatlan, elhordozhatatlan terhét magára vette; egész „hasadt” életünket, amely dicsőséges látványosságra törekszik, és mégis minden területen halálosan „kevés”.

Jézus magára vette ezt a dicstelenül, megoldhatatlanul, elhordozhatatlanul terhelt emberlétet.

 

De Jézus kijelentése szól a feltámadásáról is.

Vagyis Jézus isteni hatalmával vette magára a „hasadt” emberlétet, dicsőségesen, megoldva, elhordozva; megtartva; hogy végérvényesen felemelje azt.

Ez lett nyilvánvalóvá a feltámadás csodájában.

 

Miről van szó tehát? Egy képpel érzékeltetem az üzenetet.

Olyan ez, mint amikor egy ember akarna egy mozdonyt átemelni egy sínpárról a másikra.

Dicstelen eredményű, megoldhatatlan, elhordozhatatlan terhet jelentő vállalkozás lenne.

Nem csak egy ember, száz ember sem lenne képes megoldani ezt a feladatot, annyi ember sem, amennyi csak odaférne a mozdony köré. Emberi erőből nincs valóságos megoldás és felemeltetés.

Főleg, ha átéljük a dicstelenséget is, miszerint – a fenti képnél maradva – a sok ember még össze is veszik az „elhordozhatatlan mozdony” körül, vagyis az emberileg megoldhatatlan probléma körül, és így még a maradék életerőt is az egymással való csatározásra pocsékoljuk el.

Egy roppant erejű, felülről aláereszkedő „daru” lehet csak segítségünkre az „elhordozhatatlan mozdony” felemelésében, a megoldhatatlan probléma megoldásában, nem dicstelenül, hanem dicsőségesen…

 

Isten ezt cselekedte meg érettünk, Jézus Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában, mennyei erejével és határtalan szeretetével.

Mindezt azért cselekedte értünk az Isten – boldogító örömhír ez –, hogy nekünk ne kelljen egy határon túl szenvedni, ne kelljen másoknak szenvedést okozni, ne kelljen örök halálban elvesznünk; az „itteni” kellő szenvedéshez pedig adassék nekünk mennyei erő, valamint a szenvedésből legyen számunkra valóságos szabadulás.

Itt a szenvedés az egész emberlét minden ellentmondását és ember általi megoldhatatlanságát jelenti, nem csak a konkrét testi-lelki szenvedéseket; azokat is természetesen.

 

Ez a legtöbb, amit az emberlétben megtapasztalhatunk, nincs ennél nagyobb ajándék.

Ami ennél kevesebb, az elégtelen, az halálosan kevés…

Enélkül marad a bármilyen látványos, de mégis „halálosan kevés”, marad végül a dicstelenség, a megszégyenülés és megalázottság, a megoldhatatlan és elhordozhatatlan terhek sokasága.

De nem maradtunk ebben az állapotban, mert Jézus meghalt, de feltámadott!

Ilyen felkentünk, ilyen Messiásunk van, ilyen Krisztusunk, aki úgy „Emberfia”, hogy „Istenfia” is.

 

Erre a felismerésre csak úgy juthatunk el, ha Jézus Krisztus kijelenti nekünk, ha kegyelméből hitre segít bennünket és hitünkben megerősít.

Magunktól annyira futja, hogy Őnélküle élünk, legfeljebb egy jó és példára indító embernek tartjuk, vagy dicsőségre vágyó emberi elvárásaink megelégítőjének; többnyire pedig halálát és feltámadását botránynak vagy bolondságnak tekintjük.

Jézusban meglátni az Isten megváltó szeretetének Krisztusát, az Isten Fiát, a Megváltót, csak hitben járva lehetséges. Csak hitben ragadható meg, csak hitben fogadható be ez a csoda.

Áldott legyen az Isten, hogy adott nekünk hitet!

 

Miként adott, két múlt héten elbúcsúztatott testvérünknek is.

Török Gyula testvérünk az értünk meghalt és feltámadott Krisztust hirdette kántori szolgálataival, egyházunkhoz való hűségével.

Kádár Tibor festőművész szakrális életműve, így a „Vigyázó” című műve is, a megfeszített Jézust láttatja, de a kereszt körül már kiaranylik a fény, az a megoldás, amit csak az Isten adhat nekünk.

 

Jézus így lett a mi Krisztusunk!

Nem látványosan, hanem emberi értelemmel felfoghatatlan módon – szenvedése, halála és feltámadása által –, hittel azonban befogadhatóan, és örökké maradandóan lett a mi Krisztusunk, Megtartónk, Megváltónk; mindenkié, aki hisz Őbenne.

 

Jézus így lett a mi Krisztusunk!

Mindannyiónk megtartója, megváltója, akik hihetünk Őbenne.

Ő adhatja, adja, adni fogja a hitet!

 

Ámen.

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. november 7.

Illusztráció: „Hajnalhasadás utazás előtt”, 2021. november 5.

  1. hét.

Márk sorozat: 54.

Az egyházi év utolsó előtti vasárnapját megelőző, „Ítélet” vasárnap.