Loading...

Reménységben

(19) Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek.

(20) Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel;

(21) mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig Krisztus Jézuséval.

(22) De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért.

(23) Remélem tehát, hogy őt azonnal elküldhetem, mihelyt meglátom, hogyan alakulnak dolgaim.

(24) De bízom az Úrban, hogy magam is hamarosan elmegyek.

(Filippi 2,19–24)

(Textus: Filippi 2,19)

Mai igeszakaszunk, a Filippi levél magyarázatának sorában, reménységre hangol bennünket.

Gyakran eluralkodhat rajtunk a kedvetlenség.

Súlyosabb esetekben a reménytelenség örvénye akar beszippantani minket.

A jóléti ember kedvetlenségének, kedélybetegségének is van oka, ha nincs is indoka.

A nagy tragédiákat és nyomorúságokat megélt ember reménytelenségének a jogos indokát is megfogalmazhatjuk.

Sokszor egy hajszál választ el bennünket ettől. Sokáig bírjuk, ezernyi hajszát kibírunk, és aztán történik egy apró dolog, és vége; – egyszerre ránk borul minden korábbi teher, mint a kártyavár, de ez mintha agyonnyomna…

Egyszer a kapunkat nyomták meg, és ez volt az utolsó csepp…

Az „ember” itt általános alany, az egyes ember mellett közösségi értelemben is érvényes, mégpedig a közösség minden szintjén.

Isten szava nem engedi, hogy ebben az állapotban maradjunk, bármi lenne is az oka és az indoka.

Ez az igeszakasz most reménységre hangol bennünket.

Ha pedig arra van szükség, akkor az Úr vissza akarja helyezni életünket az élő reménység áldott, tiszta levegőjébe.

Más képet is említhetek: Az Úr, a mai Igén keresztül vissza akarja helyezni életünket a boldog reménység állapotába, mint ahogy az orvos a kimozdult végtagot visszarántja a helyére.

1.

REMÉNYSÉG AZ ÖRÖK ÉLET URÁBAN! (24; 19)

Mi az a reménység?

„Remélem az Úr Jézusban…” (19).

Bízom az Úrban! (24)

Ebben a keretben szól hozzánk a mai Ige.

Remélek, mert bízok; – az Úrban!

Vagyis az élő reménység forrása az Úrba vetett bizalom.

Itt az Úr Jézus Krisztusról van szó, aki meghalt és feltámadott, örök életet, üdvösséget ajándékozott nekünk.

Minden valóságos reménység forrása az örök élet Ura!

Csak Őbenne adatik nekünk tényleges reménység.

Őnélküle jogos a reménytelenség.

Őnélküle az élet, Shakespeare-t idézve, zengő tombolás, de semmi értelme sincs.

Őnélküle minden remény önáltatás, időhúzás, illúzió, lufi, kirakat, pótcselekvés, hamisság, hazugság!

Emberileg, mint kis porszem, egytértek a nagy Shakespeare ténymegállapításával.

Isten szeretete azonban nem engedi a „letargiás nihilt”.

Éppen ez a mai üzenet!

Ő megváltott bennünket ebből az örök és új életre, az üdvösségre; – azaz a reménységre, a Jézus Krisztusban.

Őnélküle nincs, Őbenne van reménység.

Az Úrba vetett bizalom tehát reménységre hangol.

Olyan ez, mint ami az orgona sípjaival történik.

A szakemberek nem szeretik a digitális orgonát, noha egy harminckét regiszteres digitális hangszer négymillió forint, egy ugyanilyen tudású sípos orgona nyolcvanmillió forint fölött építhető meg. Mégis, a sípos orgona az orgona.

Az orgona frontján csak néhány sípot látunk, de egy huszonnégy regiszteres orgonában közel ezerhétszáz síp szólal meg.

Minden síp más méretű, más vastagságú, máshol helyezkedik el az orgona testében, és máshol található rajta a nyílás, amelyen keresztül, egy billentyű lenyomása által a belé préselődő levegő megszólaltatja azt.

A síp, de maga az orgona is egy élettelen tárgy. Lehet egy szép eszköz, amely felékesíti a templomteret, de ezen túl önmagában tényleg csak egy öncélú dísztárgy lenne.

A mi életünk is egy ilyen orgonasíp.

Amikor Isten Szentlelke megszólaltat bennünket, akkor az Úrba vetett bizalomra indít, és reménységre hangol bennünket.

Természetesen ugyanaz a Szentlélek mindenkit másként szólaltat meg.

Más „sípon”, más „nyíláson”, más személyiségen és egyedi lelkiségen keresztül szólal meg ugyanaz a hitből fakadó, reménységet zengő, Istent dicsőítő, egységes „orgonamű”.

Most arról nem is szólunk, hogy a szent zene, és a dicséretek éneklése, mint általános kijelentés készít bennünket Isten konkrét kijelentésének, azaz Isten Igéjének, üzenetének befogadására. Egy Bach orgonamű, egy Bach kantáta, egy ihletett dicséret és zsoltáréneklés, méltó orgonaszóval kísérve, felkészít bennünket az Úr Jézus Krisztus biztató, reményt adó szavának meghallására: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Márk 6,45)

A reménység nem más, mint bizalom az örök élet Urában.

Ez a reménység az örök élet reménysége.

De ez a reménység mindig megjelenik, konkrétan testet ölt ebben a világban.

Ezt szeretném hangsúlyozni a továbbiakban.

Ez egy nagy téma, amiről sok részletet ide lehetne hozni, igazolásul.

Most azonban csak arról a két területről szólunk, amelyről igeszakaszunkban Pál apostol is beszél, és amely két területen konkrétan is testet ölt az örök élet Urába vetett bizalomból fakadó reménység ebben a világban.

2.

REMÉNYSÉG A MINDENNAPOKBAN. (23; 24; 19)

Az örök élet Urába vetett bizalmunkból fakadó reménység megjelenik a mindennapjainkban, a hétköznapi élet sodrásában.

Erről beszél Pál apostol is.

A mindennapokban ez a reménység megmutatkozhat úgy, hogy helyzetünket áttekintjük (23).

Ez a helyzetáttekintés azt jelenti, hogy saját egyéni életünk, házasságunk, családunk, gyülekezetünk, egyházunk, keresztyénségünk, mindennapi munkánk, társadalmunk, hazánk, világunk koncentrikus köreinek állapotát fokozatosan érintheti.

Amikor a helyzetünket megvizsgáljuk, akkor áttekintjük azt, amiben vagyunk.

Ezt azonban Isten népe, és a hívő ember mindig Isten színe előtt teszi meg.

Így ez a helyzetáttekintés nem valami szubjektív, netán gyarló érdekeken és önző igazságokon alapuló diagnózissá silányul, hanem Isten színe előtt mindez bűnbánattal, önvizsgálattal, ugyanakkor a nyers valóság talaján állva, illúzióktól mentesen történik.

Ugyanakkor ez a helyzetfelmérés, éppen az Isten színe előtt formálódik azzá a csodává, amellyel nemcsak valóságosan, azaz bűnösen és kegyelemre szorultan láthatjuk a helyzetünket, hanem éppen ebbe az isteni kegyelembe kapaszkodva mégis reménységgel láthatjuk azt, amiben éppen vagyunk.

Ez az Isten színe előtti helyzetfelmérés, a sikerekben megóv az elbizakodottságtól, ugyanakkor a sokféle kihívások rengetegében a csüggedéstől is megvédelmez.

Az apostol is áttekintette a saját helyzetét, valamint a filippi gyülekezet helyzetét is, az Isten színe előtt valóságosan tekintett erre a helyzetre, és mégis reménységgel.

A mindennapokban való reménység másik elemére is kitér az apostol, amikor a helyzetünk áttekintését koncentrálja arra, ahogy az egymáshoz való viszonyunkat áttekintjük (24).

Az egymáshoz való viszonyunk áttekintése az imént felsorolt mindegyik terület szintjén megtörténhet; – de csak az Isten színe előtt történhet meg ennek a legproblémásabb területnek az áttekintése, ugyancsak reménységben.

Nincs ugyanis bonyolultabb viszonyrendszer, mint éppen az egyik ember kapcsolata a másik emberrel.

Az apostol ezt a filippi gyülekezethez való kapcsolatának apropóján hozza elő, hiszen vágyódik utánuk, készül találkozni velük, szeretne még eljutni hozzájuk. Filippiben is voltak problémák, pedig ez a gyülekezet a legközvetlenebb, legtestvéribb kapcsolatba került az apostollal; – de még így is akadtak problémák bőséggel. Persze nemcsak a problémák megoldása okán, hanem a szeretet, és az igaz testvéri közösség megélése miatt is vágyódik utánuk az apostol.

Nagyon fontos, egymáshoz való viszonyunkat, legalább az Isten népe körében, legalább a leginkább ránk bizottak körében reménységgel végig gondolni; – hogy a sok apró-cseprő súrlódás, vita, konfliktus sokszor a nagyobb feszültségek is krisztusi üdvösséges találkozásban, azaz reménységben oldódjanak fel.

Végezetül a reménység az apostol szerint úgy is megtapasztalható a mindennapokban, hogy megnyugszunk (19).

Az apostol többször hangsúlyozza: reméli, hogy megnyugodhat.

A nyugodt ember reménységet tükröz, és reménységre segít másokat is.

Ez nem egy zavartalan nyugalom, hanem a Jézus Krisztusba vetett bizalmunk bizonyosságából fakadó reménység nyugalma.

Megnyugodni azt is jelenti, hogy lenyugodni.

Megnyugodni azt jelenti, hogy ebben a felpörgött világban, ahol mindenki a magáét, és a maga ügyét szajkózza, és azon kívül semmi más nem létezik, miközben egymást daráljuk bele a halálba; – szinte Isten kiált ránk az apostolon keresztül: – Állj már végre le, mert én állítalak meg.

Megnyugodni azt jelenti, hogy nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is lenyugszunk, vagyis letesszük a bűnöket, elengedjük a terheket, és el tudunk engedni sok fölösleges dolgot is, nem is beszélve a hiábavaló pótcselekvésekről.

Megnyugodni és lenyugodni, azaz reménységben jelen lenni a mindennapokban: ezt tükrözzük, erre bátorítsunk másokat is.

Megnyugodni és lenyugodni az Úrban, miközben ez a megnyugvás nem tétlenséget jelent, hanem áldott, szolgáló, tartalmas életet; – amelytől távol van minden embertelen gürcölés.

3.

Az örök élet Urába vetett bizalmunkból fakadó reménység megmutatkozik tehát a mindennapokban, a fent említett három módon túl még számos más alkalommal is.

Ez a reménység megmutatkozik egy másik fontos területen: REMÉNYSÉG A PRÓBATÉTELEKBEN. (20–24)

Reménység az örök élet Urában, és reménység ebben a világban, a mindennapokban és a nagy próbatételek idején is.

Az apostol fogságban diktálta ezt a levelet, nagy próbatételek között, hitvalló halálára készülve.

Mégis a Filippi levél tele van reménységgel.

Ennek a reménységnek sok oka van, de ami itt most kiemelendő, azt hadd hangsúlyozzam a felolvasott igeszakasz alapján.

Nincs olyan evilági nyomorúság, próbatétel, amelyben az Isten ne állítana mellénk legalább egy eszközt, aki a segítségünkre siet, és reménységben tart bennünket.

Sokszor a nagy nyomorúságban elég is egy ilyen ember, mint Isten segítő eszköze.

Vegyük észre a nyomorúságban Istennek ezt az értünk elküldött eszközét „angyalát”.

Pál apostol számára ez az „angyal” Timóteus volt, ifjú munkatársa, lelki testvére, aki hívő, kipróbált, önzetlen szolgája volt az Úrnak. Ő bátorította az apostolt.

Timóteus mindig ott szolgált reménységgel, ahol éppen jelen volt, és nem máshol akarta ezt hangzatos szólamokkal cselekedni és bizonyítani.

Timóteusról azt írja az apostol, hogy alig talál Isten népe között is hozzá hasonló, hívő, kipróbált, önzetlen szolgatársat, mert mindenki a maga hasznát keresi, és nem a Jézus Krisztus ügyéért él. Ez a féltő szeretetből fakadó kritikai észrevétel egy külön prédikáció tárgya lehetne, hiszen nekünk szól: még az egyházban is mindenki inkább a maga hasznát nézi, nem pedig a Krisztus ügyét. Tartsunk ebben is önvizsgálatot (20–22). Timóteus nemcsak a maga ügyét nézte, hanem elsősorban Krisztusét, és másokét is (Filippi 2,4).

A nyomorúságban tehát úgy is reménységben tart bennünket Istenünk, hogy egy „Timóteust”, egy emberi eszközt küld mellénk, aki életben tartja bennünk a reményteli ember állapotát.

Döbbenetes, hogy az apostolnak arra is van hite, hogy Timóteust elbocsássa a filippiekhez, hiszen őnekik is szükségük van Isten eszközére, segítségre, reménységre.

Itt arról van szó, hogy vannak olyan helyzetek, amikor mi kapunk reménységre biztató isteni eszközt; – és van, amikor nekünk kell Isten eszközévé lenni más, próbatételek között harcoló testvérünk életében.

Van, amikor mi kapunk „Timóteust”, valamikor nekünk kell „Timóteussá” lennünk mások életében.

Van, amikor minket hangolnak reménységre az Úrban, és van, amikor nekünk kell reménységre hangolnunk másokat az Úrban.

Így lehetünk egymás számára az Isten eszközei.

Ahogy Pál számára a nyomorúságban egy ember is elég volt, aki azonban ténylegesen Isten hívő eszköze volt, úgy mi sem tudjuk a körülöttünk lévő összes ember baját felvenni magunkra, de legyen legalább egy emberünk minden időszakban, akinek a „Timóteusává” leszünk, akin konkrétan segítünk, akiért imádkozunk, akit önzetlen hittel reménységre segítünk az Úrban.

Ki a te embered most? (23)

Ha pedig eljön az az időszak, amikor minden összedőlni látszik, és már Isten emberi eszközét sem tudjuk felismerni, megismerni, aki még mellettünk áll, vagy esetleg nincs is már ilyen mellettünk; – akkor se felejtsük el, soha ne felejtsük el, hogy – Áprily Lajos versével élve, szabadon idézve – egyetlen tornyos sziklaszál mindig megmarad, maga az Isten (24).

Az Úr mindenkor velünk marad, a legnagyobb elhagyatottságban is.

A múlt héten egy idősotthon jubileumán, hálaadó istentisztelet végén, a kertben felavattak egy fából készült szobrot.[1]

A szobor egy idős embert ábrázolt, férfit, de az idős nő is megjelent a szoborkompozícióban.

Az alkotás egyszerre ábrázolt egy fát és egy embert.

A lábak, mint törzsek jelentek meg, jelezve az időskor helyhez kötöttségét.

A kezek levelekben végződtek, mint a fa ágai, kiábrázolva, hogy időskorban nem tudunk fogni, képtelenek vagyunk megragadni dolgokat, el kell engedni az ügyeket; – már nem vagyunk képesek birtokolni, legfeljebb csak simogatni, mint a levelek.

Az idős fejen pedig mint a lombkorona teteje egy levélkoszorú, babérkoszorú ékesedett. Ez hirdette az időskor, és minden tehetetlen állapot reménységét: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az életnek koronáját!” (Jelenések 2,10)

Igen, eljön az az idő, és ez nem korfüggvénye, hanem Isten akaratának rendjéből következik, amikor más övez fel bennünket, amikor másokra, és Istenre szorulunk (János 21,18).

Ez a tehetetlen állapot azonban az Úr színe előtt soha nem csüggedésben, hanem reménységben megélt nyomorúság.

*

Reménység az örök élet Urában, és reménység ebben a világban, a mindennapokban és a nagy próbatételek idején is.

Ez a mai Ige gondolatmenete, egyben csodálatos üzenete.

Ha életed csúcsán vagy, ne légy elbizakodott, ha mindennapok terheit hordozod, vagy nagy próbatételeket élsz át, kegyelem alatt vagy, bízhatsz az örök élet feltámadott Urában, aki reménységre hangol a mindennapokban, és a reménytelennek tűnő nyomorúságok között is.

Orgonasípok vagyunk. Isten Szentlelke reménységre hangolt és hangol bennünket mindenkor.

Ezt a reménységet vigyük el magunkkal, ezt a reménységet hirdessük és éljük ott, ahol éppen vagyunk.

Remélek az Úr Jézus Krisztusban (19), mert bízok az Úrban (19).

Hálaadó istentisztelet az új orgonáért, Mocsa, 2018. június 9.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. június 10.

[1] Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak.

Mi minden rejlik egy szabálytalan fában, ha a „Mester” nyúl hozzá, és áldott pontossággal lefejti róla azt, ami nem odavaló. Pont ezt teszi népével, és az egyes hívő emberrel is az Úr. Mire megöregszünk, sok fájdalmas „vésés, csiszolás” nyomán, de kiábrázolódik bennünk az Úr arca, a Krisztus (Galata 2,20).

Ezek az idős emberek olyan hiteles ihletettséggel vallottak erről saját verseikben, amelyben az idős kor emlékező megadása mellett ott ragyogott a hit, a remény és a hálaadás.

Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág.

Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint.

Igen, mire megidősödünk: – megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; másra szorulunk (János 21,18); – kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; – és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája.

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk. Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz. Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

Textus / Lekció: Filippi 02,19-24 (19)
Igehirdető: Steinbach József