“Ne esküdjetek hamisan a nevemre…” – Beszámoló a gyülekezeti filmklubról

Szerző: Varga Csenge

„Ne esküdjetek hamisan a nevemre…” 3Móz. 19:12

– Beszámoló gyülekezeti filmklubról a lengyel rendező, K. Kieslowski 1989-es Tízparancsolat sorozatának 2. része nyomán

Gyülekezeti filmklubunkon a testvérekkel rendszeresen, együtt boncolgatjuk mindig a soron következő film mondanivalóját a tartalmi és formai jegyek értelmezésén keresztül. Még fontosabb, hogy Istennel és egymással közösségben felszínre kerülhetnek olyan jelentések, melyekre a Biblia tükrében közösségben van lehetőségünk többféle nézőpontból rácsodálkozni. A művészi képsorok láttán a filmből mindenkinek más apró részlet, a zene, a film atmoszférája, a színészek játéka ragadta meg a figyelmét. Voltak, akiknek gyermekkorát idézte a filmben bemutatott ’89-es lakótelepi szocreál környezet, eszünkbe juttatta a kórházi dolgozók közötti kommunikációs mintázatokat, és különböző szimbólumokra figyeltünk fel – mint a csöpögő víz vagy a pohárból kiszabaduló darázs, mely a haldokló férj létért való küzdelmét jelképezi. Megállapodtunk abban, hogy a főszereplő életében semmi sincs rendben, de a film poliszemikus jellegének köszönhetően nem lehetett a szereplőket kétséget kizáróan pozitív vagy negatív kategóriákba sorolni.

Kieslowski a 2. parancsolatot egyedi módon dolgozza fel a filmnyelv eszközeivel. A teljesség igénye nélkül, a parancsolatnak csak bizonyos aspektusait mutatja be, így a filmtől nem érdemes mélyre menő teológiai következtetéseket várni. A Dekalog 2. narratívája nem szolgál erős érvelés gyanánt egyértelműen Isten nevének hiábavaló felvételével szemben, azonban felmutat egy emberi gyengeségből fakadó problémát, amellyel hívő vagy nem hívő személyek egyaránt küzdenek. Nevezetesen, hogy gyakran téves motivációból hivatkozunk Isten nevére.

A filmből nem derül ki egyértelműen, hogy volt-e valamilyen fokú hit Isten nevének említése mögött, viszont a motiváció helytelensége nyilvánvaló volt számunkra. Sokszor még a keresztény ember is beleeshet abba a hibába, hogy saját akaratát, szándékát Istennek tulajdonítja, és Őrá hivatkozva hajtja végre, amit helyesnek vél, vagy, amit valójában önös érdekei diktálnak. Több esetben egy rossz döntés egész életre szóló következményekkel járhat. Megrázó felismerések vonhatók le akkor, amikor rájövünk, hogy nem Isten vezetett minket, és abból fakadóan nem nyerhetünk visszaigazolást, hogy Istenre hivatkoztunk. Kéréseinket meghallgatja, de azokat az Ő kezébe letéve kell várnunk az isteni megoldást, amely áldott módon a rosszat is jóra tudja fordítani. Dorota, a főszereplő hölgy olyan problémákkal küzd, melyeknek megoldása felette áll, ezért kapaszkodik külső segítségbe, és megrögzötten követeli az orvos közbenjárását. Törekvéseiből, vágyaiból hiányzik az Istenbe vetett hit és bizalom, amely megnyugtatná és megsegítené szorult helyzetében, amibe önmagát sodorta bele. Isten nélkül képtelen értékelni áldott állapotát, és előbb igyekszik ”elrendezni” a születendő gyermek számára szükséges körülményeket. Kétségbeesett, irracionális gondolkodása alapján arra a következetésre jut, hogy férje halála lehet annak az új életnek a feltétele, amely egy másik férfitől származik. Nincs biztosítéka súlyosan beteg férje halálára, ezért, hogy meneküljön az esetleges konfliktusok elől, inkább megszakítaná terhességét. Az orvos csak eszköz, hogy Dorota sajátos, korlátolt logikája mentén meghozhassa döntését, vagyis az orvos mondja ki a megoldást helyette. Sokáig elutasítja a válaszadást Dorota kérdésére, ám az orvos személyiségfejlődésének filmbeli kicsúcsosodása az a mód, ahogyan az utolsó pillanatban életet ment: hamisan esküszik Isten nevére, mert tudja, hogy Dorota csak így fog visszalépni az abortusztól.

Kieslowski rendezői fogása, hogy megfordítja a második parancsolat megszegésének értelmét: az orvos esetében nem jelenti bűn elkövetését, hanem egy élet megmentéseként jó cselekedetté válik. Emellett Dorota példáján keresztül megmutatja, hogy Isten nevére esküdni igenis bűn, és hiábavaló a saját céljaink elérése érdekében.

Köszönjük a szervezőknek, Dr. Kővári Károlynak és László Gergőnek!