Nagyszombati áhítat

NAGYSZOMBATI ÁHÍTAT

 

„Azért írom ezeket távollétemben, hogy ottlétemkor ne kelljen keményen bánnom veletek aszerint a hatalom szerint, amelyet az Úr nekem építésre, és nem rombolásra adott.” (2Korinthus 13,10)

Nézzük a nagyszombati igevers ellentétes kulcsszavait: távollét és közellét, kemény és szelíd bánásmód, rombolás és építés. Ezeket az ellentéteket evangéliummá formálja az apostol, Isten hatalmára utalva. Isten szelíd hatalmának közelsége, jelenvalósága felépíti romos életünket. Túlzás romosnak nevezni az emberi életet? Amíg van bántás és halál, addig nemhogy nem túlzás romosnak nevezni az emberi életet, hanem csakis ez az egyetlen „itteni” realitás. Van, amikor Isten hatalma rombol, hogy építhessen! A romok között már fénylik a naptámadat (Lukács 1,78). Jézus meghalt, eltemették, de feltámadott!

Hívjuk segítségül hitvallásainkat! Az Apostoli Hitvallás szólal meg elsőként bennünk: Jézus Krisztus meghalt, eltemették, alászállt a poklokra… A Heidelbergi Káté 41. kérdés-felelete így hangzik: „Miért temettetett el? Azért, hogy ezzel bebizonyítsa azt, hogy valóban meghalt.” Jézus Krisztus valóban meghalt és valóban feltámadott! A 44. kérdés-felelet ekként vall: „Miért teszed még hozzá, hogy alászállta poklokra? Azért, hogy legnagyobb kísértéseim között is bizonyos legyek afelől, és teljességgel megvigasztalódjam az által, hogy az én Uram, Jézus Krisztus, az Ő kibeszélhetetlen gyötrődése, fájdalmai, rettegése és pokoli kínlódása révén, melyeket szenvedésével – különösen a keresztfán – viselt el, engem a pokoli gyötrelemtől és kíntól megszabadított.” Tegyük hozzá ehhez összegezve mindazt, amit a hitvallás itt még hangsúlyoz: Jézus Krisztus halála és temetése hirdeti, hogy eltemethető az a sok nyomorúság, gyarlóság és szenvedés, amelyekkel terhelt az emberi élet, és amelyeket Jézus Krisztus magára vett, azaz amelyeket Ő levett rólunk. Még kínoz a gyarlóság és a szenvedés e-világban; le is győz majd egyszer bennünket ezek ereje; de végrévényesen már nem győzedelmeskedhetnek felettünk.

Pál az Isten hatalmával szolgált – távolban és közelben is – a korinthusiak között. Most, a távollétében is ezzel a hatalommal szólítja meg őket, hogy majd személyes ottlétekor is ezzel az isteni hatalommal munkálkodhasson értük. Most távol vagyunk egymástól a térben, de közel vagyunk egymáshoz, a mi megváltó, hatalmas Urunkban! Isten hatalma mindig ugyanaz a szabadító hatalom (Zsidókhoz írt levél 13,8).

Isten hatalma a megváltó és életet ajándékozó szeretet hatalma, amely teljesen lerombolja a fájdalmas régit, hogy felépíthesse az üdvösségesen újat. A rombolás kemény munka – ezt a kifejezést használja az apostol –, de bizonyos esetekben e keménység nélkül nem épülhet fel az igazán új. Amikor Isten hatalma keményen bánik velünk, akkor értünk teszi ezt. Isten, egyszülött Fiával volt igazán kemény, hogy rajtunk könyörülhessen. Pontosan erről ír az apostol a korinthusiaknak is. Isten hatalma éltet, épít; ha kell, keményen rombol, hogy építhessen. Ő soha nincs távol tőlünk, közel van, itt van, velünk van! Ne felejtsük el a folytatást: Jézus Krisztus harmadnapon feltámadott!

Isten hatalma lerombolja a régit, hogy felépíthesse az újat! Ebben az igeversben, egy jól ismert kifejezés szerepel, az eredeti görög szövegben: a katarzis. Főnévként a kifejezés rombolást, pusztítást jelent; igeként pedig azt jelenti, hogy valamit felépíteni, befejezni, véghez vinni, azt isteni céljához juttatni, rendbe hozni, tökéletességre vezetni. Ezt a katarzist Jézus Krisztus élte át igazán, aki meghalt, eltemették, alászállt a legmélyebbre. De Ővele együtt mindazok megtapasztalják ezt a katarzist, akik Őbenne hisznek, akik Ővele együtt meghaltak, eltemettettek és feltámadtak az új életre. „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Ővele együtt élni is fogunk.” (Róma 6,8) Ez a „katarzis” lerombolja az akadozó, tökéletlen, macerás, sokszor gyötrelmes, célt tévesztett, kárba veszett, kárhozatos régit, hogy teljesen felépítse az üdvösséges újat. Ez a katarzis megtisztít, rendbe hoz, gyógyít, testben, lélekben, idegekben, egyéni és közösségi értelemben egyaránt. Ne becsüljük le a hit e-világi gyógyító erejét: „Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak!” (Példabeszédek 3,8) Ez a gyógyulás „itt” elkezdődik, és örök életre szól.

Bach János passióját hallgatom. Katarzis. Isten Igéje szól a mennyei muzsikán keresztül, leborulásra késztet, hogy aztán az Úr emelhessen fel minket. Az alt ária vallomása: „Bűneimnek kötelékeitől, hogy megszabadítson engem, az én Megváltóm megkötöztetett. Az én Megváltóm, hogy minden bűnnek fekélyétől teljesen meggyógyítson, hagyta, hogy őt megsebezzék…” Majd utána a szoprán ária hitvallóan könyörög: „Hasonlóképp követlek én, Uram, örömteli léptekkel, és el nem hagylak Téged, ó életem és fényem. Segíts előre az úton, engem szüntelen vonjál, taszíts, hívogass!”

Isten hatalma mindig épít, hogy mi is építsük az Isten országát. Urunk, bocsásd meg azt is, amikor Terád hivatkozva, valójában a saját emberi indulatunk rombolt, noha Isten újjászülő hatalma építésre és nem gyarló rombolásra adatott nekünk. Minden építésben, rendteremtésben, beleértve a hétköznapi takarítást is, amikor felvesszük a harcot a „világpiszokkal” – ez Németh László kifejezése – kiformálódik közöttünk Jézus Krisztus, és kiábrázolódik egy „darab menny”. Az építés is beszédes kifejezés a bibliai görögben, hiszen a szóban ott rejlenek a ház, egyház, haza, család kifejezések is; mindazok a jelentések, amelyek az Isten rendje szerinti örökkévaló értékek, és amelyekben kiteljesedhet az emberi élet. Isten hatalma eltemette a régit, és a feltámadott Jézus Krisztusban visszaajándékozta nekünk az örök, mennyei értékek szerinti életet, a szent, vitathatatlan „normát”. Ez a kifejezés jelenti a testi és a lelki építkezést egyaránt. Ez a kifejezés az egyház építő szolgálatának fontosságát is hangsúlyozza, amely mindenkor Jézus Krisztus evangéliumát szolgálja, és nem torzul bürokratikus, program és közösségszervező irodává, nem satnyul menedzser egyházzá, vagy földtől elszakadt rajongó csapattá, netán öncélúan teológizáló tanítóhivatallá. Ez a szó meghirdeti, hogy a társadalom, a közélet is csak Isten régit leromboló és újat felépítő hatalma által változhat meg. Minden más, bármilyen áldozatos és jószándékú reformálás és forradalmiság, az örökkévalóság szempontjából: lila köd. Isten hatalma még arra is késszé tesz bennünket, utalva az igeversre – bármilyen hétköznapi, mégis fontos ez az üzenet –, hogy ne zsigerből intézzünk el ügyeket, egymással se így bánjunk, hanem távollétünkben higgadjunk le, imádkozzunk, gondoljuk át a dolgainkat, és mire személyesen találkozunk egymással, már „magától” kész a megoldás. Ez a magától: a kegyelem!

Isten most is – ezekben a nehéz időkben is – elkezdte lerombolni a régit, hogy felépíthesse az újat, amely Jézus Krisztusban már a miénk, de amit gyarlóságunk mindig szem elől téveszt. Lássuk meg az Úr szeretetét! A romok között már fénylik a naptámadat (Lukács 1,78). Jézus meghalt, eltemették, de feltámadott!

Steinbach József