Nagyszerdai áhítat

NAGYSZERDAI ÁHÍTAT

 

„Imádkozunk Istenhez, hogy semmi rosszat ne tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltaknak mutatkozzunk, hanem azért, hogy a jót tegyétek, mi pedig mintha nem volnánk kipróbáltak.” (2Korinthus 13,7)

Semmivé törpülnek a mindennapi fontoskodó ügyek, ütközések, amikor igazán nagy történés érint meg bennünket: legyen az öröm, vagy bánat. Ilyen esetekben mi magunk is eltörpülünk: a baj összeroskaszt, az öröm pedig önhitté tehet, és nincs törpébb a gőgös embernél. Az Úr közelében egyszerre látjuk a magunk törpeségét, kipróbálatlan alkalmatlanságát, méltatlanságát; de felragyoghat előttünk az Isten szabadító cselekvése is, aki lehajol érettünk, felemel minket – ez a nagyheti evangélium –: az örömben alázatot ad, a bajban mennyei erőt nyújt, a hétköznapokban az örök élet tágasságával gazdagít.

Olyan magaslatokra állít minket az Úr (Zsoltárok 18,14), mint amilyen magaslatokra Pál apostolt emelte az Isten. A mélységeket is a hit magaslatán járva élhetjük meg.

Pál, „ezen a magaslaton” úgy aggódik a korinthusi gyülekezetért, mint atya a fiaiért. Az igazi szülő soha nem irigy, inkább mindent elvisel a gyermekei gyarapodásáért, mindent megtesz értük; akkor is, ha gyerekei megbántották őt. Az apostol azt sem bánja, ha őt, a gyülekezet alapítóját, a korinthusiak nem méltatják, ha alkalmatlannak, kipróbálatlannak tartják, mint aki nem rátermett a feladatára: „…mi pedig mintha nem volnánk kipróbáltak.” Az apostol akkor is tovább fáradozik és imádkozik értük; továbbra is szereti a korinthusiakat. Az apostolnak csak az a fontos, hogy a korinthusiak maguk gyarapodjanak a hitben és a szent életben, azaz semmi rosszat ne tegyenek, csak azt, ami az Isten szerint jó.

Pál alázatos marad a korinthusiak között, a „hit magaslatain” járva is. Az apostol nem tetszeleg a kipróbáltságával; azzal, ahogy a hitben megállhatott minden próba közepette is, mert tudta, hogy ez kegyelmi ajándék (Efezus 2,5). Az apostol azt sem bánja, ha kipróbálatlannak tartják őt a korinthusiak. Pál nem akar tetszelegni a kipróbáltságával, de nem haragszik azért sem, ha mások őt kipróbálatlannak tartják, azaz alkalmatlannak, méltatlannak gondolják. Az apostol ugyanis tudja, hogy az ő alkalmassága az Úrtól van (2Korinthus 3,5). Az apostol alázata egyben krisztusi, szilárd bizonyosság, valamint annak bátor hirdetése és krisztusi cselekvése.

Pál, „ezen a magaslaton”, atyai szeretettel, megbocsátott a korinthusiaknak, pedig azok sok rosszat követtek el ellene. Az apostol azonban krisztusi szeretettel szerette őket, mindezek ellenére is. Erre a szeretetre csak az képes, akit Jézus Krisztus újjászült; akit kézbe vett, megpróbált, kipróbált, alkalmassá tett az Úr. Az itt olvasható „kipróbált” kifejezést, méltónak, alkalmasnak, rátermettnek is fordítják. Akit az Isten alkalmassá tett, azt nem érdekli, egy határon túl, a másik ember véleménye, legalábbis nem befolyásolja őt a másik megjegyzése, ellene való cselekvése: „Én akkor is szeretlek, akkor is cselekszem érted, ha te rosszat gondolsz, gonoszt mondasz rólam és ellenem cselekszel!” Bizony aktuális ez az üzenet, mert a mostani járvány okozta nyomorúságért is ezerfelé keressük a bűnbakot; vádaskodások, viták, elvárások, elfojtott indulatok sokhelyütt, még az egyházban is; nem részletezem. Az ellenünk vétkezők szeretetére csak az Úrban lehetünk képesek. Az ellenség szeretete emberi logikával felfoghatatlan, lehetetlen. De, ami embernél lehetetlen, Istennél lehetséges; amire az ember alkalmatlan, arra az Isten alkalmassá tehet (Lukács 6,27).

Adjunk hálát azért, hogy Isten, mennyei Atyánk, így szeretett bennünket: lehajolt érettünk, felemelt bennünket, magaslatokra állított! Nagypéntekre, Jézus Krisztus váltsághalálának ünnepére készülve, hálaadásra indít minket a mai igeversen keresztül is a Szentlélek. Méltatlanul, alkalmatlanul, kipróbálatlanul, próbák alatt összeroskadókként is, így szeret bennünket az Isten; minket, akik elfelejtkeztünk Őróla, akik Őnélküle rendezkedtünk be jóléti világunkban, akik gyakran perben állunk Ővele, akik káromlóan az ellenségeivé, az árulóivá lettünk (Lukács 22,3–6). Ő mégis szeret, Önmagát adta érettünk; és erre a szeretetre szült újjá bennünket is.

Megmozgat a mai igevers, felszólít. Boruljunk le! Adjunk hálát! Imádkozzunk egymásért! Semmi rosszat ne tegyünk, csak azt, ami az Isten szerint jó! Mi jó az Isten szerint? Az, ami Isten dicsőségét, a mellém rendelt embertársam javát szolgálja, és amiben kiteljesedhet az én életem is. Most adatott kényszerlehetőség, mindezeket átgondolnunk, miközben rövid földi életünk reménységgel a bűnbocsánat és a krisztusi, oltalmazó, megváltó szeretet után kiált (János 12,2–8). Aki reménységgel az Úrhoz kiált, az már isteni magaslatokon áll!