Mindenkor bízunk – Igehirdetés 2019.05.26

Mindenkor bízunk

(6) Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; 

(7) mert hitben járunk, nem látásban. 

(8) De bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. 

(9) Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. 

(10) Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.

(2Korinthus 5,6–10)

(2Korinthus 5,6)

 

Mai Igénk mindössze ez a két szó: Mindenkor bízunk!

 

Ezt az Igét első hallásra meg lehet tanulni.

Senki nem mehet el úgy erről az istentiszteletről, hogy ne emlékezne arra, amiről ma szó volt.

 

Reméljük azonban, hogy Isten Lelke segítségünkre jön, és nemcsak betűformában, külső alakjában, azaz „kívülről” tanuljuk meg ezt az Igét, hanem „belülről is” megtanuljuk, vagyis részesülünk annak valóságában.

 

Jöjj, Szentlélek Úr Isten, hogy a felolvasott igeszakasz alapján felragyogjon előttünk ez a két szó, annak mennyei, földi életünket megvilágosító üzenete: Mindenkor bízunk!

1.

MINDENKOR BÍZUNK. (6)

Milyen ez a bizalom?

 

Ez a bizalom az egyetlen élő Istenbe vetett bizalom: az Ő kiválasztó és megtartó kegyelmére való ráhagyatkozás csodája.

Arról a kegyelemről van szó, amit Isten, egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban megmutatott nekünk.

Ez a bizalom tehát nem valami optimista, jószerencsés derűlátás. Ez a bizalom nem a véletlenre, nem a jószerencsére nézve bizakodik.

Ez a bizalom a Megváltó Jézus Krisztusba vetett élő hit talajából sarjad ki.

 

Ez a bizalom: szilárd bizalom.

Ez a szilárdság nem a mi szilárdságunk, hanem Urunk szilárdsága, akire ráhagyatkozhattunk. Tehát soha nem bízhatjuk el magunkat, mert ez a szilárdság mindenestől ajándék. Hitben járva életünk mozdíthatatlan sziklán, az Isten hűségén, változhatatlan szeretetén, minden történelmi vihart elhordozó alapján áll, mint ahogy az okos ember nem „fövenyre”, nem homokra, de nem is ember által készített vasbetonra, hanem kősziklára alapozta élete házát (Máté 7,24). Ez a kőszikla pedig Jézus Krisztus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).

Jézus Krisztus követőjét bizonyos szilárdság jellemzi. Isten népét hitbéli, szellemi, személyiségbéli szilárdság jellemzi. Körülötte gondolatok hullámzanak, emberek rendülnek meg, sokan megtántorodnak, de Isten gyermeke megáll. Jézus Krisztus követője nem lehet hitében bizonytalan, szellemiségében igénytelen, személyiségében beteg ember. Gondoljunk csak bele! Önmagunktól elvadult hitetlenségre vagy hiszékenységre, esetleg túlhajtott és összevissza „vallásoskodásra” futja. Önmagunktól gondolataink ezerfélék, szellemiségünk felszínes, gondolataink és azok megnyilvánulásai részrehajlók és népszerűséget hajhászók. Arról most nem is beszélek, hogy mennyi a személyiségében beteg ember. Isten népét hitbéli, szellemi, személyiségbéli szilárdság jellemzi, amely egész életén látszik.

Ez a szilárdság nem valami kemény, önhitt dacosság; hanem Isten megváltó szeretetéből táplálkozó bizonyosság. Ezért a keresztyén ember, ha igazán keresztyén ember, ha élő hite van, nem lehet csüggedező, borúlátó, bizonytalankodó, reménytelen ember. Mai kifejezésekkel is megfogalmazhatjuk az üzenetet, a jóléti társadalmak nyelvén: Isten népe és Isten gyermeke nem lehet kiégett, kedélybeteg ember.

 

Ez a bizalom minden körülmények között jelenlévő bizonyosság.

Az apostol olyan helyzetben írja ezt a levelet, amikor a saját népe halálba akarja kergetni.

Az apostolt a római hatóságok üldözik, közben éhezik, és mindenütt életveszélyes veszedelem leselkedik rá.

Pál apostol akkor írta ezeket a sorokat, amikor a korinthusiak acsarkodtak egymással és vele is. Az apostol azt élte meg ekkor, hogy hiábavaló volt egész korinthusi munkája. Pedig mennyit dolgozott ott, és „hálából” a gyülekezet ki akarja vetni magából, rágalmazza, becsmérli, kétségbe vonja hitelességét.

Olyan ez a helyzet, mint amikor valaki végigdolgozott egy életet, és egész életének eredménye most összeomlani látszik; végezetül nemhogy köszönet, hanem bántás jár érte, miközben az illető életveszélyben van.

Tényleg isteni csoda, felülről való ajándék, hogy az apostol ilyen körülmények között is ki tudta mondani: – Mindenkor bízunk; még ilyen helyzetben sem esünk kétségbe!

2.

Most a fenti kijelentést formáljuk kérdéssé!

MINDENKOR BÍZUNK? (6)

 

Eddig tartott ugyanis az a pontosan felmondott „lecke”, amit a fenti Ige alapján, hitbéli és teológiai korrektséggel, valamint jó lelkiismerettel, évszázadok óta hirdetünk.

Tesszük ezt azért is jó lelkiismerettel, mert valóban ez a Jézus Krisztus evangéliumából következő üzenet: Mindenkor bízunk!

Ez a mai „szentlecke”.

 

Tegyük fel azonban a kérdést, az Isten színe előtt, hogy ebből a bizalomból ténylegesen mennyi van bennünk?

Mennyire tudjuk nemcsak kimondani, hanem a legnehezebb helyzetben is megélni a fenti leckét: Mindenkor bízunk?

Merjünk most a „szentleckén” túl, emberként is megállni az Isten színe előtt!

Isten Igéje erre is lehetőséget ad, hiszen a keresztyén ember is ember, az emberlét minden nyomorúságával együtt.

Erre világosan utal az apostol, amikor azt mondja: „…tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól…” (6)

 

Az apostol egyetlen versben megfogalmazza azt a feszültséget, amely a hívő emberlét sajátja: – Tehát mindenkor bizakodunk, de tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól (6).

Hitben járva, de e testben lakva, távol vagyunk az Úrtól. A magyar fordításban a bízunk és a bizakodunk közötti különbség is erre az feszültségre utal.

Hitben járva valamennyi bizalom van már bennünk (7). Nyilván, hitben járva, és nem csak testi látásban élve, megkaptuk az Istenbe vetett bizalom ajándékát, és ez kétségtelenül bizakodóvá tesz bennünket ebben a világban, azokra a dolgokra nézve is, amelyeket szemmel még nem látunk, füllel még nem hallunk és értelemmel fel sem foghatunk (1Korinthus 2,9). Hitben járva látjuk, hogy több az élet (Lukács 12,23), mint ami itt készen van belőle. Tehát hit által, valamennyi bizalom van már bennünk.

De hitben járva abban is testvérek vagyunk, hogy ki merjük mondani Isten színe előtt, könyörgő szívvel: bizony növekedhetne még bennünk ez a bizalom. Ezzel azt is megvalljuk, hogy nem jutott még egyikünkben sem győztes teljességre ez a bizalom.

3.

Ezért tegyük fel a mai igehirdetés legfontosabb kérdését:

HOGYAN NÖVEKEDHET BENNÜNK EZ A BIZALOM? (7–10)

 

Mindenekelőtt:

Mondjuk ki, hogy a megtartó Úrba vetett bizalom növekedése, ugyanúgy, mint az Úrba vetett bizalom megjelenése: Isten kegyelmes ajándékából, az élő hitből fakad (7).

Mindenekelőtt tehát könyörögnünk kell, miként a tanítványok tették: – Növeld a hitünket! (Lukács 17,5)

Szüntelenül azért kell és lehet könyörögnünk (1Thesszalonika 5,17), hogy hitben járhassunk és ne csak látásban! (7)

Szüntelenül azért kell és lehet könyörögnünk, hogy mindenkor felnézhessünk Jézus Krisztusra, hitünk szerzőjére és beteljesítőjére (Zsidókhoz írt levél 12,2).

Könyörögjünk azért, hogy megváltó Urunk növelje hitünket, bizonyosságunkat! Így egyre inkább ne csak arra tekintsünk, amit testi szemeinkkel látunk; hanem hívő bizonyossággal a mi Urunkra tekinthessünk; minden élethelyzetünkben felfedezve a mennyei többet.

Ez a feltekintés, nem csak az egyes hívő ember kegyességének ajándéka. Isten népe is azért gyülekezhet egybe alkalomról alkalomra, hogy egyre szilárdabb hitben járjon és ne csak látásban; így az ebből fakadó bizalom növekedjék, egyre inkább erősödjék bennünk, egymás hite által épülve.

 

Először:

Úgy növekedhet a bizonyosságunk, ha nem az adott „szituációra”, körülményre tekintünk, hanem Jézus Krisztusra; mert hitben járunk és nem látásban.

Persze, ismerjük azt a „szituációt”, amiben élünk; az Istentől készített helyzetben hitvallóan hozzászólunk az adott helyzethez, de soha nem ragadunk bele a körülményekbe.

Olyan ez a feltekintés, mint amikor a nem altatásos, hanem gerincérzéstelenítéses műtétek során elénk tesznek egy „leplet”, hogy ne arra nézzünk, ami ténylegesen történik, és nehogy megrettenjünk, hanem az áldott orvosra tekintsünk: nézzünk felfelé.

Ha a láthatókra tekintünk, joggal omlunk össze egy próbatételes helyzetben. Ilyenkor csak az élő Jézus Krisztusba vetett hit segíthet, amely megszüli és erősíti a bizonyosságot. Életünk utolsó percéig tart ez a feltekintés: a „szituációból” Krisztusra.

 

Másodszor:

Úgy növekedhet a bizonyosságunk, ha nem önmagunkra tekintünk, hanem Jézus Krisztusra; mert hitben járunk és nem látásban.

Konkrétan kifejti ezt az apostol. Nem önmagunkra nézünk, nem önmagunk cselekedeteire tekintünk, amelyek a sikerek idején gőggel, a kudarcok idején kétségbeeséssel tölthetnek el bennünket. Nem önmagunkra tekintünk, nem önmagunk cselekedeteire; és arra sem tekintünk a kelleténél jobban, amit mások mondanak rólunk.

Hitben járva megteszünk mindent, amit az Istentől kapott talentumainkkal, az Őtőle kapott kereteinken belül tehetünk, kérve közben az Úr mindenre elégséges erejét; a többit pedig az Úrra bízzuk. Pál apostol ki is mondja: arra törekszünk, hogy kedvesek legyünk Őelőtte. Törekszünk! (9) De az Úr előtti kedvességünk: kegyelem.

Magamról is elmondhatom: csak ez ad erőt, gyarló életem és cselekedeteim sűrűjében. Mindent megteszek, ami tőlem telik, és próbálok nem önmagam töredékes életére nézni, hanem tenni a Krisztus színe előtt, az Ő erejéért könyörögve, amit éppen lehet. Sokaknak talán jó így, sokaknak nem jó. Vannak olyanok, akiknek soha semmi sem jó. Nem lehet, nem kell, nem is szabad mindenkinek tetszeni. Ám itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy nekem nincs több, nem tudok többet tenni, nem tudok többet adni; ha belehalok, akkor sem… Jól értsük! Úgy is jól értsük, hogy nem a gyülekezeti munkára gondolok elsősorban, mert csak köszönettel és hálával tartozom, hiszen sok nyomorúságomat még mindig szeretetben elhordozzák… Csakis az üzenet megvilágítása végett vallottam most magamról.

Ennyit a cselekedetekről. Lesz számadás, amikor leplezetlenül állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé, és minden kiderül rólunk, megkapva mindazt, amit cselekedeteink alapján érdemlünk. Ezt pont úgy értsük, ahogy az előbb mondtam: megtettünk-e mindent a magunk helyén, az Úr mindenre elégséges erejét kérve (10).

Kegyelem az üdvösség, nem cselekedetekből fakadó érdem. De, aki kegyelem alatt van, aki kedves az Úrnak, az eszerint kedvesen is cselekszik az Úrnak, és az kedves is marad az Úr előtt mindenkor (9).

Csak hozzáfűzésként: aki az Istennek kedves, az az embertársaihoz is kedves. Ez a kedvesség nem valami nyájas, hamis kedveskedést jelent, hanem krisztusi szeretetet, amely adott esetben szelíden inteni is tud, de amely soha nem lehet durva, agresszív, tapintatlan és nyers.

Tehát: úgy növekedhet a bizonyosságunk, ha nem önmagunkra tekintünk, hanem Jézus Krisztusra; mert hitben járunk és nem látásban.

 

Harmadszor:

Úgy növekedhet a bizonyosságunk, ha nem a részletekre tekintünk, hanem Jézus Krisztusra, az üdvözítőre, az örök élet ajándékozójára; mert hitben járunk és nem látásban.

Bizonyosságunk van, hogy hazafelé haladunk (8–9). Bizonyosságunk van az örök életre és az üdvösségre nézve.

Innen „visszafelé” tekintünk minden „részletre”, ami által azok értelmes helyükre kerülnek.

De fordítva mindez nem működik: a részekből nem áll össze az üdvösséges egész.

A keresztyén bizalom növekedése kapcsán fontoljuk meg azt a gondolatot, hogy nem kicsi részletek összesítéséből születik és növekszik a bizalom, hanem a végsőkből visszafelé tekintve adatik az a csoda, hogy mindenkor bízhatunk az Úrban. A keresztyén elsősorban a halál utáni isteni ígéretekben bizakodik, és onnan visszafelé jövet az „itteni” ügyeiben is bizakodó. A mennyeiekre nézve bizakodunk elsősorban, és onnan vehetjük a földi bizakodást is.

Tehát a bizalom növekedése nem úgy adatik nekünk, hogy ebben a világban megtapasztaltunk sok mindent Isten jóságából: kenyeret adott, sikerekkel áldott meg, meggyógyított; majd ezeket a tapasztalatokat összegzem, mint egy matematikus, aztán elkezdek még jobban bízni az Istenben.

Nem így születik és nem így fejlődik az Úrba vetett bizalom. Ugyanis, ha ezekre a tapasztalatokra akarunk építeni, akkor egyszerre csak megrendülünk, hiszen mindig vannak ellentapasztalatok. Tegnap megoldódtak az anyagi gondjaim, de holnapra úgy alakult a helyzetem és a világ sora, hogy anyagi összeomlásban lett részem. Ma sikerekben fürödtem, holnapra meg kudarcos lett az életem; hiszen ma fent, holnap lent. Tegnap még meggyógyított az Isten, de mára még súlyosabb betegséggel próbált meg.

Nem ilyen részletek összeadásából születik és növekszik a keresztyén bizalom, hanem abból a bizonyosságból, hogy ezeket a részélményeket megelőzi annak átélése, hogy egész életem az Isten szeretetében van.

Azt mondhatjuk tehát, hogy ez a bizalom és annak növekedése üdvösségélményből adatik nekünk.

Világosan kimondja ezt az apostol: olyan nagy ajándék ez az üdvösségélmény, hogy szeretnénk elköltözni, és hazaköltözni az Úrhoz (8), mert ez sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23–24). Valóban, az üdvösség sokkal inkább jobb mindennél.

Ugyanakkor, hitben és bizonyosságban járva, a földi élet minden percét is – az örök élet tágasságában – ajándékként éljük meg, és arra törekszünk, hogy akár itt lakunk, akár elköltözünk, kedvesek legyünk az Úrnak (8–9).

*

Zárásként:

 

Egyházunkra, szolgálatunkra nézve nagyon fontos a mai üzenet, annak lényege, de minden itt kifejtett részlete is: – Mindenkor bízunk, mert hitben járunk, nem látásban!

 

Senki nem mehet úgy haza, hogy ezt a két szót ne jegyezné meg és ne tudná elvinni magával. Tehát, ha megkérdezik, miről volt ma szó, mondd tovább: – Mindenkor bízunk!

Nem baj, ha nem tudtál figyelni minden részletre; de vidd haza a lényeget!

Aztán ha hazaérsz, lapozd fel a Biblia mai szakaszát: olvasd újra azt! Így az elhangzott részletek is üdvösséges egészben jutnak majd eszedbe.

 

Mindenkor bízunk! Mindenkor bízunk! Mindenkor bízunk!

 

Egyik éjszaka, nem tudtam aludni, próbáltam dolgozni, a háttérben, a tv-ben egy zenekar élő koncertje szólt. Ügyet se vetettem rá: háttérzörej…, majdnem el is kapcsoltam.

Aztán azt vettem észre, figyelem, remek fúvós hangszerelés, nem a megszokott unalmas és tucat popzene, hanem valami más.

A végén már csak arra figyeltem, meg lestem, kiderül-e végre: kik ezek?

Parov Stelar budapesti koncertje volt.

Sok más mellett az ragadott meg, hogy egy szám ugyanaz a téma, amit parádés változatossággal, ritmusban, fúvós harsogással ismételnek; közben a százezres tömeg velük együtt tapsolja, dúdolja, énekli.

Most is bennem zengenek a dallamok…

 

Nos, erről van most szó, az örök élet bizonyosságának harsonáival alátámasztva:

Mindenkor bízunk! Mindenkor bízunk! Mindenkor bízunk!

Zengjen bennünk ez az üzenet mindenkor!

Lelkészbeiktatás, Győr–Szabadhegy, 2019. május 25.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. május 26.

(Illusztráció: „Parov Stelar”, 2019. május 26.; Debrecen, 2019. május 17.)

  1. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 5

Húsvét utáni ötödik vasárnap

 

Igehirdetésből kimaradt, de ahhoz kapcsolódó gondolatok:

Isten népe és az egyes hívő ember tudja, hogy életében nincsenek véletlenek és minden életeseményt Isten kezéből fogadhat el, amely valójában ezt a bizalmat növeli benne, majd általa a világban.

A keresztyén bizalom növekedése kapcsán szögezzük le azt a tényt, hogy a bizonyosság nem azáltal szilárdul meg bennünk, hogy mi minden erőnkkel igyekszünk egyre jobb emberek lenni, kegyesek, erényesek…

Nem azáltal erősödik a bizalmunk, hogy önmagunkra tekintve, megnyugszunk a saját jóságunkban.

Azáltal növekedhet a keresztyén bizalom, ha egyre inkább megismerjük az Isten jóságát.

A keresztyén bizonyosság istenismeretből és nem önismeretből adatik. Isten szeretete és jósága által, valamint az ebből táplálkozó hit által fogan meg és növekszik a bizalom.

Természetesen ez a bizalom olyannyira növekszik, hogy látható gyümölcsöket terem, amelyek dicsőítik Istent és táplálják az életet. Ezek a gyümölcsök az Isten akarata szerinti kegyes és erényes élet gyümölcsei.

Hit által megismerjük Isten jóságát, ebből bizalom fakad, az növekszik, és e bizalom által mindig arra törekszünk, hogy kedvesek legyünk az Istennek (9).

Isten jósága ad nekünk bizonyosságot arra nézve is, hogy amikor oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé, akkor megállhatunk Őelőtte. Ott mindenki és minden lelepleződik, és mindenki megkapja azt, amit cselekedetei szerint megérdemel (10).

Pontosan értsük ezt a mondatot, hiszen az Isten jóságába vetett bizalmunk éppen arra vonatkozik, hogy az Ő kiválasztó kegyelme már nekünk ajándékozta az üdvösséget. Ezt senki és semmi el nem veheti tőlünk (Róma 8,38–39).

„Odaát” azonban, az ítéletben nevén neveztetnek a dolgok, és nyilvánvalóvá lesz, azaz kiderül, hogy mivel okoztunk örömet és szomorúságot Istennek és egymásnak. Itt sok mindent elleplezhettünk, „odaát” nem.

Bizonyosságunk azonban éppen az, hogy Isten megváltó szeretetének és jóságának gyermekei maradunk mindörökké.

Bizonyosságunk forrása és növekedése az a csoda, hogy soha nemcsak önmagunkra és a körülményekre tekintünk, hanem mindig először Isten megváltó szeretetének jóságára.