Miként segíthet egy önkéntes szolgálati év? – Interjú Gécs Eszterrel

Miként Segíthet egy önkéntes szolgálati év?

 

Gécs Eszter pályakezdő, keresztény, belgyógyász rezidens a tanulmányai után megállt egy „pillanatra”, mielőtt megkezdte volna a gyógyítás szolgálatát. Egy teljes évre kiutazott önkéntesnek Angliába a Magyar Református Szeretetszolgálat Önkéntes Diakóniai Év (ÖDE) programján keresztül. Arról beszélgettünk Eszterrel, hogy miért volt szüksége erre az évre, és hogy miként érvényesülnek az ott átéltek a munkájában és a mindennapi életében.

 

Mikor döntötted el, hogy kell egy év szünet, mielőtt megkezded a rezidens időszakot?

Az ÖDE-ről először akkor hallottam, amikor Németországban voltam Erasmus tanulmányi program keretében és az ottani magyar református gyülekezetbe jártam. A gyülekezetből mesélt az egyik lány erről a lehetőségről, aki annyira jól érezte magát, hogy az önkéntes éve után kint is maradt külföldön. Amikor ötödéves voltam, és visszajöttem az Erasmusról, akkor belekerültem egy ifjúsági Alpha kurzus szolgáló csapatába. A résztvevők között volt 3-4 ember, aki az ÖDE-n keresztül egy-egy évet már külföldön töltött (Anglia, Csehország, Olaszország, Németország). Közülük páran mondták, hogy nagyon jó és áldott évük volt, és ha kicsit is gondolkodok rajta, vágjak bele. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon jó lehet önkéntesnek lenni és másoknak segíteni egy évig, ezért végül én is jelentkeztem.

 

Mivel foglalkoztál az önkéntes év alatt?

Nagyrészt egy keresztény kávézóban és könyvesboltban, valamint ifjúsági szervezetekkel dolgoztam. A kávézót Hope Centre-nek hívják, mottója: „Élni, szeretni, szolgálni, megosztani!”. Ez egy olyan hely, ahol bárkit szeretettel várunk, és aki rászorul, azokon próbálunk segíteni. A kávézót csak önkéntesek működtetik, egy fizetett alkalmazottjuk van. Minden reggel közösen imádkoztunk. Egy nagyon jó, szeretetteljes keresztény közösségnek lehettem tagja egy éven át, amiért rendkívül hálás vagyok.

Ifjúsági munka terén nehezebb szociális háttérből származó gyerekeknek szerveztünk délutánokat, volt zeneoktatás, főzés, játék. Egy másik szervezetnél pedig főként szorongásos zavarban szenvedő fiataloknak segítettünk hétről-hétre, hogy nyitottabbá váljanak az emberek felé és le tudják küzdeni félelmeiket. Jó volt látni, hogy 2-3 hét alatt elkezdtek kinyílni, és míg az elején csak a mi kérdéseinkre válaszoltak, a harmadik-negyedik alkalomra már oldottan tudtunk beszélgetni, közösen játszani.

 

Hogyan segített ez az év, hogy hozzáfogj az életre szóló orvosi hivatásodhoz?

A lelki növekedés és a szeretetteljes közösség, amit kint kaptam, nagyon sok erőt ad így az első hónapokban. Ez az időszak mélyvíz számomra, hiszen egy év alatt azért sokat felejtettem. Orvosként felelősségteljes döntéseket kell hoznom és néha nagy a stressz, a terhelés, illetve meg kell küzdenünk a magyar egészségügy tökéletlenségeivel is. De az elmúlt egy évben teljesen megváltozott az istenkapcsolatom, a nehézségekről vagy a világról alkotott képem. Az a szeretet, amit a tavalyi önkéntes évben kaptam, egy áldás volt és segített tudatosítani azt, ami mind a mai napig tartja bennem a lelket, hogy Isten soha nem fog erőmön felül terhelni, hanem jön velem végig az úton és együtt hordozzuk a nehézségeket. Orvosként dolgozni egy szolgálat, misszió, mert milliónyi okom lenne, hogy feladjam, de tudom valahol mélyen, hogy Isten mégis erre rendelt.

Az istenképem is megváltozott: Eddig úgy gondolkodtam Istenről, hogy ő a szigorú Atya, akinek meg kell felelnem és elvárja, hogy mindig jól viselkedjem. De most úgy érzem, hogy Isten úgy szeret, ahogy vagyok. Nem csak a Mennyei Édesapám, hanem legjobb barátom is. Bármit meg tudok vele beszélni, és tudok benne bízni, hogy Ő jó és mindig a javamat akarja. A mindennapokban az imaéletem is sokat változott: őszintébben tudok imádkozni, mióta kinn voltam.

Azért is mondom különösen áldásosnak ezt az évet, mert látom, hogy vegyes tapasztalatokkal érkeztünk vissza, mint önkéntesek. Hozzátenném, hogy az is kell, hogy egymásra találjatok a fogadóhellyel. Én nagyon összhangban voltam az ottani munkatársakkal és közösséggel. Sokan viszont azt mondják, hogy annak ellenére, hogy voltak negatív élményeik is, nagyon jó évük volt. Valamilyen szinten Isten akár egy nehezebb szituációt is tud használni arra, hogy az ember növekedjen, fejlődjön, mélyüljön a hite.

 

Friss diplomával a kezedben kaptál valamilyen iránymutatást vagy örökérvényű üzenetet?

Eleve, ahogy kijutottam, nekem az is egy bizonyságtétel. Volt egy elbizonytalanodásom január elején, hogy ki akarok-e menni. Január 31-ig lehetett pályázni. Pont egy olyan gyakorlati helyen voltam, ahol nagyon szerettem dolgozni. Hívtak is, hogy maradjak, úgyhogy nagy volt a kísértés, de beadtam a pályázatot, mert gondoltam, legyen úgy, ahogy Isten akarja. Visszahívtak, és mondták, hogy a kiválasztó hétvége február végére esik. Ránéztem a naptárra, és láttam, hogy három napra rá szigorlatom lesz belgyógyászatból. Már akkor is tudtam, hogy belgyógyász szeretnék lenni, így nagyon fontos volt számomra az a vizsga. Felhívtam az ÖDE-t, mondtam, hogy nem tudok menni a kiválasztó hétvégére, de annyira rugalmasak voltak, hogy megoldották. Én már teljesen elengedtem, hogy biztos Isten nem akarja, hogy menjek, de nem így volt. Szerveztek nekem egy skype-interjút az angol önkéntes szervezet (Time for God) igazgatójával. Nagyon lelkesek voltak, amikor elolvasták az önéletrajzomat, hogy 25 éves voltam, orvos. Sokat kérdeztek a hitemről és, hogy miért akarok kimenni önkénteskedni. Örültek annak, hogy egyetem után vagyok, hiszen így már van egy minimális élettapasztalatom és kevésbé fogom magam elveszettnek érezni, ha kikerülök. Azt is látták, hogy szolgálat célja volt bennem. Rendkívül kíváncsi voltam, hogy végül milyen szolgálati helyet kapok. Nagyon szeretem a kávét, a könyveket, és amikor megkaptam az ajánlatot a Hope Centre-től, tudtam, hogy Isten akarata, hogy kimenjek.

Az egyik lelkészem megkérdezte itt Pesten, hogy tulajdonképpen mit várok ettől az évtől. Igazából korábban ezen nem gondolkoztam el mélyebben és csak úgy kiszaladt belőlem, hogy szeretnék közeledni Istenhez. Visszatekintve az önkéntes évemre, amit akkor hirtelen öntudatlanul kimondtam, lényegében arról szólt az év. Tényleg Istennel töltött idő volt és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz.

Az utolsó hónapokban kezdtem el izgulni, hova kerülök, mégis egy teljes év lesz, és onnan nem könnyen és nem sűrűn jöhetek haza. Indulás előtti utolsó vasárnap kaptam egy megerősítést az istentiszteleten, ahol a Máté evangéliumából a 28. fejezet 19-20-at olvasták fel, mint alapigét: Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ekkor tudtam már biztosan, hogy ez az én utam.

Páran kérdezték tőlem, hogy miért megyek Angliába, mikor itthon is tudnék szolgálni, jót cselekedni és itt is szükség van segítségre. Teljesen egyetértettem ezzel, mégis utólag tudatosult bennem, hogy azért kellett külföldre mennem, hogy mindazt, amit kint kaptam, amiben növekedtem, azt hazahozzam és az itt élőknek át tudjam adni.

 

Esetleg az is motivált erre az évre, hogy kicsit elodázd az orvosi munkába állást?

Nem tagadom, biztos, hogy benne volt az is. Kellett egy év pihenés az egyetem után, mert iszonyúan elfáradtam. Igazából én szinte az egészségügyben is nőttem fel, mert szüleim keresztény orvosok, úgyhogy tudtam, hogy a legnehezebb része csak a tanulmányaim után fog következni. Jelenleg nagyon nagy áldás így a pályám elején, hogy szüleimtől bármikor tudok tanácsot kérni és meg tudom beszélni a nehézségeket velük.

 

Hívőként hogy éled meg az itthoni körülményeket, miután van rálátásod a külföldi állapotokra?

Gyerekkoromban láttam szüleimen, hogy mivel jár az egészségügyben dolgozni, de az ember legjobban akkor lát bele, ha csinálja és tapasztalja. Igazából most tudom értékelni, hogy a szüleim mit csináltak eddig. A hatalmas felelősség, ami az ember vállán van, hogy megfelelően lásd el a beteget, illetve elhordozni a magyar egészségügyi rendszer korlátait. Az önkéntes évem alatt Angliában, illetve az Erasmus tanulmányi program keretében volt szerencsém látni más egészségügyi rendszert. Természetesen kint a felszereltség, körülmények és a fizetés is jobb, ezt nem tagadom. De az ottani rendszereknek is vannak előnyei, hátrányai. Ha nagyon akartam volna, biztos lett volna lehetőségem kinn maradni dolgozni az önkéntesség után, de mindig éreztem, hogy Isten csak egy évre küldött ki és haza kell jönnöm, rám itthon van szükség. A magyar nénikkel és bácsikkal sokkal jobban elcsevegek, mint az angolokkal, jobban megértem az ő problémáikat, bajaikat, hiszen itt nőttem fel.

A nehezebb helyzetekben, körülmények között nekem a hitem nagyon sokat segít. Néha azon gondolkodom, hogy akik nem hisznek, azok hogyan tudják ezt csinálni? Kezdőként még sokat aggódok, hogy minden jól sikerüljön, a beteg meggyógyuljon, mindent el tudjak intézni. Aztán ráeszmélek, hogy nem kell egyedül csinálnom, Isten velem van. Nála van mindig a nagyobb rész és én csak eszköz lehetek, a gyógyulást Ő adja. Sokszor el is szégyellem magam, ha aggódok és félek, hiszen számtalanszor le van írva a Bibliában, hogy ne félj, ne aggódj! Isten mindent kézben tart és az ember haja szála sem görbülhet az Ő tudta nélkül, úgyhogy nem is kellene aggódni, mert minden el lesz rendezve időben. Mindennek megvan a rendelt helye és ideje. Bízni kell Istenben és átadni Neki a terheket, ami persze ha őszinte akarok lenni sokszor még nem könnyű számomra.

Ami a nehézségek ellenére viszont a legnagyobb erőt adja, az a betegek hálája. Egy mosolyért, egy jó szóért, kedvességért a beteg annyira hálás tud lenni. A megfelelő helyzetben való viccelődés, nevetés hiszem, hogy a betegnek is segít kikapcsolni és elfeledkezni egy pillanatra arról, hogy kórházban van. A közvetlenség pedig segíti a bizalom kialakulását beteg és orvos között. Munkám ezen része a kedvencem, amikor a betegekkel lehetek, de sajnos ez egyre kevesebb a sok adminisztráció, szervezés miatt.

 

A három hónap munkatapasztalatból ki tudod emelni azt, ami váratlanul ért, amire az egyetem sem tudott felkészíteni?

Alapvetően az egyetem nagyon jó elméleti tudással ruház fel, azonban a gyakorlati képzés sajnos nem annyira jó. Márpedig az orvoslás abszolút egy gyakorlati tudomány. Úgyhogy mindazt, amit megtanultam kihívás átültetni a gyakorlatban, főleg, hogy az orvostudományban nem minden fekete-fehér. De hála Istennek a kollegák segítenek, ha elakadok.

A másik, amit az embernek saját magának kell kialakítania az a betegekkel, hozzátartozókkal való kommunikáció, akár halálhír közlése. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor Istentől kell bölcsességet kérnem. Én az életet Isten kegyelmének köszönhetően már az örök élet perspektívájából látom, de azért az emberek többsége, akikkel találkozom, vagy akiket gyógyítok nem hívő. Éppen ezért szeretek imádkozni a betegekért, az üdvösségükért. Jó dolog Isten elé vinni őket, mert, ahogy már említettem, ami emberileg tőlem lehetséges megteszem, de a többi a Jóistenen múlik.

 

Keresztény hited hogyan befolyásolja a kollégákkal és a betegekkel való kapcsolatodat?

Az önkéntes évem sokszor lehetőséget ad arra, hogy a hitemről beszéljek. Amikor kezdtem, páran megkérdezték, hogy hol is voltam és mit is csináltam az elmúlt évben. Ha az önkéntes évemről beszélek, akkor az már maga egy bizonyságtétel részemről.

Hívőként igyekszem jó kapcsolatban lenni mind a betegekkel és mind a kollégákkal. Fontosnak tartom, hogy úgy tekintsek mindenkire, mint Isten gyermekeire, akiket az Úr nagyon szeret, és akiket nem véletlenül teremtett.   Ilyen szemszögből nézve talán kevésbé ítélkezik az ember és próbálja jobban beleképzelni magát a másik helyzetébe is. Természetesen vannak mindenhol konfliktusok, Isten sokszor próbára teszi a türelmemet is, de ha lehetőség van rá, igyekszem mindent szeretettel és békével megoldani és tiszteletben tartani, ha másfajta személyiségek vagyunk. Valahol hallottam egyszer, hogy keresztényként az a célunk, hogy úgy éljünk, hogy kérdezzenek. Szeretném, ha belőlem és a cselekedeteimből is áradhatna Isten békessége, szeretete, de úgy hiszem, ezen még sokat kell dolgoznom és fejlődnöm a Szentlélek segítségével.

 

Varga Csenge