„Miattam, helyettem, érettem…” – Megemlékezés Nerada Mátyásról

„Miattam, helyettem, érettem…”

Mátyás erre sokszor felhívta a figyelmünket.

Igazából nem is búcsúzni jöttünk, hiszen találkozunk még.

Kedves Testvérek!

A fűzfői gyülekezet nevében szeretnék pár mondatban megemlékezni Matyi bácsiról, milyen embernek ismertük meg őt? Milyen kapcsolatban lehettük vele? És milyen áldásokat kaptunk rajta keresztül?

Minden emberrel jó viszonyt ápolt, de talán mondhatom, hogy velünk, bibliaórás emberek-kel, szoros, testvéri kapcsolatban volt. A fent idézet mondatot, szinte minden alkalommal el-mondta, „miattam, helyettem, érettem…jól jegyezzük meg, mert ez nagyon fontos” szokta mondani. Szerette az ilyen három szavas meghatározásokat. Arra gondoltam, hogy én is meg-próbálom három szóban, három Igében, és három rövid történetben, amit együtt éltünk át vele, elmondani, hogy számomra, és hiszem, hogy a többi fűzfői testvér számára milyen áldást adott rajta keresztül a mi Megváltó Urunk.

Kedves volt, és nemcsak kedveskedő, olyan testvér, aki ezzel a tulajdonságával vonzódást, ragaszkodást vált ki a hozzá közel állókban.

Kegyes volt, és nemcsak kegyeskedő. Olyan ember, aki nemcsak a szájával közelít Istenhez, a szíve is az Úré. Nemcsak szavakban hirdette az evangéliumot, hanem a hiteles életével is.

Bölcs volt, és nemcsak bölcselkedő, olyan hívő, aki tudta, hogy a bölcsesség kezdete, az Úrnak félelme, ami nem azt jelenti, hogy félek az Úrtól, hogy megbüntet, hanem hogy félek megbántani az Istent, aki engem úgy szeretett, hogy az Ő egyszülött Fiát váltságul odaadta értem.

Az első Ige, amit szeretnék felolvasni, a Példabeszédek könyve 10. fejezetében olvasható, a 7. vers első fele, „Az igaznak emlékezete áldott;” Azon a napon, amelyiken Matyi bácsi haza-költözött a mennyei hajlékba, egy kárpátaljai testvérem mondta, hogy mikor a nagymamája elhunyt, ezt az Igét írtam vigasztalásul neki, és hogy számára milyen sokat jelentett ez akkor, és az jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez az Ige Mátyásra is, „Az igaznak emlékezete ál-dott;”

A második Ige a Zsidókhoz írt levélben olvasható, a 11. fejezetben, ahol a szentíró a hit hősöket sorolja fel, a 4. vers utolsó szakasza, „hite által még holta után is beszél.” Hallgatva a visszaemlékezéseket egy olyan testvérről, aki nemcsak beszélt a Krisztus követésről, hanem valóban követte is az ő Megváltó Urát, tényleg elmondhatjuk, hogy „hite által még holta után is beszél.”, hiszen most sem ő van a középpontban, hanem az Úr Jézus Krisztus.

A harmadik Ige pedig az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 17. fejezetének 11. versében olvasható, „Ezek pedig nemesb lelkűek valának a Thessalonikabelieknél, úgymint kik beve-vék az ígét teljes készséggel, naponként tudakozva az írásokat, ha úgy vannak-é ezek.” Testvérek, Mátyás nem csak újpesti volt, hanem fűzfői is, és átvitt értelemben béreai is, hiszen ezt az Igét Lukács a Béreaiakról írja, és akik ismertük és szerettük Matyi bácsit, pontosan tud-juk, hogy mindennek, amit hallott, vagy olvasott, utána járt, hogy tényleg úgy van e, pont úgy, mint a béreai atyafiak, mindent az Ige mérlegére helyezve.

Matyi bácsi a nyári szezonon kívül is időnként lejött körülnézni, hogy minden rendbe van e nyaraló körül. Ezeket a látogatásokat általában úgy időzítette, hogy részt tudjon venni a heti bibliaórás alkalmunkon. Egyik ilyen Bibliaóra végén elmondta, hogy az aznapi Református félórában az új Dunántúli főgondnokkal beszélgetett a műsorvezető, a 2000 évek elején jártunk, a pontos dátumra már nem emlékszem. Mátyás köntörfalazás nélkül kimondta, amit gondolt, ezt mondta „Testvérek, mikor végig hallgattam a műsort, a végén úgy sajnáltam a dunántúli testvéreket” kis szünetet tartott, majd látva rajtunk a megdöbbenést, folytatta, „úgy sajnállak benneteket, hogy a főgondnokotok mindenről beszélt, a gyerekkorától kezdve, milyen tea-délutánokat tartottak, hogyan kártyáztak babszemre, beszélt a családjáról, egy valakiről nem mondott semmit, Jézus Krisztusról, és arról, hogy milyen kapcsolatban van vele. Erre kevés volt a félóra.”

A következő történet is a Bibliaórákhoz kapcsolódik. Egyik alkalom végén félfüllel meg-hallotta, a testvérek arról beszélnek, hogy „jön a nyár, nyári szünetet kellene tartani, úgyis mindenki nagyon elfoglalt…” Matyi bácsi nem szólt közbe, de az alkalom után félre vonta a lelkészünket, és azt mondta neki, „ne hagyjátok abba, mert nagyon nehéz lesz újra kezdeni, ha te nem érsz rá mindig, akkor bízzál meg alkalmanként valakit a gyülekezetből, még ha csak rövid időre, még ha kevesen gyűlnek is össze, de Igét olvasnak, imádkoznak, énekelnek, és megfogjátok látni rajta az Úr áldását. Nálunk Újpesten heti rendszerességgel vannak alkalmak, Bibliaórák, imaórák…” És elmondhatom a testvéreknek, azóta heti rendszeres-séggel tartunk Bibliaórát, és van, hogy tényleg csak egy két ember tud eljönni, de Isten áldása ott van az alkalmainkon, az életünkön, és a gyülekezet életén is.

Tavaly nyáron, mielőtt lejöttek volna Fűzfőre, telefonon beszéltünk Matyi bácsival. Egyszer csak azt mondta, „megöregedtem, vén trotyli lettem…” Nem igazán tudtam mit mondani rá, talán valami olyasmit nyögtem ki, hogy „ne mondj ilyeneket!” Aztán azzal folytatta, hogy „sokszor még a beszéd is fáraszt…” és mikor megérkeztek, tényleg elkeserítő volt a látvány, ennél már csak az volt szívszorítóbb, mikor a Püspök úrnak is elmondta, hogy „megöregedtem, vén trotyli lettem…” és ő szó nélkül átölelte, és magához szorította. Ugyanakkor elmondhatom a testvéreknek, hogy ez a „vén trotyli”, ahogy ő mondta, fiatalokat megszégyenítő aktivitással vett részt az Istentiszteleti alkalmakon és a Bibliaórákon. Annyi segítséget fogadott el, hogy mentünk érte autóval és az alkalom végén hazavittük. És noha a test elfáradt, a szellemi frissesség megmaradt. És mikor Bibliaórán elkezdte lapozni a Bibliát, az nem azért történt, mert unatkozott, hanem azért, hogy amikor hozzászól, Igékkel tudja alátámasztani a mondanivalóját.

A metodisták egyik dicséretéből szeretnék még felolvasni pár sort:

  1. dicséret, Hány hívő érte el az égi célt…

Minden évben a szezonzáró Bibliaórát náluk a nyaralóban tartottuk, az igei alkalom után még szeretetvendégség volt egybekötve egy kis kötetlen beszélgetéssel, majd végül közösen elénekeltük a Hallelujah énekeskönyv 82. dicséretét, és ennek kezdő sorával szeretném befe-jezni a visszaemlékezést:

„Isten velünk, viszontlátásra!”

Vankó Viktor